1410 körül

Sárga Medve ott volt a hegyen a tisztáson, ahol mindig, ha a szellemek iránymutatására volt szüksége. Tudta, hogy legvégül eljövök ide érte. De itt volt, mert egy harcos szelleme lakott benne. Bátrabb volt nálam. Én nem így vártam azt az éjt. Nem a fák közötti sötétségbe nézett, hanem a tűzbe, amelyet magyalpirosra festettek az ásványporai, a lángok között várta, hogy látni fogja az érkezésemet. A léptem hangtalanabb volt az erdőben, mint a legpuhább léptű vadászé, mint az összes madáré és vadé. Én magam voltam a fák között kinyújtózó, karcsú éjszaka. Én voltam Sárga Medve végzete.
Felemelte a fejét, és kiléptem a tűz fényébe.
- Vártalak – mormolta, ahogy közelebb léptem.
- Mindig felnéztem rád a tiszta látásodért – hajtottam fejet előtte, mint ahogy a fiatal ad tiszteletet az idősnek, a tanácsért jövő a tapasztaltnak. Talán a gúny jelének vette. Talán nem. Az égő fenyőgallyak aromájában semmit nem éreztem, még a félelem szagát sem. Látnia kellett a tűzben a ma éjszakát, a szellemek meg kellett mutassák neki jöttömet, ő mégsem félt, és a szándékomtól zavartalan tisztelet iránta szinte megindítóan hatott rám.
A másik szempár rajtam függött. Az árkokkal barázdált, napbarnította arcban a fényes tekintet is öreg volt, öregebb az évszakainak számánál, de Sárga Medve a tűzbe nézve tucatnyi életet élt le a magáé mellett, mint mindnyájan, akik igazán, a maga teljességében birtokolták a látást. A hozzá hasonlókhoz képest mi csak úgy láttunk, ahogy a farkas úszik a pisztráng mellett.
- Serdületlen fiú voltál, nálam alig idősebb, amikor először láttalak a nagybátyáddal a nagy folyó eredésénél.
- Gyermek voltál.
- Hatvan nyár telt el azóta.
- Hatvan – vontam vállat. – A hátad meggörbült, és az enyém nem.
- Már akkor azt mondták rólad, máris a legnagyobbak gyógyító kezét tudod magadénak, és nincs olyan beteg, akit a szellemek vissza ne engednének közénk, ha te kéred őket. Téged hittek népünk következő nagy vezetőjének.
- Az lettem – mosolyodtam el, és az ajkamból kivillantak a farkasfogak.
A kezem még nedves volt azoknak a vére, akiket Sárga Medve a hegy alján hagyott, hogy megvédje őket. Több tucat elesett harcos vére forrósított át, de mégis kiolthatatlannak éreztem magamban a szomjúságot. Emésztett.
- Vendigó lettél.
- Nem vendigónak nevezzük magunkat, gyermek – ráztam meg a fejem gyengéden, megöregedett, mégis fiúnak láttam a vénséges szemeivel, amelyekben most fájdalom villant. Megéreztem a dühe szagát. Megnyugtatott, hogy mégis ember, aki téved és hibázik, akármilyen erővel is ajándékozták meg őt a szellemek.
- Nem voltam ott. Itt vártam rád. Értem jöttél. Nem kellett volna megölnöd őket.
- De igen. Most már egyek velem. Nem ezt tesszük mind a vadakkal?
- Annyit veszünk magunkhoz, amennyire szükségünk van. A legfőbb parancsot szegted meg. – Sárga Medve egy darabig nézett rám, aztán a tűz felé intett a kezével, az ujjait elszínezték az ásványok, amelyeket használt. – Nézz velem a tűzbe. Ennyi időd talán még van számomra az örök éjszakából.
Közelebb léptem hozzá, de távol maradtam a tűztől, amely egyedüliként jelentett még veszélyt rám az erdőben. A lángok most zöldek voltak. De Sárga Medve szemében egészen más látszott, nem az előttünk lobogó máglya. Napfény izzott a szemében. Égetett a puszta látványa is. De nem hőköltem hátra. Nem árthatott volna nekem. Nem árthatott nekem se kés, se nyílvessző, se Sárga Medve ereje.
Elfordította rólam a tekintetét, és a tűzbe nézett.
- A kezedre rászárad a vérünk. A törzsed hatalmas és legyőzhetetlen, ahogyan a becsvágyad követeli, erősebb minden más népnél a nagy síkságon, nem vet gabonát és nem nevel állatot, csak vadászik és zsákmányol. Dédunokáid, ükunokáid és az ő gyermekeik is számosak.
Elhallgatott, de nem szakítottam félbe. Mosoly ült az arcomon. Lenyaltam a hűlő vért a kezemről.
- De a szellemek nem bocsátják meg a bűneidet. Démonokkal kötöttél alkut, és eldobtad azt, amit tőlük kaptál. Nem a szükséged szerint vettél, hanem mindent, amit csak képes voltál leölni. Mindannyiunkat megbüntetnek érte. Óriási kenukat és fakó harcosokat küldenek ellenünk. Ivadékaid mind elpusztulnak, te mindannyiukat túléled, és senki nem emlékszik a nevedre, amit beszennyeztél a sajtájaid vérével. A könnyekkel döngölt úton pusztul el az utolsó magvad. Te a nagy vizen túl leszel, kutya a hozzád hasonlók között, és nem tudsz a tieid segítségére sietni. Sápadt démonoknak hajtod fel a vadat. Nem szerzel új nevet. Árnyék leszel. Kés mások kezében. Nem leszel farkas többé. Sosem egyesülsz a totemeddel.
- Zavaros, hamis átkokkal a szádon akarsz egyesülni a tiéddel? – kérdeztem nyugodtan, pedig valami síkos, éles kő ült a gyomromban a jóllakott vérfolyó sistergő fenekén.
- Te nem láttál semmit, ugye? – A ráncos száj mosolyra húzódott, most először láttam rajta rosszindulatú elégedettséget, és ez a kicsinyesen emberi kifejezés Sárga Medve sokat látott, bölcs arcán egyszerre keltett bennem önelégültséget és csalódottságot. – Neked már nem válaszolnak a szellemek.
- Sosem voltam olyan erős látó, mint te – hajtottam fejet neki ismét, és nem haragudtam rá, mert nem volt miért. – De ma éjjel magamba veszem a te erődet is.
Az arcvonásai megkeményedtek, mint egy fából faragott, időcserzette szoboré.
- Kionthatod bárhányunk vérét, a Szellem elfordult tőled. Nem vagy már része semminek, és nem lehet részed semmi. Halottabb vagy a hegyeknél. Elhagyott az erőd, amikor az örök éjt választottad.
- Sosem tudjuk meg biztosan, amíg próbát nem teszünk.
Olyan gyorsan léptem közelebb, hogy a tűzben olyan tisztán látó szemének úgy tűnhetett, a semmiből termettem a másik oldalán. Megragadtam súlyos, szürke hajfonatait, és felemeltem a földről. Sárga Medve jól megtermett férfi volt, éltes korára is szálfatermetű, mégis úgy emeltem meg, mint egy kisgyereket. Fákat tudtam kicsavarni, csontot törtem puszta kézzel, gyorsabb voltam az idő múlásánál.
A vérében mind a hatvannyolc nyarának ízeit éreztem, az édes kukoricát, a füstölő aromáit, a száraz növények szagát, amelyekből főzeteket készített, a friss füvet a mokaszinja alatt, a gyors folyók vizének frissességét, asszonyai ízét, olyan volt, mint a szövőszékből kitépett ruha, a lezáratlan végeken millió színes szálra bomlott fel a számban, és éreztem az erejét, amellyel képes volt gyógyítani, látni és békét adni a nyugtalan szellemeknek, felismertem, mert osztoztunk ezen az erőn születésünktől kezdve vele és mindannyiukkal, akiket kiittam az azt megelőző éjszakákon.
Aztán már csak ültem ott, távol a gyűlölt tűztől, míg a vére utolsó cseppjeit beitta helyettem a föld. Úgy éreztem, egy korttyal sem bírok többet inni, elteltem vele, de a hajszoló, korbácsoló szomjúság még ekkora sem múlt el. Üres voltam. Csordultig telt és üres egyszerre, mint egy halfogó háló, miután felhúzzák a víz alól.
Néztem a tüzet.

Nem láttam benne semmit, csak csúfondáros, süket és vak lángnyelveket.

Kicsit együtt éreztem az öreggel a halála előtt. Nem lehet könnyű tudni mások életútjait, de hé rád igaz lett amit mondott? Láttad a tieid halálát? Elmentél a nagy vízen túlra és kutyája lettél a sápadtaknak? Gondolom egy 500 feletti vámpír már nem nagyon gondolkodik visszafelé, pláne ilyesmikben, de azért valami mégis történt tán, amit nem látott előre, nem? Mert visszajöttél ide. Ritka a Földrengető vérvonala is, ritka és nagyon ősi. (Reméljük nem kíván ellátogatni ide.)
Szerettem a történeted (bár lehet, hogy a szöszit úgy tudod a legjobban megvédeni, ha egyszerűen csak belököd egy verembe és rázárod a fedelet. )
Nem húzom tovább...

Üdv,