Hosszú éjszakám lesz ma is, és már előre érzem hogy minden türelmemre szükség lesz. A kötelező dolgokon kívül, még egy fotózásom és interjúm is lesz, és nem mondhatnám hogy előre fel lettem erre készülve. A mesterem aki a városba hívott meghalt, a testvérével együtt, amit valahol nagyon is sajnáltam mert kedveltem mindkettőt, de az élet ilyen. Mi sem élhetünk örökké. Technikailag persze igen, de előbb utóbb mindenki elkövet egy hibát amit aztán később számon kérnek rajta és Alexandernek most jött el ezaz ideje, Axelle-el együtt. Meggyászoltam a magam módján, aztán tovább léptem, hiszen én itt vagyok, és nekem élnem kell, és a Város Ura jóvoltából az egyik klubbját vezetem ahol rendszeresen énekelni is szoktam. Ha már egyszer híresség vagyok, sokat kell foglalkoznom az emberekkel és a sajtóval. Kell a jó marketing és erre én is ki lettem jelölve hogy képviseljem a fajt, és a hangom adta képességem igen csak jól jön, és a koncertjeim is mind teltházasak. Belenézek a tükörbe, vállig ér a hajam, vagy kicsit lejjebb. Végül levágattam, hogy egy kis új külcsínt vegyek magamra, de ettől még nem vagyok kevésbé vámpír és nem vagyok kevésbé önmagam, és a rajongóknak még így is tetszik. Furcsa érzés egy kicsit, hogy nem a nagy lobonccal vagyok hanem egészen emberi és könnyebben kezelhető a hajam, de nem bánom. Ez is egy változás, és arra mindig szükség van. Mindig muszáj változni, mert a világ is változik és az illatok is.... Apropó illatok. - Takumi! Miért bújkálsz a fellépő ruháim között, mit keresel ott? - nézek a szekrényem felé, ahonnan félig lóg ki az említett alakváltó, és motoszkálva keresgél már percek óta. Odafordulok felé hogy lássam, a vékony, de viszonylag magas alakját ahogy el van veszve. - Különben is, a sminkemmel kéne foglalkoznod, nem? - mosolyodok el, de én is meg tudom csinálni magamnak, nem is arról van szó. anélkül is szép vagyok, de néha kell a ráadás, és a fotósok előszeretettel mázolnak ki szóval inkább elé megyek a problémának.
Felkészültem arra, hogy felkészítsem Kazut az estére azzal, hogy a sminkjét elkészítsem, amit tudom, hogy ő is el tudna készíteni, vagy a fotózás előtt tennék rá. De néha túlzásba esnek, aztán nem győzöm leszedni róla azt a sok sminket. Pedig nélküle is tökéletes. Kikészítettem neki a ruhát is, elpakoltam azokat is, amik a fotózáshoz és az interjúhoz kellenek. Viszont eszembe jutott, hogy nem régiben találtam egy nyakláncot, amit elraktam a megtisztíttatott gyűrűjével együtt a szekrényébe. Azt kezdtem el keresni, míg ő öltözködött. Pedig tudtam, hogy hova raktam, még sem találtam ott. Végül teljesen le kellett túrnom a szekrény aljáig. Mindebbe annyira belemerültem, hogy nevem hallatán gyorsan emelkedtem fel és vágtam bele a fejem a szekrény polcába. – Aú! – megdörzsölve a beütött részt bújok ki a szekrényből. – Nem bujkálok, de már megtaláltam. Megtisztíttattam azt a rózsás gyűrűdet, amit hordani szoktál és találtam egy nyakláncot. Oda akartam adni, mielőtt elfelejteném – mondom, miközben odasétálok hozzá, majd lerakom az asztalra és kinyitom a kis dobozt. – Időben elkészülök a sminkeddel is, nem fogsz elkésni. Emiatt nem kell aggódnod – nézek felé mosolyogva, aztán felé fordulva mutatom fel a nyakláncot. – Reméltem, hogy tetszeni fog. Nem muszáj mindig hordanod, ha nem akarod, nem is az a feltűnő darab. Inkább egyszerű. Ráadásul aranyból is van, ami elüt a legtöbb darabtól és tudom, hogy nem lett volna muszáj vennem ilyesmit. De én akartam, nagyon remélem, hogy nem lőttem mellé ezzel a rókással. Ha neki még sem kellene, akkor majd hordom én, bár nem magamnak vásároltam. Amúgy is szoktam ékszereket hordani, azok meg amúgy sem ezüstből vannak.
Tulajdonképpen semmi szükségem nem lenne a festékre, de mivel média és visual kei a stílus amiben zenélek, így ez ezzel is jár, és ma játékmesterként veszek részt az éjszakában. Felkonferálom a műsort és néha én is részt veszek a színpadi történésekben hogy engem is lássanak és érezzék hangom varázslatos simulékonyságát a bőrük alatt és beszívhassam vágyakozásuk illatát és energiáját. Tápláljanak engem, a belle vámpírt. Elnézem Takumit haogy keresgél a szekrényben. Egyetlen tényleg hűséges társam, mert emberek jönnek mennek, és már megszoktam hogy nem állapodik meg egy sem egy vámpír mellett, mind csak kalandot keresnek, és én bezártam a szívem az ilyenek előtt. Ifjú vámpír időmben többször estem bele abba a hibába hogy kedveltem valakit, aki nem volt halhatatlan és az elvesztése lesújtott, és nem akarom érezni ezt a fájdalmat. Elnevetem magam könnyedén ahogy kapkodásában beveri a fejét és előmászik onnan, és csinos arcára pillantok. Tiszta és ártatlan, különleges alakváltó. - Oh, értem. Már kerestem is, melyik ruhám zsebében hagytam el, de nem találtam meg. Holt volt végül is? - követem pillantásommal, és a kis dobozért nyúlok. Nosztalgikus érzés, hiszen régóta megvan ez a gyűrű és egyetlen érzés köt hozzá, a nosztalgia. A nyakláncra pillantok ahogy felmutatja és elmosolyodom. Könnyű, őszinte gesztus, semmi mesterkéltség nincs benne. - Ez de aranyos. Köszönöm - veszem el ahogy a nyakamba is kapcsolom a kis arany ékszert és megnézema tükörben. Szívesen viselek mindenfélét, csak szoros chokert nem igazán. Az rossz emlékeket ébreszt fel bennem. Elűzöm ezzeket a rossz gondolatokat. - Milyen lesz a sminkem ma este? - kérdezem tőle ahogy a tükör felé fordulok hogy dolgozhasson rajtam.
Még meg akartam keresni a megtisztított gyűrűjét és azt a nyakláncot, amit vettem neki, mielőtt nekilátnék bárminek is. Tudtam, hogy kereste már a gyűrűjét, ahogy azt is, hogy mindig látszik rajta a nosztalgia, mikor rápillant. Ezért akartam, hogy újra a régi fényével ragyogjon. Viszont nem találom meg olyan könnyen, mint gondoltam. Valószínűleg, amikor tegnap bepakoltam a kitisztított ruhákat, akkor belökhettem hátra, így szinte teljesen eltűnök a szekrényben, miközben keresem őket. Így esik meg, hogy beverem a fejem a polcba, mikor megszólít, én meg hirtelen akarok felállni. A beütött részt simogatva mászok ki végül a keresett dobozokkal. Elmondom, hogy megtisztíttattam a gyűrűjét, amit vissza is adok neki. – Bocsánat, szólhattam volna, hogy elvittem. Egyébként abban a fellépő ruhád zsebében volt, ami a múlthéten volt rajtad. – Át is adom neki a gyűrűt, hogy újra hordhassa, és csak ezután veszem elő a nyakláncot, amin egy rókás medál függ. Egyszerű kis gesztus a részemről. Mikor megláttam az egyik ékszerbolt kirakatában, akkor tudtam, hogy meg akarom venni neki. Közben azt reméltem, hogy tetszeni fog neki. – Örülök, hogy tetszik – mondom boldog mosollyal az arcomon. – Szívesen – figyelem, ahogy a nyakába kapcsolja az ékszert, majd megigazítom a haját. Tényleg nagyon örülök annak, hogy tetszik neki. Szerettem volna neki adni valamit, és azt hiszem ez valamilyen szinten köszönet is a részemről, hogy mellette lehetek, hogy egy bizonyos szinten, de segíthetek neki. Amint megvagyok magamhoz húzom a kozmetikai bőröndömet, amiben minden szükséges kelléket tárolok. Két hullámcsattal feltűzöm oldalra a tincseit, hogy ne zavarják se őt, se engem, míg a sminkét csinálom meg. – Füstösre gondoltam, ami nem túl erős, de még is megadná a kellő hatást. Ha megfelel a számodra. De csinálhatom olyanra is, mint amilyen a múltkor volt – rápillantok, miközben a füle mögé simogatom a tincseit. Ha megfelel, amit mondtam vagy inkább a másikat választja, akkor az alapján kezdek neki a sminkje elkészítéséhez.
Van jó pár kiegészítőm, és mindennap mást vennék fel, sem lenne bajom egy hónapig vagy még tovább sem. Nem létfontosságú ez a gyűrű de szívesen viselem, sok emlék kötődik hozzá, és ha már meglett tisztítva akkor ki is használom az alkalmat hogy az ujjamra csúsztassam. Szeretem viselni. - Héj, egyben vagy még? - pillantok oda ahogy meghallom hogy koppan a feje, és kissé talán aggodalmas is a hangom. Megnyugtató hogy semmi baja sincsen. - Nandemonai, nem kerestem eddig, de ráfért a tisztogatás. Oh, az ezüstösben? Nah hát ott pont nem kerestem volna... - jegyzem meg ahogy a tükör felé fordulok vissza, és onnan figyelem mit mesterkedik a kis cicám. Igazán kellemes jelenség a karakál, élvezem a jelenlétét és örülök hogy pommémnak fogadtam annak idején. A vére kellemesen zamatos és állandó társat jelent ezekben a változó időkben és sokszor eszembe jut hogy a két legállandóbb dolog az életemben ő, és a medvém. A testőröm, aki most is valahol zsémbel. - Füstös? Hm, rendben van, rád bízom akkor hogy milyen lesz. Bízom a végeredményben hogy nem fogok csalódni - mosolyodom el, ahogy futólag az oldalára simítok. Jó a közelében lenni és benne megbízom, tudom hogy nem árulna el engem. - Takumi? Mit gondolsz most a városról? Hogy átalakult? - kérdezem egy kis kihagyás után és rápillantok, ahogy a sminkemen dolgozik.
Tudom, hogy sok kiegészítője van, hiszen ékszerekből nincs hiány és most általam egy újabbal gazdagodott. Lehet, hogy kellene egy új dobozka, hogy ne a fiókba kelljen mindig elrakni valamit, ha nincs helye. Majd szétnézek. – Persze, megvagyok, csak nem számítottam rá, hogy a polc le akar ütni – mosolygok rá, hiszen tényleg semmi bajom, csak egy kicsit fáj, ahol bevertem a fejem. De hamarosan úgy is elmúlik, szót se róla. – Igen, most már egy jó darabig megint kibírja – mondom, és bólintok egyet. – Ott. Látod, ha én itt vagyok, nem vesznek el ilyen dolgok. – Nevetek fel röviden, s miután Kazu a tükör felé fordul én feltűzöm a haját, hogy ne legyen útban, mikor a sminkjét fogom csinálni. Örülök, hogy mellette lehetek, hogy még mindig vele vagyok az nekem sokat jelent. Szeretek és szívesen segítek neki, a nappali ügyeit is magamra vállaltam, hogy biztos minden el legyen intézve. A pomme de sangnak való választásomat pedig továbbra is megtiszteltetésnek veszem. Végül elmondom neki, hogy milyen sminkre gondoltam, de meghagyom a választás lehetőségét neki, ha esetleg valami másra vágyna. Nem muszáj mindig rám hallgatni ebben, ha egy régebben elkészített smink jobban tetszene neki, akkor csak egy szavába kerül és azt viszem fel neki. De úgy tűnik, hogy megfelelő lesz a füstös hatás. Rámosolygok, mikor futólag bár, de végigsimít az oldalamon. – Köszönöm a bizalmat – mondom a füle mögé simítva egy utolsó kósza tincset, majd magamhoz is húzom a készletemet és előkészítem a szükséges sminkecseteket és a palettát. Már tudom, hogy milyen színeket fogok használni és milyen intenzitással. Kicsit erősebbre veszem a hatást, de még is mértéket tartva. Gyönyörű a tekintete, szeretem kiemelni, igazán ellenállhatatlanná tenni. Pedig nélküle is gyönyörű. – Hmm? – hümmögök, miközben az ecsetre veszem fel a kellő mennyiséget. – Mármint, hogy Séaghdha lett az új város úr? Nem is tudom... Érezhetően másabb a légkör, de amibe eddig beleláttam és hallottam másoktól, úgy tűnik érti a dolgát. Megvan a hatalma, és nem az a fajta, aki nem tudja mihez is kezdjen vele, tudja használni – mondom, miközben azért készítem a sminkjét. Nem akarom a kelleténél tovább húzni a felvivését. – Miért kérdezed? Nem érzed itt jól magad? – kérdezem egy pillanatra rápillantva a tükörben. Eddig nem igazán volt fontos, hogy mit is gondolok az új helyzetről. Bár nem vagyok olyan rég vele, hogy tudjam, milyen volt más udvarokban, annyit azért nem éltem. Talán már nem is leszek, mikor bekövetkezik egy újabb úr váltás. Nem tudhatom mit hoz még a jövő.
Az embernek nem lehet elég kiegészítője, ha azzal foglalkozik amivel én, és ki lett téve a kirakatba hogy népszerűsítse a fajtánkat. Emellett persze a zenei karrierem sem elhanyagolható, ahogyan az sem, hogy St.Louis városában ragadtam egy kicsit. Alexander hívott vissza és én jöttem is, de magam sem számítottam rá hogy mi fog történni és a teremtőm sajnos elvesztette az életét. Szomorú és valahol bánom is, de valahol meg ez is rendjén van mert a hatalma már instabillá tette őt. Ennek ellenére eszembe jut és hiányzik, mert az erőmet tőle örököltem, és a hatalmam jellege az övére hasonlít. Felsóhajtok. - Ezek a polcok már csak ilyenek, de azért legyél óvatos, nem akarok veled kórházba szaladni, hogy betörted a fejed – bár akkor sem lenne nagy baja, mert alakváltó de szeretek nem kockáztatni, és nem akarom tesztelni hogy mennyit bír ki a tűréshatára. Az nem az én hobbim, és szeretem, hogy ilyen különleges és szép. - Hai, te mindent megtalálsz nekem, kicsi cicám. Már csak ezért sem engedlek el – mosolyodom el ahogy a tükör felé fordít és a képmásommal kerülök szembe. Nem látok semmi újat magamon, ugyanolyan vagyok mint közel nyolcvan évvel ezelőtt voltam. Sötét hajam szőkére cseréltem és a szemem színét is elfedtem színes lencsével. Nem tompítja a látásom és nem zavar de dizájn elem. Már nem is emlékszem szinte hogyan néztem ki a showbiznisz előtt, mert Mizuhiro nagyon ráállított erre a dologra. Reklámozzam a jó hírünket. Idegennek érzem magam is néha ahogy megjelenek és Zen mellett még a lelki békémből is kibillenek. Igazat adok neki hogy a szürkét választja, valószínűleg én is azt tettem volna, mert elég jól kiemeli a szemem kékségét. Lélektelenek és üresek. Takumi és Zen tudnak leginkább érzéseket kiváltani belőlem. Már csak ők maradtak nekem akik kicsit is számítanak. Mindenki más, arcok, nevek, múlandó pillanatok. - Csak kíváncsi vagyok hogyan érzel, elvégre te is itt élsz és mint a pomme de sang-om, neked is van egy kevés közöd a kialakult helyzethez – válaszolok ahogy meg sem rebben a szemem ahogy piszkálja a sminkecsettel, és lehunyom a pilláim hogy tovább festhessen. - Érti. Nagyon más mint az eddigi volt, de nem tudom eldönteni hogy jobb vagy rosszabb. Erősebb, ez igaz és másféle hatalma van. Lehet vele tárgyalni, de mégis nehezebb egy kicsit. Abellel könnyű volt, de Séagdha mindig játszadozik és nem tudni mit fog tenni. Ettől persze nem rossz vezetője a városnak. Nekem semmi bajom nincs vele – fejtem ki neki egy kicsit bővebben, mert ezt így is gondolom. Hogy nem lesz ez rossz a városnak. - Nem tudom. Jól érzem magam itt, sokkal inkább mint Tokyoban – gondolkozom el. Ott egymagam voltam, itt viszont távolabb vagyok a város uram figyelő szemeitől, és nyugodtabban tervezhetek.
Kezdőlap 
