Már túl vagyok az étkezésemen és a cirkuszba is visszatértem, ahol a szobája felé tartok, hogy ránézzek. Én tehetek a mostani állapotáról, én törtem őt össze. De meg kellett büntetnem, ezt nem úszhatta meg egy kis dorgálással. Megölte a pomme de sangom, amit nem nézhettem el csak úgy neki. Feldühített, kárt okozott, és ezért lakolnia kellett. Megállva az ajtaja előtt hallgatom a csöndet a szobából, csak a szíve ver nyugodt ütemben a mellkasában. Valószínűleg kapott gyógyszereket, hogy jobban tudjon aludni. Én tettem haszontalanná, mert túllőttem a célon. Benyitva a szobába belépek, majd hangtalanul csukom be magam mögött az ajtót. Az ágyáig sétálva felkapcsolom az éjjeliszekrényen a lámpát, és rápillantok. Kötések még mindig tarkítják a testét egyes helyeken, arca még sápadt, de egészségesebben néz ki, mint két nappal ezelőtt. Vigyázok az enyéimre, de ugyanúgy tudok ártani nekik, mint bárki másnak. Leülök az ágya szélére és elsimítok egy kósza tincset nyirkos homlokáról. Az orvos szerint a belső sérülései már helyre jöttek és a megrepedt bordákkal sem lesz gond. Tudom, hogy gyógyul, hiszen az enyém, és annyi mindent kibírt már mellettem. Tőlem. Hamarosan újra talpra áll, és ehhez orvos sem kell. Végigsimítok a vállán, ahol egy halvány ostor csapás még ott van, bár már alig látszik. A háta többet kapott, elől csak azok látszanak, ahol az ostor vége elkapta a bőrét. Ujjaim végigszaladnak a karján, és megállapodnak a bilincs okozta horzsoláson, már ez is szépen gyógyult, nyoma sem marad. Fedetlen mellkasára pillantok, szemmel láthatóak rajta a gyógyulás nyomai, de még egyik sem az igazi. Viszont tudom, hogy hamarosan újra lábra fog állni, és újra a segítségemre lehet. Visszatérhet az iskolába is, ahol talán egyesek hiányolják. Annyira nem zárom őt el a világtól, hogy ne legyenek barátai. – Phoenix – szólítom meg, miközben az ölembe helyezem a kezeim, most nem érek hozzá. Azt akarom, hogy nézzen rám, hogy szóljon hozzám. Lehet, hogy most felébresztem, de az is lehet, hogy eddig is félig-meddig az ébrenlét határán lebegett. Akármennyire is menjen az idegeimre, akármennyire is vagyok rá dühös, sosem tudnám lecserélni. Még akkor sem, ha lehetőség lenne rá. Őt én választottam, magamhoz kötöttem. Végleg hozzám tartozik, az enyém... Az én gyönyörűséges halandóm.
Hasogat minden egyes porcikám, és fáj még a nem létező utolsó sejtem is ahogy Darius haragjának utónyomait viselem magamon. Teljesen kiütött egy napra a legutóbbi verésével és másnap ugyan már képes voltam valamelyest ébren lenni de orvost kellett hívnia mert annyira lerobbantam. Általában el tudom látni magam, értek is hozzá és némán megszámoltam minden egyes fájó izmom és csontom. Még szerencse hogy nehéz engem elpusztítani de azért van amikor majdnem sikerül neki és ez a legutóbbi akciója, eléggé fájdalmas volt, bár... valahol talán megérdemeltem mert megöltem a pomme de sangját. Nem tehetek róla hogy egy tenyérbemászó kis seggfej volt és nem bírtam elviselni a létezését sem, és kicsit én is túllőttem a célon. Most ébren lét és álom között lebegek a gyógyszerektől amiket kaptam. Hoztak be ebédet és valamennyit ette is mielőtt bevettem volna a gyógyszereimet és visszasüppedek ebbe a gyógyulást hozó állapotba. Hallom hogy nyílik az ajtó de lusta vagyok kinyitni a szemem. Pihennem kell, hogy jobban legyek és úgyis tudom hogy Darius jött megszemlélni a művét, amit velem tett. Itt ott még tarkítanak a kötések, de a javarész a hátamon van, alaposan megkorbácsolt, és a csuklóim is szétmentek a bilincsekben ahogy kifeszített és már a kezdetén eltörte a bordáim ahogy nekilökött a falnak hogy csak úgy pattantam róla vissza mint a gumilabda. Megérzem az érintését, és igyekszem kinyitni a szemem, de nehéz. Ólomsúlyú de az akaratom erősebb. Végül lassan a homályos kép kitisztul és tényleg őt látom meg az ágyamon. - Darius... - mosolyodom el fájdalmas halványan. Így jobban fáj minden, de legalább látom őt. Hiába minden fájdalom és kín, mégis a mesterem és ennyi idő után már nem akarnék másikat, akkor se ha lehetne. Megmoccanok és egy kicsit feljebb próbálok ülni. - Azt a poharat... ide adod kérlek? - károgok mert a hangom nem a legjobb de innom kell. Ha odaadja lehúzom a benne lévő gyógyszeres vizet hogy enyhítsek a kínjaimon és kicsit tisztábban nézek rá. Most először látom azóta hogy elvert. Ha volt is itt korábban nem emlékszem rá. Nem félek tőle, nem érzek...semmit. Végül is, haragudott rám, felbosszantottam amit nem kellett volna. Ő meg összetört. Megint.
Liam halála veszteség volt számomra, így szükségem lesz egy másik pomméra, aki táplálni tud ébredéseim után. A dühöm viszont nem párolgott el teljesen, még mindig mérges vagyok rá a tette miatt. Viszont már eleget bántottam miatta. Most sokkal fontosabb, hogy felépüljön és visszanyerje régi formáját. Ujjaimmal végigjárok pár látható sérülést, miközben szemlélem őt. Érezheti, hogy itt vagyok, bár ez nem az első látogatásom. Én hoztam őt vissza a szobájába, miután elájult a láncokon, amikkel kifeszítettem őt. Az orvost pedig azért hívtam hozzá, hogy biztosra menjek nem fog belehalni a sérüléseibe, amiket okoztam. Elintéztem, hogy foglalkozzanak vele, hogy legyen valaki, aki ránéz, aki ételt és italt hoz neki. Nem büntetem, hogy megvonjam ezeket tőle, hiszen azt akarom, hogy újra egészséges és használható legyen. Az a fal még mindig viseli nyomait annak, hogy a falhoz taszítottam, mielőtt nekiláttam volna annak, hogy megbüntessem és egyben dühömnek levezetője legyen. De tudom, hogy erős, hiszen a kapcsolatunk elején is sokat bírt már. Azóta pedig csak edződött, és nagy sajnálatomra felvett egy rossz szokást. Néha szokása túlzásba vinni az alkoholfogyasztást, ami szintén dühít, viszont lett egy sajátos leszoktatásom, még ha az addig is tart, míg szobája fogságában tartom. Elhúzom a kezem és az ölembe helyezem, mikor megszólítom. Azt akarom, hogy rám nézzen, hogy tudja itt vagyok és nem gyógyszer keltette illúzió vagyok. Megérzem éledő fájdalmát, ami vele együtt lel tudatra. Csodálatos. Hagyom, hogy egyedül próbálja magát feljebb tornázni, hogy valamennyire ülőhelyzetbe kerüljön. Annyira gyönyörű még így megviselten is, hogy nehéz megállnom azt, hogy ne érjek hozzá. Jól ismer már, régóta mellettem van, és nem okoztam meglepetést azzal, hogy így elbántam vele. Nem ez volt az első, és nem is az utolsó. Tudja, hogy amilyen erőszakos tudok lenni, olyannyira gyengéd is, ha úgy akarom. A pohár felé pillantok, majd kinyúlva érte magamhoz veszem, hogy átnyújthassam neki. – Jobban érzed magad? – teszem fel a kérdést, miután megitta a vizet, amiből gyógyszer szagát éreztem felszállni. – Remélem megkaptad az ebéded. – Még nem volt lehetőségem beszélni azzal, akivel intéztettem, de nagyon remélem, hogy nem felejtkezett el róla. Bízom abban, hogy ő pedig evett is belőle, mert szüksége van rá.
Valahol fájdalmas tudatom szélén realizálom hogy nyílik az ajtó de még nem kúszok a felszínre a köztesben való lebegésből, és jó most így. Itt csend van és nem fáj semmim, de ha felébredek, akkor minden fájdalom rám fog zúdulni, és át fogom élni minden porcikám sajgását, ahogy alapos munkájára emlékeztet. Érzékelem a mentális térképen Dariust, és hogy az ágy szélére telepszik hogy megnézze, mi maradt meg belőlem épen. Nem sok minden ami azt illeti és a fehér kötések némelyikét még rozsdabarnára száradt vérfolt festi meg, de alatta talán már ép a bőr, nem tudom. Nem is igazán érdekel, ma még ki leszek ütve, de holnap elvileg már fel tudok majd kelni. Emlékszem halványan egy orvosra aki tűt szúr belém, és fájdalomcsillapítót és altatót ad. Felismertem a hangját ahogy beszélt, képzett orvos vagyok, tudom mit adott be nekem, és azt is hogy Darius árgus szemekkel figyelhette nehogy ártani merjem nekem, mert azt csak ő teheti meg. Ő viszont korlátok nélkül. A hangjára ébredek meg és felküzdöm magam a kényelmes sötétből az ébrenlétbe és két pislogás után élesedik ki a kép. Realizálom hogy itt van és rápillantok, álmoskék szemeimmel. Itt van, és eljött hozzám. Feljebb küzdöm magam enyhe sziszegésekkel tarkítva a manővert mert ami nekem fáj, attól más már ordítana ahogy a torkán kifér. Nagyon, nagyon sokat képes vagyok kibírni és valahol egy ponton a fájdalom már-már izgat is. - Köszönöm - veszem el a poharat és lassan kiiszom. Förtelmes, mentolos íze van de kesernyés utóhatással, és meg is borzongok tőle. Egy kis vodkától jobban lennék de tudom hogy azt nem hozna nekem sose. Nem szereti ha iszom, márpedig... gyakran iszom. - Jobban egy kicsit. Holnap már felkelhetek - ezt ugyan senki nem mondta, hanem én gondolom így. Ennyi év után ismerem a testem és az elmém korlátait, és tudom hogy fájni fog, de fel fogok kelni és lassan közlekedni fogok. - Azt hiszem igen. Úgy emlékszem ebédeltem valamit - ráncolom a homlokom és az éjjeli asztalra nézek, hátha van ott valami árulkodó jel hogy ettem vagy sem. Hm, ezen elmeditálok egy kicsit. - Sanszos hogy inkább igen, de megint tudnék enni. Mennyi az idő? - kérdezem ahogy megmordul a gyomrom. Érzem az ő éhségét is, pedig evett ma már. Nekem kéne táolálnom őt de most én szívtam el az ő energiakészleteit. Gyógyulnom kellett.
Kiszólítom őt abból az érzésből, ami jól esőn ölelheti körbe, ahol nem kínozza a fájdalom, ahol nem kell szenvednie tőle. Tudni akarom mennyire érzi jól magát, hogyan halad a gyógyulása a láthatón túl. Látom a bőrén a gyógyulásban lévő sebeket, és vért sem érzek felőle, ami megerősít abban, hogy nem vérzik sehol sem. Itt voltam, amikor beadták neki először a gyógyszereket. Ragaszkodtam hozzá, hogyan és mit ad be neki. Nem kockáztathattam meg, hogy bármilyen módon is ártson neki. Még, ha nem is szándékozott ilyesmit tenni, jelen akartam lenni. Türelmesen várom, amíg magához tér, mire felfogja és realizálja azt, hogy itt vagyok, meglátogattam őt. Feljebb küzdi magát, és tudom, hogy ez a rövid mozdulat is fájdalommal jár. Viszont ő sokkal többet bír, mint bárki más. Más sikoltozott volna azoktól a csapásoktól, amiket rámerétem, felőle pedig csak a nyögések érkeztek, de azok is csodálatosak voltak. – Nincs mit – mondom, és figyelemmel követem, ahogy megissza a pohár tartalmát. A farzsebemhez nyúlva egy kis üvegcsét húzok elő, ami a kedvenc italát tartalmazza. Nem jutalomként hoztam, mert nincs mit megjutalmaznom és nem is bocsánatkérés, mert nem bántam meg semmit. Amit kapott azt megérdemelte. – Ezt megkapod, de most nem ihatod meg. – Tartom felé az üveget. Kis mennyiség, épp hogy egy kortyot tartalmaz, de ennyi elég is. Nem az alkohol fogja meggyógyítani. Tudja jól, hogyan állok ahhoz, hogy iszik, ami még nem is lenne baj, ha nem tenné olyan gyakran. – Ahogy jónak látod. – Bár nekem ilyet nem jelentettek, de ő érzi. Ettől még jobb, ha nem hagyja el a cirkusz területét, sőt maradjon a szobájában. Sétálgasson, ha akar, de ha ugrál itt nekem feleslegesen én szíjazom az ágyhoz. – Ha már rémlik, hogy ehettél valamit, az is valami. – Nem a legjobb, ha éhezik, neki sem és nekem sem. Sajnálatos módon néha elfelejt enni, mert minden más feladatát előrébb helyezi. Bezzeg az ivás mindig belefér az idejébe, ilyenkor tudnám kitekerni a nyakát. Kinyúlva simítok végig az arcán, majd fogom meg a kezét és a csuklóját az ajkaimhoz emelve egy apró csókot nyomok a belső felére. Nem harapom meg, csak beszívom az illatát. Már ettem, de az éhségem nem csillapodott teljesen, viszont nem őt fogom megcsapolni. Az a szőke nem rég nagyon ajánlkozott, talán elkapom még az este folyamán. – Már elmúlt tíz – adom meg a választ a kérdésére, és rápillantok. – Mit ennél? – Talán többet enne abból, amit éppen kíván. Ha pedig van étvágya, az nekem is jó. Mondja el, mit enne és én elintézem, hogy megkapja, vagy ha rendelni szeretne akkor a mobilja ott van elérhető közelségben. Most fontosabb, hogy gyógyuljon meg teljesen.
Kiragadengem a békés sötétségből, ahol lebegve regenerálódok és minden percceljobban érzem magam, de még így is komolyan a sérüléseim, más nem állna lábra belőle egyhamar de én tudom jól hogy holnap már mászkálni fogok a Cirkuszon belül, és javarészt ébren leszek. Nem fogok túlzásba esni, mert jártam már úgy és aztán meg az ágyhoz lettem láncoltam még két napra, és ezt nem kockáztatom meg megint. Fájdalmas fintorral fészkelődöm feljebb hogy neki tudjak dőlni a párnáimnak, de még ez a könyű puhaság és borzalmas kínokkal jár, hiszen a hátam egyetlen hatalmas nyílt seb volt. Még mindig fáj és sajog és éget de már tudok vele létezni és így felülni is sikerül, és úgy nézek Dariusra. A gyógyszer használ, bár nem sokái és igazából nincs is túl sokra szükségem hogy meggyógyuljak, mert az ereje meggyógyít és ellenállóbb vagyok mindennel szemben. Persze, vele szemben nem, mert ő a porba tud sújtani és olykor meg is teszi. Vissza adom az üres poharat neki és nem remeg meg a kezem, ami jó jel, hogy már nem vagyok olyan gyenge. Figyelem hogy mire készül, és kicsit kiszélesedik a mosolyom ahogy meglátom a kis üvegcsét amibe őt ismerve minőségi vodka van. Elveszem tőle, és az orromhoz emelve szimatolom meg. - Tudom, tudom. Gyógyszerre amúgy sem szabad alkoholt inni - válaszolok, mert csapnivaló orvos lennék ha ezt sem tudnám. Márpedig jó orvos vagyok és jelképesek praktizálok is mert a törvvények szerint kell, de sehol nem hirdetem magam, és aki megtalál az internet bugyraiban azt fogadom is nagy kegyesen. - Jól leszek. Nem fogok még maratont futni de - vonom meg a vállam ahogy leteszem a kis üvegcsét az éjjeli asztalomra. Jó lenne felkelni de még nem bírnának el a lábaim, így inkább nem kockáztatom, és csak a mosdóig csoszogok el, meg vissza ha nagyon kell. - Halványan rémlik szóval szerintem megtörtént de... nem igazán emlékszem rá hogy mit ettem - bár ez valahol mindegy mert mindent megeszek ritkán válogatok úgy igazán. Régebben nem volt sok választása az embernek, manapság meg már annyi féle kaja van hogy mindegy mit eszek meg, mindig van valami új és modernebb. Egészségesebb vagy vegán vagy akármi. - Jó sokat aludtam.... utoljára valamikor délután kettő körül voltam fent... - merengek el, és megkordul a gyomrom, amire észbekapok hogy lehet hogy enni kellene megint hogy még inkább gyorsabban helyre jöjjek. Örülök neki hogy kicsit lehiggadt és már nem csak bántani akar, hanem megérint és csókot nyom a csuklómra. Kicsit több erőm lenne, odafészkelődnék hozzá én is, de így csak őt nézem. Nem félek tőle és nem haragszom rá. Az élet egyszerűen megy tovább. - Őszintén szólva mindegy csak hús legyen benne. Jó az is amit ebédre ettem, vagy ha nincs akkor egy gyros vagy hamburger vagy pizza is - eléldegélek ilyen gyors kajákon is, de van amikor főzni is szoktam magamnak, meg annak aki még itt van és kér. Az alakváltók nagyon éhenkórász népség amúgy. - Történt valami fontos amiről lemaradtam amíg aludtam? - kérdezem hisze én tartom kézben a közös életünket és intézek minden emberi dolgot amivel Darius nem tud vagy nem akar foglalkozni. Na meg úgy teszek mint aki normális emberi életet is él.
Hagyom, hogy elhelyezkedjen, ahogy neki éppen kényelmesebb, ha már kirángattam őt a sötétségéből, a gyógyulási mélységeiből. Most viszont nem elveszek tőle, hanem adok neki egy kortynak elegendő italt. Persze a legjobb vodkából hoztam neki, és mindebbe nem kell belelátni semmit. Csak úgy adom, mint a gyengéd érintéseim meggyötört testének. – Ahogy mondod, szóval tartsd is meg ezt a jó szokást és csak akkor idd meg, ha nincs benned gyógyszer. – Ha már orvoslást tanul, akkor tartsa is be azt, amit másnak is tanácsolna. Meglehet, hogy nem vagyok oda azért, hogy iszik, de azon túl, hogy zsörtölődök miatta nem bántom érte. Van, amit én sose érzek ugyanúgy, ahogy azt ő teheti. Nem, mintha hiányozna maga a cselekedett, bár tény, hogy vannak ízek, amiket általa újra érezhetek. – Ne is akarj maratont futni. Tudod, hogy bármire hajlandó vagyok, hogy nyugton tartsalak – nézek rá jelentőségteljesen. De még mennyire, hogy tisztában van vele, hogy tényleg képes lennék az ágyhoz szíjazni. Viszont tudom, hogy szükség van arra is, hogy újra megerősödjenek az izmai, ehhez pedig nem árt, ha sétálgat. A lényeg, hogy ne rosszabbodjon az állapota, mert akkor leszek igazán rohadtul dühös. Nem ezért fordítok rá energiákat. – Nos, ha kába voltál, akkor nem csodálom, hogy nem emlékszel rá. – Még jó, hogy legalább én tudom, hogy mit adtak neki. Viszont biztos akad még abból, ha más nem ételből biztos van más is. Elegen laknak idelent ahhoz, hogy mindig legyen valami. Ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy Phoenix nem csak magára szokott itt főzőcskézni. – Ami azt jelenti, hogy éhes vagy – nézek rá, majd a gyomra korgása is felhangzik, alátámasztva a kijelentésemet. Szerzek neki valami ételt, de először is megérdeklődöm azt, hogy mit enne szívesen. A kezéért nyúlva megfogom, hogy kifordítsam magam felé a csuklóját. Végigsimítok rajta hüvelykujjammal, aztán csókot nyomok rá, hogy beszívhassam bőre illatát, de nem harapok belé, bár elég nagy a kísértés. Azt viszont imádom benne, hogy sosem fél tőlem, bármennyire is bántom, sose érzek felőle haragot, nem tart tőlem. Nem is akarom rettegésben tartani, az nem az én asztalom. Én a fájdalmát szeretem, a legapróbb rezdüléseit, kínjának terhes nyögését, hogy többet bírt eddig bárkinél, akivel dolgom volt. Finoman végigkarcolok fogammal a csuklóján, és most úgy érzem én szenvedek. De még sem teszem meg. Felnézek rá, éhségtől terhes tekintettel, még is őt helyezem magam elé. Néha rossz hatással van rám, és nem tudom kire legyek ezért mérges. Rá, avagy magamra. Nagy eséllyel rajta csattanna. – Húsos pizza, remek – sóhajtok egyet, majd lehunyom a szemem egy pillanatra, aztán nézek rá újra. – Meglátom, hogy mit tehetek – mondom felállva a helyemről, hogy én magam nézzek utána, mit tudna megenni. Kérdésére hosszan nézek rá, mintha csak azt latolgatnám magamban, hogy elmondjak-e bármit is. A semmiről viszont nehéz lenne beszámolni. – Nem – mondom végül és elindulok az ajtó felé. – Nem történt semmi említésre méltó – kinyitom az ajtó, majd visszanézek rá. – Hamarosan visszatérek. Addig maradjon szépen az ágyban, én meg szétnézek abban a csodás konyhában. Még szerencse, hogy tudom merre van. Nem egyszer találtam ott rá Phoenixre, ahol éppen főzött vagy evett valaki társaságában. A konyhába érve éppen nem találok ott senkit. Körbetekintek, hogy mi hol van, majd egyenesen a hűtő felé veszem az irányt, hogy belenézzek. Aki azt hiszi kifog rajtam valami olyasmi, mint az ételmelegítés egy dobozban, amit mikrónak neveznek, az nagyon téved. Annyira azért nem vagyok leragadva egy korban, hogy ne tudjak ilyesmiket használni. Találok egy tiszta tányért is, amire pakolok pár ehetőnek mondhatót, majd bedobom az egészet a mikróba és még az időt is beállítom. Azt hitted, mi? Hogy én mit meg nem teszek érte, bassza meg! Cöh! Amint kész van a gépezet és csipogással jelzi, hogy végzett veszem is ki a tányért, majd visszatérek vele Phoenix szobájába. Ez az egész pedig meg sem történt, mindent letagadok.
Kezdőlap 
