Sűrű füstként gomolyog a lélegzetem. Hideg van, rettenetesen hideg. Minden bizonnyal. A vérmázgás könnyeim már elfogytak, a hangom akadozott krákogás csupán. Hát elfelejtettem? Hogy felejthettem el őt? Nem akartam, vezeklek. A saját vérem van körülöttem. Rajtam. Mardos az éhség. Végtelennek tűnő napok óta. Vagy talán csak nagyon hosszú órák? Csak jelenj meg nekem, mondd, hogy alkalmas vagyok rá. Mondd, hogy nem a halálom akarod ledugni a torkomon! Miért adtál új életet ha ekképp akarod elvenni tőlem? Ordítom a nevet, az egyetlent. A legfontosabbat. Mocskos vagyok. Hiába a hideg, ha engem veríték ver. Miért hazudtál nekem? Miért mondtad, hogy így jobb lesz? Hogy...hogy megvédesz mindentől? Aljas rohadék vagy. Nem más. A lelkem mégis érted szakad darabokra megint. Sajnálom, hibáztam. Végzetesen. Sajnálom. Könyörgök. Esedezek. Megalázkodom ezredjére, tízezredjére. Sírok, zokogok. Fuldoklok a nyálamban. talán nem is hall engem senki. Talán elfelejtettek már, vagy ez a sorsom. Magamfajta nem remélhet többet. Semmi többet.
Nem tudom..talán csak hallucináció, de mintha keskeny fénycsík szökne be ebbe a sötét lyukba. A zaj is tompa, a hangok is. Felemelem a fejem. Az illata úgy szökik az orromba, mintha képen vágna vele. Fricskázná a mocskos mivoltom a saját tisztaságával. A lábaihoz kúszok. Megcsókolom a cipőjét, azt a drágát, amit elfelejtettem eléggé tisztelni és szeretni. Szinte várom, minden izmom, minden lélegzetvételem azt várja, hogy belém fog rúgni. Ezt érdemlem. Semmi mást. Kérlek, tedd meg. Belesimogat a hajamba, annyira semmis érintés, hogy felzokogok. Esedezek. Megint. Újra. Elmormolom azt, amit egész életemben tettem: - Kérlek, anyám...


A feleségem mellett állok, hosszú órák óta. Családi várakozás. Vizelnem kell, ráadásul nincs ennek számomra semmi értelme. A házasság is egy megjátszott maszlag, egy szerep. Hasonlítok az unokafivéremre, kihasználjuk a gyűlölt rokon jussát. A nej egy szót sem szól. Nem erre nevelték. Azt hittem majd nehéz lesz, hogy világgá fogom kürtölni az igazságomat. Ehelyett megszoktam, beleéltem magam, átvettem őt, az angyali imádottat, kinek még a körmei is tökéletesen nőnek. Ellenben magammal, aki egy fertő, egy mocsok, tobzódik a telhetetlenségben és mindenkit gyűlöl, aki csak egy fikarcnyival is jobb nála valamiben. Beszélgethetnénk most, amikor nem lát minket senki. Tehetnénk és annyival könnyebb lenne később. A szavak azonban nem jönnek. Próbálok magamból legalább egy kis érdeklődést előcsalogatni. Rápillantok a seszínű hajára, a kecses nyakára, törékeny vállaira. Talán megérinthetném. Biztathatnám. De mi szükség van rá? Ő az én feleségem és nem fordítva. Ha hallgat, mindketten jól járunk. Tudom, hogy várandós, anyám megmondta. Szinte félve nézek a ruha takarásában növekvő hasára. Nem bírok szeretettel gondolni arra a kis lényre, aki odabent növekszik. Nekem a léte is egy teher, egy újabb gond és elvárás amivel számolnom kell. A fejére teszek egy kupa vizet. Megrezzen. Azt mondták, az ilyen lányokat mindenre megtanítanak. Mellei gyorsabban emelkednek és süllyednek. Fél tőlem? Pedig nem akartam bántani. Tényleg nem. De valaki, aki nem tudja elviselni a fájdalmat, nem is lesz soha képes megérteni a másik fájdalmát. Sem a fizikait, sem a pszichikait. - Halálosan unom...


Nevetséges, hogy leveleket írogatok valakinek aki nem is létezik. Csak az álmaimban, de ott szervesen és erősen. Szavai annyira halkak, hogy ha nem akarnám hallani, ha nem akarnám mindenáron hallani őt, akkor meg sem történne. Nincsenek éjjeleim, sem nappalaim. Tönkrementen kószálok a zöldellő dombok között egy álomképet űzve. Anyám szerint sápadt vagyok és össze kellene szednem magam. Hiszek neki. Lovon kószálok tovább a lombok között. Elemészt a vágyakozás, a várakozás. Ma éjjel is. Minden éjjel. Csupán szeleteket kapok tőle, mintha szégyellne. Magamon nevetek. Nincs azon mit szégyellni, ami nem is létezik. Várok rá. Most is várok. Azóta is. Otthon pedig csak gyűlnek és gyűlnek az átkos papírok, amik nem szólnak semmiről legtöbbször.
Majdnem leesek a lóról a meglepettségtől, az izgalomtól. Olyan, mint egy jelenés. Az utolsó gyűrődés is a ruháján úgy fest, mintha tökéletesen így lenne megtervezve. Hogy ott legyen. Zavarba jövök, alig jönnek a szavak. Nem is kellenek szavak. Leszállok a lóról, kikötöm. Megigézve bámulom csak, kiszáradt szájjal, sebesen verő szívvel. - Megígérted..


Meglazítom a mandzsettámat és leülök vele szemben. Nyoma sincs már a sok ostoba, ifjúkori mellékzöngének a fejemben. Nagyon is tudatosan cselekszem. Jó ideje nem vagyok már ember. A sok ostobával ellentétben nekem a halálom egy lehetőség volt. Valami, ami által elnyerhettem egy jobb, egy nagyobb dolgot. Tobzódom benne azóta is, bár ha bárki azt hinné, ez egyszerű...nem az. Egy kicsiny porszem vagy a vérvonal fejének gépezetében. Mindig is az maradsz. Mindig is őt fogod szolgálni. Azonban hajlamos vagyok ettől eltekinteni és kizárni a borostyán szemű szépséget a gondolataim ezen ágaiból. Most pénzről van viszont szó. Egy mecénásról, egy hálás mecénásról pontosabban. Kigombolom az ingem és lejjebb csúszom. Kísér a pillantása. Minden kis pillanatot. Magamhoz intem, hisz nekem is kell. Függöm a kielégülés halálközeli csodáját. Megcsókolni nincs kedvem, lefelé irányítom a fejét, kezdjen bele. Ezért fizet, csak nem mondjuk ki. Végignyal a hasfalamon, végre eltelnek az érzékeim, végre fellüktetek. Hátradöntöm a fejem, sóhajtva kérem, hogy folytassa és ne kelljen minduntalan ismételgetnem neki. Az asztalára téved a tekintetem. A számlakönyvekre. Összeget kérdez. Gondolkodom. Kifűzi a nadrágomat és előveszi a farkam. Melegít a lehelete. - Eleget ahhoz, hogy eljuthassak a Szentföldre. - beletolom magam a hüledező szájába.


Nézem azt a drága, dühös, gyönyörű arcot. A harcosét, aki talán nem is érti mi történik vele. Nem beszéli ezt a nyelvet, mégis hatalmasabb, mint itt bármelyik ostoba szaracén paraszt. Messziről hív, vonz magához az illata. A vadsága. A könyörtelen tekintet amivel pásztázza az árverést. Talán ő maga sem tudja mit keres itt. Kalandvágy? Véletlen? Ez nem az a föld, ahová vágytál, harcos. Ez nem az a föld, mely neked fog letérdelni. Itt már te teszed, a súlyos fémláncokkal a nyakadban és a csuklóid körül. Gyönyörű farkas, szinte leforráz az energiája. Mániákusan figyelek a parton a  hold gyér fényében. Kell nekem. Akarom. Érez engem, érzett akkor is, amikor előző éjjel a börtönben kellett hallgatnia a haldoklók patkányszagú jajveszékelését. Érzett és mégsem kérdezett. Most sem tör ki, nem kockáztat. Tán még mindig nem hiszi, hogy fontsúlyban fogják eladni a legtöbbet ígérőnek? Annyival többek lehetnénk együtt. Az én eszem, az ő kérlelhetetlen és perzselő ereje. Le kell hunynom a szemem. Sorsszerűség vagy sem, a barbár mivoltja felkelti a figyelmem, az ereje hív magához. Naggyá leszünk mi ketten. Megígérem neked. Így rohadjak meg.
Felpillantok a teliholdra. Hát ezért vagy oly magabiztos! Nevetésem végigsimogat a retkes és poros utcákon. Remélem mindenkit lemészárol, aki méltatlan pillantásokkal illeti őt. A vállamra veszem a vászonzsákot. Ott leszek, ahol utad véget ér, mon loup. Gyönyörű farkasom.
Ádáz mosollyal figyelem az eseményeket. A tomboló bestiát. Vér illata telíti a levegőt, keveredik a só, a hal és egyéb, undorító valamik szagával. Lenyűgöznek a mozdulatok. Ösztön, tapasztalat és erő dolgozik az izmokban, az állkapocsban és a karmos mancsokban. Fuss, fuss felém. Fütyörészve helyezkedek el a nyílpuskával a kezemben. Ha valaki régóta tapossa ennek a sárgolyónak a földjét megtanul boldogulni is. Lelőlek gyönyörűm, mint egy kutyát. Aztán beszélgetünk. Jó lesz?


- Tulajdonképpen ezt kiadhatnám könyvben. A mai felvevőpiac harapja az ilyen történeteket. Bestseller lenne. - szívok bele a cigimbe. A legjobb találmánya a posványos századoknak. Az egyik legjobb. A webcam szex és a pornó után szigorúan. A farkasomra nézek. Ha években mérjük is régóta vagyunk már együtt. Ha abban nézem, hogy hány törött csontba fájt mindkettőnknek a betanulási fázis és hány, de hány idegekkel telenyomott órába nekem, akkor a végtelenből indul és a semmibe tart az egész. Északiak..A sóhaja most is magában rezegteti, hogy kimondja a valódi véleményét. Azt, amit a mindig ellenálló lelke suttog neki. Csak hát van ez a mester és nem Margarita dolog, ami esetünkben már egy könyvtárat megtöltene a szabályokkal, amik működtetik. Azt mondja keres nekem egy kiadót. Hát nem tökéletes? Dehogynem. Elnyomom a cigim. - Én is így gondoltam.


A perzsaszőnyegre fektetem az ájult farkast. A láncok fájók de szükségszerűek. Láttam már dühödt alakváltót, nem kívánom leharaptatni az arcom. A nyíl a bordái közé ékelődött be. Nem létfontosságú helyre, de ahhoz elég mélyre, hogy megtorpantsa. Megmentettem. A sötét parasztok hordájától. Egy nap majd hálás lesz érte. Ájult, mellé térdelek. Alaposan megvizsgálom. Szinte fellüktet a testem a látványtól. Mindig ilyet kerestem. Mindig. Várakozásom végtelenbe nyúlik, a szíve megnyugtatóan monoton dobogása viszont életet jelez. Elláttam a sebét is. Restellem a mérget a nyílhegyen, de ezen a földön mindenki a kotyvasztással kufárkodik. Legalább már biztos, hogy hatásos. Szinte gyermeki áhítattal nézem a testét. Majd a gyűrűmet. És megint a testét. Viselni fogja a billogomat, mert egyszerűen..felnyögök. Viselni fogja. De kezdem unni az egyoldalú ismerkedést. Látni akarom a szemeit. Felé mászom, hajolok és megharapom. Kis szerencsével nem töri el a karomat ha hirtelen feleszmél. Szinte kísértően finom a vére, erős és fűszeres, hordozza a jegyeit. Suttogok neki. - Segíteni akarok. Segíteni. - megharapom a csuklóm és a szája felé tartom. - Igyál farkas. Megsérültél. - a drága vérem a szájára csepeg, rásegítek, két ujjam nyomom az állkapcsába, hogy nyíljon el a szája. Felizzik az erőm, hömpölyög belé. Be kell engednie. Szinte átszakad a tüdőm, mert felver a szívem. Együtt az övével. Eggyé válnak a légzéseink. Belém áramlik a dühe, a bánata, az élete. Vagyis valami kavaros-ködös egyvelege annak, amit életének nevezett. Elrántom a csuklóm és lenyalom a sebet. Nem tudom ő mit láthatott belőlem, csak elvben ismerem a folyamatot. Eltelek a farkas tündöklő erejével, szinte mámorosan hat rám az érzés. Tudom, nem tud mozdulni, mert a láncok tartják. De felébredt benne a vágy, felel az én erőmre. Az erekciójára pillantok, majdnem szemérmesen. Már ha ezt a szót nem törölték volna el belőlem pár száz éve, akkor ilyen lenne. Ahh, szenvedj kicsit a vágytól, fuldokolj, nyögj fel. Had halljam milyen ha nem a dühöd facsarja a tested. Meg akarom fogni, de nem mozdulok, helyette emelem a kezeit a láncokkal együtt. Ó, igen, éget az ezüst, de mit számít némi csípős érzés egy nagyobb jóért? Végig akarom nézni. Innen. A feje mellől. - Sose szégyelld. Ez velem jár. - súgom, halkan, izgatóan, csak neki. A mi titkunk marad. Minden a mi titkunk lesz, ebben a hosszú, közös életben.


- Ha leveszem a láncokat, viselkedsz? - biccentem oldalra a fejem, eltelt legalább 16 óra, már ha ragaszkodunk az idő méréséhez persze. Azóta kergetem a vággyal, préselem bele és élvezettel nézem mindahányszor, ahogy küzd ellene. Vonaglik benne. Ha akarna, kizárhatna. Hiszen nem halandó szolga. Bár szégyen lenne bevallani, hogy vakon haladok ezen az ösvényen. Ő meg nem érti a nyelvet amit beszélek. Végignézek a pompás alkatán, ami élvezetének maradványaitól ragacsos. Előbb-utóbb dűlőre jutunk. Végtelen időnk van.

Ugyanolyan fekete ruhában és köpenyben állunk mindahányan, arcunkat maszk fedi. Thrymmel négy hónapot töltöttünk London utcáin, négy hónapig figyeltük a város urának ostoba és önkényes ténykedését. Eljött az üzenet valódi mélységének ideje. Ocsmány minden szerzete a Halálszeretőnek. Elküldjük a fekete maszkot. Fáklyák fénye lobog a kezeinkben. Egyszerre mozdulunk, egyszerre széledünk szét. ~ Nincs kímélet. Nem maradhat egy sem. ~ súgom neki a mi síkunkon, a pallérozott szépségűn, melyben akkora örömöm lelem még mindig. Kétszer nem lőhettem bakot. A halandó akit szolgámnak szántam okos volt, művelt és rettentően szerencsétlen. Tán a sors akarta, hogy mielőtt megjelöltem meghalt. A farkas, az északi barbár pedig azóta is a társam. A részem. A hatalmam állati megfelelője. Meggyújtjuk a fáklyákat. 1666. Az évek száma, az ő Uruk éveinek száma is. Mindent megtölt a vámpír sikoltozása. Élve elégni a Harlekin kezétől sosem jó, se nem szép. Vele égnek a csatlósai is, akik erejükkel szolgálták kisded játékait. Körbeállunk. - Mi, a Harlekin, végrehajtottuk az ítéletet. - fejet hajtunk egymás előtt. Arctalan maszkos senkikként széledünk szét ismét. Sosem kérdezünk, sosem beszélgetünk. Soha nem ismerjük egymást. Kicsinyes, de megmentek egy féllábú prostit. Kegyetlen, mert magával játszik, mikor eléri a halál. Figyelmetlen halandók. Thrym rosszalló mormogása sokáig visszhangzik a fejemben. Diadalt ül az erkölcs a halálon, farkasom?


Letettük a maszkokat. Jó ideje már, hogy inkább a magunk útján folytatjuk. Hisz a világ megváltozott, folytassák mások. Tegyék a dolgukat a törvényeink nevében. ~ Mi lenne ha nem akarnád megváltani azt a kurva várost, farkasom? ~ szólok hozzá, hall engem. Mindig hall. Mi ketten mindig együtt vagyunk valamiképp. Bekapcsolom a monitort. Képek jelennek meg. St. Louis..talán egyszer jártunk itt, persze titokban. A Harlekinben mindenki fedi az erejét, a valódiságát. Hisz mind senkik, maszkos árnyak a sötétben akik lesújtanak a karddal ha szükséges. ~ Nézz nekem körül. Jobban körül. De érzem amit te. Rég nem szikrázott már az elméd ennyire. ~ felsóhajtok. Néha túlságosan...lelkessé válik. Vagy többre van szüksége. Prédikálhatunk bármilyen erkölcsi magaslatról bármilyen platformon, de aki megtanul úgy élni, hogy mások levadászása a célja, az információk begyűjtése és az ítélet végrehajtás...az tudja, hogy néha kedvtelésből kell bábozni a szálak tengerével. ~ Hamarosan érkezem. ~ kilépek belőle, had éljen. Ezen nevetnem kell. Azt is tudom mikor mire gondol. Már ha..nem vagyok épp mással elfoglalva. Elküldöm az SMS-t. Lássuk, mibe fektettünk pénzt.  



Kifejezetten szeretem a kényelmes darabokat, ámbár tegyük hozzá, hogy manapság játszi könnyedén nevezünk akárkit elegánsnak azért, mert jól párosítja össze a cipőjét a nadrágjával. A hajam hosszú és ugyanolyan sötét színű mint majdnem kétezer évvel ezelőtt, a szemeim szintén. A fehér bőrrel sem fogok neked meglepetést okozni. 183 centivel manapság talán átlagosnak számítok. Valamikor túlnőttem vele az átlagot. Vallom, hogy akik misztifikálják a ruhátlanságot, azok tobzódjanak is benne. Mondjuk nálam.

A nevem olyan régóta nem mondhat senkinek semmit, hogy csodálkoznék ha bárki társítana tudna ehhez az egy szótaghoz bármilyen személyes emléket. Talán a régiek. Az Udvar kedvencei, látogatói. Talán ők. Nem neveltek úrnak, sem királyok vitéz szolgájának. Minden ami vagyok, egy kirakós része. Az ezernyi felvett személyiségé. Az árnyé, akinek az volt a dolga, hogy figyeljen. Hogy információt tudjon meg és adjon tovább. Lesújtson, amikor megszületik a döntés. A drága Belle sokszor kívánta a halálomat, sokszor kellett elviselnem a kínzásainak kegyetlen finomságát. Megtanultam néma maradni, belül ordítani és várni a halált, ami nem jött el. Megtanultam elhozni a halált, ami kérlelhetetlenül végigkergetett bárkit, aki ellene lépett írott vagy íratlan törvénynek. Hogyan szemlélem a világot? Apatikusan. Leginkább. A vágyak, melyek az elmében születnek talán igazak és őszinték. Azok, melyeket én hozok izzanak és kényszerítenek. A legidegőrlőbb momentuma talán, hogy csak használom őket, de nem érdekelnek már. Az érdekel, mivé tudnak kiteljesedni. Meddig képesek elvinni valakit. Thrym szerint köcsög vagyok, aki áttipor a lelkeken. Az vagyok. Az én talpam alatt szörcsögjön a hús és fröcsköljön szét a vér. Súgják imádva a nevem, de neki követnie kell. Egyensúlyozva a darabokon. Mert nincs más választása.

Szóval Klynt...*Csukom be a könyvet, felkerül a polc tetejére a maga origy valójában, a hátlapból úgyis kiderült a lényeg.* Elképzelni sem tudom ennyi idő alatt mennyi és milyen testnedv.. persze gondolok itt a vérre.. tapad a kezedhez. De őszintén kívánom, hogy sikeres legyen a rehabilitációd.. Elhagyni a színi társulatot nehéz lehetett, az unalom, vagy a lelkiismeret emléke vitt rá, nem tudom. De bizalomgerjesztő kezdet. Noss üdv a város környékén, a bejárási feltételekről érdeklődj az illetékesnél

Elfogadva, lepecsételve. Hisz mi mindannyian.. Maszkokat viselünk.