Amikor megszülettem, akkor még Fredericknek hívtak, és sokadik gyerek voltam, semmi extra. Tudod akkoriban sokaknak volt egy halom gyereke, nem tudom miért de akkortájt ez nem is érdekelt. Nem voltunk gazdagok, így hamar munkába fogtak, hogy én is segítsek a ház körül, vagy ahol éppen kell. Egy egészen átlagos élet volt az ami a 25-dik életévemig tartott. Pontosan addig amíg Zara meg nem jelent. Nem tudtuk, ki ő, micsoda ő, csak annyit hogy minden éjszaka elragadott valakit a falunkból, és soha nem került elő. Félelemmel telve éltünk, de bennem mégsem volt. Féltem, de nem voltam hajlandó rettegni tőle, egy idegen még nem jelent félelmet önmagában. Meg akartam tudni micsoda is ő, és miért ragad el mindig valakit, az éjszakából kinyúlva mint valami ragadozó. A kíváncsiságom hajtott, és végül a szemébe néztem a nőnek. Annak az ördögi, démoni nőnek. Mára már tudom, nem volt benne sok különleges, csak vámpír volt.
Még mielőtt arra gondolsz hogy szerelem első látásra, ki kell ábrándítsalak. 25 éves voltam, ő meg már akkor egy matuzsálem, szó sem lehetett ilyesmiről, és meg akart ölni, de nem hagytam magam. Én nem voltam olyan puhány, mint a többiek, védekeztem amíg tudtam és megsebesítettem. Na persze nem az a filmes trükk hogy megvágom és elvérzik, egy apró vágást ejtettem rajta, amin meglepődött és két másodperccel később már ugyanolyan sima volt a bőre mint addig. Azt hiszem szórakoztatta a kétségbeesett ellenállásom. Mert kétségbeestem, mit tegyen egy alapvetően bátor férfi, ha olyasmivel szembesül ami még legrosszabb rémálmaiban sem került elő? Zara vámpír volt, akkoriban még nem igazán volt számon tartva az ilyesmi. Szóval ahogy a vérem itta, én is éreztem a változást. Gyengültem, szédültem, a látásom homályosabb lett, és a szívverésem is lelassult kissé vérnyomásról már azt sem tudtam mi az. Éreztem ahogy lassan elhagy az élet, és csak a feketeség marad.
Másnap reggel, azonban mégis felébredtem, a falum határán ahol éltem, és hazamentem. Iszonyúan fájt a fejem de nem tudtam volna megmondani hogy hol voltam és mit csináltam az éjjel, mintha alaposan berúgtam volna. Fogalmam sem volt hogy mit csináltam, de próbáltam napirendre térni efelett, és két hétig ez sikerült is. A mindennapok szürkesége elfeledtette velem, a kieső éjszakát, egészen addig amíg úgy egy hónappal később tűz nem ütött ki a faluban. Akkoriban még nem voltak olyan kőépületek amik ellenálltak volna a tűznek mint most, minden tele volt faházakkal és nádtetősökkel. Amik tűzben elég hamar lángra kapnak és így történt ez aznap éjjel is. Nem tudtuk miért kapott lángra minden csak menekültünk, és sajnos nem voltunk olyan szerencsések. A gerendázat leszakadt egyenesen a családomra és ketten jutottunk ki, menekültünk a lángoló faluban a katonák elől. Senkit nem kíméltek és mi is hamar elestünk. Egy nyílvessző talált combon. Kellemetlen, mert ha artériát ér, meghalok. Ha hirtelen kirántom izmok szakadhatnak, ha benne hagyom a hegyét akkor elfertőződik. Mindez pár pillanat volt, amíg el nem vesztettem az eszméletem és az utolsó amit láttam egy vámpír fékevesztett vigyora volt. Azok a szemek. Mogyoróbarna szempár, de sosem felejtem el. Abban a két percben biztos nem amíg meghalok.
A Halál sajnos nem járt jól velem, mert nem haltam meg, életben maradtam Zaranak hála. A romok közül szedett össze, és a vérét adta nekem hogy éljek. Azt mondta ismeri a vámpírt aki ezt tette és segíthet nekem, csak mert olyan bátor voltam, és abból nem járt ki neki mostanában. hogy harcoljanak vele, hogy szembeszálljanak vele, mint én tettem. Mindhiába az igaz, de mégis megvolt a szándék. Aznap éjjel meghaltam, tényleg. A világ szemében már nem léteztem, én mégis éltem. Véren és halálon de éltem, és Zara mellettem maradt, fiának fogadott hogy ne lógjunk ki a kor emberei közül. Tanított és én tanultam. Huszonöt éves voltam akkor, akkor már bőven férfinak számítottam, pontosan tudtam mit akarok az élettől. Annak a vámpírnak a halálát aki megölt mindenkit akit szerettem. Sablonos és kicsinyes lenne? Talán, de honnan tudhatja ezt olyasvalaki, aki sosem veszítette el egy szerettét? Nem csak a családom, az egész falu meghalt, pár kivétellel. Miért lettem volna hát elnéző? A bosszú az élet szerves része. Nagyjából ekkortájt vetettem le a nevem, ezzel a kisfiút is hátrahagyva aki voltam. Amikor legközelebb megkérdezték mi a nevem, már azt feleltem hogy Rhydian.
Teltek az évek és én egyre inkább belejöttem az életem ezen szakaszába. Megtanultam az előnyeimet és a hátrányaimat, nyelveket tanultam ahol éppen éltünk és a kultúrát. Ahhoz, hogy odavalónak tűnjünk rengeteg mindent kellett tudnunk, de végső soron volt időnk mindenre. Az élet nem fukarkodott velünk, és már évek óta Angol fenségterületen éltünk amikor újra felbukkant ő. Ugyanaz a sötét szempár, gúnyos mosoly. Egy szempillantás alatt elsiklott felettem a tekintete, nem ismert meg. Szerencsére nem. Honnan is tudhatta volna, hogy én még élek? Egy parasztfiú voltam csak amikor ő támadott. Fel tudtam mérni a korát, sokkal erősebb volt nálam. Majdnem kétségbeestem, de végül megkeményítettem az akaratomat. Ha erővel nem tudom legyőzni, akkor ésszel fogom. Ez lett végül a célom, amiért éltem. Egy tervre volt szükségem, egy igazán jóra hogy megölhessem őt, én egyedül. Sorra vettem hogy mik a vámpírok gyengéi. Ezüst, szenteltvíz, karó... Az emberek vallásosak voltak akkoriban és mindent uralt a Róma iránti rajongással kevert félelem. Undorító egy szervezet, már aki mögé lát, hogy mit rejtenek el az emberek szemei elől.
1667. májusa volt, amikor már elég erőm és tudásom volt ahhoz, hogy felvehessem vele a harcot. Egy esti fogadáson találkoztunk és ő több mint elég alakváltót kóstolt akiket már jó előre kiválasztottam hogy ott legyenek a fogadáson. Az emberi elme igencsak fogékony a vámpírerővel szemben és erre már az újszülöttek is képesek nem olyan sokkal a vámpírrá válásuk után. Egy vámpír is be tud rúgni ha sok alakváltó vérét issza és Reynold igen nagy kujon volt hogy ne álljon ellen a szép lányoknak akik a nadrágjába akartak mind mászni. Női szemmel tán vonzó lehetett, engem azonban nem hatott meg és nem is érdekelt. Ahogy lerészegedett óvatlan lett, és az erkélyre indult hogy levegőzhessen egy kicsit, és ott voltam. Már vártam rá az erkély sarkában felkészültem. Egyszerű fából faragott karókkal amik ha meg nem is ölik azonnal, jelentősen lelassítják hiszen a vérveszteség kritikus. Van valami elképesztő egyszerűség abban hogy egy fa karót ha üregessé faragsz, olyan lesz mint egy kifolyó cső. Hiszen csak azzal működünk és ha nincs elég lelassul az ördögi gépezet, és sebezhető lesz. Eléggé ahhoz, hogy nehéz acélláncokba tekerve el tudjam hurcolni innen egy olyan helyre ahol aztán befejezhetem. Egy vámpír lehet bármilyen erős, legyengülve ő is csak gyenge és nem tudja szétszaggatni a láncait, ha nincs benne elég erő és emellett a többféle likantróp vértől még kissé részeg is. Igen egy vámpír is berúghat, bármennyire is furcsa. A barlangban is öltem meg, miután alaposan fellocsoltam mindent olajjal. Béklyóiba ragadva egy fáklyát vetettem elé a folyadékba. Mosolyogtam. Ő rémült volt, dühös és mérhetetlenül hangos. Ott álltam és néztem hogy elég. Egy fajtársam volt, egy másik vámpír, és mégsem éreztem szánalmat vagy szeretetet, megbocsátást vagy irgalmat. Csak álltam ott enyhe mosollyal. Gyönyörűen égett.
Zara nem kérdezte meg mi történt, feltételezem tudta hogy mit tettem, de nem volt szükségem a jóváhagyására. Bőven elértem azt a kort hogy ne kelljen már anyáskodnia felettem. Ezt nyíltan meg is mondtam neki. Hálás voltam neki és talán szerettem is, de utáltam is. Megmentett, de ezzel örök kárhozatra is ítélt. Az életet elvenni egy dolog, elmúlik a pillanat és már halott vagy. Ha elveszik a halálodat, akkor élned kell. Végtelen soká a kínjaiddal, démonaiddal, fájdalmaddal, az élet a nehéz, nem a halál. Sokan persze nem gondolnak ebbe bele. Zara értette a gondolkodásomat és azt mondta ma éjjel még térjek vele nyugovóra, másnap este elválnak útjaink. Ennyit kért. Nem volt rossz ember, azaz vámpír. A maga nemében gyönyörű volt és okos.
Másnap este, mire felkeltem már nem volt ott. Elment, ahogyan megígérte és csak egy dolgot hagyott ott nekem. Azt a fényes kis könnycsepp alakú medált amit a nyakamban hordok. Egy ügyes ékszerész az ezüstláncot kicserélte acélra és fényesre csiszolta a szemeket, így nem bántott bennünket. A saját utamat jártam innentől, haladtam, sodródtam a korral. Jártam mindenfelé a világban, ha az ember vámpír megteheti, ideje és pénze mint a pelyva. Semmi nem állított meg. Elveszítettem mindent ami egykor voltam, és kialakult az a kép, amit ma is látnak az emberek ha rám néznek. Hiszen mit látnak ők a gyenge szemükkel? Egy tinédzsert. Csak éppen ez a tinédzser lassan ezer éve az ami, és ez bizony nyomot hagyott bennem. Már nem érdekelnek az érzések, csak a magam javára fordítom a helyzetet. Vámpír vagyok, én élettel és halállal játszom, és mindig van olyan botor aki játszani akar, mindig van olyan aki lebecsül engem. Én pedig mosolygok rajtuk. Amikor a fogam nyakukba mélyed mosolygok, és ahogy megölöm vagy elengedem őket az emlékeik nélkül mosolygok. Jéghideg gesztus ez, mégis embernek mutat. Egy emberbőrű fenevadnak a világban.
Az utazással telt évek során tetemes vagyont halmoztam fel, és nem igen volt állandó lakhelyem. A háborúkban jelen voltam, haditudósító voltam és időről időre felbukkantam a sajtóban, a cikkeim kíméletlen pontossággal és realitással számoltak be a borzalmakról. Nem vettem benne részt, ez mészárlás volt, nem szórakozás. Találkoztam másokkal is. Vámpírokkal és vérállatokkal is a fronton, de nem zavartuk egymást. A dolgunkat tettünk ott mind. Akkor kezdődött nálam az újságírás iránti lelkesedésem. Szerettem írni és jó is voltam benne. Így aztán később is ezzel kezdtem el foglalkozni és amikor Amerikába jöttem már ez volt a mesterségem. Ismeritek a játékot nem? Amerikából jöttem, mesterségem címere….
Most a modern világban élek Saint Louisban, a luxus ölel körül, noha nincsenek kifejezetten nagy igényeim. Van egy irodám a cégnél, aminek már a főszerkesztője is vagyok és van egy lakásom a belvárosban. Divatos, kényelmes, praktikus de nem hivalkodó és feltűnés keltő. Azt nem viselném el, de a szolid elegancia és a minőségi luxus jöhet. Még mindig szeretek játszani és kiskapukat keresni. Ha színész lennék, kérdés sem férne hozzá milyen szerepet alakítanék a legszívesebben. Peter Pan. Caliban. Anubis.
Nagyjából húsz éve történt hogy újabb szintre ért az erőm, és kiderült hogy rendelkezem hívóállattal, méghozzá az pumákkal. Micsoda meglepetés, sosem voltam éppen nagy barátja a fajnak, de ugye mindenki azzal gazdálkodjon amije van. És most a pumák az enyémek, a hívóállataim. Lassan időszerű lesz ezt velük is közölnöm. Tulajdonképpen a holnapi éjjel egy gyönyörűséges éjjelnek ígérkezik, akár meg is ejthetem ezt a kis találkozót. Igen, végül is...
Let's play!
Személyiség:
Hol van az kőbe vésve, hogy minden vámpír 190 magas legyen, deltás, vékony és gyönyörű? Ha van is ilyen szabály ezer éve biztosan nem ismerték, legalábbis Zara biztos nem. Gyermeki vagyok, na és akkor? Ha jobban megismersz rá fogsz jönni hogy egy cseppnyi ártatlan gyermekiség sincs bennem, ahhoz én már túl öreg vagyok. Kinőttem, úgyis mondhatjuk. Az évek múlásával, elveszítünk ezt azt, egy rokont, egy tárgyat egy barátot, egy darabot magunkból. Vajon teljesen el lehet veszíteni a személyiséget egy másik miatt? Átformálódhat egy ifjú elme annyira, hogy a teremtőjének is furcsa, sőt bizarr legyen? Minden jel szerint igen. Ez az átka annak, ha egy ifjút tesznek vámpírrá. Nem mondom azt hogy kiveszett belőlem minden, játékos vagyok még mindig. Csak hogy itt az életed a tét ha velem kezdessz és imádom a kiskapukat. Szóval csak tessék, saját felelősségre állok rendelkezésedre. Hogy mik a céljaim? Élni és játszani. Hatalom? Hm, részben igen, de az erő nem minden, van valami ami még annál is fontosabb. A józan ész és ravaszság barátom, hiszen jól tudod, ugyanúgy lehet háborút vívni tollal és papírral mint egy karddal és hadsereggel.
Kezdőlap 
