-2001, Mumbai-

... volt egyszer egy szegénylegény, aki Lisszabon halpiacától tényleg csak egy köpésre, egy szennygödör szélén született. De hogy drága édesanyja miért ott hozta őt a világra? Igen csak praktikus oka volt ennek. Négy leánygyermek után nem tellett volna rá elég, hogy egy ötödiket is etessen, így ha ismét leányt szült volna, a szennygödör örök álomba ringatott volna.
A szerencse istenasszonya talán itt pislantott rám először, mert hála a dákónak a lábaim közt, végül szarkupac és halbelsőségek helyett csak kaptam helyet a tűzhely melletti sarokban nővéreim között. Egy fiúnak azonban ha kicsit megnő, jó hasznát veszik. Elmehet apjával halászni, segíthet anyjának eladni a fogott árut. Így ment ez annak idején, de visszatekintve be kell valljam, néha magam is meglepődöm mekkora piszok nagy szerencsével vagyok megáldva. Fortuna drága úgy tűnik kedvel...vagy talán már akkor is Laksmi mosolygott rám, ami azt illeti, sosem érdekelt egyetlen vallás istene sem, mai szóval élve tehát: leszarom.
A lényegen nem változtat, piszok szerencsés vagyok.
Olyannyira, hogy öt évesen már kiloptam a kufárok zsebéből a bevételt, azok meg saját inasaikat csapták nyakon és vitették bitófára érte. Lehettem volna rendes gyerek, aki nem lop, vagy legalább odaadja a lopott pénzt a szülei megsegítésére, esetleg a nővéreinek hozományként. Hát nem voltam rendes gyerek. Elástam összekuporgatott kis vagyonom pont ott a pöcegödör mellett, ahol születtem.
Újabb szerencsének mondható talán, hogy felettébb gyorsan kitanultam a tengerjárást. Apám halászbárkáján szeltük a vizet nap, mint nap, pedig alig voltam nyolc esztendős. De nem untatlak kötélfonás és csomózás részleteivel, legyen elég annyi, hogy ennek köszönhetően gyakorta megfordultam a kikötőben is.
A szerencse pedig mellém szegődött, akárhányszor a kocsmában apám mellett a tengerek meséit hallgattam, vagy a helyi politikai helyzetet vesézték épp ki. Kilencedik esztendőmet töltöttem azon a tavaszon, de már akkor megértettem, gazdagnak lenni jó, de ha nem annak születtél, akkor legalább szegődj el melléjük segédnek és jó sorod lesz.
Mit adott az Úr abban az évben egy bizonyos portugál úriember nagy dobásra készült. A neve minden történelem könyvben felbukkan manapság: Vasco da Gama.
Már pedig ha ő hajózni készül, nem is akárhová, de ismeretlen földekre, hát miért is ne tarthatnék én vele?
Na persze az elgondolás az egy dolog, az elhatározás a következő lépés, a kivitelezés pedig a neheze. Itt jött kapóra megtakarított kis pénzem, amit új ruhára költöttem. Még sem állhattam oda egy rangos ember elé halbűzösen, toldozott foltozott halásznadrágban...
Legyen elég annyi, hogy Vidigueira leendő első grófja nem volt ostoba ember, felismerte a nagyravágyást, még egy taknyos kölyökben is. Nem volt fukar sem, így ahelyett, hogy csak úgy a hajójára engedett volna, kivásárolt a szüleimtől, inasnak. Senki nem mondhatja tehát, hogy nem segítettem drága szegény szüleimet és nővéreimet. Szép summát értem.
Inas voltam tehát attól a naptól kezdve, taknyos kilenc esztendős kölyökként, éhezve az újra, a látatlanra, a kalandokra, a tudásra és mindenek előtt... a vagyonra.
Ez utóbbi nem változott, bár a világ mára már kevés új dologgal szolgálhat. Kivéve talán a tényt, hogy immár reflektorfényben villogunk és az étel a lábunk elé veti magát. Legalább is itt, az Új Világban ahogy nevezik.
De ne ugorjak ekkorát előre, haladjunk szépen sorjában.
1497-et írtak akkor. Vasco da Gama egy négy hajós flottát vezetve hajózott ki Lisszabon kikötőjéből. Én akkor és ott búcsút mondtam szülőföldemnek. Valahogy éreztem, hogy nem fogok már visszatérni, vagy sokkal inkább nem akarok. Máshol akartam keresni a jövőt és ez a máshol, valahol a világ másik felén volt. Ismeretlen tájakon, egzotikus vidékeken, barbár népek közt akár. A lényeg, hogy messze Lisszabon büdös halpiacától.
A São Gabriel fedélzetén figyeltem néhány percig Lisszabon távolodó kikötőjét, majd többé nem néztem vissza, csak előre.
Az útvonalat azt hiszem nem kell részleteznem, ahogy azt már említettem, minden történelemkönyvben megtalálható, de mostanság elég csupán bepötyögni a Google-be.
Az út során a szerencse ismét csak mellettem állt, szereztem néhány barátot a matrózok körében, legfőképpen azzal, hogy megmutattam, nem csupán egy haszontalan vézna karú kölyök vagyok aki a papírosokat cipeli gazdája után. De nem ám! Úgy másztam fel az árbócon, mint patkány az ereszen. Olyan csomókat kötöttem amit még az első tiszt is vállveregetéssel nyugtázott. A kapitány úr pedig... Vasco da Gama... tanított. Bevezetett a térképészet rejtelmeibe, megmutatta hogyan tájékozódjam éjszaka a csillagok alatt, hogyan használjam a mérőműszereket. Olvasni, betűt vetni tanított.
Hosszú volt az út.
1497 December 16.-án hagytuk el a földrészt, mely még a járt utat jelentette, hogy belevágjunk az igazi kalandba.
Az a számomra oly sok új és ismeretlen! Soha azelőtt nem látott ruházatok, szokások, olyan nyelv melyet nem értettem, bár gazdám igyekezett okítani rá. Micsoda pompa és gazdagság Mozambik szultánának palotájában! Micsoda színes kavalkád Mombasa partjain, noha nem nagyon örültek nekünk a helyiek! Kalózokká váltunk a "jó ügy érdekében". Igen, hamar megtanultam hogy a cél szentesíti az eszközt és hogy bármit selyemköntösbe lehet öltöztetni.
1498 Május 20.-án értük el India partjait Kappaduban. Barbárok és ostobák helyett... gazdagságra leltem. Az ajándékok melyeket da Gama Calicut urának szánt, szinte szánalmasnak tűntek egy olyan világban, ahol az arany és az ezüst volt a mérvadó.
A kapcsolat melyet kiépíteni szándékozott tehát nem volt oly szerencsés gazdám számára. Azonban történt valami, mely nem szerepel egyetlen történelemkönyv lapjain sem. Nem találod meg ezt a történetet a Google keresőben, s ha csak nem magát da Gama zombiját, vagy a Vadak Urát kérdezed, akkor nincs olyan élő vagy élőholt, ki elmesélhetné. Én azért elmondom neked... egy részét.
Csak egy részét? Ki vele gyerünk, az egészet akarom!
Hehh... akaratos egy dög vagy Fernando.
Tanítsd türelemre ostoba, régi történetek helyett.
Azt remélem tudod mesterem, hogy az akaratosságát tőled örökölte.
Céltudatos. Az ilyesmi többre vezet, mint a múlt hánytorgatása.
Hánytorgatás...? Bűntudatot szagolok a szavaidban Padma.
Sokszor tűrtem a szemtelenséged, de vigyázz, a türelmem véges.
Haan, haan sar.
Gyerünk már, mi történt amiről csak ilyen kevesen tudnak, skatrija?
Kölyök, látom ha a követelőzés nem megy, a hízelgéshez nyúlsz... nem, ez nem dícséret volt Fernando, töröld le az elégedett vigyort a képedről. Soha ne hízelegj egy nálad alacsonyabb rangúnak! Egyszer te leszel a rádzsa, már pedig egy uralkodó nem hízeleg, nem könyörög, de meg kell tanulnod a különbséget akaratos és céltudatos közt.

*Láttam Padma arcán az elégedettség jeleit. Néhány éve már, hogy egyetlen fia okítását rám bízta. Nos, nem vagyok rossz harcos, s volt időm bőven kiismerni magam India világában, meg aztán gyorsan is tanulok. De őszinte vagyok, csupán magammal... ez a fiú hamarabb fog elpatkolni, mint én, az biztos. Ergo borzalmas tanár vagyok... eh.*

Az indulálsunk előtti éjszakán gazdámnak nyoma veszett. Kerestük mindenütt, bár a palotából kiutasítottak, audienciát nem engedélyeztek. Kerestük hát a környező erdőkben is, a településeken, falvakban. Elszakadtam a csapattól és néhány órával a többiek után valamivel hajnal előtt értem vissza a kikötőbe. Nagy meglepetésemre da Gama kapitány a mólónál ácsorogva várakozott egy idegen, indiai kíséretében, ki arcát kendő mögé rejtette. Az első mi feltűnt, hogy gazdám nem festett túl jól, sápatag volt, keze reszketett. Már-már azt hittem elkapott valami betegséget. A második feltűnő dolog a gyengédség volt, amivel a fejemre tette a tenyerét és megborzolta a hajam. Mintha szánakozás és bűntudat tompa fénye villant volna a szemeiben.
"Rem, úgy hagytad ott Lisszabont, hogy sosem számoltál a hazatéréssel igaz?"
Hezitálás nélkül biccentettem, sosem fordult meg a fejemben, hogy valaha haza akarok térni. Utunk kezdetén neki is elmondtam ezt, s megígérte, hogy jó kezekben hagy majd ha ismét elértük Malindit. Azt nem mondtam sosem, hogy én inkább ezen a különös kontinensen maradnék.
Ahogy a gondolat átszáguldott fejemen, felpillantottam a kendős idegenre. Különös borzongás futott végig rajtam, mintha... nem tudtam igazán megfogalmazni, de azt azonnal megértettem, mesterem sem kíván magával vinni többé. Nem hajóztat el Malindibe, itt hagy, India földjén.
"Hogy magyarázzam neked ezt el Rem..."
De nem kellett magyarázkodnia. Elengedtem reszketeg kezét, s már tudtam, a félelem okozza. Rettegett valamitől, de az a valami engem csak izgalommal töltött el. Az idegen férfi mellé álltam, tartva ugyan tőle a távolságot, de egyértelmű jeleként, hogy megértettem gazdám akaratát. Meglepődött talán, azt hiszem igen, váratlanul érte, hogy nem tiltakozom, de aztán csak megköszörülte a torkát és biccentett. Vetett még egy pillantást rám, majd az idegenre és látszott rajta, még mondani akar valamit. De aztán csak távozott, indult a csónak felé, mely a hajó fedélzetére vitte.
Én pedig csak álltam ott, mit sem sejtve róla, hogy gazdám eladott a halálnak.
A halálnak?
Atyád nem a könyörületről híres Fernando, minek neveznéd, amikor egy tizenéves kölyök a fogai közé kerül?
Óóó... értem.
Túl dramatizálod, mera dost.

*"Barátom"... hmm. Kevesen vannak Padma köreiben akiket becsül valamire, még kevesebben akik kiérdemelték a tiszteletét és még annál is kevesebben, akiket a barátjuknak szólít. Sajnálom, barátom. Sajnálom, hogy előbb vagy utóbb csalódást kell majd okoznom. Ez elkerülhetetlen.*

Vasco da Gama olyan ügyletekbe keveredett amelyekbe sosem gondolta, hogy bele fog. De biztonságos távozásának zálogát egy ígéret és egy gyerek élete jelentette, így hát miért is ne adta volna át egy szegény halászember fiát, aki amúgy sem tért volna haza? Majd számot ad róla, azt mondja majd, hogy elvitte a láz. Bármi. Gondolom, valami ilyesmi járhatott a fejében, mert a bűntudata egyértelmű volt. Ő tudta, mi lesz a sorsom. Legalább is sejtette, de nagyobbat nem is tévedhetett volna. Az emlegetett szerencse ugyan is továbbra is az én oldalamon állt.
Tudom, atyám nem végzett veled és nem dobott oda koncnak sem.
Így van, atyád ritka pillanatinak egyike volt, hogy könyörületet mutatott.

- Aznap késő éjjel -
Én nem így emlékszem a történetre barátom.
*Felnevettem teremtőm felvont szemöldökét látva és újabbat pöffentettem a pipa füstjéből.*
Valóban? Pedig dióhéjban ennyi történt.
*Megforgatta szemeit majd egy intéssel kiparancsolt mindenkit a teremből. Én csak tovább heverésztem a selyempárnák halmán, kissé sajnálva engedve el mellőlem azt a formás feneket.*
Igen csak dióhéjban. Miért nem mesélted el fiamnak a teljes történetet? Megtanulta volna tán mi az az igazi bátorság. Ez mentett meg téged akkor a haláltól.
Bátorság? Ugyan mesterem, túl magasztosan szólsz rólalm. Makacsság volt az csupán. Az élni akarás korcsos formája, mely nem irányult másra, mint önsajnálatra.
*Elégedetlenül horkantott és felhagyott végre a teremben fel-alá járkálással, odatelepedett mellém a párnák közé, noha az ő helye a trónuson volt. Néha, igen ritkán megengedte magának, hogy egy sokkal emberibb, elérhetőbb énjét mutassa. Egyike voltam azon keveseknek, akiknek megadatott, hogy így is ismerjék őt. A Tanács, a vámpírok, vendég, vagy saját alattvalói, mind csak egy arcát láthatták. A rádzsa arcát, ki uralkodik, ki kemény kezű, arrogáns és nos igen, szadista.
De olykor csupán csak apa volt. Barát. Mint ahogy most is.*
Én egy tíz esztendős suttyóra emlékszem, aki kevesebb volt, mint amit öreg gazdád ígért. Egy porszem voltál a szememben, kiadós vacsorára sem elég, holott a kapitány éles eszedről áradozott és a szolgálatokról melyeket majd végezhetsz számomra. De amikor házamba hoztak csak egy vézna kölyköt láttam.
*Felnevettem ismét, de nem vitatkoztam. Valóban így volt, s ennek immár közel ötszáz éve.*
S én ezt a kölyköt a macskáim elé vetettem...
S ez a kölyök akkor megragadta a nehéz öntöttvas gyertyaállványt és pofán vágta vele a felé kapó karmok tulajdonosát azt üvöltve, hogy
"Én nem leszek holmi koszlott dög vacsorája te megátalkodott démon!"
"Én nem leszek holmi koszlott dög vacsorája te megátalkodott démon!"
*Néhány másodperc csend után mindkettőnk nevetése harsant ahogy szinte teljesen egyszerre ismételtük el azokat a szavakat.*
Mi volt ez, ha nem bátorság? Szembenézni a fenevaddal és cselekedni, hogy életed megvédd, mi ez ha nem bátorság mera dost? Nem láttam a szemedben akkor félelmet, s azóta sem, ezért emeltelek magam mellé. Halandó életed egy részét élted le mellettem, láttad minden cselekedetem, s azóta is, évszázadok múltán is, a tekintetedből hiányzik a félelem. Az egyetlen vagy harcosaim közt akit nem a rettegés köt mellém, s azóta is igyekszem kitalálni... de akkor mi?
Megannyiszor kérdezted már mesterem. S megannyiszor válaszoltam is már kérdésedre. Ennyire nem hiszel nekem?
*Újabb horkantás volt a válasza.*
Remus, a vagyon nem minden. A hatalom, nem minden. Vámpír vagy, de ez nem jelenti azt, hogy halhatatlan. Egyszer mi is szembenézünk a halállal. Egyszer mi is számot adunk majd minden rosszért melyet elkövettünk. Hány életen fogunk majd bűnhődni miatta, azt csak az istenek tudhatják.
*A karma. Padma még így vámpírként is hitt benne, jó hindu volt. Éppen ezért kényeztette ronggyá saját fiát. Fernandó volt a mindene, az esélye rá, hogy hatalmát és midenét mit megszerzett, saját vérvonalának hátrahagyhassa, s most nem a vámpírokról beszélek, kiket teremtett. A vérvonalának tagja voltam magam is, de én nem voltam a fia. Nem, Fernandó vér szerinti gyermeke volt. Nem vámpír ugyan, de ez egy másik történet.*
Higgy a karmádban barátom, de ne rángass engem is bele. Én sosem hittem egyetlen istenben sem.
*Rosszalló fejcsóválással állt fel a párnák közül, de már nem tette szóvá mennyire is hitetlen vagyok, s mennyire meg fogom ezt bánni majd ha eljött az én időm. Már egy ideje feladta végre, s nyugalmat hagyott nekem. Intett, s távozott én pedig tovább élveztem még egy kicsit a csöndet és nyugalmat, a pipafüstöt és gondolataim megszokott, monoton hömpölygését.*


-2005, Mumbai-

MENJ! TAKARODJ ÉS SOHA TÖBBÉ NE TÉRJ IDE VISSZA!
*Megfordult gondolataim közt, hogy odalépek trónuson ülő, összegörnyedt alakjához és megérintem vállát, de a gondolat ahogy érkezett, úgy tova is szállt. Nem lenne túl bölcs döntés. Gyász, gyűlölet és bosszúvágy kavargott most benne, hogy egyetlen fiát elveszítette, s még Thomas vagy Gideon sem nyugtathatták most meg őt. Nem mintha túlságosan próbálkoztak volna. Az öreg kapitány közel kétszáz éve volt már mellette, mint halandó szolgája. Gideon néhány évre azután csatlakozott, s meglepetésemre szörnyrésszé nőtte ki  magát. Egy triumvirátus, mely oly erős... lehetett volna. De sem Thomas sem a macska társulása nem volt zökkenőmentes ahogy teljesen önkéntes sem, így sosem támogatták Padmát igazán.
Ritkán beszélgettem velük, sőt, mondhatni egyetlen alkalom kivételével sosem hangzott el köztünk semmi lényeges.

-1923 emlékei-
*Egyik éjjel mindketten Mumbai kikötőjében jártak, engem kerestek. Olykor magára hagytam mesterem, s inkább a bordélyházakban kerestem szórakozást, vagy épp saját "palotám" falai közt élveztem a nyugalmat az én drága kincseim közt. A gyűjteményen szép számmal növekedett. Macskák, farkasok, de még néhány reptília is csapódott hozzám az évek során, sőt, halandó szolgára is szert tettem. Egyedül szörnyrészemet nem leltem még meg, ami meglepő, tekintve, hogy Padma képességét megörökölve szólíthattam magamhoz mind.
Aznap éjjel mesterem igen csak szeszélyes és kíméletlen hangulatában volt, Thomas elmondása szerint, így hát nem tettem szóvá, hogy felkeresésem csupán menekvés volt számukra.
Thomas akkor végre kibökte mi is volt az, ami igazán zavarta bennem. Mert nem csípett, ezt tudtam jól. Gideon más tészta volt, benne meg volt a távolságtartás, de tisztelettel beszélt velem mindig. Persze a kapitányból sem hiányzott az udvariasság és a tisztelet, de ez más fajta volt. Gideon csupán jól érezte magát a köreimben, megszabadulhatott néhány röppke órára az elnyomástól, mert míg Padma híresen kegyetlen volt gyűjteménye tagjaival, addig én romlásig kényeztettem őket.
Thomas viszont nem értette hogyan tűröm, hogyan vagyok képes szemrebbenés nélkül végignézni az iszonyatot, a szenvedést, melyet Padma okozott, miközben én magam ennyire kedveltem az alakváltókat. A válaszom sem derítette éppen fel.*
Ha azt hiszed túlságosan különbözöm teremtőmtől, lehúnyt szemmel nézel engem Thomas. A helyzet igen egyszerű. Nem vagyok jó, nem vagyok kedves és nem vagyok könyörületes sem...
De akkor...
Thomas.
*Ritka pillanatok egyike volt, hogy Gideon maga vette át a beszélgetés fonalát, de akkor éjjel tudom miért tette. Az én számból nem hitte volna el, de egy alakváltó szájából, főleg ha az olyasvalaki kinek sorsa egybe van kötve az övével, tőle elfogadja a választ.*
Kegyesnek tűnhet talán, hogy Urunk megunt, kidobott alakváltóit falka híján befogadja. Kedvesnek tűnhet számodra, hogy nem véreznek nap, mint nap, nem veri őket félholtra apró hibákért. De... nézz körül Thomas. Nézz körül ebben a teremben.
S Carswell megtette. Végighordozta tekintetét a selyempárnákon melyeken pihentünk, a márványoszlopokon, a fehérre mázolt falakon, a bőrökkel vastagon borított padlón. Megfigyelte három macskám ahogy lustán pihentek mellettem. Nézett, de nem látott, s arcára is kiült az értetlenség, míg nem Gideon némileg fájdalmas kifejezéssel arcán fel nem emelte mutatóujját és rá nem bökött a padlót borító bőrökre egyesével, egymás után, s sorolni nem kezdte.
Shaba, Marsudiya, Alya, Citra, Diah, Rani...
*Leintettem, s nem tiltakozott, mert látta és talán a kapcsolatnak hála érezte is az iszonyatot, mi lassan úrrá lett a kapitányon. Végre nem csak nézett, de látott is. Látott minden emlékében felbukkanó arcot, melyekhez a neveket csatolta, s látta őket eltorzulni képzeletében. Látta őket kiszárított bőrcafattá válni, s úgy ugrott fel, mintha ezek a padlót borító bőrök égették vola a talpát. Arca először fehérre vált, majd zöldbe váltott, s kiviharzott, feltételezem azért, hogy gyomra tartalmától megszabaduljon.*
... és még én vagyok kegyetlen Gideon? Én igyekeztem kíméletesen meghagyni őt az álomvilágban, melyet alkotott.
*Jegyeztem meg a macskára pillantva. Ő csak sóhajtott, s ami igazán foglalkoztatott, az a tény volt, hogy őt mennyire hidegen hagyja a "berendezés".*
Nem kenyerem, hogy Urunkat magasztosítsam, ahogy az sem, hogy megpróbáljam kegyetlenségét valami jónak feltűntetni. Padma szigorú mester, a hibákért kemény bűntetés vár mindenkire... de... ha megkérdezik kettőtök közül ki a kegyetlenebb, Saphed Seb, meggyőződésem, hogy túlteszel rajta.
Óóó... nocsak. S mi mondatja ezt veled? Hisz őket sem kínoztam meg...
*Intek körbe a bőrök egykori tulajaira utalva. Emberbőrök igen, valaha alakváltókhoz tartoztak, azokhoz akiket házamba fogadtam, akik engem szolgáltak, akik gyűjteményem részei voltak.*
Nem, valóban nem kínoztad meg őket. Éppen ezért vagy kegyetlenebb nála. Padma a hindu hit szerint éli még vámpírlétét is. Féli a karmát, féli mi vár rá a halál után, s ez olyasvalami ami még képes olykor megfékezni. Ami képessé teszi a megbocsátásra. Te nem hiszel istenekben, nem hiszel karmában, nem hiszel semmiben. Két olyan tulajdonságod van csupán ami kivívta a tiszteletem, az egyik a hűség, a másik a higgadtság. De te, Saphed Seb, azért kaptad ezt a becenevet az itteni alakváltóktól, mert olyan vagy akár egy fehér alma a sok-sok piros közt. Jellegtelennek, de szinte még is mérgezőnek hatsz. Kedves vagy, gyengéd is talán szolgáiddal. Nem bántod őket, nem szenvednek semmiben hiányt. De te nem bocsátasz meg. Nem bűntetsz, nem adsz második esélyt. Te csak... gyilkolsz.
*Nem volt okom rá, hogy vitába szálljak szavaival, ahogy nem tettem szóvá, hogy gyakorlatilag rosszabbnak tűntet fel, mint teremtőmet. Gideon mindig is éles szemmel látta az igazságot, így csak hallgattam és mosolyogtam tovább.
Thomas azóta nem szólt hozzám többet, egyetlen szót sem. Még a megrögzött udvariasságát is félretette, így köszönteni sem köszöntött többé. Talán így könnyebben megbírkózott a ténnyel, hogy az egyetlen ebben a pereputtyban akit még "jónak" hitt, tulajdonképpen nagyobb szörnyeteg mint az, akihez életét kötötte halandó szolgaként. Nem vagyok erőszakos, bár olykor viszketett a tenyerem, hogy ugrassam kissé és feszegessem tűrőképessége határait.
De nem tettem.*

-2005-
*Most is csak vetettem feléjük egy pillantást. Nem nézett rám, mesterére sem, csupán csak állt ott szótlanul, s zsebkendőt tartott felrepedt alsóajka elé. Padma ütése... gondolom. Elpillantottam Gideon metépázott macskalakja felé is. Nem mocorgott túl sokat, hagyta sebeit gyógyulni, de rám emelte tekintetét és még így, macska alakjában is kiolvashattam szemeiből: ne menj.
Ismét teremtőmre pillantottam. Megtörtnet tűnt, ahogy összegörnyedve homlokát tenyereibe temetve ült a trónuson. Megtörtnek láttam... de veszélyesebbnek is, mint valaha. Ezért kért Gideon némán, hogy ne menjek el. Talán úgy hitte ha valaki, talán én még megfékezhetem, talán lecsillapíthatom. Sajnálom Gidi, de ez nem az én dolgom.
Ami azt illeti egy ideje már érett bennem az elhatározás. Egy ideje már szűk lett számomra India, Mumbai utcái. Erőm jócskán megnövekedett, egyesek szerint egy város uralmát is könnyedén elbírnám, de én nem vagyok ilyen naiv. Pontosan ismerem határaimat, tudom, mi az ami összeroppantana... ráadásul, ki az ördögnek kell ennyi nyűg?! Nem, a városok vezetése nem nekem való, túlságosan sok szabály, túlságosan kevés szabadság.
De tény, ami tény, menni készültem.
Térdre ereszkedtem, tenyereim a hűvös járólapokra simítottam és előre hajolva homlokom a padlónak érintettem. Utolsó tisztelet mesterem előtt, utolsó búcsú, mert ahogy akkor régen halandó gyerekként tudtam, hogy többé nem térek vissza szűlőházamba, most is tudtam, hogy Mumbai többé már nem otthonom, s ha vissza is térek, az már csak látogatás lesz, nem más.
Hogy volt e bűntudatom így magára hagyni? Ilyen gyászos napon? Nem. Szemernyi sem. Én már akkor tudtam, mikor fia még taknyos kis kölyök volt, hogy ostobasága, gőgje és arroganciája fogja a vesztét okozni, előbb, mint, hogy megérhette volna atyja birodalmának átvételét, s ez is történt. Rossz tanára voltam, de mentségemre szolgáljon, az eredendő hülyeséget én magam sem tudom kiverni senkiből. Padma nem gyenge, még ha ő a Tanács legifjabb tagja is. Majd talpra áll. Majd összeszedi magát. Majd bosszúra indul talán... de rám nem lesz hozzá szüksége.
Otthagytam hát Mumbait. A felhalmozott vagyonnal, halandó szolgámmal és a jószerencse kíséretével indultam útnak. Még alakváltóim is hátra hagytam. Talán majd egyszer magam után hívom őket, mert félreértés ne essék, nem közömbösek számomra. Mindig is vonzódtam a veszélyes állatok felé, már kölyökként, halandóként is. Mindig lenyűgöztek az alakváltók, amióta csak létezésükról tudok. Az erő, ami belőlük árad, a kecsesség, a képesség maga, hogy oly könnyen válnak törékeny halandóból gyilkos fenevadakká... imádom. De egyelőre nem jöhetnek velem.
Európa volt az első állomás. Végigjártam országait, ismerkedtem szokásaikkal, megtanultam nyelveit, meglátogattam a Tanácsot -förtelmes egy banda-, majd olyan hírek jutottak fülembe, melyek mosolyra húzták számat és már pattantam is hajóra.
Az Új Világ. Amerika. Ahol a vámpírok a sajtó kedvelt alanyai és még jogokat is kapnak a törvény előtt. Pazar! Ráadásul, egy rég nem látott "barát", egy látogató, ki csupán átutazott Mumbaion néhány évtizeddel ezelőtt, de már akkor megkedveltem, most úgy tűnik megkoronáztatta magát. Város Ura. Puccos titulus Séaghdha, kíváncsi vagyok unod-e vagy sem. De persze azért nem árt előre tájékoztatnom érkezési szándékomról, fene a vámpír etikettbe. Ki tudja, talán maradok pár évet... évtizedet, s ha nagyon élvezem, hát talán még évszázadot is.*

Mit is mondhatnék valakinek, aki vadabb, mint a Vadak Ura?

A történeted igazán lebilincselő, részemről sokat megtudtam Padmáról, hogy milyennek látja valaki a közvetlen közelében. Egészen kíváncsi lettem rá, bár a Tanácsot nem szívesen látnám a városomban.
Igazad van, hogy a szerencse kedveltje vagy, mert St. Louis neked való játszótér lesz, ha szereted a magabiztos és erős alakváltókat, a kihívást.
Fuss neki, szelídítsd meg őket, majd szemmel tartalak, hogy lássam, hogy simogatod a lényüket magadhoz Aztán ne feledd, némelyik nagyot harap és nem mindegyik bőre alkalmas szőnyegnek.

Foglalózz és játssz, érezd maga jól köztünk.

Legyen neked szerencsés!