A szobrok hozzám képest kismiskák, annyi érzelem sincs rajtam, mint egyébként egy márványdarabon. Laza fekete ingben vagyok meg egy világosabb szürke nadrágban és fekete cipőben. Újabb meló, újabb nyűg, de hát mi mást tehetnék? Alakváltóknak ez már csak ilyen. Talán majd következőnek másnak születek, most azzal kell beérnem, ami van. Még mindig alig hiszem el, hogy tényleg ekkora melót sózott rám az a múmia, viszont ez ellen kvázi semmit sem tehetek. Elhajtottam a reptérre az utódomért, szótlan biccentéssel köszönünk egymásnak. Elvégre, versenyeztünk azért a pozícióért, amiben most vagyok, szóal nem vagyunk egymás számára ismeretlenek. De azért puszipajtások sem, mivel elkentem a száját, elég rendesen. Azonban ő volt a második helyezett, ha szabad így fogalmaznom, és a képességeivel igenis tisztában vagyok. A rizikósabb tagokat már eltávolítottam, addig meg, míg dolgozom, tán nem történik semmi. Nem adok instrukciókat neki, mert.. Kazunál úgyse lehet tudni. Valahogy csak túléli, én is megoldottam, neki is menni fog. Viszont kikaptuk ukázba, hogy Kazu nem tudhatja hova megyek, nyilván, hogy ne zavarjon bele, de őszintén szólva... biztos vagyok benne, hogy nem érdekli. A státusz őr meglesz mellette, az hogy én vagyok-e vagy más... számára lényegtelen. Ez valahol bitangul fáj... de szerintem csak bevertem a bordáim körül magam valamibe. - Mindjárt ott vagyunk. Itt a napirendje. - Adom át a fekete bőrkötéses noteszt az utódomnak tanulmányozásra, miközben a mélygarázsban leparkolok, immáron csak méterekre Kazutól. Mármint így magasságilag méterekre. Kikászálódunk az autóból, ő hozza magával a sporttáskáját, én meg lecsippantom az autót. Úgyis mindjárt jövök vissza. Felcaplatunk a lakosztályhoz, kopogok kettőt, majd megszólalok. - Kazuya, bejövünk. - Mély brummogó hangom után megnyomom a kilincset és beengedem magunkat. Mindketten megállunk az ajtó előtt szótlan. Már fent kellene lennie, lehet a zuhanyzóban van. - Kazu? Gyere ide, fontos mondandóm van. -
Hosszúnak tűnik az éjszaka már most, pedig még csak fél órája vagyok ébren és már ettem is. Takumi osztotta meg velem a vérét ahogy két három naponta tenni szokta, mert nem áll szándékomban teljesen lemeríteni hogy aztán napokig aludjon és gyengélkedjen. Nem akarok neki ártani. A leveleim és napirendem elolvasása után máris rossz kedvem kezd lenni mert csupa olyasmi szerepel rajta amit nem szeretek, és nem szívesen csinálok. Interjúk és fotózások. Az utóbbi nem lenne olyan rossz, de most nem a kedvenc új divatterezőmmel fogok találkozni és így nem is várom annyira. Nincs semmi kedvem hozzá. A szobámban heverek a fürdés után a puha és kényelmes köntösben, még nem öltöztem fel de már elkezdtem. A nadrág rajtam van és nagy sóhajtással cserélem le a köntöst is egy fehér intik hatású ingre, amit lezseren betűrök a nadrágomba. Hosszú szárú csizmába bújok, ami szinte összeolvad a gatya sötétjével. A tükör előtt állva fésülködöm meg ahogy meghallom a kopogást. Persze, méterekről éreztem a medve szagát, de még… egyet. Ismeretlen medve, és így a szemeim is éberen szűkülnek össze. Miért van itt egy másik alakváltó amiről én nem tudok? Óvatos érdeklődéssel fordulok az ajtó felé. - Gyertek – zendül fel a hangom kellemes zöngéje ahogy a kanapémra telepszem. Az asztalon előttem a telefon és magazinok amikben vagy szerepelek, vagy divatmagazinok, amiket kaptam. Egy üres jegyzettömb és egy agyonfirkált papír egy új dalszöveg váza. Majd egyszer befejezem ezt is, és felhangszerelem rendesen a többiekkel. - Mi az ami nem tűrhet halasztás, Zen? Kit hoztál magaddal? – méregetem a mellette álló erős hímet. Nem tetszik ez nekem hogy így egymás mellett állnak és a szokásos napi teendőim vannak. Összehúzom a szemeim, és kicsit sem mutatom magam barátságosnak. Nem kell annak lennem, de Zen érezheti ahogy az energia kellemetlenül zsizseg a közelében. Felborzolom az idegeit. Aztán az ismeretlenre villantom a szemeim, és őt is letapogatom. Mit terveznek ezek ketten?
Nem igazán vannak érzéseim a dologgal kapcsolatban, a melót el kell végezni, a hercegnőnek meg annyira mindegy ki van mellette, hogy igazából nem is értem minek ez a macera. Feltűnni feltűnne neki, de csak mert nem ember. Hogy érdekli-e? Kötve hiszem. Az egész hely tele van Kazu illatával s bár megemberelem magam, hogy ne szippantsak egy mélyet, azért szimatolok sunyiban. Valahol itt van az bizto...á, meg is van. Tollászkodott éppen. Mondjuk ezen cseppet sem lepődtem meg. Másodmagam kihúzva áll mellettem, talán két centivel ha alacsonyabb nálam, de felépítésben hasonlóak vagyunk. - Ő itt Morimiya Takeo. A főnök küldte.- Mutatom be egy laza mozdulattal a tagot, az meg meghajol bemutatkozásként, talán köszön is, nem tudom nem figyeltem. Mehetnékem van már innen. Kihúzom a zsebemből a telót, csekkolom, nincs új üzenet, tehát nem íródott felül a terv. Lezárom és visszatolom a a zsebembe. - Új melót kaptam, Morimiya az utódom. - Mély hangom rezzenéstelen, úgy mondom el, mint a krumplis tészta receptjét. Elvégre, minek feszkózzak rajta? Nem én számítok, hanem az, hogy Kazut védje valaki. Ez most nem én leszek. Széles tenyerem az utód vállára paskolom. Biccentés. Szavak nélkül is: ne dögölj bele kérlek. Túl macerás megmagyarázni a főnöknek. - Erős tag. Az ütemtervedet már átadtam neki. Nem lesz gond. - Biccentek mindkettejüknek, aztán fordulok is a kilincs után. Elég szűkös ütemtervet kaptam, de hé, rombolásban jó vagyok, seperc alatt behozom a lemaradást. Megállít vagy sem, nem érek rá a hisztire, bár gyanítom, nem is érdekli, nekem viszont dolgom van... Irány vissza a kocsi és uccu neki.
Készülődök az első interjúmra, amit a készülő új lemezem dalairól kellene tartanom, és már megvan egy két szám demója de még nem lett rendesen felvéve. El kellene jutnom végre a stúdióba is, de egyelőre még nem siettet a kiadó sem. Kihasználom hogy most van egy kis szünetem. Persze a média jelenlétet nem hanyagolhatom el, azt muszáj gondoznom. Az oldalaimat, és a profiljaimat kezelnem kell mert Mizuhiro nagyon morcos lesz ha nem teszem, és nem akarom. Még bennem él az emléke, mélyen. Hogy milyen volt a sötét szobájában élni, és reménytelenül összetört játékszerként kiszolgáltatva lenni minden kényének kedvének. Mindent elvett, mindent összetört, és mindent újraépített. Alig hevertem ki, és most hogy távol vagyok tőle... egy kicsit engedek a kényelemnek is. Az emlékek rémképét semmi nem tudja elmosni, és szerencse hogy nem álmodunk, egyszerűen csak meghalunk hajnalban. A Város Ura fogadta a hűségeskümet így most ide tartozom. Zennel együtt érkezik egy másik medve is. Ritkaságok itt, nem is tudom honnan akasztott egy másikat és szavai sem nyugtatnak meg. - Örvendek Morimiya-san. Narui Kazuya - mutatkozok be én is, bár nekem általában sosem kell, de az illem megkívánja, és vámpír lévén adnom kell erre. Muszáj. Szerencsére Séagdha megkímélt a hosszú és unalmas köröktől, mert neki sem éppen kenyere. Éles kék pillantással szemlélem a medvét, és Zent ahogy a telefonját csekkolja, és faarccal közli hogy mi a helyzet. Nem, azt már nem. - Olyan nincs! - jelentem ki, de nem érzem rajta hazugság szagát, és így a másik medvére pillantok, aki nem állja olyan hosszan a nézésem mint Zen tenné. - Milyen másik melót? Mi az hogy az utódod? Nekem te vagy a testőröm, Zen! - mutatok rá, mert ez volt a parancs. Mi történhetett hogy ezt felülírták? Összehúzom a szemöldököm. Nem vall rá hogy így elmenjen. - Zen! Nem mehetsz el! Nem engedem meg! Nyomorult medve! - hajítok utána egy újságot erőből, ahogy mégis minden ellenére kisétál az ajtón és le se tojjam it magyarázok neki. Persze, ez a viselkedés kicsúcsosodik, és Takeo három nap múlva döglik ki az ajtó előtt hogy képtelen elviselni, de ki kell bírnia. Nem könnyítem meg a dolgát, és nem segítek neki. Zsarnokoskodom, és bosszúskodom, mert Zen csak úgy lelépett a fenébe.
Kezdőlap 
️️
