Ma eljött a napja annak, hogy valami másban kicsit megalapozzam a tudásom. Mégpedig a főzésben. Voltak próbálkozásaim, de még nem az igazi a dolog és nem tudtam kitől kérhetnék segítséget. Normális körülmények között az anyámhoz fordultam volna, hogy tanítsa meg az alapokat, de fogalmam sincs hol van vagy él-e még egyáltalán. Nincs arra pénzem, hogy magánnyomozót béreljek fel, az meg túl nagy kiesés lenne a melóban, ha én magam kezdenék bele a kutatásba. Damiennek hála a matekkal most már nincs gondom és a vizsgáimon is könnyedén átmentem. Most a főző tudásomat kellene megalapozni, hogy se a serpenyőim, se a kaja ne végezze a kukában. Azért ennyire nem megy jól. Néha megkísért a gondolat, hogy keresek pár gazdagabb ürgét és egy-két este erejéig eladom a testem ismét, azzal legalább kevesebb gondom volt a megélhetésemmel, csak éppen mocskos senkinek éreztem magam. Én pedig igenis lenni akarok valaki, még fiatal vagyok, építhetek normális életet. Egy kurva, aki normális életre válik, mintha még hinnék a tündérmesékben. Ha azt vesszük az alakváltók és vámpírok adnak egy bizonyos bizarr tündérmesét vérrel és halállal fűszerezve. Borzongatóan félelmetes a gondolat. Még is mit tudok felmutatni? Semmit. Egy nagy kupac semmit, ami olyan hatalmas, hogy még a napot is kitakarja, hogy ha rám omlana is összenyomna. Hiszen eléggé nyomasztó, hogy ennyire elvágtak mindentől, hogy az a bizonyos asztal üres előttem, még díjak sem sorakoznak. Pedig talán összejöhetett volna valami sportösztöndíj vagy lovaglásból jeleskedhettem volna. Nos, bizonyos mértékig jeleskedem is benne. Bár faszon forogni bárki képes, tény, hogy egyeseknek jobban megy. Szóval mindezen túllendülve éppen Ruby felé igyekszem, aki még, ha nem is olyan rég van a városban, de az étterme sosem tátong üresen. Egyszer sikerült is eljutnom oda egy „barátommal”, aki persze a sárga földig tervezte inni magát, majd ki is fakadt, és nekem kellett leállítanom, hogy ne akarjon több kárt tenni a helyben. Én meg miért ne használnám ki az alkalmat? Lecsaptam egy lehetőségre, ami szinte kínálta magát. Cserébe a segítségemért csupán annyit kértem, hogy valaki tanítson meg a főzés alapjaira. Még azt sem bántam volna, ha lepasszol egy szakácsnak vagy ad egy címet és nevet, ide menjek. De elvállalt és ennek rohadtul örülök. Senki sem díjazná, ha felgyújtanám a konyhát, mert körülbelül nem tudok egy normális rántottát sem összehozni. Nagyon gáz. A pizza és a hamburger, meg a hasonló gyorskajáldás kaják jók egy darabig. Néha vágyom anyám főztjére, még emlékszem az ízekre, és néha kedvem lenne önsajnáltatva álomba sírni magam éjszakánként. Ezen már túl vagyok, és a dagadt szemeim nem hiányoznak. Amint elérek az étteremhez elindulok arra, ahol Ruby megmutatta hol tudom elérni a lakását. Az ajtó előtt megállva veszek egy mély levegőt, mielőtt becsöngetnék, ha meg esetleg nincs ilyesmi, akkor bekopogok. Jöhet az a gyorstalpaló.
Ez már végleges. Éppen olyan lágy szívű vagyok, mint az anyám. Akivel kapcsolatban megfogadtam, hogy ha rajtam múlik, nem az ő példáját fogom követni. Nem mintha rossz anya lett volna, az igazat megvallva magához képest kifejezetten csodálatos munkát végzett, főleg, hogy egy ponton egészen pontosan kilenc kiskorú gyerek és egy terhesség volt a listáján. De attól még megtapasztaltuk a nagy család minden kínját, nehézségét és azt is, hogy anya mennyire együtt érző mindenkivel a környéken, amikor épp arról van szó. Én pedig már tíz évesen megfogadtam, hogy nem leszek olyan, mint ő. És öt évig be is tartottam. Utána terhes lettem és nem voltam képes akkor sem az abortuszt választani, amikor az ultrahang ikreket mutatott. Megtartottam őket és már akkor valahol mélyen a szívemben éreztem, hogy hiába nem akarok több gyereket, nem leszek képes véget vetni egy életnek, ha becsúszik. Ez végül mégsem történt meg, de inkább a sors döntött róla, nem pedig én. Egyébként is, két gyerek az amerikai átlag, a fiú-lány párossal végképp kipipáltam az egészet... Hol is tartottam közben? Na, megvan. Próbálok úgy tenni, mintha nem az anyámra hasonlítanék, pedig ismét csillogóan tisztára törlöm a konyha pultot a lakásban, ellenőrzöm a kikészített eszközöket és hozzávalókat, majd felkötöm a hajamat egy lófarokba. Hogy mire ez a nagy készülődés? Nem, nem randim lesz, csak egyszerűen jövök eggyel az egyik vendégemnek. A partnere kicsit túlságosan élvezte a bor kínálatot és kevésen múlt, hogy ennek hatására ne törjön össze néhány berendezési tárgyat za étteremben. Még időben le lett állítva, amíg a biztonsági emberem a bejáratnál egy másik problémát oldott meg, ezért felajánlottam a fiúnak egy ingyen vacsorát a következő alkalomra. Ő pedig megkérdezte, hogy becserélném-e egy főzőtanfolyamra... és igen, én meg a vajszívem nem tudtunk erre nemet mondani, miután végig néztünk rajta. Vannak emberek, akiknek a szemükben van az egész élettörténetük és ő ilyen. Nem tudtam elküldeni vagy rázúdítani a segéd szakácsra. Így most azon kevesek egyike, akik tudják, hogy az oldalsó ajtó az étterem feletti lakótérbe vezet, amit szintén én bérlek és ott belefér az ilyesmi. Vagyis fog, mert eddig maximum néhány rokonomat tanítottam meg főzni, esetleg felügyeltem a munkáját. Teljesen alapból valaki ismeretlent? Ez nekem is új lesz. Így persze felkészültem. A székre fel van akasztva két kötény, mellette pedig toll és jegyzet füzet, hogy egészen biztosan minden megmaradjon valamilyen módon. A magam részéről ez a szabad napom, ami nem jelenti, hogy ilyenkor nem főzök, így csak a szokásosnál eggyel egyszerűbb a kinézetem. Fekete póló valami felirattal, kényelmes, agyon koptatott farmer nadrág, zokni. Házon belül utálok cipőt vagy papucsot hordani és vérállatként a felfázás nincs az aggodalmaim listáján sem. Az egész csak egy laza buli lesz. A csengő megszólal, én pedig automatikusan az ajtóhoz indulok, a telefonhoz tartozó kamerán át ellenőrzöm Lucien arcát, majd megnyomom a kapu nyitót. Az ajtón túl azonnal lépcső sor vezet fel a számomra bejáratnak minősülő másik nyílás záróig, amit mások talán raktérnek használnának, de én jobban szeretem üresen tartani, szóval teljesen lelátok a belépő fiúra. Megvárom, amíg felér, majd kitárom előtte az ajtót és beengedem az előtérbe. A régi épületek hátránya a rengeteg fal, amit itt sem hagytak ki. Majd párat egyszer kiszedek egy hétvégén valamelyik bátyámmal, de amíg oda nem jutok, maradnak a kitárt dupla ajtók, amely a konyhába és a nappaliba vezetnek. - Szép napot! Remélem nem volt nehéz megtalálni a bejáratot, Lucien! A cipőt kérlek hagyd itt, szívesen adok papucsot helyette, ha mondasz egy méretet - üdvözlöm halvány mosollyal, majd becsukom az ajtót és láthatóvá válik mögötte a fal rész a fogasokkal. A dzsekijét egyből fel is akaszthatja és mehet be. - A konyha az első ajtó balra, kérsz esetleg egy teát vagy kávét, miközben átbeszéljük mit és honnan kezdve akarsz megtanulni? - teszem fel az újabb kérdést, miközben bevezetem az alaposan átalakított konyhába. Az épület korát tekintve ide egy olyan régi típusú négy személyes étkező asztal kellene nagy területre, de én felcseréltem a szobákat. Ha nagyobb főzést akarok tartani, egy szinttel lejjebb egy teljes étteremnyi helyem van, így ide egy világos, kávézós helyet szereztem be. A beköltözésem csúszott is egy hetet miatta, aminek már annyira nem örültem. Mindegy, a lényeg, hogy megkaptam, amire vágytam. // +kinézet
Kezdőlap 
