- TE MOCSKOS SZEMÉTLÁDA! MEGDÖGLESZ! HALLOD?! MEGDÖGLESZ! KIERESZTEM A VÉRED ÉS KIKAPAROM A BELEIDET! SEGÍTETTEM! ÉN MONDTAM HOL VANNAK TE SZEMÉT! NEKEM KÖSZÖNHETED…
Felnyitva szemhéjaimat halovány tekintetem erre a megtévelyedett, szerencsétlen lélekre emeltem ahogy a rózsafüzért kesztyűs ujjaim közé morzsoltam. A hideg gyöngyök jegesnek még a fehér posztón át is. A pincék mindig ilyenek, hidegük átjárja a csontot, de mélységük jótékonyan elnyeli az üvöltéseket. Közelebb léptem, s reverendám felitta a földről a tócsába gyűrt szenteltvizet, mintha az Úr akaratára csak engem kívánna védeni. Kezem felemelve lehúztam jobbomról a kesztyűt és gyengéden a vámpír feje búbjára helyeztem rücskös tenyerem. A bőr szinte már nem is bőr, sav marta sebek, vágások, tépések, égés kuszasága. Az ízületek és izmok már nem mozognak olyan jól. Túl sokszor áztatta szenteltvíz a harapások nyomait, túl sokszor tenyerelt parázson ez a kéz, meg sem tudom számlálni már. Megfeketedett, megbarnult, összeráncolt bőr és egy csonka kisujj. De mind annak jele, hogy az Úr velem van, hogy még mindig használhatom kezeim, akár csak most. Hogy a kételyt eloszlassa simogatásom, hogy a nyugalmat felébressze.
- Fiam, örvendj. Lelked eltévelyedett, az árulás is csupán egy bűn melyre az Ördög bírt rá.
- POFA BE TE UTOLSÓ SZEM…
Elhallgatott, elnyelte az utolsó szót ahogy kezem lecsúszott, nagy és mutató ujjam közé fogtam arcát és fogai közé toltam húsom. Szemfogai felsértették a bőrt, vérem a nyelvére csorgott és bár nem néztem a szemébe tudom, hogy meglepettségében kitágultak pupillái. Olyan fiatal még, oly esetlen. Hisz pont ezért lett áldozata a Sátán ügyködéseinek.
- Ma lelked ismét hazatalál és a Mindenható színe elé járulhat. Megtisztulhat, ha Ő is érdemesnek talál rá. Higgy fiam, mert az Úr megbocsát. Én segítek neked ebből az elkorcsosult porhüvelyből szabadulni. Keresd az Úr kegyeit fiam, mert lelkednek feloldozást csak ő adhat. Bízz benne és halandóságod ismét elnyerheted.
Nem harapott. Csupán tátott szájjal állt ott a béklyókban és engem nézett, míg végül ráemeltem szürke tekintetem. Azt mondják az én szemeim olyanok, mint a befagyott tenger. Hideg, nyugodt szürkeség, mely nem mutat érzelmeket, mintha csak a semmibe bámulnának. S bámult ő is, a tekintetem mélyére, de ereje nem mozdult. Túl fiatal volt még ahhoz, hogy engem megbabonázhasson, bár nem ez volt az oka, hogy dermedt csend borult rá. Látta ő maga is, hogy nem engem talál a lélektükrök mélyén.
- Higgy fiam… és az Úr megbocsátja bűneidet. In nomine patris et filii et spiritus sancti…
- Amen.
Jött halkan, rekedten ahogy kezem kihúztam fogai közül. Megcirógattam arcát ennek a suhancnak, kit néhány hónapja csupán, hogy a Sátán szolgái sötétségbe hálóztak. Oly fiatal, oly éretlen és ostoba. Ujjam gondosan kerülte a hegeket melyet a szenteltvíz okozott arcán. Odahajoltam és gyöngéden megcsókoltam homlokát és elléptem mellőle. A többi már fivéreim és nővéreim dolga, én csak felkarcolt kezem a szenteltvíz tartóba mártom. Mar, de korán sem annyira, mint régen. Csak egy újabb heg a megannyi közt.  
~ Egy újabb lélek, ki immár felkészülten és tisztán járulhat az színed elé Uram…~
~ S én majd keblemre ölelem, mert szeretetem végtelen…~
~ Amen.~


Suhanc gyerek rohan a végtelen folyosókon. Lámpák halogén fénye vibrál mindenütt, árnyak suhannak, mintha utána kapnának. Olyan fiatal még, vézna és gyenge, arcszíne betegesen fehér, homloka csillog a verejtéktől. Alig lehet tán tizenöt esztendős, s a rettegés a torkát szorítja ahogy lohol. Kapkodja a levegőt, de köhögés roham rázza meg. Felbukik és elterül a padlón. Nem maradhat, fel kell kelnie, de úgy ég a tüdője a rengeteg futástól. Fel kell kelnie! Futnia kell tovább! Valahol a hosszú folyosó végén csak kell lenni egy ajtónak! Hallja a lépteket maga mögött, sovány ujjait a nyakában lógó keresztre fonja és még egyszer megpróbál felállni. Az árnyak besűrűsödnek, nem mer hátranézni, nekilódul ismét és rohan… rohan… rohan… végig a végtelen folyosón… valahol van egy ajtó… valahol kijuthat és akkor a szörnyeteg nem érheti el, akkor segítséget találhat. Újabb botlás, elveszíti ismét egyensúlyát, fejjel nekiesik a falnak, s onnan a padlóra vágódik. Elhomályosul a világ, forog körülötte a folyosó, feje felett a halogén lámpa fénye vibrál, majd kihuny. Sötétség telepszik a folyosóra, majd lassan félhomállyá foszlik ahogy a szeme hozzászokik. Csitul a szédülés, de ismét feltör a köhögés. Vér fémes íze a szájában, s a rettegés csak még inkább szívébe markol ahogy a léptek ismét oly közelről hallatszanak. Csak közeledik és közeledik… s ő képtelen mozdulni, de végre erőt vesz magán és hátrapillant… a jeges semmibe.

Verejtékben úszva ébredek, oly rég nem kísértett már ez az álom. Szinte fázok és érzem nyelvemen a vér ízét. Számba nyúlok egyik ujjammal, s még az éjszaka homályában is látom a rajta csillogó vért. Talán elharaphattam álmomban a nyelvem.
- Kyrie eleison…
~Nem hagylak el fiam, a múlt immár nem érhet el.~
A puha hang megnyugtat. Az Úr nem hagyja el alázatos szolgáját. Velem marad, irányt mutat, s az éjszaka sötét árnyait elűzi. Múltam emlékei már nem bánthatnak, mert velem van az én Uram, Per omnia seacula saeculorum…
Elmondok még egy Miatyánkot, majd felöltöm a reverendám és elhagyom a plébániát. Ma elutazom, itt hagyom híveimet, de jó kezekben lesznek. Miguel atya az Úr szavaival fogja őket tovább a fény irányába terelni. Elbúcsúzom hát, hisz nem tudom egészen pontosan meddig leszek távol Palermotól.
Lajos bíboros úr kívánsága, hogy személyesen utazzak St. Louis városába míg Willsson atya ismét elég erős nem lesz hozzá, hogy híveit érdemben vezesse. Gyenge a szíve, a stressz nem tesz jót neki, ennyi csupán mit megtudtam róla. Nos, nem hibáztatom, hisz az Úr nevében viselni fivéreink és nővéreink bűneinek terhét, valóban megvisel sokunkat. Nem éreztem még eme terhet soha. Talán mert oly természetes számomra, hogy az Úr szolgálatában állok.

Már gyermekként is az egyház vett körül, ahogy édesanyám és édesapám is, úgy magam is hívő voltam, s még ezen felül is, sokan úgy gondolták az Úrnak tervei vannak velem, mert én voltam az egyetlen, ki hallotta a Mindenható hangját. Meglátogatott álmaimban kétszer is. Az első látogatása idején talán nyolc esztendős lehettem, betegségben éltem, a szervezetem nem viselt el még egy megfázást sem. De miután az Úr meglátogatott, s szólt hozzám, mintha erőre kaptam volna, s már nem voltam ágyhoz kötve.

Tizenegy esztendős voltam második látogatása során, s csodálattal töltött el, hisz olyan volt, mint egy fénylő csillag mely tekintetem előtt vibrált. Azt mondta engem választott, s hogy ha felnövök, ismét eljő majd, hogy áldásában részesítsen.
A papság szolgálatába szántak tehát, ám közbejött egy… baleset mikor tizenöt lettem, melynek szenteltvíz marta nyomát mai napig viselem nyakamon a reverenda alatt. Méghozzá büszkeséggel.

Sokan hallottak róla az egyház köreiben, még maga Őszentsége is levelet küldött akkor. Bíztató szavai máig visszhangoznak bennem.
A fiú, akit az Úr személyesen mentett ki a vámpírok karmai közül. A Palermo-i mészárlás, így hívja a köznyelv. A papi iskolát támadták meg, jó néhányan voltak, de pontos számokra sosem derült fény. Az egyetlen túlélője vagyok, s még most is áhítattal tölt el, ha felidézem magamban az egyetlen emléket melyet elmém megőrzött: egy végeérhetetlen folyosót, melyen rohanok, s mikor másodjára is elesek, körém gyűlnek, s egyikük keze kinyúl, magához emel. Éreztem a fájdalmat mely nyakamnál hasított testembe éreztem ahogy lassan száll ki belőlem az élet. Majd csak a nevetést hallottam, karcos, krákogó nevetést ahogy a földre ejtett. S ekkor… az egyre sűrűsödő sötétségben, meghallottam az Úr hangját. „Ne félj fiam, nem foglak elveszejteni, hasznomra leszel még, kulcsfontosságú vagy terveim megvalósításában.” S engem végtelen nyugalom töltött el, mert tudtam, a Mindenható mellettem van, nem hagy el engem. S nem hagyott azóta sem.

Többé nem látogatott meg, ám azóta is hallom szavait, mintha csak egy fátylon át szólna, mintha csak ki kellene nyújtanom kezem és elérhetném. Mélységes megnyugvást és bizalmat kelt bennem, s én teszem azt, mit az Úr kíván, mert alázatos szolgája vagyok csupán.

Ideje hát rendet teremteni, s békét hozni egy elkárhozott város ártatlan lakóinak. Ideje a bűnös lelkeket az Úr színe elé küldeni. Dekadens, elveszejtett nép, kik emberként tetszelegnek, maguknak jogokat követlenek. S dekadens mind, kik ezeket a jogokat megadták neki. A világ egyre sötétebb, az Úrnak nagy tervei vannak, s közelg a végső megpróbáltatások ideje. Én pedig nem hagyhatom magára eltévelyedett testvéreimet, visszavezetem őket fényre.

A csomagjaim készen állnak, az autóban várnak, míg egyszer utoljára végig járom a templom hajóit, végig futtatom tekintetem a szentképeken, s a fényes napkorongon, mely a mennyezetet díszíti.
~Indulok Uram, hogy akaratod teljesítsem.~
Nem válaszol, tudom, nappal sosem teszi. Hisz nappal a rémek nem érhetnek el, nappal biztonságban tudhat.

Kifelé indulok, még utoljára kezet rázva Miguel atyával, majd kilépek a templom előtti térre. Meglep a tömeg, mi odagyűlt. Könnyes arcok pillantanak rám, valaki megmarkolja kesztyűs kezem és arcához szorítva csókot nyom kézfejemre.
- Isten óvjon atyám…
- Isten óvja a püspök urat!
- Isten óvjon Matteo atya!
- Térj vissza hozzánk hamar atyám!
Ilyen s még sok-sok hasonló búcsúszó kíséri utam ahogy egyesével teszem kezem a fejbúbokra. Megcirógatom a gyerekeket kik egy-egy szál virággal búcsúznak. Liliomot szorongatnak, mert tudják mennyire kedvelem a tisztaság fehér jelképét. Egész csokor gyűlik össze kezemben mire beszállok az autóba gyengéd mosollyal búcsúzva híveimtől. Irány hát a reptér. Sok dolgom lesz, így hát kiélvezem még azt a néhány órát mely nyugalomban telik míg a reptérre érünk. Milyen szép virágok…