to: Zephyr

Nem mondom azért, hogy nem karcolgatja az alhasam a félelem és kíváncsiság izgalmas kettőse. Amit tenni készülök az kurva nagy felelőtlenség. Ezt még én is belátom és titkon reménykedem benne, hogy Valennek is a Neverlandben lesz dolga, meglát, felismer és üvöltve rángat végig hazáig. De a vágyálmomba több léket is üt a valóság: péntek van és ilyenkor kedves bátyám eltűnik a gyászba, továbbá olyan mesteri inkognitóba csomagoltam magam, hogy tulajdon szülőanyám sem ismerne meg. Napszemüveg és baseball sapka az emberi test strandpokrócra dobott törölközője.
Tisztában vagyok vele, hogy esendő halandóként nem tanácsos napnyugta után erre kirándulni, de álnaivan szeretném hinni, hogy az a kislány arcú főfasz a Valen iránti szolidaritása jeléül letiltotta a ránk veszélyes lényeket - tehát mindent és mindenkit - a Thompson fivérek koleszteringazdag vérállományáról.
Először az utcán hallottam róla, véletlenül a szakállamba ragadó információmorzsa egy vámpírról, aki képes belenyúlni az elme fekete ragacsába. Fajtám alaptermészetének sajátja a folytonos fanatizmus, rajongunk kecskéket, kutyákat, írókat, festőket és így hát az ocsmány vérszívókat is. Alámerültem a köréjük szerveződő csoportok tényfeltárásainak, kiélezve minden idegszálam arra bizonyosra, aki - mint megtudtam - Loki fia, illuzionista és szőrös. Kurvára szőrös. Egy másik fanclubból kiolvastam a törzshelyét, azt is, hogy jellemében más, mint a legtöbb. Mondjuk ettől függetlenül pont úgy be vagyok fosva, mintha a Vérnegyedben kezdene spriccelni az ütőerem.
Az épület eléggé impozáns, úgy védik a hegyomlásnyi őrök, mintha maga az angol királynő teázna St. Luis nárcisztikus urával.
A torkomban csapkod a szívem, zsigeri rettegés zsibbad szét a karomban. A felhőre gyúrt férfiak már messziről méregetnek, ők sem értik, én sem értem, hogy mi a faszt keresek itt? Lehet nincs is bent. Lehet nem is létezik, olyan, mint zsákosember, akinek sűrű emlegetésével anyánk próbált jobb belátásra bírni minket Blueval. De sajnos sosem jött el értünk, nem ragadott ki minket abból pusztító közegből és emiatt fogok most önként befáradni a biztos halálba.
- Jó estét! Zephyrhez jöttem, egy ügyfél keresi. - a bizonytalanság vékonnyá sodorja a hangom, mintha éppen mutálnék és spontán ugrottam két oktávot felfelé.
Hátrébb lépek egy féltalpnyi távot, a tenyerem életvonalában szétcsordul a jeges izzadtság.
- Szolgálatkész ügyfél. - komoly pofával toldom hozzá a mondatot, még biccentek is egyet, nyomatékot adva a szavaknak. Legyen itt, jöjjön ki, kössünk alkut vagy inkább ne is létezzen egyáltalán.

to: Zephyr

Azért annyira nem voltak halványak a szavaim, hogy meg se hallják ezek az izomállatok, pedig mégis úgy néznek rám, mint egy félhülyére. Magasabbak, erősebbek, nem éri meg velük emberkedni, megköszörülöm a torkom, hátha visszacsúszik a hangom az eredeti tónusába.
Végiggondolom, megrágom a mondatot magamban, hogyan tudnám minél egyszerűbben, minél lényegretörőbben megfogalmazni, hogy vezessenek be ahhoz a kurva vámpírhoz. De ekkor lőn derült égből bagoly én meg egy katica csoportos kislány szellemi szintjére süllyedek.
Két kézzel kezdek csápolni, leverem a sapkám, oda az álruhám egyik fő eleme, még tán sikoltanék is, ha nem fagyna a torkomra a pánik. Felgyorsul a szívverésem, annyira kibaszottul utálok mindent szárnyast, ami nincs bepanírozva vagy legalábbis megsütve.
- Szedjék le rólam! - hadarva dobom a segélykérést feléjük, hátraugrom, megpördülök a tengelyem körül, teljes a káosz, bábozik velem a para.   - SZEDJÉK MÁR LE RÓLAM, EZ KÖVET ENGEM A KURVA ÉLETBE! - az őröket nem igazán hatja meg a jelenet, ugyanolyan faarccal bámulnak rám, mint eddig, tán még örülnek is, hogy nem nekik kellett elintézniük.
Az őrület akkor hág a tetőfokára, amikor az átokfajzat tollpamacs károgni kezd a fülembe és baszdmeg engem a frász tör ki. Nem elég basszameg, hogy a saját fejemben hallok valami morgó suttogást már a csőrből szökkent dallamot is tudom dekódolni? Pedig szedem a gyógyszereket, isten lássa lelkem becsülettel szedem.
Próbálok higgadni, kiszűrni a nekem szánt üzenetet, lassan jut csak el a tudatomig, hogy valószínűleg mindez az illuzionista egyik ízléstelen mutatványa.  
Hatalmas tölgy. Na baszdmeg, miért nem akác, jegenye vagy lucfenyő. Blue is örökké tölgynek csúfol most vagy beletalált a vérszívója vagy okosabb, mint amilyennek a fajtáját alapból feltételezem. Önmagamban készítek jegyzetet, képzelt térképet az útvonalról, oké, értem, megyek én a világ végére is csak ezt az ocsmányságot szedd le a vállamról.
- Khm, semmi. - kínosan vigyorgok a bengákra, elsimogatom a ruhámba gyűrt redőket és, mintha mi sem történt volna távozom. Azért a sapiért még visszanyúlok, belenyomom a fejembe, és egész lényemben ráz meg az undor, ahogy egy toll lehullik mellkasomról. Gusztustalan.
Nem igazán tudom miért élt bennem az a tévképzet, hogy majd valami nyilvános helyen fogja megtúrkálni az elmémet, de önként besétálni egy lidérc-szagú tisztásra azért, hogy kellemesen elcsevegjek egy csúcsfenevaddal talán a legrosszabb forgatókönyv, ami elképzelhető.
Minden lépéssel növekszik bennem a feszültség, egyre élesebben körvonalazódik a gondolat, hogy most fogok meghalni. Itt egy sehová sem vezető ösvény végén, jelöletlen homokbucka alatti szárazzá szívott porhüvely maradok és semmi több.
Átbaszott. Sehol senki, de még egy kósza járókelő sem, valószínűleg megette azokat is és a tetemek felett kellene laza szteppet ropnom. Kacsatánc, persze. Nagyjából olyan mozgáskultúrával rendelkezem, mint egy kirohadt fatörzs.
- Itt vagyok, hahó! - körbekiabálom a semmit, még mindig egy kasztrált fiú selyemhangjával. A rettegés kemény gomboccá dagad a torkomban, nagyot nyelek, kétségbeesetten bámulok mindenfelé.
- Vámpír úr? - nem tudom hogyan kell ezeket megszólítani, Valen erre igazán megtaníthatott volna.
- Most komolyan táncolnom kell? - tényleg nem tudom már mit csinálok, de, hogy hamuban sült faszság az egész ötlet az is biztos. Talán most még nem késő, hazahúzhatok, lemoshatom magamról ezt a bizarr emléket és senkinek, soha nem kell beszélnem róla.
De eszembe jutnak azok a rémtettek, amiket a Hang miatt tettem eddig, a lakástűz, a bátyám elleni támadás, a kocsiból való kiugrás és mindez csak a jéghegy csúcsa. Blue mellett nem engedhetem meg magamnak, hogy újra erőt vegyen rajtam a sötétség és, ha ez a tag tud segíteni...ha van rá egy kósza esély.
Mire a gondolat végére érek már dúdolni kezdem az ominózus dalt és járom a hozzá társított mozdulatsort.
- Látja, mindent megteszek - csiripelő madarak, csiripelnek nagyokat, mondogatják egyre csak csip-csip-csip.

to: Zephyr

Istenem, az egész annyira szürreális. Itt csapkodok szárnyba tárt karokkal a halál faszán, magamban dúdolva a lakodalmi dallamot.
Sűrűn szuszogva hagyom abba a táncot, amint meglátom a roppant teátrálisan megjelenő szőrös sziluettet. Jah, nem hazudtak a kommentek, tényleg nem jár sűrűn borbélyhoz.
Felhorkanva lépek hátra, hát még ki is röhög, basszameg ez egyre megalázóbb. Eleve aktívan dorombol bennem a túlélőösztön, mert oké, hogy én azt hiszem, hogy a főfasz képzeletbeli pajzsot vont körénk, de attól ő még lehet renitens és megcsapolhatja drága véremet just for fun. Mellé simán lehet, hogy az a drága város úr egy kósza szót nem ejtett meg védelmünkre.
Kihúzom magam, fél szemmel oldalra nézek, ha futni kell nem esek-e majd valamiben pofára?
- Látom jól szórakozott...örülök… - morcos a hangom, de legalább már nem olyan, mint, akit kiheréltek. Felhúzom a szemöldököm, bizalmatlanul nézem a felém nyújtott kezet, de úriembernek nevelt anyám, rászorítok a hűs kézfejére.
- Oakley Woods. - nyomatékot adok a családnévnek még akkor is, ha nem ez az igazi. A bátyám alfa, sokan ismerik és tudják, hogy elég...hirtelen, ha rólunk van szó. Ezüstfeszületként vonom magam elé a gondolatát.
Kedvem lenne azért elküldeni a bús picsába egy csengős szánon, amiért ilyen ízléstelen tréfákat űzött velem már most. De vékony vonallá préselem a számat, visszanyelem a torkomba kúszó haragot.
- Tudom, hogy mire képes! - basszameg, annyira izgulok, hogy a begyakarolt nagymonológból ennyi jut eszembe és ezt is olyan szemrehányással - és  ráadásul kurva hangosan - sikerül kifröcsögni magamból, mintha legalábbis a Napegyházának felszentelt papja lennék.
Hátrébb is csoszogok kettőt, jobban felmérem az alakját, a vámpíroknál a hosszú haj valami előírás lehet. Közben meg árad belőle valami bizsergető energia, amitől lehet, hogy rettegnem kellene, de mégis mindinkább csillapodik a ziháló légzésem tőle.
- Adjon egy percet! - zavartan elfordulok, jó, hogyan volt a szöveg, a kurva életbe, pedig még le is írtam, el kellett volna hoznom és úgy felolvasni neki. Én jövök alkuval magához. Kell több? Nem mond ez eleget? - baszdmeg, mint Tatjana levele Anyeginnek. Na jó, szedjük össze magunkat, mégiscsak Woodsok vagyunk már, nem pisis Thompsonok.
- Szeretném, ha felidézne bennem egy emléket és teret adna rá, hogy akkor, ott, máshogy dönthessek. - végigszánt a acéljeges undor a felkavarodó képek nyomán, mélyet pislantok, nagyot nyelek - Van egy...hang a fejemben. Tudja, olyan, aminek nem kellene lennie. Úgy gondolom, hogy abban a percben született. Talán, ha másfelé lépek akkor a jelenből is eltűnik. Ilyen...Hold the door - Hodor effektus, érti, amit kérek?  - megfeszül az állkapcsom is, ahogy komoly arccal beszélek hozzá. A szívem nehéz ütemben pumpálja szét az ércsikalndozó adrenalint  és közben egyre fecskendezi a múlt fekete mérgét.
- Nem tudom, hogy mit kell fizetni vagy hogyan...de elég elszánt vagyok. - ne nézz a vámpír szemébe, szól az első számú parancs és lőn már az elején felrúgom, mint haszontalan útszéli papírdobozt. Bármit képes vagyok megadni neki. A múltam, az jelenem, a vérem.  

to: Zephyr

Csak egy szánalmas bólintásra futja, hogy igen, ezért kerestem fel, nem megöletni akarom vagy tálcán kínálni a fejét, almával a szájában. Meg sem találnám a száját abban a szőrdzsungelben. Valen gondolata megerősít, istenem ő is miattam fog az idegosztályra kerülni.
Azért nehezebbre számítottam, felkapar mélyről a paranoiám, lehet ez valami csapda. Túl könnyen belement, túl segítőkész, túl kedves. Nem így képzeltem a vámpírokat, egy kalap alá vonva gondolom haszontalan, gyökér, egoista fasznak mindet. De ez a Tarzanképű más. Lehet nem tudja, hogy St Luisban nem ez a módi.  – Hívhatja, ahogy szeretné. De akkor van rá esély. – egészen újféle izgalom tolong bennem. Megcsap egy normális élet lehetőségének szele. Egy olyan Oakley Thompson leszek, aki nem hall hangokat, nincsenek elbaszott tévképzetei, nem látja nőként megtestesülni a hallucinációját és leginkább nem kezd el kamasz kisfiúként zsongani, amikor eszébe jut, hogy mennyire tökéletes is volt azaz alak. Faszom. Le kellett volna lökni a gyászba. Arra is képtelen voltam.
Sűrűn horpad mellkasom, az információk pattogós cukorkaként bizsergetik a halántékom. Egyelőre nem tűnik veszélyesnek a tény, hogy megnyitja a zsilipet és minden eddig elfojtott szar egyszerre hullámzik felém.
– Kacsatáncoltam, ez nem elég bizonyíték, hogy komolyan gondolom?!  - felhorkanok,  mert azért lássuk be nem sűrűn ropom csak úgy idegeneknek. Mondjuk szerencse, hogy nem kánkánt kért, amilyen gyökér vagyok azt is megcsináltam volna.
De, ha ez a szabály, akkor el kell fogadni és galacsinná gyúrva fogom kidobni az elmúlt évek minden intelmét. Meg fogják érteni, hogy értük csinálom, nekik is könnyebb lesz, ha nem egy darab szart kell kerülgetniük otthon, hanem egy józan belátású, érett férfit.
Leülök vele szembe, ujjaimmal túrok egy fűcsomót, belemarkolok, kitépem és lányos zavaromban inkább oldalra hajítom. Izgulok bassza meg, kell valami levezetés és most rágyújtani mégsem illik.
– Igazán örvendetes, hogy izgalmasnak találja a pszichés gondjaim. – elhúzom a szám, hát azért a kurva anyját. Pedig legalább segít és nem akarja, hogy a véremet folyassam kristálypohárba. – Egyébként ez esetben előre is köszönöm. – persze, lehet, hogy összemorzsolt roncsként fogok innen távozni, ha egyáltalán nem itt kell elhantolni a rekettyésben. Mindegy, már semmi sem számít.
– Ha…egyszer láttam a fejemben lévő hangot és…szóval ezzel ő is el fog tűnni? – kontextus nélkül vágom hozzá az értelmetlen kérdést. Most azt mégsem mondhatom, hogy hé tesó csináld már úgy ezt az abrakadabrát, hogy a végén csak a Hangnak az a kedves csaj része maradjon meg. Sőt, tedd élethűvé, adj neki állandó alakot, az nem baj, ha más nem látja, elég lesz csak nekem, beköltözöm vele Fosterék házába.
Zavartan pillantok jobbra, aztán balra mire újra betalálja tekintetem az övét. Megmerevedek, kőszobornyi szilárdság keményedik a szavaimra.
– Én Oakely Woods – belebicsaklik a hangom a hazugságba – született ezerkilencszázkilencvenöt május négy, kijelentem, hogy önként és saját akaratomból vetem alá magam a jelenlévő Zephyr vámpír úr  hipnózisának. – mintha, valami banki ügyintézővel beszélnék telefonon baszki. Szemének sötétje berántja a lelkem, leolvasztja rólam a menekülés gondolatának áttetsző köpenyét.
– Kezdhetjük.

to: Zephyr

Van valami viszonylag szar vicc arról, hogy mi rosszabb egy vámpírnál? Egy dühös vámpír. Mindegy, már nem is emlékszem rá még Blue mesélte az ő poénjai meg amúgy is kritikán aluliak. Megremeg a gyomrom, mit kellene mondanom? Bocsánatot kérnem, hogy én nem is úgy, meg amúgy se igazán és tényleg egyszerre esküszöm az összes létező mindenhatóra, hogy olyan kibaszott hálás vagyok neki, amiért nem cuppan rá az ütőeremre, mint dubajos kurva a milliárdos öregúr farkára? Mindezek helyett csak egy szánom-bánom kiskutya tekintetre futja, lehet kevés és rögvest hívhatjuk a siratóasszonyokat a temetésemre.
Biccentek, hogy oké, csatolom az öveket, induljunk, készen állok én mindenre és bármire is, csak a váratlan sallerre nem, ami a tarkómon csattan.
- De, csak mert… - szánalmasan próbálok hadarni valami kifogásfélét, de semmi nem jut eszembe, ami elfogadható lenne. De már lényegét is veszti az apró közjáték, beránt a sötét, a tompa élű dimenzió képzelt valósága. Sűrűn emelkedik a mellkasom, kapkodva bámulok körbe, a rettegés görcsös ujjai markolnak a szívemre.
Millió tükör, nem akarom látni, nem bírom őket. Az előttem tornyosuló képeket nézem, benne az anyám meggyötört arca, az öcsém vörösre sírt szemei. Ösztönösen fogok rá Zephyr alkarjára, tartson itt, éreznem kell, hogy ő a valódi és minden más csak egy rémes mese. A üvegcsörömpölés elborzaszt, beleborzongok az elénk hulló életszilánkokba. Nagyon nyelek, erőt kell vennem magamon, végtére én akartam ezt bassza meg.
- Egyébként nem mindegyik szar. - nem is tudom minek akarok magyarázkodni, talán mert elönt egy gejl szentimentális érzés, ahogy magunkat gondtalan gyerekként látom. - Ott, ott még nem voltam...! - teljesen bolond. Cipőorral tolom félre az említett darabot hárman vagyunk rajta, egymással birkózva valami olcsó csokiért. - Ő a kisebbik, az meg a nagyobb. - a nevüket nem mondom, bár bizonyára pontosan látja felvillani a fejemben őket a mostani férfiasabb külsőjükkel.
- Ez a sokadik volt. - rátaposok egy üveglapra, próbálom minél apróbba törni, ne is lássam, tűnjön el, szakadjon ki belőlem még az emléke is. Kívülről szemlélni moziként a múltamat kurvára szürreális. Továbbra sem engedem el a vámpírt, ha csak ő nem ki rántja a karját az ujjaim közül.
Végignyal a gerincemen a lángforró gyűlölet, emelkedik a pulzusom, kiszárad a szám.
- Azt. - megremeg a hangom, egy távolabbi amorf tükörrészre mutatok. Én vagyok rajta, Pokemonos pizsamában, amit már rég kinőttem és amúgy sem volt már koromhoz illő, de nem futotta másra. Egy asztalnál ülök, anyámékat nézem, ahogy a veszekednek. - És az - ugrunk az időben, a nevelőapám egyik tenyere a tarkómon, a másik a gatyámban. Felkavarodik a gyomrom, hánynom kell.
- Közte még voltak...események. - szűrt félelemmel suttogok, mintha attól tartanék, hogy azaz állat még így az illúzión keresztül is hallhatna engem. Hiszen erről nem beszélünk, Oaks, tudod, hogy többet nem csinálok ilyet. Tudod, hogy nem történt semmi rossz. Tudom, baszd meg, hogy saját kézzel ölnélek meg.
Elfordítom a fejem, túl intenzív dózisban örvénylik bennem a borzalom.
- Így már össze tudod rántani eggyé? - észre sem veszem, hogy tegezem, rábökök még pár ocsmány emlékre, hiányos még, sokat nem találok, de nem bírom, képtelen vagyok egyszerre ennyi mindent befogadni.