2019. október 24. Párizs

Némán álltam a friss sír előtt. Az eső halkan szitált, az ég sötétszürke színbe öltözött, visszatükrözve a hangulatomat, hamis könnyeket rajzolva a bőrömre. A gyász fájdalmas takaróként borult rám vasabroncsként szorítva a szívemet – bár jelenleg abban sem voltam biztos, hogy még a helyén van, de a fülemben halkan dobbanó ütemek csöndesen suttogták a valóságot.
Lucas Saint-Claire. Szerető férj és társ. Élt 1991. február 03. - 2019.szeptember 17.
Ennyi állt a márvány sírkövön arany felirattal.
Pár hét már eltelt a temetés óta, a bennem élő kín mégsem enyhült. Még éreztem forró bőrét az ujjaimon, erős ölelő karjait, hallottam a suttogását, a nevetését, és minden emlékfoszlány csak még jobban azt tudatosította bennem, hogy nincs többé.
Kegyetlen az élet. Alig öt év jutott nekünk együtt.
Pedig mennyit tervezgettünk! Kölyköket, házat, cukrászdát. Álmokat kergettünk, megannyit, és hittük, hogy együtt ha nem is a világot váltjuk meg, de a saját életünket igen. Együtt akartunk megöregedni... csak a sors közbeszólt, és helyette itt voltam 25 évesen özvegyen... Olyan nehéz volt lélegezni...

2019. november 12. Párizs

Mozdulatlanul feküdtem az ágyon, arcomat a párnába fúrva. Lucas illatát már alig lehetett érezni, és ez kimondottan dühös érzéseket ébresztett bennem, amik lassan ürességbe fordultak át. Gyöngéden helyeztem tenyerem a lepedőre és simítottam végig, majd húztam magam embrió pozícióba, vörös, élettelen szemekkel meredve a sötétségbe. Az utóbbi hetekben már az összes könnyem elsírtam, és bár kaparta a torkom, a szemem a zokogás, képtelen voltam rá. Minden olyan értelmetlennek tűnt nélküle. A bennem élő ocelotot is csak az életösztön tartotta mozgásban, mert ő is legalább olyan szürkének és hamisnak látta a világot nélküle mint én.
A szüleim persze pánikoltak. Naponta felhívtak, volt, hogy el is jöttek, és addig kopogtak, amíg meg nem untam, hogy aztán elvigyenek és megtömjenek valamivel, mivel magamtól alig ettem valamit, és vészesen lefogytam. Legalábbis szerintük. Csakhogy nem voltam éhes. Egyedül az ő megnyugtatásuk miatt ettem meg, amit elém tettek, bár mindennek papír íze volt.
Nehéz sóhaj szakadt ki belőlem. Jó lett volna aludni kicsit. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a gondolataimban csapongó képek magukkal ragadjanak egy olyan rémálomba, amely csakis az enyém volt.

2019. december 23. Párizs

Olyan lassan teltek a napok, mintha gumicukorból lettek volna. Nekem a mai is olyan volt, mint az összes többi. Semmilyen. A tartalékaimat szinte már teljesen feléltem. Olyan voltam, mint egy megcsonkított madár, amely többé képtelen repülni. Még mindig hiányzott. Volt, hogy azon kaptam magam az arcvizét szagolgatom már vagy fél órája. A tehetetlenség, a magány és a keserűség érzését képtelen voltam levedleni. Mintha csak második bőrként rám ragadt volna, fásulttá, ólmossá változtatva a mozdulataimat, a létemet. Vajon a gyász ki tudja szívni a lelket az emberből? Nem hallottam még ilyenről, de nekem nagyon is valóságosnak tűnt.
Elvánszorogtam az ajtóig, hogy felvegyem a postát, majd a levél feladóját látva kicsuklott alólam a lábam. Lucas!
Görcsösen markoltam a borítékot, halkan zihálva. Pillanatok alatt kivert a víz. Hogyan? Mikor? Miért? Számtalan kérdés rohant végig az elmémen, és még az is eszembe jutott, hogy talán csak egy rossz álom volt az elmúlt pár hónap, egy kimondottan rossz vicc, aminek ez a levél fog véget vetni.
Visszafojtott lélegzettel téptem fel a borítékot és néztem bele. Egy repülőjegy volt benne, és egy levél. Reszkető kézzel vettem ki a papírt, és hajtottam szét, szomjasan falva a betűket, szavakat, sorokat, amelyeket Ő írt, bár a reményt már az első sor meggyilkolta bennem.

„Ha ezt a levelet olvasod, én már nem élek. Úgy rendelkeztem, hogy az első egyedül töltött karácsonyodra érjen oda. Remélem az ügyvédem időben kézbesítette. Sejtem min mész most keresztül: egyedül érzed magad, csak a sötétséget látod, és talán még az is megfordult a fejedben, ha nem is tudatosan, hogy utánam gyere, de hidd el nekem, nem ez a megoldás. Pont ezért is vettem neked egy jegyet St. Louisba. Sokat hallottam erről a városról, és úgy vélem a környezetváltozás jót fog tenni neked. Eredetileg én is veled akartam menni, de sajnos az élet másképp rendelkezett. Utazz el oda, kezdj új életet, és ne makacskodj. Biztos vagyok benne, hogy eleget gyászoltál. Ideje továbblépned. Mindig veled leszek és örökké szeretni foglak. Lucas.”