Pár évvel korábban, Rotterdam:
A szobám félhomályában az ágyam előtti fekete kanapén ülve, két karomat a háttámlán nyugtatva figyelem a bársony ágyneműk között alvó fiatal srácot. A legjobb és legízletesebb fogás volt éjjelre. Bár az előttem élettelenül elterülő női porhüvely sem volt rossz, de koránt sem nyújtott olyan szórakozást. Ami pedig nem szórakoztat, az nem is érdekel. Tekintetem visszasiklik a fiúra és elégedetten legeltetem rajta a szemem. Karmolások, számos sérülés és harapások díszítik a testét, melyeket én okoztam. Legalább olyan csodásan vonaglott a fájdalomtól, mint a kéjtől, amit voltam szíves nyújtani neki. Ráadásul csak egy átlagos halandó, amitől még inkább elégedett vagyok. Még sokáig fogja viselni azokat a nyomokat. Eleinte még ellenkezett, szinte már könyörgött azért, hogy hagyjam abba. Pedig a fájdalma olyan volt, mint a legzamatosabb mennyei manna. A sikolyai és a könnyáztatta arca csak még inkább arra buzdított, hogy okozzak neki még több fájdalmat.
Egy szórakozóhelyen szedtem össze mindkettőt, majd hoztam haza, mint aki nassolni valóért ment a sarki kisboltba. Nem tudnám pontosan megmondani mi ragadott meg a fiúban, talán kicsit hasonlít egy régebbi áldozatomra.
1520 év alatt annyi minden történt, akik emlékezetesek maradtak, azoknak tisztán emlékszem az arcára, a nevére még a hangjára is. Valakiről viszont már azt sem tudnám megmondani, hogy nézett ki. Letűnt korok emlékei élnek bennem, néha szeretek elrévedni a múltban, visszaemlékezni néhány momentumban. Emlékszem még arra az időre, amikor még emberként éltem, a szüleim arcára és arra a pillanatra, amikor saját kezűleg kellett megásnom a sírjukat és eltemetnem őket. Az elvesztésüket úgy dolgoztam fel, hogy másokat bántottam. Az egyiket majdnem meg is öltem. Ebben az időszakban talált rám a teremtőm. Lehet megérezte a lelkemben dúló fájdalmat és lehetőséget látott bennem. Sosem kérdeztem. Így a leélt évek távlatából én se osztogatnám csak úgy bárkinek, csak akit méltónak találok rá. Nos, az biztos, hogy azzal nem lehet megvádolni engem, hogy ne használnám ki a hatalmam.
Gondolataimból az ajtó nyílásának hangja szakít ki, majd megjelenik a jól ismert barna hajzuhatag és a hozzá tartozó elevenség. Hogy nekem milyen rohadt nagy bajom volt vele anno. Még mostanság se olyan könnyű vele, de egész szépen megszelídült.
– Megcsináltad, amire kértelek? – Kapott tőlem egy feladatot a napokban, amiről tudom, hogy nem okozott gondot a számára, hiszen elég jól ismerem már az erejét. Kérdésemre heves bólogatás és pont azt a választ kapom, amire számítottam. Kezem felemelem a támláról, majd magamhoz intem. – Gyere ide szépen, Phoenix.
Nem szokásom bántani őt, ezt mondjuk lehet ő vitatná, bár ha kihoz a sodromból, akkor megesik, hogy megkapja a magáét. Szerintem néha szándékosan arra játszik, hogy ha mást nem egy pofont kapjon. Ha a kis lelke erre vágyik, felőlem megkaphatja, rajtam aztán nem fog múlni. Miután leül mellém átkarolom a vállát, majd ujjaim közé veszem a haját és szórakozottan morzsolgatom. Látom, ahogy tekintete a lábam előtt heverő hullára siklik. Már hozzászokhatott, hogy megesik az ilyen nálam.
– Majd eltakarítjuk – fűzöm hozzá, és ennyiben is hagyom. – Adnék neked egy új feladatot, 'Nix. Keress nekem egy várost sakálokkal. Ugye rád bízhatom? – kérdezem belemarkolva a hajába, majd hátrafeszítem a nyakát.
– Természetesen, Mester.
Elégedetten morranok fel, és lazítom meg a szorításom, hogy aztán végigsimítsak a haján. Igen, ideje most már tovább állnunk. A városban nincs sakál falka, és az évek során sem érkeztek. Hiányzik az a régi hatalmas falka, akikkel a fosztogatások és kínzások oly' tökéletesek voltak. Persze azóta változott a világ, szabályok és törvények születtek a régikhez. Kell egy falka. Kellenek a sakáljaim, és legyenek bárhol, az enyémek lesznek.

St. Louis

A város határánál a magasból tekintek végig a városon. St. Louis. Ígéretesnek látszik, remélem, hogy Phoenix nem tévedett. Két évünk ment rá a keresésre, és elég morcos lennék, ha ez a város sem tartogatna ígéretes falkát, vagy legalább egy egyedet. A földre ereszkedem, majd mellé lépve rápillantok.
– Ugye nem hazudsz nekem? – Ez akár egy költői kérdés is lehetne, hiszen tudja jól, hogy azt kiszúrnám. Na meg nem szeretem, ha hazudnak nekem. Végignézek rajta, mintha csak árulkodó jelet keresnék, majd tekintetem visszavándorol a városra. Nem rontok ajtóstól a házba, ez most nem az az alkalom. Viszont nem is terveztem sokáig a határon álldogálni. Végighallgatom, amit válaszul ad nekem, és egy apró mosoly bújik meg szám szegletében.
– Tökéletes! Jó munkát végeztél. – Kezemet felemelve végigsimítok a fején, majd ellépve mellette indulok meg a város felé. – Gyere, Phoenix, ideje betenni a lábunkat a városba.
Még napfelkelte előtt hajlékot kell találnunk. Aztán megejthetek egy-két találkozót is.  


Magas vagyok, ez minden bizonnyal feltűnt, és hogy pontos legyek a magasságom 190 cm. De ne bánkódj, nem zavar, hogy ha fel kell nézned rám. Hosszú barna hajam a hátam közepéig ér, ezt a hosszt és a szakállamat ember korom óta viselem. Szerencsére egyiktől sem kellett soha megszabadulnom. Ha pedig nem lenne egyértelmű a szemem a színe, akkor elárulnám, hogy az is barna. Mindazonáltal megesik, hogy aranybarnának tűnik. Ez a ritka aranyszínű árnyalat vonzza legtöbbször a tekinteteket rám. Ha már így ki kell térni a külsőségekre, akkor teszek egy apró megjegyzést a tetoválásaimról. Ezek főleg a két karomon és a mellkasomon láthatóak. Nincsen nagy története egyiknek sem, csupán megtetszettek. A ruházkodásomról pedig csak annyit ejtenék meg, hogy nem ragadtam le. Minden évszázadban megtaláltam a divatnak és stílusnak azt a részét, amiben kényelmesen éreztem magam. 


Régen mindig is azzal „vádoltak”, hogy türelmetlen, gonosz és lobbanékony vagyok. Ezek a szavak tökéletesen leírták azt, hogy milyen is voltam. Bár az emberek szemében nem nehéz gonosznak tűnni. Egyeseknél már az is elég, hogy ha megtudják, hogy élvezetemet lelem mások bántalmazásában. Pedig én csak jót akartam és akarok... Magamnak. Visszatérve a viselkedésemre; nem bírtam magammal, szerettem kötekedni és a verekedéstől se riadtam vissza.
Kifejezetten örömmel töltött el, mikor másnak fájdalmat okozhattam. Fájdalommal telt sikolyaik a legszebb zene volt a füleimnek. Viszont, ha már nem szórakoztattak, akkor nem is érdekeltek tovább. Azokkal kicsit tovább elvoltam, akik még élvezték is. Azt hihetnénk, hogy pont ők nem mulattatnak úgy, pedig ők bírják a legjobban a gyötrődést. Tovább húzható, és sosem okoztak még unalmas perceket vagy órákat is akár. Nem is tudom miért mesélek itt múlt időben, hiszen mindez ugyanúgy igaz a mostani önmagamra is. Csupán tanultam egy kis türelmességet, bár koránt sem vált erényemmé. De hát igyekszik a vámpír.  

Érdekes ez, hogy ti vámpírok aztán mindig valami céllal léptek jobbra és balra a nagy természetfeletti sakktáblán. Nem tudom hallottál-e már az itteni hiénafalkáról de megsúgom, nem lesz egyszerű meneted velük. Pláne a királynővel, hajaj..Viszont mindig öröm valami új vérvonalat üdvözölni a köreinkben, szóval üdvözöllek nálunk a szolgáddal együtt és remélem valamikor találkozni is lesz alkalmunk!

MT,