Szörnyeteg gyomrába vezető nyálas torok. Ezer és egyedik alkalommal is erre emlékeztet a cirkusz alá vivő lépcsősor, pedig már egészen biztosan megváltozott a gyomor tartalma. Csak éppen nem tudom mire. Lehet ez sokkal jobb, mint volt. És sokkal rosszabb is. Pedig nem voltam távol túl sokáig. St. Louis egyszer már volt az otthonom, mikor a Város ura teret engedett nekem és a művészetemnek. Én pedig alkottam, akárcsak korábban. Mesterem kapta meg a képeimet, ő hallgatta a zenémet, vette először kézbe a műtermemben készült formákat. Mindegyik egyedi, utánozhatatlan és szemet gyönyörködtető példány volt. Csodálatos kompozíciók, szokatlan találkozások, realisztikus ábrázolás. Fogalmam sincs, mi lett velük. Egy éve a legtöbb még a közelben volt, a város urának vámpírjai kedvtelve figyelték őket. Majd a mester úgy döntött, az újonnan feltámadó erőimet jobb lenne máshol kitanulni. Egy másik vezetőnél, aki talán tud segíteni benne. És évek óta próbálkozott a kölcsön vételemmel. Az alku megszületett pár nap alatt, én pedig bepakoltam. Egy évet töltöttem New York egyik legmagasabb épületének tetőterében, balett előadások, komolyzenei koncertek és múzeumi kiállítások gyűrűjében. Az első hónapban megfigyelnem kellett. A másodikban elemezni. A harmadikban alkotni. Ahogy a negyedikben, ötödikben és hatodikban is. Majd a hetedik hónaptól bővíteni a repertoáromat. Részt vettem zenekari próbákon. Táncoltam. Bemutatták néhány művemet. Mosolyogtam, válaszoltam a látogatók kérdéseire. Aki vásárolni akart, azt az Úrhoz irányítottam. Ő szabta az árát, amíg én bólogattam. Ez a rendszerem. Hagynak alkotni, és cserébe a legtöbb eredménye az övék. Amit igazán kedvelem, azt megtarthatom. Egyet-kettőt ajándékba adhatok az időleges mesterem kedvelt vámpírjainak. És enyém az internet szabadsága. A benne rejlő lehetőségeké. Tudás, amelyet egyetemi tanárok tesznek közzé legújabb kutatásaikról a többiek megsegítésére. Lehetőség új ruha üzletek és ékszerészek felfedezésére, akik éjjel is nyitva tartanak a kedvemért. És az a sok élelem. A város urának hívóállata egy alfa volt, sokszor küldte el hozzám a falka tagjait reggelinek. A legtöbb azt mondta, nem bánja, mert óvatos vagyok és kevés vért szívok ki belőle. Egyikük szerette a játékokat is, mindig megvert Cluedoban és szerencsés keze volt a dobókockához. De a Jengát én nyertem meg, mert kisebbek az ujjaim. Búcsúzólag kaptam tőle egy új Scrabble táblát. Az úrtól pedig kesztyűket. Emlékezett rá, hogy mennyire nem szívesen érintek puszta kézzel bárkit is. Elsőre a saját kárán tapasztalta meg, nem olvasta el a használati utasításokat. Ahogy még néhányan. A fizikai kapcsolatokra vágynom kell. Vámpír vagyok, másból kell táplálkoznom, hozzá kell érnem. De ezen kívül ritkán vágyom többre. Az én erőm a másik lelki fájdalmához kapcsolódik. Nem vonz a meleg test, a gyönyör ritka madár, ami még le is blokkolja az alkotókészségemet. A férfiakkal főleg, a nőkkel könnyebb a dolgom. Megzavar a saját fájdalmam is. Amikor józan vagyok, magamat ismétlem, de könnyen elszórakoztatok másokat. Alkotni csak egy másik lelki állapotban tudok új dolgokat, ami pár hetente üt be. Jó esetben előre érzem is...
A gondolataim záporoznak és majdnem le is esem az egyik igencsak meredek lépcsőfokon. Talán tényleg hagynom kellett volna az egyik őrnek, hogy hozza a bőröndömet. Mégis, nem szívesen válok meg tőle. Benne vannak az új kedvenc ruháim és az egyetlen rajz füzet, amelyet évszázadok óta hordok magammal és senki nem veheti el tőlem a tartalmát. Egyébként is számukra értelmetlen sok dolog. A képek egymást nem időrendi sorrendben követik. Az első egy csésze, régi típusú kínai, lefedhető, alátéttel. Vörös virágok díszítik az oldalát, nem látni mi van benne. Én azonban még mindig érzem, mert az életem múlt rajta, hogy megigyam a "férjem" látogatásai után. Ha a fő feleség és a család úrnője nem akarja, hogy terhes legyen az egyik ágyas, kicsi az esélye, hogy túléled te és a baba. Egyszerűbb volt lenyelni. Akkoriban úgysem akartam gyermeket. A szernek hála, később esélyem sem volt rá. Ott vesztettem el a normalitás látszatát is. Akkor volt nyugtom, ha a havi vérzésem jelentkezett. Amikor elmaradt, megjátszottam, kellett a pár nap elzárva, békén hagyva a hónapban. Csak ott sírhattam, nevethettem szabadon. 28 nap szobadíszként, 4 szabadon. Kegyetlen alku volt...
A második kép láncokat ábrázol és egy bokát. Az enyém. Kisebesedett és folyamatosan vérzett, amikor szabadulni próbáltam. Először a vérszomj miatt. Szükségem volt a vörös nedűre, éheztem, jobban mint korábban a szibériai telek alatt a családommal. És hiába ittam, ez az éhség másnap ismét visszatért. Mikor pedig javulni kezdett, a mesterem kéjvágya tette meg. Pár napig. Utána rájött, hogy ezzel blokkol le. A cella, a láncok, a sötétség messze nem zavart annyira, mint az érintései. Tajtékzott. Ott hagyott magamra, hogy megbüntessen. Az éhség kapcsolt át, mire visszatért, a fejemben egy egész dal megszületett, zenével, hangszerekkel és tánccal hozzá. Igazából csak a harmadik próbálkozás után jött rá, hogy nem a fájdalom és tehetetlenség, hanem a magány indítja be a folyamatot...
Egy berácsozott ablakú lovas kocsi belseje, arctalan, formátlan nőkkel és gyermeklányokkal töltve. Az egyik én voltam. Köztük voltam tíz évesen, hónapokig éltem abban a szűk kabinban, miközben utaztunk. Nem volt elég hely felállni, elfeküdni. Nem volt elég étel és meleg takaró a télre. Nem értettük egymás nyelveit. Csak szabályok voltak, és verés a megszegésükért. Minden városban változott a kocsi tartalma, vették és eladták a rabszolga lányokat. Engem az apám adott át nekik egy zacskó pénzért. Szép hangom volt, tehetségem a zenéhez, többet fizettek értem, mint a húgomért tették volna. Anyám egy szóval sem ellenkezett. Nem lepett meg. Előtte sem tette soha...
Könyvespolc tele tekercsekkel, néhány fuvola és citera. A régi szobám sarka. Ahol körül vett a zene és tudás. A menedékem egy olyan házban, ahol az ajtókat csak kívülről lehetett bezárni és a választófalak papírból voltak. Azután kerültem ide, hogy előadóművészből ágyassá váltam. Véget ért a kötelező napi gyakorlás a tanárokkal, együtt alvás a többi lánnyal, a megértettség érzése. Magány, kémkedő szolgáló lányok, nemi erőszak. És rengeteg irigység, gyűlölet, megvetés. Minden rossz mozdulatért büntettek, minden kis jutalom ellenségek sorát vonzotta be. A szépség ideálnak nem feleltem meg, túl vékony, túl európai, túl szabad voltam. A lábaim hegesen, gyengén, de felgyógyultak a törésekből. Az senkit nem érdekelt, hogy én nem vágytam gazdagságra. Sem hatalomra. Végképp nem egy majd negyven évvel idősebb férjre...
Egy koporsó körvonalai. Ebben töltöttem hónapokat, amíg keletről visszautaztunk Európa szívébe. A repülés feltalálása előtt megbízható szolgák, harcosok és sok idő kellett egy ilyen nagy szabású tervhez. A biztonság kedvéért mindkét oldalról el lett reteszelve a tető. Nem mintha bántam volna a halált akkor. Féltem, nem tudtam tisztán gondolkodni és vágytam a sír békéjére. A sírra, amely rám várt az özvegyek kolostorában. Mindig ilyen helyekre küldik a férj halála után a gyermektelen ágyasok. Elvileg imádkozni és megbékélni a sorsukkal, de itt senki nem hitt. Elfeledve, pénz, kapcsolatok és hírek nélkül élnek a lakók és szabadulni akarnak, bármi áron. Én ott akartam maradni, folytatni a festészetet és a zeneszerzést. A tehetségem hívta fel rám az egyik éjszakai ragadozó figyelmét és vitt ki onnan. A többiek úgy hiszik, meghaltam. Egy elfeledett név csupán a sok gyásztábla között. Úgy sem az volt az igazi nevem. A rabszolgáknak nincs neve, a mesterük ad nekik újat. A teremtőm nekem adta a döntést mégis. A görög mitológiából két lényét olvasztottam össze, a múzsa Caliope és a nimfa Daphne volt a választásom. Az évek során pedig az egyszerűbb kiejtés miatt ebből marad ki egy betű.
A füzet így folytatódik tovább, hétköznapi tárgyak, életképek mozaikjai, amelyekhez nekem mindig rossz érzéseim fűződtek. Azzal, hogy velem van, mindig tudom, mi a jobb élet és mikor érdemes harcolnom egy-egy döntése ellen a mesteremnek. Félelem az oka? Meglehet. Nem tudom még egyedül életben maradni és nem akarok rosszabb helyzetbe kerülni. Szóval veszek egy nagy levegőt, bemegyek az ajtón és megkeresem az új Város urát, hogy kiderítsem, nála mik a szabályok...
Megjelenés:
Egy mozgó porcelán baba akit hosszú, éjfekete tincsekkel, hófehér bőrrel és finom vonásokkal áldott meg az ég. 148 centis magasságával és madár csontjaival fizikailag igencsak elhanyagolható a jelentősége. Arányosan apróak a szemfogai is, gyakran szinte macskásnak tűnnek. Nem egy lény vicceli el, hogy nem vámpír, hanem egy kiscica kóstolt bele, tekintve, hogy gyakorlatilag az illető ölébe kell másznia, ha el akarja érni a nyakát létra nélkül. A leginkább megdöbbentő vonása az arcához képest hatalmas barna szempár, amelyet sminkkel hangsúlyoz ki. Ettől szinte mindig ártatlan és babaszerű a kinézete, sokkal fiatalabbnak tűnik a halála idején betöltött koránál. Teremtőjét is ez a kettősség, valamint kendőzetlen művészi tehetsége fogta meg egykor…
Szinte mindig fekete, gótikus vagy wicca stílusú ruhákban látható. Szereti a szoknyákat, drága anyagokat, bőrt, csipkét, selymet, a modern fűzőket. Szívesen tart a közelében egy csokor rózsát, de semmi többet. Sokszor szinte minimalista az öltözködési stílusa, legyen szó színekről, formákról vagy illatokról. Szereti keverni a különböző korok divatját, valami modernt és tinilányosat hozva ki végeredménynek. Kedveli az egyedi ékszereket, főleg egyedi formákban és fantáziadús kövekkel. Eléggé ragaszkodik a saját választásaihoz, amit nem talál szimpatikusnak, lehet akármilyen értékes, örökre a szekrényében fog lógni. A többi vámpírral ellentétben, ő szeret egy fekete hátizsákkal a vállán közlekedni, hogy bármikor leülhessen alkotni. Vagy bárhol, egy temetőtől kezdve a fürdőszobai törölközős szekrényig.
Jellem:
A vámpírok körében több évszázada járja a hír, hogy részben megőrült. Sokan a művészi tehetsége ellenpólusának tartják a számukra követhetetlen gondolatmeneteit, váratlan és szokatlan megnyilvánulásait, időleges érdektelenségét bármilyen esemény felé. Az idő nagy részében ő az, aki a légynek sem tud ártani, illedelmes, szabály követő és csendes. Amikor ihletet kap és átkapcsol, a viselkedése gyökeresen megváltozik. Eltűnik a kontrollja nagy része, és alkotással próbálja meg visszaszerezni. Képes napokig minden ébren töltött percét egyetlen tevékenységgel lefoglalni, tudomást sem véve látogatókról, éhségről, fájdalomról. Rengeteg lehetősége volt megismerkedni a művészetekkel és ennek megfelelően hatalmas tárháza van: tánc, rajz, festészet, szobrászat, korongozás, origami hajtogatás, lakberendezés, dalszerzés, mozaik ragasztás, fafaragás... Az eredmény mindig látványos, de Caliane így is lerombolja, ha nem érzi tökéletesnek. Ami még mindig jobb, mintha zenélni kezdene. Egy tucat régi és ma is használt hangszeren játszik, dalok százait írta már meg. Ilyenkor viszont képtelen kontrollálni, milyen hatással van minden arra járóra a zenéje.
A vámpírok szemében gyengeség lehet a tehetetlensége az alkotási hullám ellen, de nem pusztították el, mert az eredménye csodálatos művek tömkelege. Eddig urai, a teremtőjétől kezdve egyszerűen ráhagyták a "rohamokat". Buborék világban él, romlatlansága a művészete forrása. Az egyetlen, ami ellen ténylegesen harcol, hogy a testét használják ki, hiszi, hogy azzal veszítené el a szabad lélek töredéket, amely a képzelőerejét táplálja. Tisztában van vele, hogy mik a korlátai. Nem harcos alkat, nem akart soha mesterré válni, nem is hitte, hogy képes rá. A feladatok teljesítése és parancsok elfogadása a vérébe ivódott, ugyanakkor egy konkrét személy iránti hűség nem. Azt követi, aki jog szerint a város ura, amíg nem kényszerítik rá, hogy megszegje kevés saját szabálya egyikét.
A kinézete, tehetsége és kedvessége mind-mind olyasmi, ami miatt a legtöbben gyengének könyvelik el, és nem is akarják megismerni. A legtöbbeknek fogalma sincs róla, hogy milyen esze van. A művészete harmóniára épül, matematikai alapelvek és az aranymetszés aránya találhatóak meg az alkotásaiban, hajnal előtt az utolsó órában sokszor bonyolult sejtések elemzéseit és bizonyítási kísérleteit olvassa át. Egyszerűen élvezi a saját kis világát, amíg nem akarják elvenni tőle, nem érzi szükségét, hogy megpróbáljon beleavatkozni a vámpír politikába. Ellenben az elmúlt 300 év minden kiadott táblajátékából van egy használható példánya és bárkivel leül játszani, ha az illető kéri. Van egy tehetsége ahhoz, hogy kiszakítson másokat is a mindennapi gondok közül, ezzel lenyugtatva az idegeiket.
Kezdőlap 
