Az egyik legjobb dolog amit szeretek csinálni az a klipp forgatás, mert olyankor sok ember vesz körül, nem hagynak gondolkozni sem, mert mindig van valakinek valami baja, ami nem jó, vagy máshogy kell. Elmegy vele pár éjszaka simán, mert én nem tudok nappal filmezni a faji mibenlétem miatt, de a dalaim többsége nem is kívánja a napot, és számítógéppel mindent meg lehet oldani manapság. Van pár napfénytől szenvedős mozzanat, és olyankor jönnek jól a reflektorok, amik telibe elvakítanak, de az összhatásért kellenek, és fél nap vakságot jelentenek körülbelül. Mégis meg kell tennem, mert ezt várják el tőlem. Nem okozhatok csalódást, csillognom kell, még ha belül sötétség uralkodik is. Végtére is, én már nem vagyok ember, sok sok éve. A teremtőm halott, idegen országban vagyok, idegen úrral, azzal kell gazdálkodnom ami van és a Bűnös Vágyak... igen csak buja hely. A Cirkusz folyosóin lépkedek és próbálok gondolkodni azon, amit a rendező mondott. Keres még egy statisztát, egy apró termetű nőt... Valahol rémlik hogy él egy ilyen vámpír a Cirkuszban és talán megkérdezhetném, már ha megtalálom. Végigsétálok az egész alagsoron mire sikerül meglelnem. Kicsi, de érzem benne az erőt és a kort, de mégis ő rémít a legkevésbé el. - Caliane - üdvözlöm tisztes távolságból, egy kedves mosollyal. Remélem jó kedvében találom, és előveszem a legudvariasabb, legmegnyerőbb formámat. - Örülök hogy megtaláltalak. Szeretnék.... kérdezni valamit tőled.... - kezdek bele, halvány, reménykedő mosollyal. - Holnap éjjel... kezdetét veszi az új dalom klipp forgatása és egy apró termetű nőre lenne szükségünk. Természetesen nem ingyen kívánnám, ha volnál olyan nagylelkű hogy kisegítessz.... - teszem hozzá. Kíváncsi vagyok mit szól hozzá.
A cirkusz sokkal üresebb, mint az egy éves távollétem előtt volt. Látszik, hogy a hatalmi harcok megtizedelték, felégették és meg is újították a létszámot. Sokakat nem ismerek még, nem vették a fáradtságot a bemutatkozásra a legalacsonyabb rangú mesternek, akit itt találtak, és nem is tudom őket érte hibáztatni. Ha azt akarod, hogy tiszteljenek, akkor ebben a világban meg kell érte harcolnod. Én pedig utálok harcolni, mindig is utáltam. Sokan vámpírrá válásuk után tapasztalták meg először igazán a hatalom érzését és a fejükbe szállt. Nekem volt részem benne, gyűlöltem tiszta szívből és most sem akarok mást igazából, mint némi nyugalmat a saját világomban. Az alkotásaim pedig érnek annyit a mestereim szemében, hogy megadják ezt nekem. Ha pedig mégis unalmassá válik a dolog, egyszerűen elcserélnek. Legalábbis korábban ez volt a menet. Mesterként már kicsit komplikáltabb az ügy számomra is, de még mindig nem ideális. Nem baj. Igazából én szeretek meglenni magamnak. Nem mondom, hogy nem lenne jó érzés úgy meghalni nappalra, hogy közben valaki átölel, de én nélküle is meg tudok lenni. Ahogy a szexre sem vágyom az idő nagy részében. Vérre szükségem van, de elég sokan már nem félnek önként jelentkezni hozzám. Összességében nem rossz a helyzet, azt csinálom, amit szeretek és azzal, akivel én akarom. Ha társaságra vágyom, nem is kell mást tennem, mint kiülni az egyik társalgóba a kanapéra munka közben. Kevesen vesznek olyankor tudomást rólam. Ma is ott vagyok, az egyik kisebb részben, készen arra, hogy a napot egy origami [url=https://i.pinimg.com/474x/33/90/f5/3390f55281997b44d5505db988c6b40e.jpg] sárkány megalkotásával töltsem. A hatalmas tartóban méretre vágott papírok tucatjai helyezkednek el, amelyeket egyenként hajtogatok be, élesítek ki kések és tűk segítségével, majd illesztem a helyükre. Az origamiban a pontosság a fontos, ha jól dolgozik az ember, egyetlen csepp ragasztó nélkül is össze tudja tartani a művet, egyes gyűjtők pedig hatalmas összegért licitálnak a kész alkotásra. Annyira figyelek a pikkelyek összhangjára és mintázatára, hogy fel sem tűnik, a padlón ülve dolgozom a félkész művön, a közeledő léptek zaja. Az őrök alapból kötnek néha fogadást arra, mi lesz a napi alkotásom és már megszoktam az ezzel járó zajokat is. A nevem viszont új, erre felkapom a fejemet és gyorsan fel is állok, hogy szembe nézhessek az érkezővel. - Oh, Narui-san, konban wa! - köszöntöm, miközben a tradicionálisan udvarias, nagyjából harminc fokos szögű meghajlást végre hajtom. Ezzel a vámpírral sem találkoztam még, de pontosan tudom, hogy japán és ismerem az ezzel kapcsolatos etikettet. San a vezetéknév után a tiszteletteljes megszólítás jeleként olyannak, aki nem mester; jó estét a jó napot helyett a napszaknak megfelelően; a tiszteletet, mégsem alávetettséget kifejező fokban döntött hát. Még a kezeimet is magam elé helyezem, ahogyan szokás. Csak éppen nem egy tradicionális kimonó van rajtam, hanem a szokásos fekete pulcsijaim és szűk nadrágjaim egyike. Wicca mintával részlegesen... - Pontosan mire lenne szükség, hogy megtegyem? - fordulok felé sem igent, sem nemet nem mondva a kérdésére. Ez a legjobb megoldás, amikor fogalmam sincs a témáról. Nem állítom, hogy nehezemre esne kisegíteni valakit a munkájában, főleg, amikor az a zenével kapcsolatos, de látatlanul beleegyezni a dolgokba sem éppen az én stílusom. Így csak kicsit elrendezem a papírokat, helyet foglalok és intek neki is, hogy tegye meg, mielőtt belebonyolódna a részletek ecsetelésébe. És emberként ez az a helyzet, amikor hozni kellene a kötelező csésze teát is. Vámpírként az ilyesmi szerencsére elhagyható...
Kezdőlap 
