Cain & Cali

» beküldték: 2019-11-10, 21:44

A kárhozottak cirkusza alatti katakombák egy igazi erőd a vámpírok számára. Majdnem minden gyengeségünk ellen vannak itt óvintézkedések és ennek megfelelően sokan nagyobb biztonságban érzik itt magukat, mint korábban bárhol. Nekem legalábbis ezt mesélték a korábbi lakók. A régi, európai vámpírok számára az otthon általában egy kriptát jelentett egy régi várban, amelyet akárhányszor is újítottak fel, attól még huzatos és hideg maradt, ráadásul bárhol érhette az óvatlanul közlekedő lakót némi napfény a málló szikláktól. Erődök voltak, amelyek megvédték lakóikat és kinn tartották az embereket, de ugyanakkor el is zárták az ott élőket. Az alagutak idelenn teljesen másképp néznek ki. Amerika egy új világ, ennyire délen nem voltak soha vallás háborúk, sem pedig tömeges üldöztetések, amelyek miatt emberek számára alkalmassá kellett volna tenni a járatokat. Ezek eleve a természetfeletti számára épültek, ha jól tudom. Pontosabban a vámpírok védelmére. Az ajtókat csak belülről lehet kinyitni, a valódi lakótér több tíz méterrel a föld alatt található, ahova még véletlenül sem tud bejutni a napfény semmilyen módon. Néhány száz méteres hosszukkal és állandó vámpír tulajdonosukkal a járatok nem számítanak otthonnak és nincs szükség meghívásra a belépéshez. Bár idegeneknek talán nem ártana rendelkeznie eggyel a Város urától, ha épen ki is akarnak innen jutni. Mivel a falak tömör kőzetből vannak, a vízhálózat bevezetése problémás volt, ugyanakkor nem sok minden tud úgy meggyulladni, hogy a lángok tovább is terjedjenek, egyszerűen szólva ezzel minimalizálva van a tűzveszély is. A vámpírok nem igazán érzik kellemetlennek az esetleges ezzel járó hűvösebb időt sem, így végképp soha senkinek nem volt itt oka tüzet gyújtani. Egyes mesterek még az elektromos hősugárzót is ördögtől való találmánynak hiszik mellesleg. Egészében véve szerintem ez is egy erőd, de vámpírokra és szükségleteikre szabva a kezdetektől. Ez pedig valahogy biztonság tudatával tölt el még engem is. Nem igazán kedveltem soha a koporsómat, nem egyszer választottam magamnak másik helyet az alvásra, itt pedig nem lehet bajom egy ágyban sem. Az élet apró örömei, melyek mindig rávesznek, hogy visszatérjek St. Louis-ba. Még akkor is, ha másik mester került hatalomra...
Az itt tartózkodásom természetes kezdete volt a véreskü, amelyet némi egyeztetés után még az érkezésem éjjelén le is tettem a város új urának, és persze ezzel kapcsolatosan a részvételem is a vámpír társadalom életében. St. Louis igazi turista látványosság, a vérnegyed szinte minden üzlete és azon kívül is rengeteg van vámpír tulajdonban, amelyek a legváltozatosabb helyek lehetnek. A Kárhozottak cirkusza az egyik legextrémebb példa, de ezen kívül minden egyéb szórakoztató egység és jó néhány üzleti központ is a listán van. Nekem pedig soha nem volt nagy tehetségem a pénz kezeléséhez, így közös megegyezés alapján a szórakoztatásért felelős lények közé kerültem. Hogy pontosan hova, az pedig attól függ, mennyire tudok meggyőzni egy Cain nevű fiatalt a tehetségemről és annak szükségéről a bárjában. Jól van, elismerem, a Noir név sokkal szebben cseng mint a Nevető Holttest, és ez volt a két befutó lehetőség számomra. Most már csak elő kellene keresni azt a Séaghdha által kedvelt férfit az újabb éjszaka érkeztével és tájékoztatni. Annyira nem lehet nehéz a dolog, elvégre idelenn van ő is, valaki csak tudja, merre van a szobája...
Fél óra keresés és jó néhány rossz forduló után úgy döntök, sokkal egyszerűbb lesz, ha megvárom a közös térben, hogy felbukkanjon. Akkor talán nem fogom kétszer is elkerülni, mint tettem ma már. A hely nagyjából üres, lepakolom az állandó kiegészítőnek számító zsákomat magam mellé a kanapéra, felhúzott lábaimat támasztéknak használva kinyitok egy újabb vázlat füzetet és rajzolni kezdek. Az egyik őr megígérte, hogy figyelmeztet, ha Cain érkezik és azt mondta, küldött neki sms-t is arról, hogy szeretnék itt beszélni vele, ha lesz ideje. Nekem ez megfelel, úgy sem volt még időm papírra vetni azt a tájképet, amelyet a repülőn ülve láttam a hegyekről. Ceruzával dolgozom a lapon, ez egy skicc, amit, ha jól sikerül, hatalmas képpé fogok alakítani a műteremben. Előtte azonban szeretek vázlatokat készíteni a kompozícióiról, így most is azt teszem.
Mikor meghallom a diszkrét köhécselést, nem tudom, mennyi idő is telt el, de a nagyobb vonalak már összeálltak a papíron és jó ideje apróságokat alkotok. A jobb kezem peremét szépen elfogta a grafit, és csak azért nem látszik ugyanez a pulcsimon is, mert fekete. Ahogy általában minden ruhám, ebben az esetben a platformos cipőim, a zoknik, a nadrágom, és ha precízek akarunk lenni, a körmeim és a sminkem is. Az egyetlen színfolt az a néhány fehér wicca felirat és jelkép a kapucnis pulcsin, amelyek alaposan megmosolyogtatták az őröket korábban. Most azonnal felnézek a jelzésre és szembe találom magamat egy hozzám képest igencsak megtermett férfival. Nem mintha a platformos cipőben elérhető 155 centim mellett az átlagos méretű emberek ne számítanának alapból magasnak.
- Szép estét! Cainhoz van szerencsém? A nevem Caliane, nem rég érkeztem a városba - teszem hozzá magyarázatként, miközben felállva köszöntöm az igencsak hosszú és meglepően vörös hajzuhatagú férfit. Na, őt akkor tényleg elkerülhettem, amíg itt bolyongtam, kizárt, hogy ne emlékeznék rá, ha ma már láttam egyszer. Eléggé kitűnik a tömegből, szerintem. Lehet vagy egykilencven magas és derekáig is elér a haja. Nem mintha ez igazán zavarba hozna, nálam mindig mindenki sokkal nagyobb és a mai szavakkal élve, ő legalább nem két ajtós gardrób. Vagy az kredenc volt? Mindegy.
- A mester azt mondta, Önnel kell beszélnem... Mit szólna közben egy társasjátékhoz? Biztos vagyok benne, hogy Activity, kártya és Csatahajó is van nálam - mindig tartok pár kapcsolat javító dolgot a táskámban és sokszor viszem magammal. Szeretem a rajzfüzemet, azt bármikor elő tudom kapni, ha ihletet kapok, de ugyanúgy vannak kártyáim, valami táblajáték és általában egy fuvola is. Művészlélek, szó szerint...

» beküldték: 2020-02-21, 12:21

Caliane & Cain

A harapás után napokig voltam kiütve, amikor magamhoz tértem még mindig a szobámban voltam. Az óra szerint éppen délutánba hajlott az idő, azt sem tudtam milyen nap van vagy mennyit aludtam, míg be nem jött hozzám valaki. Tőle érdeklődtem mindezekről, majd kaptam inni és enni, aztán a doki is jött, hogy megvizsgáljon. A karom még fájt, rohadtul, és azt kívántam bár tovább tartott volna a hatás. Bár ez a pár nap öntudatlan is elég jó volt ahhoz, hogy a fájdalom legkisebb momentuma sem tudott elérni. Még mindig elég ronda volt, de legalább nem akartam üvölteni a kíntól. Csak éppenséggel egy fájdalomcsillapítóért képes lettem volna könyörögni. Nem kellett sokat várnom arra, hogy az orvos feltűnjön, biztos szóltak neki, hogy magamhoz tértem. Megvizsgált, majd gipszet javasolt addig, míg alakot nem váltok, így legalább rögzítve lesz a karom és nem lesz ennél is rosszabb a helyzet. Nagyon remélem, hogy tényleg segíteni fog az alakváltás és tudom majd használni a karom. Igazából nem csak azt, hanem az ujjaimat is. Nem is tudom mitől félek igazán. Attól, hogy ez nem is sikerült és csak hamis reményeket kapok, vagy magától az alakváltástól és az utána következő napoktól, vagy hogy nem gyógyulok meg teljesen és végül nem kellek majd senkinek. Hát, legalább a keserűségem nem ment messzire, míg aludtam.
Néha viszont felkeltem az ágyból, hogy sétáljak egy picit, és amikor ezt az orvos meglátta visszautasított az ágyba. Órák kérdése volt és megkaptam a gipszem, majd felkötötték a karom, hogy stabil legyen. Így már mozoghattam, még a séta is belefért. Nem láttam Séaghdhát, de valószínűleg hozzá is eljutott a hír, hogy magamhoz tértem. Persze nem várom el, hogy rögtön itt legyen, hogy meglátogasson. Vannak fontosabb dolgok nálam is. Túléltem a dolgot, aztán majd lesz velem valami. Felsóhajtok. Ez a gondolatmenet nem fog sokat segíteni a lelkivilágomon. Az éjjeliszekrényen fekvő fájdalomcsillapítóért nyúltam ép kezemmel, hogy bevegyek két szemet. Oké, hogy viszonylag jól bírom a fájdalmat, de már kezdek csillagokat látni. Nikolai vajon mikor jön? Vagy más fog érkezni? Mégis hogy megy ez?
A karomra néztem, de nem mertem egyetlen ujjamat sem megmozdítani, már ha egyáltalán megmozdultak volna. A szekrényemhez léptem, megnéztem mit tudnék felvenni egyedül. Végül egy melegítőnadrágba bújtam, hogy még is legyen rajtam valami.
A mobilom szerencsére meglett, a kijelzőjének nem lett gondja, csak a fóliát kell lecserélnem rajta, az repedezett szét. Kezdtem aggódni azért, hogy végül cserélhetem az egészet. Még azt sem tudom, hogy be tudtam-e volna cserélni egy másikra. Minden esetre ez sokkal jobb kimenetele lett a leejtésének. Az ágy szélén ültem újfent, miközben bámultam magam elé, majd meghallottam a rezgést. Ép kezemmel nyúltam érte, hogy ránézzek, aztán elolvastam az üzenetet. Beszélni akarnak velem? Banyek. Pont most?
Sóhajtva álltam fel, majd bújtam bele félig a fekete köntösömbe, aztán elég esetlen módon a szám és fogaim segítségével kötöttem magamra. Fél kézzel ennyire vagyok képes, és örülök, hogy egyáltalán kitart majd ez az suta csomó. A nadrágom zsebébe csúsztattam a mobilom, majd kiléptem a szobám ajtaján. Lehet hülyeség, de féltem kilépni. De kapják be, bámuljanak meg, ha akarnak, mintha nem láttak volna még törött végtagot. Oké, mondjuk az orrom se tökéletes, de legalább helyre van rakva. Hát így nem akartam találkozni senkivel, de inkább essünk túl rajta. Később is elbújhatok a világ elől szégyenkezni.
A közös helyiség felé vettem az irányt, mert azt az értesítést kaptam, hogy ott várnak rám. Az őr hívta rám a figyelmet egy diszkrét köhécseléssel, majd magunkra hagyott. Gondoltam, hogy nem Séaghdha akar látni, na mindegy. De mit is akar tőlem ez a nő?
– Szép estét! – Néha tényleg elvesztem az időérzékemet, de legalább a telefonomon be tudom lőni éppen nappal vagy éjszaka van. De most kivételesen tudtam, milyen napszakban jártunk. – Igen, Cain vagyok. Ó, értem... Szóval Caliane. – Meglepően alacsony, egész pici hozzám képest, de az tuti, hogy ilyet hangosan nem fogok neki mondani. Nem lenne túl jó a lelkivilágába taposni, általában érzékenyek az alacsony növésükre. Bár akadnak olyanok, akik jól kezelik.
– A mester? Oh... Sajnálom, de nem szeretnék játszani... Remélem nem sértem meg vele, de nem vagyok túl szalonképes – mondom rápillantva. Így is örülök annak, hogy a gyógyszer nem ütött ki, bár kissé ködös a tudatom. Nem érzem magam abban az állapotban, hogy olyasmit tudjak játszani, mint az activity. A csatahajó meg azt sem tudom mi csoda. Na igen, társasjátékokban annyira nem vagyok otthon, csak párat ismerek.

Outfit | Hullócsillagok| @

» beküldték: 2020-03-31, 10:27

Van, aki jó ember ismerőnek tartja magát? Aki ránéz valakire, meghallgatja két percre a mondandóját, figyeli a mozgását és egyértelműen meg tudja mondani róla az alapokat. Sok vámpír azt állítja, neki már megy, tökélyre fejlesztette ezt a tulajdonságot. Én nem tartozom közéjük, én hiszek abban, hogy a teljes megértéshez sok idő kell, a részlegeshez pedig hetek minimum. Ezért nem is próbálok semmi olyat levonni Cain megjelenéséből, ami nem szúrja ki a szememet. A kinézete két egyértelmű dolgot elárul: nemrég megsérült, amiről nekem senki nem szólt és a betegágyából rángathattam ki; valamint azt, hogy Séaghdha kedveli a csinos arcokat. Ugyan nem volt még szerencsém minden pártfogoltjával találkozni, de akik itt vannak, azok általában elég jól nézek ki. Ez sok dolgot megvilágít. Lassan, emberi tempóval és cseppet művészien nézek végig újra a férfin, miközben igyekszem csak a szemeimet és fejemet mozdítani. Most, hogy itt van és előttem áll, már bekapcsolnak a vámpír ösztöneim. Nem mintha akkora képesség kellene, hogy tudjam, szenved és minden egyes pillanat, amit két lábon állva tölt, csak ront a dolgokon. Halványan mosolyognom kellene, az lenne az illedelmes dolog, de nem megy. Amikor így bombáz a szenvedés, akkor semmiképp. A szám sarka húzódik egy kicsit fel csak, egy udvarias, hűvös arccá alakítva az enyémet, miközben a szavait hallgatom. Azt hiszem, nem én vagyok itt az egyetlen, akinek kimaradt a tájékoztatás egy része. Remek, akkor jöhet a hosszabb verzió és a remény, hogy nem fog őrültnek nézni közben. Nem mintha nem lennék az, cssak éppen a vámpírral az nem túl jó páros, ismeretlenek szemében. Akik már találkoztak velem? Nos, számukra egyszerűen ez vagyok én, mióta csak önálló lény vagyok...
- Nem, nekem kellene elnézést kérnem. Nem vagyok igazán jó kezdeményezésben. Meg kommunikációban... folytathatnánk ezt ülve? - teszem fel a kérdést, miközben magamhoz veszem a táskámat. A kanapé másik fele így szabaddá válik, ha helyet akar foglalni Cain. Vagy ott a fotel is mögötte, amennyiben inkább tartaná a távolságot egy ismeretlen vámpírtól. Én azt sem veszem zokon, mert én is ezt teszem. Férfiakkal főleg, az egy méter fizikai távolság a minimum, amit elvárok és igyekszem fenn is tartani. Ebben az életben könnyebb. Nem eszem, nem iszom és senkinek nincs oka közelebb húzódni, hogy felkínálja, újra tölti a poharamat. Úgy foglalok helyet, hogy a kanapé kartámlája a hátamnak nyomódjon, elegendő helyet hagyva a férfinak a választáshoz és persze így szembe is tudok vele fordulni közben. Ülve nem olyan nagy a magasság különbség, nekem nem kell nyakat nyújtogatni ő pedig talán nem a tekintetemet látja meg elsőnek akaratlanul is. Nem mintha bűvölni akarnék, de a vámpír az vámpír marad és néha a dolog magától is beugrik. Ezért igyekszem inkább az állát figyelni. Ha emiatt furának tűnök, az nem lesz újdonság...
- El kellene kezdenem, igaz? Nem szeretném tovább terhelni, mint szükséges... művész vagyok. Énekelek, hangszereken játszom, táncolok, rajzolok... - utalok a vázlat füzetre, amely kinyitva hever mellettem a kanapén és egy félkész tájképet ábrázol repülési látószögből. - A mester engedélyt adott, hogy kiválaszthassam, melyik vállalkozásában szeretném ezeket a képességeimet hasznosítani, amennyiben a vezetője egyet ért a dologgal. Az egyik hely a listán a Noir - ami igazából a vezető ezen az elég rövid papíron. A Bűnös vágyakban már ott van Kazu, aki nem csak remek hanggal rendelkezik, de a vámpírok egyik szószólója is. Én soha nem leszek képes úgy kezelni a sajtót, mint ő. Jó néhány klubban egyszerűen nincs lehetőség élő zenére, vagy a műfaj nem illik hozzám. A Nevető holttest vezetését egy mezei vámpír végzi, aki nagyon nem volt számomra szimpatikus. Leginkább azért, mert én nem voltam számára. Mikor megtudta, hogy a kinézetem ellenére én is mester vagyok, egyszerűen bezárt. Ráadásul a modern, kissé drogos műfaj nem az én világom. Így leginkább az a hely maradt, amit Cain vezet. Ennek megfelelően pedig az utolsó szó az övé a témában, ezért próbálnám meggyőzni. Már ha engedi, meg nyitott az ötletre. Könnyen lehet, hogy ő nagyon más jövőt képzel el a helynek. Amiért kár lenne, mert a kis bárok sokkal jobban illenek hozzám, mint a nagy színpadok. - Nem akarom kényelmetlen helyzetbe hozni, ha nem érdekli a dolog vagy nem egyezik az elképzeléseivel, azonnal leállok.... - teszem hozzá óvatosan, az arcát fürkészve. Nem mintha sokat elárulni. Ahhoz túl sérült. Így marad az, ami nekem mindig is jól ment. Udvariasan hallgatni és várni a döntést...

» beküldték: 2020-03-31, 14:33

Caliane & Cain

Nem szívesen mutogatom így magam, hogy milyen roncsként vagyok kénytelen jelenleg létezni. Nikolai még nem tért vissza, és egyetlen egy tigrisen túl nem találkoztam mással. Ő is csak azért jött a szobámba, hogy segítsen ellátni engem, főleg enni és inni kaptam tőle. Nem túl kellemes érzés a mozgás, mondhatni mindenem fáj, és nincs olyan mozdulat, ami ne nyilallna belém valahol. Nem szívesen nézegetem magam a tükörben sem, még a fésülködést is igyekszem megoldani úgy, hogy kevésbé fájjon. Szégyellem az egészet, minden egyes sebet magamon, és bárcsak ne jutnának eszembe, hogy csak egy kicsit túl tudnék lépni rajtuk. Legszívesebben egy sarokba kucorodnék, és utat engednék könnyeimnek, amik marják a szemem és kaparják a torkom, amik gombócot növesztenek, lenyelhetetlent, fájdalmasat. Míg elérek ahhoz a részhez, ahol várnak rám, valamelyest sikerül összeszednem magam, és nem világfájdalmas arccal lépek be. A szenvedésemet nem tudom elrejteni, de legalább nem látszik rajtam, hogy néhány pillanattal ezelőtt legszívesebben elbőgtem volna magam. Ráadásul az semmi, amit lát, hiszen azt nem láthatja, hogy milyen sebeket takarnak a ruhák. És nem dokihoz jöttem, hogy mutogassam őket. De kibírok ennyit, ha egy kicsit megpróbálom elhitetni magammal, hogy nem is olyan rossz a helyzet. Ha sokat mondogatom, talán egyszer elhiszem.
A vámpírra nézve beszélek, de kerülöm a tekintetét. Séaghdha szemébe sem kellett volna belenéznem, de annyira sok volt már a szenvedés, annyira vágytam már a semmit, hogy szembe mentem belsőm tiltakozásával. Tudtam, hogy nem szabad, de azt akartam, hogy vége legyen, hogy adja meg nekem, minden kínlódó részemnek a sötétséget. Arra a helyre vágytam vissza, ahol nem ért el semmi, ahol nem volt fájdalom, kétségbeesés, szégyen és megalázottság.
Miközben hallgatom, hogy mit mond Calian, rá kell döbbennem, hogy nem kaptam meg minden információt, így fogalmam sincs, hogy miért küldte volna hozzám Séaghdha. Azt hiszem kellően kiül az arcomra a meglepettség, mikor azt mondja, hogy neki kellene elnézést kérnie.
– Oh, persze – reagálok egy kis késéssel a kérdésre. Igazából nekem is kényelmesebb lenne, mint végig álldogálni. – Egyébként nincs semmi gond, csak... – benn tartva a levegőt, kissé darabosan, de a kanapé háttámláján megtámaszkodva sikerül leülnöm a sarkába. Végül kifújom a levegőt, bár az arcom még így is megvonaglik a fájdalomra. – Csak jó lett volna, ha felvilágosítanak egy kicsit. Az nem sok információ, hogy várnak rám és beszélni óhajtanak velem.
Kell pár másodperc, míg kissé elcsitulnak kínom hullámai, és a légzésem akar kapkodóvá válni, ami szintén rossz érzés. Vertek már el régebben is, de ennyire még soha. Azt hittem belehalok majd ebbe az egészbe, bár még most is úgy érzem magam, mint aki félig a sírban van. Lehet, hogy csak túldramatizálom, de a legrosszabb gondolatok már úgy is megkörnyékeztek, még egy az árnyak közé már nem számít.
Elmosolyodom a kérdésére, majd bólintok egy aprót. Kezdjen bele nyugodtan, én úgy sem sietek sehova, ha már kimerészkedtem a szobámból, tök mindegy meddig ülök itt. Bevállaltam, hogy bárki megláthat így. Türelmesen végighallgatom, hogy mit is akar mondani, és csak egy rövid pillanatig nézek a vázlatfüzete irányába. Ha jól veszem ki, akkor valami hasznosat kell csinálnia, hogy ne csak tengjen-lengjen a városban.
– Szóval, ha jól értem, akkor egy állás jól jönne nálam. Őszintén szólva nem készültem fel anno, hogy élőzene legyen a bárban... Bár ez még nem jelenti azt, hogy nem lehetne megoldani. Ha egy kicsit átalakítom a belső elrendezést, akkor egy kisebb színpadot fel tudnánk emelni, ahol felléphetne, akár hangszereket is biztosíthatok, ha szükséges. – Pontosabban valaki átalakítja majd helyettem, mert én egy ideig nem megyek el innen. Ha készítek egy tervezetet és felhívom Olíviát, akkor ő el tudja majd intézni a munkálatokat. Azt hiszem nem árt, ha egy időre átadom neki a bár irányítását. Nem tudom mikor tudok ismét munkába állni.
– Kaphatnék papír és egy ceruzát? Szeretném felrajzolni a tervemet, hogyan tudnám átalakítani a helyet. Mekkora hely kellene? – kérdezem, és várom, hogy kapok-e tőle papírt és ceruzát, mert akkor felrajzolnám azt az elképzelésemet, amiben a színpad is szerepelne. A fejemben úgy is megvan az, hogy jelenleg hogyan is rendezkednek el az asztalok és milyen távolságokat kell rövidítenem. Esetleg egy-két asztalt össze tudunk tolni vagy kivenni, ha nagyon muszáj. Ha ő a báromban akarna dolgozni, akkor megoldjuk, ezen ne múljon. Ezzel legalább Séaghdhának is segítek, és legalább egy kicsit hasznosnak érezhetem magam.

Outfit | Hullócsillagok| @

Cain & Cali - Let´s play a game