HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Helló idegen
regisztrálj vagy lépj be
név:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox
csevegj kedvedre másokkal



Ki van itt
BEJELENTKEZETT KARAKTEREK

Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (45 fő) 2017-12-30, 23:13-kor volt itt.

Utolsó posztok
avagy ki volt utoljára aktív

Today at 16:15
Oakley Thompson
tollából született


Today at 15:20
Alec Mason
tollából született


Today at 15:19
Tennessee Woods
tollából született


Today at 12:41
Élie Perec
tollából született


Today at 11:07
Tennessee Woods
tollából született


Yesterday at 19:32
Kyrill Miller
tollából született



Yesterday at 09:55
Becca Tamming
tollából született


2020-04-02, 15:49
Séaghdha
tollából született


2020-04-02, 09:36
Séaghdha
tollából született

Statisztika
AVAGY HÁNYAN VANNAK AZ OLDALON
Fajok
Emberek
4
1
Vértigrisek
2
2
Vámpírok és halandó szolgák
10
2
Elit vámpírok
2
0
Vadászok és Halottkeltők
3
1
Véroroszlán
4
1
Természetfelettiek
7
6
Vérhiénák
2
1
Vérfarkasok
2
3
Összesen
36
17


Share

 Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Balian

III. Árnyjáró
III. Árnyjáró
Hello Darling, my name is

Lakhely : Kárhozottak Cirkusza
Kor : 679
Hozzászólások száma : 58
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Free like birds
» beküldték: 2020-03-10, 23:11


mig magadra gondolni mersz,
mig sajnálod az életed,
mig nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan
Julia úgy vélte, mindenki, aki még képes gondolkodni, a fiú helyében felült volna a távolsági buszra, fél nap alatt a közeli Chicagóba jut, és az Államok harmadik legforgalmasabb nemzetközi repterén már könnyen felszállhatott volna bármelyik gépre, ami a földteke másik felén teszi le. A városi reptér azonban túl kicsiny és túl szellős volt ahhoz, hogy el lehessen bújni benne. A jegy, amit a fiú kapkodva, remegő kézzel készpénzben fizetett, gyűrött bankjegyekkel, olcsó volt a turistaosztályra, de azért mégsem kimondottan költséghatékony ahhoz képest, hogy még két átszállás választotta el a kitűzött célállomástól. Azonban még némi előreláthatatlan késéssel számolva is, mert Julia minden eshetőséget számításba vett, már az óceán felett érte volna az a pillanat, amikor az erőd felébreszt a halálból. Utólag kissé elgondolkodtat, hogy akkor vajon mit tettem volna, ha valamivel okosabban cselekszik, vagy az enyéim hibáznak megszokott önhittségükben, és mégis sikerül maga mögött hagynia engem. Utánaküldtem volna a kopóimat és a kismadaraimat, hogy visszahozzák egy lepecsetélt ládában? Talán nem. Talán futni hagytam volna.
Bizonyára ideges volt, a félelme elviselhetetlenül szorongatta belülről, és a félelme édes illata betöltötte a repülőtér csarnokait, mintha nem is verőfényes nappal lett volna, hanem az éjszaka legsötétebb, legfagyosabb órája, amikor valamennyi szörny előbújik a menedékéből, hogy hozzá hasonló forró, eleven kis lényekre vadásszon. Könnyű lett volna a nyomára bukkanni. A verítékben oldott rettegés erős eszenciája vezetőszáron vitt volna hozzá. De soha nem is veszítettem el a nyomát. Hiszen megígértem neki, hogy önmagáért cserébe gondját viselem és vigyázni fogok rá. Szövetségünk az összevizelt szőnyegen elkezdődött, és az a néhány nap haladék, amivel megajándékoztam, nem érvénytelenítette és nem szüntette meg. A fiú azonban nyilván máshogy gondolta, vagy elfelejtett gondolkodni. Kora reggel volt, ragyogóan sütött a nap. A floridai gép nem késett. A jegye érvényes volt, az iratai rendben voltak, a kézipoggyászát átvilágították és kellemes utazást kívántak neki. Az utaskísérők kedvesek voltak, egyébként azonban a kutya sem hederített rá, pont olyan szürke veréb lehetett, mint amilyen lenni akart. A nyilvánvaló szorongása minimális együttérzést keltett a repülőtér dolgozóiban és a többi utasban, semmi több. Becsekkolt. Végigment a folyosón a gépig, és elkezdte keresni a helyét. Még hosszú percek voltak a felszállásig. Leült. Talán már biztonságban érezte magát. Talán elkezdte elhinni, hogy sikerülni fog.
Ekkor szólították fel, hogy hagyja el a gépet, mert valami nem stimmel a poggyászával. Bizonyára nem értette, hogy mi történt, hiszen a semmi kis holmija egyetlen kézipoggyász méretű táskába befért, azt pedig már átvizsgálták és magával hozta a fedélzetre. Mit érezhetett vajon a fiú, miközben lekísérték a gépről, és a repülőtér földszintjére vezették egy helyiségbe, ahol a jelenlétében két biztonsági őr és egy harmadik felbontott egy elegáns, kisméretű bőröndöt, amelyet a fiú még biztosan soha nem látott, de pedánsan el volt látva nyomtatott névtáblával, amelyen az Alec Mason szerepelt. Tájékoztatták, hogy a szúrópróbaszerű ismételt átvilágítás során gyanús tárgyat észleltek a bőröndben, megértését és elnézését kérték, és biztosították, hogy amennyiben mindent rendben találnak, a következő gépre biztosítják a helyet a kellemetlenségért cserébe. Erre, sajnos, már nem fog tudni visszaszállni. Nem siettek. A bőröndből jó minőségű, visszafogott stílusú ruhadarabok kerültek elő nagy gondossággal összehajtva, amelyek akár az övéi is lehettek volna, két könyv, amelyeket akár ő is vehetett volna magának, tisztálkodószerek előírás szerinti kis tégelyekbe csomagolva, egy kisméretű üzleti laptop, és egy szerény méretű, ezüstszínű fém vibrátor diszkrét bársonytokban.
A személyzetet láthatóan nem töltötte el különösebb élvezettel a zavarba ejtő helyzet, visszazárták a bőröndöt, elnézést kértek, és tájékoztatták, hogy miként tudja érvényesíttetni a jegyét a következő gépre odafent a termináloknál. Amikor kilépett a szobából, a bőrönd kezébe nyomott fogantyúján pihenő ujjaira rásimult egy másik, hűvösebb, selymes ujjú kéz. Egy nagyjából vele egymagas, filigrán lány simul hozzá az oldalához. Az arcáról legfeljebb annyit lehetett volna elmondani egy rendőrségi fantomképrajzolónak, hogy madárszerű, egyébként teljesen jellegtelen és hétköznapi arc volt, a haját beanie fedte el.
- Csak nem egy vibri volt az? – Julia ujjai rászorítottak a fiúéra. – Rá se ránts. Az enyémmel már többször volt gond. Valami nem stimmel a belsejében, úgy tűnik… pedig mindenki más szerint ez egy urban legend, hogy bombának nézik.
Ha el is akarna húzódni, nincs ideje, a másik oldalán már egy másik nő állt, az ő arca feltűnően szabályos volt, szépnek mondanák, ha összességében jelenségként ne mégis groteszk az összkép a magassága és a tagbaszakadt testfelépítése folytán. A fiúnál csaknem két fejjel magasabb, színizom. Ha Thea ezzel a testtel férfinek született volna, nyilván félelmetes volna, míg ha ezzel az arccal Julia madárcsontú testét kapja a sorstól, gyönyörű nő lenne. A végzet humora azonban végletesen groteszk. Úgy tűnik, ha olykor elmulaszt valami szépet vagy jót eleve tönkretenni, csak azért teszi, hogy ránk bízza, hogy bevégezzük a munkáját.
Juliával ellentétben Thea kisugárzása nem hagyott kétséget afelől, hogy alakváltó, a medve lustán és mogorván áradt belőle.
- Az egyiptomi utadat elfelejtetted lefixálni a főnökkel, Alec. – Thea keze megszorította a vállát. – De most már jó leszel, igaz? Nem fogsz jelenetet rendezni a reptéren. Ő biztos benne, hogy jó leszel. Azt akarta, hogy az utolsó pillanatig esélyt adjunk neked, hogy jól dönts… kár, hogy nem sikerült.
Közrefogták és mosolyogva vezették ki a reptérről a fekete furgonig, ha a fiú nem adott okot arra, hogy kényszert kelljen alkalmazniuk. Ha mégis, Thea szorítása erősödött a vállán, míg világossá nem váltak az erőviszonyok számára is, és Julia diszkréten megmutatta a két gondosan elrejtett, apró lőfegyvere közül az egyiket. A volán mögé Julia ült, Thea hátra ült a fiú mellé, és bekötötte rajta az övet, aztán végigmotozta ültében, pedig aligha néztek ki belőle bármit is. A medve nőstény keze, biztos vagyok benne, megvetéssel és némi élvezettel tapintotta végig a fiú testét. Miközben combja között tapogatta, egyenesen a szemébe nézett.
- Ugyan. Élvezd ki, amíg még minden megvan belőle. Lehet, hogy ez az utolsó alkalom…
Julia levette a sapkáját, és hagyta a vállára hullani a pelyhes, fehér hajat.
- Ha így van, akkor remélem, még előtte hagyja, hogy játsszunk vele egy kicsit – villant a szeme a visszapillantóban a fiúra. – Bár nekem utána is jó lesz.
Aztán valószínűleg nem szóltak többé hozzá, de végig beszélgettek egymással, másokról, a fiú számára ismeretlen nevekről és történetekről, mert számukra visszahozni a pumát csak egy rutinfeladat volt. Nem keltett bennük semmilyen érzést. A cirkusz nappal csendes volt, csak néhány vérállat lézengett benne. Azoknak vidáman odaköszöntek. Aztán lefelé indultak a lépcsőházban, le, le, mélyen le, az alsó szintekre. A helyiség, ahova végül bevezették a fiút, már kívülről is állati zajoktól, csaholástól, morgástól, vonítástól volt hangos. Odabent faltól falig különböző méretű, acél- és ezüstrácsos ketrecek sorakoztak. A többsége üres volt, de azért egy-kettőben ott őrjöngött a rácsokat rágva, üvöltve, vagy épp hevert üveges szemmel, végletes enerváltsággal egy farkas, tigris, macskaféle. Némelyik ketrecben személyes holmik várták vissza tulajdonosukat, takarók, rongyok.
- Indulj – Thea meglökte a helyiség belseje felé a fiút.
- Üdv új otthonodban, Alec! Lássuk csak…
Perceket töltöttek azzal, hogy megtalálják a fiú számára a megfelelő üres ketrecet. Végül egy annyira kicsit választottak ki, amelyről azt sem tudhatták biztosan, hogy egyáltalán belefér-e majd. Egy alkoholos filccel ráfirkantották a nevét, és kitárták neki az ajtót.
- Befelé, baby.
Thea bakancsa jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a fiú elhelyezkedjen a ketrecben. Rázárták az ajtót, és ott hagyták az ordítások és acsargások között. Ott töltötte az egész napot. Megszomjazhatott. A tagjai kínzóan elgémberedhettek. Átgondolhatta, mit kellett volna máshogy csinálnia. Aligha pihent bármit is.
Egy kicsit talán csalódott vagyok, miközben állok a ketrece előtt, és szótlanul, kifejezéstelen arccal, indulattalanul nézem, ahogy kuporog benne. Az illatát elnyomja a helyiség levegőtlen, állati bűze. Túl sokat feltételeztem róla, igen, annyira megtetszett az ajándékod, hogy túlértékeltem a képességeit. Percekig is figyelem anélkül, hogy bármilyen hangot adnék ki, egyáltalán hogy levegő áramlana keresztül a holt tüdőmön. Aztán lehajolok, és kinyitom a kulccsal a ketrecet. Kitárom az ajtót. Hátrébb lépek. Nem szólalok meg. Őt nézem.
Vissza az elejére Go down
Alec Mason

III. Vérpuma
III. Vérpuma
Hello Darling, my name is

Lakhely : St. Louis
Kor : 22
. :
You cauterize my sense of being
I'm breaking down,
I'm barely breathing now
You say that I'm your favorite game

Hozzászólások száma : 38
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Re: Free like birds
» beküldték: 2020-03-11, 10:40
Passing encoded to bones
To: Balian
Tudom, hogy elcsesztem, nem kell ehhez különösen okosnak lennem, meg nem is vagyok az. Már akkor tudtam, hogy el kéne vetni az ötlete, amikor eszembe jutott, de meg kellett próbálnom, kellett egy esély magamnak, hogy tudjam meg merem tenni. Nem kellett volna, már egyértelmű, de késő. Elvesztettem ezt a meccset is, nem vagyok meglepve. Mitől lennék?
Megvizsgálhatom az eseményeket onnan, hogy hol siklott ki? Mehetek visszafelé, oda, hogy elfogadtam a város ura meghívását, vagy egészen addig, hogy az lettem, ami, talán a szüleim halálakor baszodott el minden, de lehet a születésem pillanatában volt megírva, hogy itt kötök ki, hogy nála végzem, talán amikor megfogantam eldőlt, hogy egyszer itt kötök ki, ebben az apró, ocsmány ketrecben. Talán már amikor anyámék összejöttek, akkor rótta fel a mindenható kéz a sorsom lapjára, hogy az ujjaim egyszer majd ebbe a rácsba kapaszkodnak. Lehet módosíthattam volna, esetleg más felé fordulhattam volna valahol, valamelyik elágazásban, akkor nem így alakul.
Pár dolgot tudok teljesen biztosra, az egyik, hogy ma meghalok. Vagy lehet nem ma, de meg fogok hamarosan, ha szerencsém van, akkor ma éjszaka, ha nincs akkor ebben a szorongató ketrecben múlok ki éhen, de előbb halok szomjan.
Előbb csak nagyon kényelmetlen volt, kezdőd klausztrofóbiám is a mélyben szunnyadt, aztán roppant kellemetlen, most pedig nagyon már minden tagom sajogva fáj. A hangok az idegeimen pendülnek fel, a szemem órák óta lecsukva, próbálok elmenekülni a rút valóságból valami egésze más helyre, valami jobbra.
Mikor fogtam gyanút? Mindig is tettem, azóta, hogy kiléptem az ajtaján ezer évvel ezelőtt, de a repülőn már tudtam, hogy túl simán ment, ugyan Kyrillel nem volt könnyű a menet, de a repülőre felülni, ment, mint a karikacsapás. Mégis akkor mart le a csontjaimig, amikor leszállítottak a gépről. Akkor már tudtam, hogy vége van. A csomag, ami nem az enyém volt, az tette bizonyossá, de még reménykedtem, hogy tévedés, de a nők a folyóson teljességgel meggyőztek. Lehajtott fejjel kullogtam velük, nulla ellenállás, hiszen semmi értelme sem volt.
Vége van, mindennek vége van, nem lesz olyan szerencsém, hogy könnyű lesz, hogy gyorsan és siklok a másik létbe, talán megölelhetem anyámat egy másik síkon, ebbe kapaszkodom, de tudom, hogy eljutni a halálig sokkal hosszabb út lesz, mint amit az elmúlt 23 évben bejártam.
Átvertem őt, csalódást okoztam, tudom.
Itt fogok megrohadni, ahelyett, hogy ez a nap még az enyém lenne, hogy költenék az arany kártyáról, hogy villognák a Visával, még lehetett volna egy szabad napom. Innen visszanézve nem is volt olyan szörnyű a találkozásom vele, ebben a nyomorúságos helyzetben megszépülnek a szabad emlékek, amiben kinyújthattam a görcsöktől remegő lábaimat, a vállamba már mintát mart a rács alja. Az egyetlen mázlim, hogy már tegnap délután óta nem tudtam enni és inni, mert a gyomrom nem fogad be semmit, most nem fogom magam összeszarni, de egyszer az is el fog jönni.
Befelé bámulok, önsajnáló könnyek mossák az arcom, csendes vagyok, légzés és szívverés. Ki akarok robbanni a testemből, hogy a kínja ne érjen el, minden apró mozdulat egy beszakadó borda erejével hat, már nem érzem a testem, nincs is, nem is volt soha, sosem volt az enyém, a végzetem neki adta és én nem voltam elég hálás. Pedig a múlt szemszögéből valójában nem bántott, csak a hiúságom nem tudta feldolgozni, hogy tulajdon legyek.
Élénken él bennem a nő, aki végig tapogatott a kocsiban, ahogy a farkamhoz nyúlt, ahhoz az érdektelen húshoz. Igen, nekik fog odaadni, jutalmul, hogy ügyesen elhoztak és abban a nőben nincs kegyelet, vissza fogom sírni a vámpírt, amikor ezer darabra tépnek és a szemem még pislogni fog a szívem még majd veri a rémült tempót, vagy egyszerűen itt felejt, itt fogok elpusztulni, ebben a ketrecben, melyről lesír, hogy alakot váltani sem tudok benne, nem robban a szét és ha igen, akkor mi van? Ugyan min változtatna.
Milyen lehetett az előző lakója? Itt halt meg vajon? Fél ennyire? Vágyta ennyire, hogy kerüljön innen? Biztosan váltó volt, talán egy olyan szerencsét nem ismerő fiú, mint én. Mert sírok és a férfiak nem sírnak, következésképpen nem is vagyok az.
El kellett volna fogadnom, hogy az övé vagyok, addig, amíg érdekeltem és nem az volt a cél, hogy szilánkokra törjön. Talán most sem az, lehet már nem is érdeklem többé, van neki új játéka, lehet valaki innen, valamelyik, amelyik ordít, vagy aki ugyanolyan statikus semmibe vonul, mint én.
Emlékeken futok végig, tudatosan pergetem a szép dolgokat, elköszönök a világtól, roppantul sajnálom magam. Aztán ezt is feladom. Anyámra gondolok, a mosolyára, arra, hogy mit érezne most, ha látna? Hála az égnek nem élte ezt meg, de akkor lehet nem is így lenne, aztán lehet de. Mindegy is, mert ezen most semmi sem változtat.
A szám kiszárad a szomjúságtól, időt töltök azzal, hogy számolom a múló perceket, 521-ig jutok el, amikor elvesztem a számolást. 521, 522, 520, nem 523, 524 elhullok, felakad az agyamban valami egy kósza semmi, a sötétben megbújó mély, rettentő árnyék. Nem tudom mennyi idő van, azt sem, hogy  mennyi telt el , nem érzek semmit, az ösztönök itt nem működnek, a létfontosságú szervek görcsölnek bennem. A szívem hallgatom, kidugom az ujjam a ketrec rácsain kívülre, hátha nélkülük több helyem van, talán akkor elfér egy mélyebb lélegzet és a bordák nem akadnak fel a tüdőmben.
Amikor általános iskolás voltam, még elhittem, hogy van előttem jövő és ez valahol igaz is, mert egészen eddig volt, én szúrtam el, azzal, hogy elhittem dönthetek a sorsom felette, már csak a vámpír létezik előttem, ahogy a lábai elé vetném magam és könyörögnék, de nem fog eljönni. Pedig minden perccel egyre jobban várom, harapjon meg, törjön össze, csak innen had menjek ki, had vegyek egy mély levegőt, el akarom nyújtani a lábaimat, kiegyenesíteni a vállam, feladni ezt a magzatpózt, a lábaim közé húzott fejem hátra billenteni, itt fogok megrohadni. Tudom, annyira tudom.
Beidézek egy imát, amit anno tanultam, persze nem tudom végig, minek is tudnám, nem igaz? Nem éltem vele, a hitemmel nem fér össze, már a kiskutya faszához is rimánkodnék, ha az valamin is tudna segíteni, de ezen nem tud semmi.
Az én hibám, igaza volt a nőnek.. kaptam esélyt, hogy máshogy döntsek, akkor tudta végig, hogy mire készülök. Utolsó pillanatig esélyt… nyilván tudta. A kín már alig érződik a testemben, annyira figyelmetlen vagyok rá. Emlékekbe burkolom magam és vágyom valami másra. A gepárdhoz akarok gömbölyödni, azt akarom, hogy hangos dorombolással elűzze belőlem ezt a rút sötétet, ezt az eszement rettegést, ami lassan leuralja az elmém. Fél pillanatra elbóbiskolok, a szomjúság elviselhetetlen, a szám és a torkom ronggyá száradt leizzadok és fázom, aztán kezdem elölről. Az egészben az a jó, hogy kiizzadom, amit kihugyoznom kéne, most legalább nem maradok szégyenben, nem ilyenbe.
Várom, hogy eljöjjön, már megadnék bármit, hogy itt legyen, hogy lehúzza a kesztyűjét és végig simítson a fejbőrömön, hogy megbasszon, megharapjon, csak ennek legyen vége.
Lassul a légzésem is, elpihen a testem, csak a zsibbadó kín veri fel újra és újra, hogy megmutassa mennyire szűk ez a ketrec, a nevemmel ellátott otthonom, mily megalázó ez is, de ez vagyok, ide való, lusta könnycsepp gördül végig az arcomon, sírni is fáradt vagyok, ahhoz levegőt kell venni. A gerincem meghajlik a kényszeres tartásról. Elcserélném egy kiadó verésre. Addig, amíg nem kapom meg, de most szebbnek tűnik minden, ami nem idebent történik.
A hajam beletapad az arcomba, a bőgés nyomaiba, nem számít, lesz rosszabb is, az izzadságtól büdös vagyok, meg sem érzem, csak tudom, de itt sokkal elviselhetetlenebb szagok vannak, és a hangok, mint egy kisállat kereskedésben, és azok is vagyunk itt mind, sorstársak, ki tudja ki Balian új játéka, hirtelen irigylem azt, akivel ma este foglalkozik, akit a csupasz kezével megsimogat, akit megvizsgál olyan mosollyal, hogyan tette velem. Tulajdonképpen szerencsés voltam, de nekem el kellett szúrni, mert az ego legyőzte a józan eszem. Itt az oka, hogy miért vagyok, bocsánat voltam kurva, mert annyi eszem van. Sosem jutottam volna be egy egyetemre sem, mindig is egyszerű voltam, életösztönnel vezért, mostanra elmúlik az is.
Összerezzenek a kulcs csörgésre, mintha megütnének, belém hasít a fájdalom, rágörcsöltek az ujjaim a ketrecre. Feldobban a szívem, ahogy meglátom őt, eljött, itt van. Értem jött. A hála felhorkan belőlem. Meg sem moccanok, képtelen vagyok rá, csak a fejem fordítom felé, hogy lássam.
Vár. Rám! Édes istenem.
Jövök már, adj időt.
Leerőszakolom a kezem a ketrecről, a zsibbadás elindul a karomba, millió hangya rágja a csontom éppen, kitenyerelek a kőre, felnyög belőlem a kín, olyan lassan tolom el a lábam a mellkasom elől, hogy majd belehalok, ez már a vég, tudom.
Hányingerrel küzdök, ahogy kibillen a fejem ketrecen kívülre, nem hív, de tudom, hogy ezt várja el.
Előverekedem magam, olyan ez, mint megszületni, az fájhatott ennyire, de arra már senki sem lékszik. Végül szinte kiesem az ajtón, reszketve, remegve próbálok elé térdelni, végig sem merek nézni rajta, lehajtott fejjel, testből rázkódva térdelek, annyira fáj mindenem, hogy ha lenne hangom ordítanék - bocsáss meg! – súgom olyan halkan, hogy tudom nem is hallja, de nincs több hangom, szétreped a mellkasom, törni érzem a gerincem, a combjaimba visszafoghatatlan a fájdalom.
Nem fog megbocsátani, én sem tenném magamnak, most sem teszem. Fáradtan pislogok a bakancsára bár belém rúgna, bár itt helyben megölne, bárcsak. - Kérlek...- kérlek ölj meg gyorsan, kérlek ne adj másnak, kérlek bocsáss meg, kérlek értsd meg, hogy meg kellett próbálnom. Kérlek érts meg engem.



"We live on the cusp of death thinkin' that it won't be us,
It won't be us, it won't be us, it won't be us,
Nah, it won't be us"
Vissza az elejére Go down
Balian

III. Árnyjáró
III. Árnyjáró
Hello Darling, my name is

Lakhely : Kárhozottak Cirkusza
Kor : 679
Hozzászólások száma : 58
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Re: Free like birds
» beküldték: 2020-03-11, 21:06


mig magadra gondolni mersz,
mig sajnálod az életed,
mig nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan
A ketrecből azonnal felém fordul az arca, amikor odaérek a vackához. Könnyektől foltos, verítéktől fénylik. A rácsokat markolja. Végignézek rajta majdnem unottan, belemélyed a tekintetem a vonásai közé nem illő hajnalkék szempárban kavargó mérhetetlen rettegés, reménység és… megkönnyebbülés elegyébe. A szerveim halottan hallgatnak, de most, hogy végignézek rajta, kedvem támad kirángatni az óljából, beleharapni, félholtra szipolyozni, aztán rányomni a ketrec tetejére és egészen holtra baszni a bőgéstől és fájdalomtól remegő, megadó testét. Nem mintha megérdemelné, hogy újra hozzáérjek. Komolyan vettem. Megbecsültem. Vigyáztam rá. Még a buta kis kéréseit is figyelembe vettem. Ha volna bennem bármi érzés, most nyilván düh és elárultság forrana bennem. De semmit nem érzek. Unalmat leginkább. Ismét bebizonyosodott, hogy a világ pontosan olyan, amilyennek évszázadok óta egyformán tapasztalom, olyanok benne az élők, a holtak, az utca szennyében nevelkedett fiúk és lányok. Ő is ugyanolyan. Csak az érintésed vonta be aranyfüsttel.
De én mássá tehetném, kiemelhetném az ostoba döntései kisszerű mocsarából. Fölé emelhetném a többieknek.
Ő azonban nem akar különbbé válni.
Rezzenéstelenül figyelem, miközben előkúszik a ketrecéből. Nem lett volna okvetlenül szükséges, hogy a legkisebbe zárják. Az izmai görcsössé, merevvé váltak a kényszertartástól, sokáig tart, mire egyáltalán meg bír mozdulni. Talán azt is elfelejtette, milyen két lábon járni. Ezek a ketrecek képesek erre. Darabos, kínlódó mozdulatokkal vonszolja elő magát. Nagyon sokáig tart. De kivárom. Egész testében reszket, mintha teljesen elveszítette volna a kontrollt minden egyes izomrostja felett, és ez valószínűleg valóban így is van. Nehéz eldönteni, hogy egyszerűen csak nem bír felkelni, vagy szándékosan térdel elém. A pillantásom végigsiklik rajta újra és újra, pedig az átizzadtan rátapadó ruháktól nem sok látszik belőle. Lehajtja a fejét. Szégyenkezik vajon a fiú, hogy ilyen ostoba volt, hogy nem sikerült neki? Annyira halkan beszél, hogy ha nem figyelnék rá ilyen érdemtelenül intenzíven, meg sem hallanám. A társai a ketrecekben elhallgattak ugyan, amikor beléptem, nincs már hangos vonítás, de a fiú suttogása halkabb a fojtott szűkölésüknél, vinnyogásuknál is.
- Ezt most ismételd meg hangosan és érthetően. És rám nézz, ha megszólítasz, fiú. – Nem éles a hangom. Semmilyen indulat nincs benne. Személytelen és célszerű, mint a kesztyű az ujjaimon. A bakancsomat nézi, azt csúsztatom az álla alá, hogy szavak nélkül is újra megparancsoljam, nézzen fel. Látni akarom a tekintetét. Az arcát.
- Mire kérsz? – kérdezek vissza türelmesen, mintha ez az egész meg sem történt volna, ő nem akart elszökni, én nem hozattam vissza, és most nem fogom ripityára törni az összes csontot az édes kis testében, ami a legutóbb annyira a kedvemre volt. Leguggolok elé, hogy az arcába nézhessek, hogy közelről beszívhassam a szagát, mielőtt még összekeveredne a többi ketrec átható bűzével. A pillantásom végigcsúszik a combjain, szinte csalódottá tesz, hogy ezúttal nem piszkította össze magát. Még. – Azt hittem, okos fiú vagy – szólalok meg lágyan, megbocsátóan. – De csak egy buta kis állat. – Egy darabig még szemlélem, aztán felegyenesedek.
- Találunk számodra egy valamivel tágasabb alvóhelyet – mondom végül, lezárva a beszélgetést, és beljebb lépek a helyiségben, vannak üres ketrecek bőven. Kiválasztok neki egy akkorát, amelyben enyhén összekuporodva már kényelmesen el fog férni. Még szőnyegbélés is van az alján. – Ez itt éppen megfelelőnek tűnik – hajtom ki az ajtót, és megállok előtte, türelmesen várom, hogy bemásszon. Ezt talán már jobban fogja értékelni. Nem volt szívem kidobni azt a szőnyeget.
Vissza az elejére Go down
Alec Mason

III. Vérpuma
III. Vérpuma
Hello Darling, my name is

Lakhely : St. Louis
Kor : 22
. :
You cauterize my sense of being
I'm breaking down,
I'm barely breathing now
You say that I'm your favorite game

Hozzászólások száma : 38
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Re: Free like birds
» beküldték: 2020-03-12, 12:00
Passing encoded to bones
To: Balian

A puszta jelenléte elhiteti velem, hogy nem vagyok olyan rossz helyzetben, mint eddig hittem, az, hogy itt van, hogy még foglalkozik velem, adrenalint pumpál az erekbe, életvágyat az agyba, lemossa ezt a szürke magadását a halálnak, pedig tudom, hogy nem megdicsérni jött, meg fog büntetni, megérdemlem. Ez nem képezheti vita tárgyát, ahogy az sem, hogy elé omlok a szűk ketrecből, sírva tombol minden testrészem, azt kiabálva, hogy ne mozduljak, vagy sokkal lassabban, a fájdalom legyűri az agyam és felhorgad a hányingerem. Olyan sajgás van bennem, amit szavakkal ki sem lehet fejezni, talán akkor éreztem ezt, amikor napokig feküdtem a sötét szobában az ágyban, amikor a szüleim meghaltak. Amikor elhatalmasodott rajtam annak az ismerete, hogy az életem nemhogy ugyanolyan nem lesz, mint eddig, hanem semmilyen sem lesz. Nem magamat sajnáltam, anyám szerint én a jég hátán is elélek, hogy ibolyát találok a hó alatt, ha tudná mekkorát tévedett, hogy mennyire félre ismert, a büszkeségét, amit belém simogatott nem háláltam meg. Veszekedtem vele, lázadtam ellene, most pedig bármit megadnék, hogy a mellére húzzon és a hajamba simogatva a fülemre duruzsolja, hogy szeret és imád és én vagyok a mindenség középpontja. De már nem teheti meg, én sem mondhatom neki, hogy jól van, csak engedjen már el. Semmit nem mondhatok neki, de ha látná mi lett a fiából, ahogy egy vámpír elé csúszik a retkes padlón, talán sosem mondaná többet, hogy szeret, leköpne, és elfordulna tőlem, éljek akkor meg a verem alján, amibe magam ástam magam, amikor eladtam a testem ócska alamizsnáért, mert ahhoz is kevés voltam, hogy jól keressek vele, hogy érdekessé tegyem magam, miért van hát itt a vámpír? Mit lát bennem, ami nincs is?
Elé omlok, nehezen tolom magam térdre, egy dolgot akarok, hogy elfelejtse nekem ezt a hibát, ezt az ócska baklövést, hogy megértse miért tettem, de félek nem fog kérdezni.
Reszket a testem, látja vajon a drága pólót rajtam? Hogy az ő pénzén vettem? Akkor még elhittem, hogy maradok, aztán tudtam, hogy nem, de amikor kiválogattam eszembe jutott, hogy mit látna rajtam szívesen, akkor talán nem bánt. A V kivágást a nyakánál, hogy ha már eláraszt a kegyetlen harapásával hozzám férhessen?
Ösztönből akartam megfelelni és elrontottam, mindent, mint mindig.
Csend lesz a bűzös teremben, tudom, hogy minden szavam eljut a közeli fülekbe, de semmi sem számít, sorstársaim, falkám… megvethettek.
Hallom a hangját, képtelen vagyok megemelni a fejem, a kibőgött szemem, pedig lehet felizgatná,  a torkom fáj kegyetlen mód, de elnyomja a vállaim sajgása, a gerincem ropogása, az, hogy mindenem olyan hangosan remeg, a fogaim összekoccannak.
A vámpír testesből sugárzik a halál, a semmi, a szíve nem dobban, a vére nem áramlik, nem történik benne semmi, a hangja oly semleges, hogy elbőgném magam tőle, ha merném, ha meg kell szólalnom… A lábát nézem, ahogy emeli összerezzenek, attól tartva, hogy tényleg megrúg, ahogy elképzeltem, de csak az állam emeli meg. Felpillantok rá, végig hordozom a tekintetem rajta, a simulékony nadrágon, az övén, a testét borító felsőjén, a moccanatlan mellkason, a zárt nyakban végződő felső nem rejt nyelés előlem, és megállapodom a száján, nem merek feljebb tekinteni, berögzülés, vámpírnak nem nézünk a szemébe, és most eszembe jut a kereszt a nyakamban, a póló alá becsúszva. – Bocsáss meg nekem – ismétlem el hagosabban, a torkom kiszakadni érződik, rettentően szomjas vagyok. – Kérlek, hogy bocsáss meg nekem. – kérlek, hogy értsd meg, hogy meg kellett próbálnom, hogy sajnálom, hogy elbuktam. Kérlek, hogy ne adj másnak, hogy érdekeljelek annyira, hogy leveszed a kesztyűt és nem vagdosol össze. Mindenre is kérem, amit csak el tud képzelni. A hangomból csöpög a megalázott önérzet, a maró félelem, a rettegés előszele, a fájdalom nyomja el, ami a tarkómba szökik, hogy megemeli a fejem. Mély levegőt veszek, felrobban a tüdőm.
Könnyedén guggol elém elirigylem, hogy nem fáj minden porcikája. Most pillantok loppal a szemébe és már fordulok is el, megrázom a fejem, remeg a szám. – Nem vagyok okos. – nem vagyok értékes és túl hamar megláthatta ezt bennem, én mutattam meg.
Melegem lesz a pillantása tüzében, lehajtom a fejem, megint lefelé bámulok, a mocskos kőre, hogy ne bőgjem el magam. Tágasabb? A torkomba ugrik a szívem, nem hagyhat itt, akkor öljön meg inkább, legyen vége, vessünk véget a semmire nem jó életemnek, a kudarcaim hadának, legyen vége, zárjuk le. Meg sem mozdulok ígérem, ha letépi a fejem, ha kioperálja a szívem, egy szóval sem megyek ellene. Felnyögök, ahogy beljebb sétál, képtelen vagyok talpra állni, előre borul a testem, majdnem lefejelem a betont, a kezeim alig tartanak meg. Négykézláb követem, a térdemen felszakad a nadrág, a bőri is, a tenyeremen is, alig csúszom. Mögötte állok meg és felpillantok a ketrecre, benne a szőnyegre. Keserű íz ugrik a számba, a megalázás emléke, az is fáj, hogy kitisztítani sem volt érdemes, inkább lecseréltette, minden nyomot elmosva utánam, vagy lehet valaki más is ráhugyozott és rávérzett.
Pániklova hallgatom az ajtó nyikorgását, képtelenség.
A szívem felkapcsol még erősebb ütemre, felélénkülve simulok oldalról a lábának, kétségbe esve ölelem át a felém eső combját, belefúrom az arcom. – Könyörgöm ne. Ne hagyj itt! – kapaszkodom a lábába, ha be kell mennem, magammal viszem, hogy tudja milyen rossz odabent. – Jó leszek, bocsáss meg nekem, könyörgöm ne hagyj itt, sajnálom. Annyira sajnálom, nem teszem többet. – hadarom ijedten, az arcommal a nadrágjába bújva, a combjához, ehhez a vékony izomköteghez, amiben nincs élet, mintha egy szobort ölelnék, ellenben én forrók. – Bármit megadok neked. – most elhiszem, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy erre pont annyira képtelen vagyok, mint  oda bemászni. Közelebb kúszom hozzá, két combom közé veszem a lábát, ahogy neki nyomom a felsőtestem és ráülök a sarkamra. – Könyörgöm. – tudom, hogy erős a szorításom a lábán, de ha elengedem összeomlok, végül a ketrectől elfelé fordulva nyomom az arcom a lábának, ne is lássam, akkor nincs is, halkan szuszogok, bőgni fogok megint, annyira megalázó és legyalázó. De a félelem és az elképzelés, hogy bezár oda…. Nem, beígérek bármit, tegyen velem bármit… és azt is tudom, hogy ha most nem, de pár óra múlva vágyakozva fogok gondolni erre a ketrecre. A nevem sincs rajta. Nyitott szájjal zihálok, hajtogatom, hogy bocsásson meg, mint egy beakadt lemezt, mint egy mantrát, egyre vékonyabb a hangom.



"We live on the cusp of death thinkin' that it won't be us,
It won't be us, it won't be us, it won't be us,
Nah, it won't be us"
Vissza az elejére Go down
Balian

III. Árnyjáró
III. Árnyjáró
Hello Darling, my name is

Lakhely : Kárhozottak Cirkusza
Kor : 679
Hozzászólások száma : 58
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Re: Free like birds
» beküldték: 2020-03-12, 21:31


mig magadra gondolni mersz,
mig sajnálod az életed,
mig nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan
Most, hogy jobban megnézem, úgy tűnik, betartotta az utasításaim legalább egy részét, vásárolt magának új holmit. Már kevésbé tűnik olcsó fiúkurvának ezekben a ruhákban, pedig az elfogadható anyag és szabás sokkal inkább kiemeli a testét, bőségesen villan elő a meztelen bőre, ahol a textília felkínálkozó V-ben végződik, mintha kimondottan azért vette volna ezt az egyszerű felsőrészt, hogy könnyebben hozzáférhessek, és hogy aztán a nyomokat, amelyeket hagyok rajta, mindenki jól láthassa. Kár, hogy nem így van. Keservesen bánni fogja, hogy nem így történt.
A nehéz, feszült csendet csak a csapdába esett mancsok idegtépő kaparászása, a fojtott nyüszítések törik meg, de így is hallom, ahogy vacog a foga, ahogy ropog a gerince, mint a szűz hó, ha rátaposnak.
Retteg tőlem.
Úgy rezzen meg, mint aki rúgást vár, pedig még kezet sem emeltem rá. A képzelete sokkal kegyetlenebb nálam, egyenesen kihívást jelentene felülmúlni a fejében élő önmagamat. Én pedig szeretem a kihívásokat.
Nem tudom megállni, egy rideg, halott mosolyra rezdül a szám széle, ahogy lopva a szemembe néz, aztán el is kapja a tekintetét, mintha égetné az enyém. Nem okos. Tényleg nem az. Ellenkezőleg. De nem is az elméjére tartottam igényt. A forró, élő teste húz magához, az illata, a hője, a harapnivalóan feszes bőre. Az izzadtsága friss, tiszta szagnak érződik a ketrecek súlyos bűzében. Éhes vagyok. A múlt éjjel sem ettem. Ma volt az utolsó napja. Ma az irodámban kellett volna várnia, hogy belőle lakmározzam végre, hogy belemarcangoljak mindenütt, hogy végigízleljem, édesebb-e a vére a könyökhajlatban, forróbb-e a dús combverőérből. Érzem, hogy a hidegen és élettelenül sötétlő tekintetemben fellobban az éhség tüze, miközben nézem, és a pillantásom újra és újra a lüktetést, a skarlát életet keresi a bőre alatt. Egy töredékmásodpercig úgy tűnik, miközben csak azért veszek levegőt, hogy beszívjam a szagát, hogy megvív ma egymással újra bennem az éhség és az önuralom. Aztán szenvtelenül felegyenesedem.
Hátrapillantok a vállam felett, pedig hallom, hogy követ, ahogy azt is hallottam, hogy botladozott, hogy elesett, hogy a mérsékelten mocskos padlón négykézláb csúszik utánam. Nem érdemli meg, hogy hozzányúljak, de a rátapadó mocsok pont úgy hív a húsához, ahogy a vére illata rángat. Majd néhány nap után, amikor már drótkefével kell lemosdatnom. Amikor a puszta létezése is megaláztatás lesz a számára. Amikor kegynek érzi majd azt is, hogy végignézek rajta. Majd… majd. De a belőle áradó pánik azt hörgi: most.
Látom a mozdulatot. Megakadályozhatnám. Nem teszem. Mulattat. Mennyi remény. Mennyi naiv vakhit.
- Aki bocsánatért esdekel, az elfogadja a rá mért büntetést. – De azt meg kell hagyni, ínycsiklandozóan könyörög. Merev szobor a testem, amihez imádkozni próbál. Eltűröm a nem kért, pimasz érintést. Türelmesen válaszolok. Mennyire kölyök. Buta kis kölyök. – Az, hogy bármit és mindent megadj nekem, nem feltételhez kötött, és főként nem alkualap. Ez a helyzeted sine qua nonja. De úgy tűnik, mindezt a legutóbb nem sikerült megértened. S ez csak részben a te hibád. Talán nem magyaráztam el elég érthetően. Ezúttal majd… - keresem a megfelelő szót – világosabban fogalmazok. – A kesztyűs kezem végül végigsimít a fején, miközben bújik a nadrágomba. A kesztyűn keresztül is érzem a teste fertőzött izzását. Érzem a vére ízét a számban. Biztos vagyok benne, sírni fog, és úgy ismételgeti a könyörgést, mint egy imádságot a pestis sújtotta városban. Simogatom, ameddig el nem csendesedik. – Azt hiszed, ez a ketrec a legrosszabb, amit tehetek veled? Hogy bezárlak, mint egy oktondi kis állatot, aki hajlamos elcsatangolni, aztán sír, amikor a ragadozók martalékául esik? – Szinte vigasztalóak az ujjaim a hajában, a tarkóján. – Ettől félsz mindenek felett? Jobban, mint attól, hogy összezúzlak, lehámozom rólad a bőröd, maradandó sebeket ejtek rajtad és többek játékszerévé teszlek? – Várom, hogy válaszoljon, de ha nem teszi, nem várok a végtelenség. – Ha ez így van, nem értem, miért akartál elmenni. Jobban kedvelem az a kutyát, amelyik lábhoz jön, mint amelyiket láncon kell tartanom. – Egy darabig csendben várom, hogy felemelje a fejét, de nem végtelen a türelmem. Talán ott rontottam el, hogy túlságosan türelmes voltam hozzá. Elrontottam, ahogy te a tieidet.
- Most pedig engedd el a lábam, fiú, és viseld a tetteid következményeit. – Egy másodpercet kap, aztán egyből utána egy akkora pofont tenyérből, hogy csengeni fog tőle a füle.
- Nem akarok a közelemben ruhát látni rajtad. – Egy kicsit várok ismét, hogy korrigálja a hibát. – Ha a ketrectől irtózol a legjobban, akkor ez talán valóban túl kemény büntetés volna. Mondd meg akkor, mit tegyek veled ehelyett. Ítélkezz saját magad felett. Halljam.
Vissza az elejére Go down
Alec Mason

III. Vérpuma
III. Vérpuma
Hello Darling, my name is

Lakhely : St. Louis
Kor : 22
. :
You cauterize my sense of being
I'm breaking down,
I'm barely breathing now
You say that I'm your favorite game

Hozzászólások száma : 38
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Re: Free like birds
» beküldték: 2020-03-13, 11:54
Passing encoded to bones
To: Balian
Valahol kicsúsztam a térből és időből, mintha nem is lennék, talán valósan nem én vagyok, az, akinek olyan rettentően fáj minden izma és nem is vagyok az, aki rettegve térdel előtte és kéri, hogy bocsásson meg, azt a bűnt, amit elkövettem, amit én sem tennék másnak, nem nézném el, ha egyszer lenne elég erőm nem ilyen alantas csúszómászóként élni. Nem leszek más már, az sem, akire büszke lehetne bárki, ő még lehetett volna és nem tudom, hogy mitől lesz ennek jelentősége, hiszen a lekorcsosít egy tárgy szerepére. Valamire, amit nem is valaki, amit és nem akit, úgy mozgat, ahogy akar, mint egy marionett, egy plüss, ha akarja, előveszi, ha nem akkor takarodjon a polcra és legyen ott szép, de én még szép se vagyok.
Félek tőle, magam miatt, meg mert el képzelni nem tudja, hogy milyen híre van, hát nem jó, de most ezek mit sem számítanak, egyszerű dolgom lett volna, elfogadni. Elfogadni őt, hűnek lenni, szolgálni őt és akkor kérhettem volna. Inni mondjuk, megint annyira szomjas vagyok, hogy kapar a torkom tőle. Süt belőle a hideg, a meleg metaforikus ellenfénye, a kékes, amibe lobog az éhsége és ettől még jobban elszégyellem magam. Várt rám, belőlem akart táplálkozni, szolgálhattam volna, talán azt is elkérhettem volna, hogy egyszerűen csak harapjon meg, hogy a puszta kezével fogjon meg hozzá, megint elé pucsíthattam volna, talán nem is bántott volna, de lénye és természete, megtette volna, azonban nem biztos, hogy ennyire. Az éhsége bennem ver visszhangot, válaszol rá a gyomrom tompa kordulása. Lehajtom a fejem, hiába guggol elém olyan könnyedén, amire én is képes voltam a múltba, mintha nem is pár napja lett volna, hogy a pénzén beültem a játékterembe, hogy önfeledten táncoltam a zenére, zene…. Talán soha többet nem hallok mást csak a saját sikolyaimat. Talán az nem is az a fiú volt, aki a moziba is beült egyedül, aki végre nem hozott döntést, hogy nachos vagy popcorn, aki megvehette a nagyobb üdítőt, aki a csokit is elmajszolta mellé. Nem is ebben az életben volt, az a 3D-s előadás, a drága jeggyel. Egyszerű dolgom volt, szolgálni őt, akkor még nálam lehetne az arany kártya, talán elkérhettem volna, hogy a gepárdhoz bújhassak, akkor nem hívtam Tennesseet kétségbe esett hangon, hogy elköszönjek, hanem azért hívtam volna, hogy rágjon meg, dorombolja tele a másik lényem szeretettel, olyannal, ami belőle ömlik, ami az ő bőrlerágó hője. Nem is ebben az életben volt, egy másikban, ebben csak jól kellett volna döntenem, és nem tettem.
Az éhségétől elakad a lélegzetem, neki adhattam volna. Várt rám. Hálátlan vagyok, végig csap a hátamon a képzeletbeli szöges ostor.
Négykézláb követem, minden izmom ellenfeszül, olyan lassan múlik a zsibbadás, hogy már ettől tudnék ordítani, gyáva vagyok és most kutyaként megyek a bakancsa nyomában, amit csókolnom kéne nem pedig rettennem tőle.
Átfonom a kezeimmel a lábát, halkan könyörgök neki, nézze el, hogy ostoba vagyok, de tanulékony, csak adjon még egy esélyt, nem rontom el megint, becsületszavamra. Biccentek a puha anyagba bujtatott merev combon. Elfogadom, hogy megbüntet, és talán tudja, hogy keveset bírok el, talán a lelkem nem akarja összetörni, esetleg tetszik neki így, de félek én nem teszem senkinek sem. Ahogy kurvaként sem kellettem kifejezetten, emiatt nem volt még soha csajom sem, mert én valójában nem kellek, neki sem.
Elsöpri a felajánlásom, elpityeredem. Nem kell neki, hogy önként adjam, semmi sem belőlem, a magadásom kell, a leigázott test, a nulla gondolkodás, az elme nem érinti meg. Valójában én nem kellek, az kell, amit elvehet belőlem, nem amit adok, értéktelen rongy vagyok, húzhatok magamra drágább pólót, minőségibb farmert, ugyanazt a rothadó testet takarja, aminek még talán van is lyukas garas értéke, a többinek nincs semmi. Magam miatt szöktem meg, próbáltam, nem kellett volna, én nem is létezem.
Elfogadom, büntessen meg. Meg sem rezdül az érintésem alatt, a szavaim súlyától. Nem alku alap, mert nincs. Latin… nem értem, megjegyezni sem tudom. Számít? Nem. Úgysem lesz időm rákeresni.
Logikai puzzle minden szava, ha most világosabb lesz, akkor van legközelebb? Feldorombol belőlem egy mély hang, valami, ami nem a puma és nem is én vagyok, a remény elvetett hagymahéja.
Ahogy másik a kutyáikat pont úgy simogat a hajamba, csillapszik a pánikoló légzésem, talán nem bánt. Vadul ölelem a lábát, elereszteni képtelen vagyok, nem megy, akkor messze lesz, és ha messzebb van több a lendület ellenem.
Lehunyt szemmel lélegzem, a ketrecre rá sem bírok nézni, a klausztrofóbiám féken tartható. 10-es skálán csak 4 körülien hat ki rám, kibírom, nem fogok belepusztulni, de egy idő után felnő 7-8- ra, aztán 15-re és beleőrülök a rettegésbe. Tudom. Zártak már be. Tavaly eltöltöttem pár órát egy pincében, a sötétben, ahol a puma képtelen volt látást adni. A sokadik óra végére foggal martam a karom, hogy ne uralkodjon el rajtam a sűrű iszap, nem bírom ki.
Megint megrezzenek, hogy megszólal, pedig nem pihentem el, nem nyugodtam le, a szívem dobszóló a mellkasomban, az ujjam rágörcsölnek a testére. Alá döntöm magam a simogatásnak, vigasztalódom belőle, elkérem, ami jól esik, imádom, ha simogatnak, annyira fel tud tölteni, de belőle fáj a hideg, a csontjaimat marja. Csak engedje meg, hogy felmelegítsem. – Nem. – leheli a hangom, amibe ott a gombóca a sírásnak. Tudom, hogy nem ez a legrosszabb. lehámozom rólad a bőröd, maradandó sebeket ejtek rajtad és többek játékszerévé teszlek? Fuldokolni kezdek, túl élénk a fantáziám, a rettegés megint itt van, mindent megteheti velem, senki nem fog az útjába állni, az üvöltésem dallam lesz a fülének, megteheti, az övé vagyok, ha megöl sem keres senki, nem fog hiányolni senki sem.  Erősebben szorítok a lábára. Időt ad, hogy megszólaljak, és minden erőm kell, hogy megtegyem, mert annyira reszket megint a testem, pedig csak kimondta a hívószavakat. – Tudom, hogy sokkal jobban is tudsz bántani. Könyörgöm, ne tedd. – nem bírom ki, én nem bírom a fájdalmat, akkor elájulok, ha megszúrnak tűvel, pedig azt alig lehet érezni, de ha lenyúzza a bőröm… felöklendek, sav kerül a nyelvemre, üres a gyomrom. – Magam miatt kellett megtennem. – hülyeség volt, én is tudom, de meg kellet próbálnom, elhinnem, hogy a magam ura vagyok, hogy lehetek több, mint ami és egy kutya. Muszáj volt, hogy tudjam, még lehetek teljes, de nem lehetek, csonka báb vagyok, nincstelen senki. Meg sem moccanok. Míg ölelem a lábát, addig van mibe kapaszkodnom.
- Könyörgöm, Uram. – ne bántson, nem engedem el a lábát, képtelenség, amit kér, nem teljesíthető parancs. Úgy csattan el a józanító pofon, hogy ráharapok a nyelvemre, felcsendül a fülemben a zúgó csengés és egyszerűen leomlik a kezem, megbillenek oldalra, letámaszt a kezem, hogy ne boruljak fel. Atyai saller, mégis a lelkemig zúz össze, megaláz és ledarál, az is, hogy végig folyik a hangtalan  könny ez arcomon, tudom, hogy a tenyerének lenyomatát megőrzi a bőröm. – Sajnálom. Vállalom. – mindent és tudom, bőséggel tudom, hogy ez a ketrec  a legjobb dolog, amibe beleőrülhetek.
Ideges mozdulattal törlöm meg a két szemem, mindegy nekik, így is pirosra, puffadta bőgtem magam. Mint egy lány.
Alig jön át a hangja. Elhátrálok a közeléből, nehézkesen talpra kecmergek és csak felfogom, amit mond. Hátra nyúlok, áthúzom a pólót a hátamon, a nyakamon, a fejemen, összehajtom és bizonytalanul a ketrechez lépek, hogy  a tetejére tegyem, egyetlen mozdulattal tépem le a keresztet a nyakamból, belesüllyesztem a nadrágzsebbe, közben taposom le a cipőm, azt is ő vette, milyen kényelmes, évek óta először olyan, amiben élvezet a városban talpalni. Kibontom a nadrágot, nem pillantok felé, tolom le az alsómmal együtt, felfedem csoffadék testem, a retket rajta, az izzadságom bűzét. Ahogy lehúzom a lábamról, leveszem a zoknit is, majd megismétlem a másik lábammal, míg ügyetlenül egyensúlyozok, de ez csak a gémberedet tagoknak köszönhető.
Beleigazítok szétdúlt hajamba, fodrásznál is voltam, de minek? Összehajtogatom a nadrágot, alá teszem a zoknit, mindent összepakolok szép kis kupacba és a cipőm a ketrec elé állítom, bejárási irányba. – Fóbiás vagyok. – nagyon halk vagyok, még jobban lecsökken az értékem. Tudom. Félve pillantok felé, annyira fáj a torkom, úgy kapar, hogy muszáj köhögnöm, mint egy auschwitzi szemle, olyan vagyok. Kezem a testem mellett pihen ökölbe szorul, kienged, a feszültség nem múlik. – Nem a ketrec a legkeményebb, a harapásod az, Uram. – vallja be a hangom, viszket a nyakam, ahol megharapott, tétován megérintem.
Remélem, hogy megérti, hogy mennyire fájt, hogy ez az egyik oka annak, hogy megpróbáltam kereket oldani, hogy nem bírom el a durva fájdalmat.
Én mondjam meg? Én? – Ha-haaa- haa-rapj meg, verj össze, téé-tépd ki a szívem. – erőt vesz rajtam a dadogás, amit logopédusok hada kezelt ki belőlem még általánosban, most itt van, itt tép szét, még egy dolog, ami lerontja az értékem, de nem bírom a szavakat összetenni. Dühömben felzihálok, felnyüszít a hangom, a puma vergődik a bordák között, most, váltsunk már alakot és essünk neki. És akkor? Mi fog történni? Csak esküdjön meg, hogy reggelre meghalok, és addig tegyen meg mindent, úgyis mindegy, nekem olyan nagyon mindegy, nem akar már engem.



"We live on the cusp of death thinkin' that it won't be us,
It won't be us, it won't be us, it won't be us,
Nah, it won't be us"
Vissza az elejére Go down
Balian

III. Árnyjáró
III. Árnyjáró
Hello Darling, my name is

Lakhely : Kárhozottak Cirkusza
Kor : 679
Hozzászólások száma : 58
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Re: Free like birds
» beküldték: 2020-03-14, 16:57


mig magadra gondolni mersz,
mig sajnálod az életed,
mig nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan
A kezem alá simul, előbb sírás, aztán majdhogynem dorombolás szakad fel a torkából. Úgy öleli a combomat, mintha egyszerre lennék az, akitől védelmet kér és aki elől védelmet kér – vagyis pontosan úgy, ahogy kell neki, hiszen ez az igazság. Azt kéri, hogy legyek vele könyörületes, csakhogy ahhoz, hogy megismerje és értékelni tudja, milyen kíméletes is vagyok vele valójában, ahhoz előbb könyörtelennek kell lennem. Bocsássak meg, buta kismacska, hiszen már akkor tudtam, hogy meg fogok bocsátani neki, amikor arra utasítottam Juliát, hogy hozza vissza, de csak a legeslegutolsó pillanatban. Azt gondoltam, nem lesz bátorsága megtenni, de úgy döntöttem, megbocsátok, ha mégis. A bátorság tetszetős tulajdonság, de roppantul közelivé teszi viselője szavatosságának lejártát. Meg fogok bocsátani neki. Sőt már megbocsátottam odakint. Mielőtt láttam volna. Mielőtt így térdelt volna előttem, hogy minden sejtje bocsánatért esedezik.
Megerőltetem magam, rozsdás szerkezetként tágul a tüdőm, hogy beszívhassam a pánikoló rettegése illatát, és azonnal arra vágyom, hogy kóstolhassam is ezt az érzést egyenesen az ereiből, ahogy a szívverése ritmusára csordul az ajkamra. Vérállat, épp olyan, mint a többi, éhesen, kenyérként kéri el az érintést, nincs ebben semmi különleges, mégis mulattat, élvezettel tölt el, ahogy törleszkedik a kezem alá. Ez nem egy kurva ügyeskedése, nem, ez a fiú eleve ügyetlen kurvának. Most sem könyörögve bújik a kesztyűmhez, hanem a saját nyugalmát, vigaszát keresi a hideg tenyérben. Ah, és ismét a túl élénk képzelet. A szavaim nyomán úgy felerősödik a rettegése, hogy már a pállott bundák és a meleg ürülék szagát is elnyomja, a szívverése egy katedrális harangtornyának őrült játéka, csak őt érzem, az éhség minden érzékemet felé fordítja irányba, az ösztöneim a kapcsolatunkat a ragadozó és préda pillanatszerű és örökkévaló viszonyává egyszerűsítik. Én azonban nem engedek az ösztöneimnek, és többet akarok tőle, mint az ereiben folyó desztillált szenvedést.
Hagyom, hogy beszéljen, tovább cirógatom, lágyan, biztatóan, mondja csak el a válaszait, szolgáljon magyarázattal, ha kíván, bár én nem kérem rá. Egy idő után azonban abba kell hagynunk ezt az édes kis előjátékot, mert nincs rá egy egész éjszakám, hogy vele foglalkozzam. Most annyit sem érdemel az időmből, amennyit mégis rászánok. Tetszéssel hümmentek, ahogy végre uramnak szólít, ahogyan parancsoltam neki. Ezek után pláne nem szívesen ütöm meg, de sajnos szüksége van erre a józanító pofonra. Az ujjaim rajzolata felizzik a könnyes arcon. Jól mutat ott. Kiegészíti, kiteljesíti a vonásait.
- Végre kezdesz észhez térni, helyes – mordulok, de a hangom sokkal inkább jóváhagyó, mint becsmérlő, miután azt állította, vállalja a büntetést. Meglátjuk. Kivárom, hogy levetkőzzön, kedvtelve nézem, bár a testén még volna mit javítani. Miután végzett, biccentek, megfelel így, ahogy most áll. – Legközelebb ne kelljen mondanom. – A ketrec tetején összegyűlt ruhahalomhoz nyúlok, új holmik, mégis ugyanolyan gonddal hajtotta össze őket, mint a régi rongyokat. Tulajdonképpen van bennünk valami közös. Becsben tartjuk azt, amit érdemesnek találunk rá. Kis kutatás után megtalálom azt, amit kerestem, a vetkőzés közben látott ezüst villanás okát. Megránduló szájjal emelem fel a keresztet a láncon. – Nahát, hívő vagy? – Levettem a kesztyűmet előtte. Úgy tűnik, nem győzte meg a látvány a szent ereklyék korlátozott hasznosságáról. A keresztet forgatom az ujjaim között, miközben hallgatom a szavait. Fóbia. A modern világ nevet adott valaminek, ami korábban is létezett, de szégyenletes volt, és a kereszteléssel elfogadhatóvá tette a létezését. Nevén nevezni: megszelídíteni. A fiúnak azonban nincs neve. Felírták az előző ketrecre, de rosszul tették. Erre nem kerül név. Milyen feszült az egész teste. Most nem takarják ruhák, jól látom minden rezdülését. Az egész szikkadt, fagyos bensőmet összefacsarja éhséggel az a gyámoltalan mozdulat, ahogy a nyakához nyúl. De még mindig várom a választ egy fontos kérdésre, és nem kerülheti el, hogy feleljen.
Feldadog. Elmosolyodom. Nézem egy darabig. A dühe íze felcsapódik a szájpadlásomra, ahogy belekortyolok a levegőbe, és hirtelen érdekelni kezd, milyen az íze akkor, ha a vérében nem halálos rémület zúg keresztül, hanem harag. Érdeklődve figyelem, vajon emlékszik-e arra, hogy megtiltottam, hogy átváltozzon az engedélyem nélkül, és ha emlékszik, képes-e megbirkózni a pumával. Mikor megszólalok, már nincs az arcomon mosoly. A láncot visszateszem a ruhái tetejére.
- A korszellem tanításával ellentétben a gyengeségeket nem elfogadni kell, hanem kiirtani. Le lehet küzdeni a rettegést a bezártságtól, ahogy meg lehet tanulni eltűrni a fájdalmat… vagy befejezni a dadogást – simít végig rajta a pillantásom egyszerre mulatva és gyengéden. – Lehet és fogod is. De nem ma – közelebb lépek hozzá, a kezem végigtapintja a testét. Azt mondtam, lakjon jól. Soványabbnak tűnik, mint legutóbb. – Meg foglak harapni. Ez azonban nem büntetés. S bár a felajánlás kedves, a szívedet sem tépem ki. Ajándék vagy, udvariatlan volna azonnal kidobjalak, csak mert nem passzol a méret tökéletesen, ahelyett, hogy inkább – megnyalom az ajkam – átalakítanálak igényeim szerint. A verés túl általános. Pontosíts. Hogyan, mennyit. – Kis szünetet tartok, aztán megsimogatom az arcát. – Bántani foglak, fiú, mert hibáztál. De megértelek. Nem veszem szökésnek a tévedésed. Ezért a büntetésed nem lesz túl kemény. Ki fogod bírni. – Tovább cirógatom, hiányolom a meztelen bőrét a fedetlen ujjaimról, de ez most nem az az alkalom. – Azután pedig ebben a ketrecben fogsz aludni egészen addig, amíg azt nem mondom, hogy kiérdemelted, hogy újra az enyémként bánjak veled. De nem zárlak be. Az ajtó nyitva marad. Nincs szükségem olyan fiúra, akit láncon kell tartanom. Bizonyítsd be, hogy veled nem megy máshogy, és keresek számodra olyan gazdát, aki kedvét leli ebben.
Vissza az elejére Go down
Alec Mason

III. Vérpuma
III. Vérpuma
Hello Darling, my name is

Lakhely : St. Louis
Kor : 22
. :
You cauterize my sense of being
I'm breaking down,
I'm barely breathing now
You say that I'm your favorite game

Hozzászólások száma : 38
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Re: Free like birds
» beküldték: 2020-03-16, 11:58
Passing encoded to bones
To: Balian

A közelében is átjár valami bús ösztön arra, hogy a kezében keressem meg azt a vigaszt, amit napok óta nem mertem máshol. Úgy kerültem azokat, akikkel lehetne, mint a pestisest, pedig nekem az sem árthat. Most itt az alkalom, hogy elvegyem ami a lelkem melengeti, bebújok a keze alá, neki dörgölöm magam, a jéghideg szobor alá akarom belőni a melegségem, a testem hőjét, hogy érezze muszáj reagálnia rám, de csak az éhsége kopogtat be folyton, hogy érezzem, valamire még jó is lehetek. A bűnbánat kanosszáját járom, de a rettegés nem oldódik ki a gyomromban, a görcsök folyton visszatérnek és megrángatnak, jóval előbb rezzenek össze, mint kiméri a pofont rám, abból a kézből, amihez próbáltam bújni, ami alól szerettem volna kiemelni magam, elhinni, hogy nincs minden veszve. Tudom, hogy egy vagyok neki, hogy bárkit választhatna, velem teszi, velem is vélhetően. A szívem vadul dobol miközben vetkőzöm, feltárom neki csoffadék testem, ami most vékonyabb, mit eddig, hiszen enni képtelen vagyok, most nem is bánom, hogy nem tettem, mert legalább nincsenek székelési szándékaim, tiszta böjt. A puma meg majd éhen hal bennem, kaparja a bordáimat, egyrészt mert ő nem ismeri ezt a fajta félelmet, eddig sem kellett vele szembesülnie, milliószor gyógyította már gyárólon elhasznált testem, most pedig belém szorul, hogy megvédjen magamtól, képtelen rá.
Remeg a kezem és a lábam is, a gyomrom meg korog, az éhségére válasz, felismeri az egyívásút vele. Én is ennék, ő is, de ő fog is, belőlem, én pedig majd talán, nem baj, hogy rángat a vágy, nem baj semmi sem.
Takaros kis stócba rendezem a ruhákat, amik már nem szépek, már nem újak, összemocskoltam, szaggattam, a póló még menthető, a nadrág nem annyira, fáj a szívem érte. Végre nem turkálóban vettem, nem használt, nem valami kínai szar, hanem igazi márkás darab… volt. Míg kölyök voltam, addig megkaptam mindent, anyámék nem voltak túl gazdagok, de azért csórók sem. Azóta megtanultam mindent is értékelni.
Annyira szeretnék a kezébe simulni, hogy értse meg, szükségem van rá, hogy ne omoljak össze, de ennyit persze neki sem érek.
Úgy pislog végig rajtam, hogy attól minden szőrszálam felmered, elfog a rettegés, hogy mégsem tetszem neki, hogy akkor itt hagy elpusztulni, én senkinek sem kellek. Mitől lenne ő más? – Sajnálom, hogy későn. – most nagyon megjön az eszem, ebben igaza van, mert most olyan tiszta az út, ha egyengetne, ha megmutatná merre haladjak, elirányítana és nem félnék ennyire olyan könnyű lenne, tenném, amit kér, ha  a harapása nem fájna annyira, hogy belesajdulok a gondolatba is. Megállom, hogy eltakarjam előle a lágyékom, nincs jelentősége, az a részem hidegen hagyja. Félő az egész testemre ez az igaz, azért kellek csupaszon, mert tudja, hogy ettől sokkal jobban kiszolgáltatott vagyok neki. – Igenis, Uram. – megértettem. – Ha mások vannak veled is…- akkor is le kell vetkőznöm? Persze nyilván egyedül fog jönni, de ez alap elvárás? Vagy ez a mi kis privátunk? A kérdés is geci felesleges, tudom. De muszáj, hogy megtegyem, hogy elhangozzék, nekem a számba kell rágni, még senki nem birtokolt tovább, mint pár óra, míg belém és per rám élveztek és elküldtek, vagy éppen elhajtottak.
A ruháim között kutat, pontosan tudom, hogy mit keres, fellángol a vérem, az arcom forró lesz, nagyot nyelek, nincs is nyálam, annyira szomjas vagyok. A keresztre pillantok a bakancsáról. Fél pillanatot késik a válaszom, míg rágom. – Volt idő, de az isten engem régen elhagyott. – régebben hittem, templomba jártunk, még imádságokat is tudtam, aztán valahogy elfogyott belőlem, ahogy a remény fényei lehullottak odabent, ahogy a félelem a sötéttől átvette az irányítást. – Nyilván nem ellened …- volt a nyakamba, hanem azok ellen, akiket rám küldött volna, de valljuk be, az én hitemmel ez szembe megy, aki a lélekvándorlás miatt elvesztettem a kőkemény kereszténységem, de meg vagyok keresztelve, ki lettem okítva, tudom, amit tudnom kell, de nincs jelentősége, nem számít, mert nem hiszek ebben, semmiben sem. Nincs menekvés a számomra. Nincs az az isten, ami engem kihúz ebből, pedig elfutnék, az ösztön a combomban dolgozik, a feszülő izmokban,talán megpróbálhatnám.
Pániktól elkerekedő szemmel pillantok rá. Leküzdeni a fóbiát? Képtelenség, nem tudom, higgye el, hogy nem tudom, nem megy. Felröffenek a gondolatra, pont ebben a pillanatban ér hozzám, megvonaglik a testem tiltakozásul, de csak a horkantásom ellenkezik, lehunyom a szemem, számítok egy újabb pofonra. – Nem, nem… nem vagyok ha-harcos. – csalódás zihál végig bennem. Ténylegesen mássá akar formálni, mint, aki és ami vagyok, nem kellek neki sem így, ahogy senkinek sem, nem kellettem a drága ügyfeleknek és nem kellettem a csajoknak, nem kellettem senkinek sem. Neki sem, az kell neki, amit formálhat a könnyen gyúrható testemből, a csonttalan elméből. Azt akarja kivenni belőlem, amit ő tesz belém. A szégyen szerte fut a vérerekben, a mellkasom is felzihál. Hiába törleszkedem neki, elmondhatná, azt, hogyan szeretné, milyen szavakat használjak, akkor gyurmázzon mássá, vegye el a személyiségem, azt fogja tenni, az, aki most vagyok lehúzható a klotyón.
Egyszer talán megkérdezem tőle, hogy miért nem kellek így? A gyengeségeimmel, mert vannak erősségeim is, miért kell mássá tenni? De ez az ő világuk, amiben a hozzám hasonló senkiket új énnel ruházzák fel. Szavaival rám is erősít, átalakít… a kedvére szab, mintha nem is léteznék, nem kell az egyéniségem, nem kell a testem, valami kell, amit belém tud tenni. Pislantok egyet, nem fogok ezen is bőgni. – Akkor nem tudom. Sajnálom. – még soha senki nem kérdezte meg, hogy tudja kiölni belőlem az énem. Még soha senki nem akart tökéletesen elpusztítani, és most megint arra gondolok, hogy sokkal jobb lenne meghalni, mint valaki mássá válni. Persze, neki sem ÉN kellek, hanem amit belém tud erőltetni, meghajlok előtte.
Minden simítása alatt újból felreszket a testem, ennek sem tudok parancsolni, hiszen nem kedvtelésből teszi, elvesz belőlem. – Köszönöm. – örülök, hogy hibának tekinti, azonban elszáll minden lelkesedésem a szavai nyomán, a magány megint bennem öl teret, megint azt bizonygatja, hogy semmi sem vagyok, legyen hát, törjön össze, vesszek el annak, aki vagy ami vagyok. Talán a pumát sem értékeli bennem. Talán semmit sem.
A ketrecre pillantok és összeszorul a szívem, felver heves dobogásában, a pánik újult erővel tör rám, nem bírom ki, de nem számít, neki az kell, hogy rongy legyek, akinek szava nincs ellene, ez előtt is fejet hajtok, hiába kérném el, hogy ne bántson, ne tegye, meg fogja, nem számít a szavam, nem érdemlem meg.
Annyira szomjas vagyok.
- Kérlek ne adj másnak, jó leszek, itt alszom. -  a ketrecet nézem, a pokol kapuját, a kibírhatatlan félelem elnyom miden bennem, nem fogom elbírni. Ezt a pár órát sem bírtam. Okádni akarok. Fellázadni, de nem merek, nincs mi elől. – Úgy szeretnék a kedvedre tenni. – a lehunyt szemhéjam mögött a szemem is rezeg, nem múlik a félelem, átitat egészen. Alig állok a lábaimon. Nem kérhetem el, hogy büntessen meg, mert nem tudom mi lenne elég neki, semmi, amit én elbírok, többet pedig nem kérhetek el, nem mondhatom, hogy adjon erősebbet, amikor már most alig kapok levegőt.
Úgy szeretnék a csupasz kezéhez simulni, úgy szeretném, ha engem akarna, azt, aki vagyok ezt az egyszerű szart, ha valaki végre engem akarna, de ki érné be csupán velem?



"We live on the cusp of death thinkin' that it won't be us,
It won't be us, it won't be us, it won't be us,
Nah, it won't be us"
Vissza az elejére Go down
Balian

III. Árnyjáró
III. Árnyjáró
Hello Darling, my name is

Lakhely : Kárhozottak Cirkusza
Kor : 679
Hozzászólások száma : 58
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Re: Free like birds
» beküldték: 2020-03-17, 11:45


mig magadra gondolni mersz,
mig sajnálod az életed,
mig nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan
A helyiség fojtott, feszült zajaiba belekordul a gyomra. Mennyire szenvedhet az éhségtől a rosszul uralt bestiájával. Fogyott. Határozottan fogyott, pedig csak néhány napja volt rá, de a bordái élesebbek a bőre alatt, csökkent a feszessége is. Azt mondtam, lakjon jól, nem vagyok elégedett a látvánnyal, bár a törékenysége nagyon is alám kívánkozik.
- Nem tartottad be a kérésemet – állapítom meg szenvtelenül, mielőtt a ruháihoz nyúlnék. Megbüntethetném ezért is. Hogy nem gyakorolt még csak állagmegőrzést sem azon, ami az enyém. Nyilvánvalóan élvezetes lenne a büntetése, ahhoz elég erős, hogy olyan hosszúra nyújthassam, amilyen hosszúra csak akarom. Lehetne a büntetése az is, hogy tovább éhezik, ha már önként nem akart kielégítően táplálkozni. Meddig bírná vajon, míg át nem változik, ebben a ketrecben már elférne a puma is, bár csak úgy, mint a fiú az előzőben, összegömbölyödve.
Újra végigsiklik rajta a pillantásom, miközben sajnálkozik, a keze a teste mellett marad, a fejét sem szegi le, épp csak a szeme van lesütve szinte folyamatosan, mégis az egész testtartása olyan áthatóan szégyenkező kiemelhető jelek nélkül is, mintha nem lenne számára természetes és jóleső a meztelenség. Ezer vérebként marcangol belülről az éhség, ahogy nézem, a fedetlen bőrben nincs semmi, amit különlegesnek találnék, millió testet láttam, ízleltem és morzsoltam össze, de ez a kifejezés rajta, ez a leheletfinom szégyenkezés ünneplőbe öltözteti a köznapi húst. Az elharapott kérdését először nem is értem.
- Szégyelled talán? – kérdezek vissza lágyan. – Nincs rajta semmi szégyellnivaló. Ha azt akarom, hogy mások ne lássák, ami az enyém, tudni fogsz róla. – A ruhái még őrzik a teste forróságát, ahogy közéjük nyúlok, pedig a hő forrásába kívánkoznak inkább az ujjaim. Ég az arca. Végigfuttatom az ujjaim között a láncot, az is melegnek érződik még a kesztyű vékony anyagán keresztül is. – Nyilván – ismétlem meg ugyanolyan lágyan, gunyorosan, aztán a hangom elveszti a színétt újra. – Nincs szükséged istenekre, fiú – teszem vissza a láncot a ruháira, úgyis hasznavehetetlen, ha nem hisz. – Én hallgatom meg az imáidat.
A bőrén nyirkosan siklik a kesztyűm, az arcáról a nyakán folytatódik a simogatás, aztán a vállán, mellkasán, végigtapintom rajta a beesettséget, amit egyszer már a tekintetemmel végigmértem. Engedetlen vergődés a kezem alatt, önkéntelen, nem bánom. Nem kell kedvelnie, sem engem, sem az érintésemet. Az, hogy nem moccan a kezem alól, elégséges. Az érzékelhető csalódottsága sem ábrándít ki, nem értem, de nem is fontos. Szégyen megint, ettől felkordul bennem is az éhség. Beérhetném azzal, hogy hosszan lakmározom rajta, ahogyan kívánok, és a vére után elveszem a húsát is. Beérhetném ezzel. De ezt feladata, kötelessége nekem adni, nem tekinthet rá büntetésként.
- Nem igazán kedvelem, ha többször fel kell tennem ugyanazokat a kérdéseket – válaszolom türelmesen a sajnálkozására, miközben a kezem továbbsiklik a bordáin, a hasán, és megállapodik a csípőjén az égésfolton. Körberajzolom, magamévá teszem azt is belőle. Elcsúfítja a bőrét, de mégis odaillik. Egészen kevés heget visel ahhoz képest, mennyire intenzíven árad belőle a meghívás, hogy bántsák, birtokolják, tegyék tönkre. Emiatt kereshette ez a fiú egyáltalán bármeddig is a testéből a kenyerét. Vonzza a szörnyetegeket az ártatansága, mint az éjjeli rovarokat a fény. Talán ezért választottad őt nekem. Talán nem. Talán egyszer majd megkérdezem, te mit láttál benne, hogy ajándékul adtad. A csípőjéről az ölére csúszik a kezem, végigtapintom, kézbe veszem ráérősen, mellékesen, nem úgy érek hozzá, mint egy férfihoz, egyszerűen csak ez is az enyém belőle, minden az enyém, minden porcikájához egyformán minden jogom megvan. Még mindig várom a választ. – Azt kérdeztem, mivel, miként és mennyit verjelek – segítem ki szelíden, hátha megbénította a gondolatait is a félelem. Mindkettőnknek előnyösebb volna, ha túlesnénk ezen a büntetésen. Tiszta lapot akarok neki adni.
Alig láthatóan elmosolyodom a szavaira, ahogy kitör belőle a pánikkal a könyörgés megint, miközben a ketrecet nézi. Ki fogja bírni. Ő még nem tudja, de én igen. A mosolyom kiszélesül, ahogy folytatja. Elveszem a kezemet róla, lassan, szertartásosan húzom le a jobbomról a kesztyűmet, és helyezem a ruhái halmára a kereszt sápadt, rémült csillogása fölé. Feltűröm a karomon a felsőruházatot, az alkaromon jól látszik a kereszt alakú heg. A fedetlen kezemmel veszem a tenyerembe az arcát, most a másik oldalról. Nedves a verítéktől és a könnyeitől, és annyira forró, hogy szinte átmelegíti a halott bőrömet.
- Legelőször is a kedvemre tettél – súgom szinte, és végigsimítom az arcát, aztán a hajába túrok, cirógatom. – Kérd el a büntetésed, fiú – fésülöm végig a fejbőrét az ujjbegyeimmel. – Beérem azzal, amit kérsz, és megbocsátok.
Vissza az elejére Go down
Alec Mason

III. Vérpuma
III. Vérpuma
Hello Darling, my name is

Lakhely : St. Louis
Kor : 22
. :
You cauterize my sense of being
I'm breaking down,
I'm barely breathing now
You say that I'm your favorite game

Hozzászólások száma : 38
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Re: Free like birds
» beküldték: 2020-03-17, 13:47
Passing encoded to bones
To: Balian
Úgy figyelek rá, hogy szinte kimarad a világ, hogy semmi más nem létezik csak ő, a tekintete, ami rajtam függ, a nézése és a sugárzó éhség, amire megfelel az enyém, a korgó, kavargó gyomor. De talán jobb is, hogy nem ettem, nem lehet baj belőle. Pedig a baj én magam vagyok. A parát is én ültetem el magamban, mert a vámpír eddig egy ujjal sem nyúlt hozzám, csupán kifejtette, hogy mindent megtehet velem. Összeszűkül a szemem, a homlokom is ráncba szalad, hogy rájöjjek melyik utasításra is gondol éppen? Egyet sem tartottam be sajnos, emiatt legörbül a szám, mert tényleg nem, egyet sem jószerivel, költöttem a kártyájáról, vettem magamnak cuccokat, ezt talán, de a bőröndöm szerintem úton van valahova, talán soha nem jut vissza hozzám. Nem is bánom, most valahogy nem hiszem, hogy lesz rá valaha is szükségem, a kis füzetet sajnálom egyedül, amibe novellácskákat írogatok, mind szar. Agyalok, mire gondol? Miközben végig érzem, hogy felégeti a tekintete a teste, takaró rétegeket, hirtelen rájövök,  hogy arra gondol, lyukasztanom kellett az övemre. - Nem maradt meg bennem az étel. -  Akkor már soványnak is lát, remek, nem elég, hogy izom rajtam annyi, mint a nagyon éhezettet pincsijén… annál lehet több, a puma miatt, de nem mondanám, hogy nem vagyok puhány, mint egy fekélyes daganat.
- Szégyellős? – olyan értetlenül kérdezek vissza, mintha nem is jól hallanám a szavait. Pedig a hang kedves csengése miatt feldorombol a torkomból az állat, ami most megint azt mondja bújjak oda bátran, nem fog bántani, hanem megsimogatni fog, igen, ez a hűvös kéz, ez a birtokló lény, ez nem fog engem bántani. De az állat téved, mert fog. Rajtam nincs? Ezt akarta ezzel mondani? Hogy én nem vagyok szégyellni való, vagy a testemen nincs semmi különös, amit kéne rejtegetni, de lássuk be szép gazdám, hogy mutogatni sem illenék. – Értettem. – halk a hangom, még mindig dorombol szinte, belőlem a vágy… az tör így elő, a vágy arra, hogy kicsit csak érintsen meg. És mondja el azt is, hogy mit akar belőlem és tőlem? Hogy mi maradhat és mi az, amit végkép töröljek ki, mint egy újratelepítésnél, a nem kívánt vírust és egyéb adalékokat egyszerűen kihagyjuk, amikor pörög a lemez. Miért? Miért nem vagyok kicsit jó így? Már sovány is vagyok. Keserű fintor fut az orrom tövébe.
Periférikusan látom a kezét a ruháim közé túrni, a lány után kutat, látom, érzem, és tudtam is, hogy szóvá fogja tenni. Felhörrenek a szavaira, mint, aki akar valamit mondani. Arcátlan. Nem vagyok hívő, de bálványoz imádatra nem kényszeríthet, ne emeljek neki szobrot, a lábait ne csókoljam? Azt mondjuk szívesen, biztos formás lábujjai vannak, mondjuk amilyen hosszú a combja és izmos a vádlija, biztos, hogy a lábujjai hosszúak, formásak. Miért is jut ez eszembe?! Mert vágyom rá, hogy akár azzal is érintsen csupaszon, hogy a bőrét tudhassam a bőrömön. – Már rég nem imádkozom. – nem vallom be, hogy megpróbáltam most, míg a ketrec rácsai közé zártak, de már nem is emlékszem rá. – Már más hitem van. – hogy ne higgye, hogy hozzá, de már sokkal nagyobb jóban hiszek, a lélek összetett leszületésében, abban, hogy minden létünk egy új esély. E szerint nekem most meg kell tanulnom, hogy szolgáljam őt, ez a feladatom, vagy a gyors halál.
Az ujjai alatt rezzen a bőröm, ellenállás feszül neki, az enyém, a félelme, mindazonáltal bele kéne dőlni, egyszerűen csak imádni őt, ahogy elvárja, vagy elfogadni, hiszen azt mondta nem kell szeretnem. Felkészülök egy újabb ütésre, megfeszülnek a hasizmaim, de csak végig tapint, tudom, hogy azt vizsgálgatja mennyit adtam le, tudom, hogy eleget. Összezúz ez az érintése, elégedetlenkedés érzek benne. Hiszen, hogyan is lennék jó?
Megremeg a szám. Értem, akkor meg kell válaszolnom, pedig megtettem. Még soha nem kértem el tudatosan, hogyan bántsanak.
A keze úgy térképez fel, mint egy szobrot, amin ki kell tapintani mindent, ezt teszi, tudom, hogy megjelöl ezzel, hogy birtok jogot formál és nem tagadom meg, hogy az övé vagyok. Előre bukik a fejem, hogy még jobban megadjam magam, az állat ilyenkor a tarkóját kínálja fel, az ember pedig a megadását, én meg mindent, mert gyáva féreg vagyok. Megborzongok az érintések alatta, testem neki simulna, halkan szívom be a levegőt, de kapkod a mellkasom, a szívem ezret ver, a tüdőm majd megfullad, az arcom lángvörös, tudom, hogy izzadok, érzem, de olyan szinten félek, hogy bármilyen érintése kudarcba fulladhat, hogy nem leszek elég gyors felfogni sem. Méltatlan a farkam a kezében, olyan pöttyed, olyan érdektelen, olyan visszavonuló, hogy majdnem elsírom magam, de nem is felizgatni akar, nem érdekli igazán, nézegeti, próbálgatja, mintha egy sál lenne a polcról, semmis, jelentőségtelen, az is. Senkit nem érdekel ennél jobban, pedig szép darab, néha sajnálom, hogy szinte alig is áll fel. Annak ellenére, hogy ő elélvezettet úgy, hogy hozzá sem ért és még jó sem volt, csupán a test tette a dolgát, a jeleit éreztem magamban, de elmaradt a katarzis, amit akkor érzek, amikor magamnak csinálom. Ritkása, elszórtan, ha nagyon sok a feszültség bennem, amúgy az sem érdekel túlsággal. Mintha csak egy felesleg szerv lenne, úgy forgatja a kezében ő is. A lábujjaim begörcsölnek a félelemtől, hogy magával viszi, a óvás rettegése felbuzog bennem. Milyen őrjítően megalázó ez a mozdulat, ez az érdektelenség felőle. A szempillám alól elősírok egy elgyalázott könnycseppet, annyira kurva gyenge vagyok. Kattog az agyam. Érettem a kérdést. – Övvel. – ha erősebb lennék azt mondanám korbáccsal, de tudom, hogy akkor azt mondom 5 ütés és összefostam magam. De azt nem bírom el, tudom, próbáltam. 13-nál elájulok. Vagy lehet csak 10 volt, de lehet annyi  sem, csak a fájdalom elvihetetlensége van bennem. Mondanom kell egy számot is. – 20. – nyögöm ki, és persze tudom, hogy vámpír, képes úgy ütni, hogy a 20 kibírhatatlan sok és úgy is,  hogy éppen csak felpiroslik a bőröm alatta, de a pánik megint itt van. Apám elvert egyszer az övével, a seggem és a hátam, még kölyök voltam és bagózáson kapott a haverokkal. Mit ne mondjak, nem szerettem, úgy fáj belehasadtam. A szívem pumpál, nem kérek keveset, ezt tudnia kell, hogy nekem ez is sok, ez is olyan határ, amit nem szeretek, nekem büntetés, az is, ha ötször megüt, mert nem szeretem a fájdalmat.
Miként? – A hátam, seggem, combom. – három terület, akkor kevés a 20, már én is belátom, de már nem másítom meg, és a félelem felizzik, mint egy elmenekített lávapark. Gyűlölöm, ha vernek, ezt beszéltük olyan sokat Tennesseevel, hogy el kell tűrni, hogy kikapcsol az agy, de nekem nem teszi, nem lesz könnyebb utána, nem old fel és ki, egyszerűen csak a fájdalom marad bennem, az érdemtelensége.
A keze után fordulok, ahogy a keresztre teszi, ahogy feltűri a felsője ujját és megmutatja a heget, ennyit még nem is láttam belőle. Kedvet érzek ráhajolni és az ajkammal érzékelni, hogy a szám és nyelvem bukjon végig a felületén, de meg sem moccanok, csak a légzésem nehezebb, mint a szavak.
Csupasz keze fog rám, fellihegek, az éhség felkorran, az érintés utáni vágy kisüti az agyam, olyan melegem lesz. Kedvtelve simogat.
Igen? A kedvére tettem? Mivel mégis? A behugyozással, vagy azzal, hogy az asztalán élveztem el, a bőgéssel.. tudom, hogy azzal, nem akarok sírni. Erős akarok lenni.
Rémülten ver a szívem. – Kérlek, Uram, büntess meg! – engedelmeskedem zsigerből. – Kérlek, verj meg a saját övemmel. – remegek testben, nem akarom, hogy bántson, nem akarom, hogy addig üssön, míg 2*2 négy és nem öt. Idegesen csikorognak a fogaim, olyan iszonyatosan szomjas vagyok, hogy alig tudok nyelni.
Elkérem, ha ezzel boldoggá teszem, ha ezzel a kedvére tehetek. Tudom, hogy nagyon kevés a 20 ütés, az ő szemszögéből, de nekem sok lenne 5 is. Nem akarok nagyzolni. Ó én kibírok 50-et is, ha egyszer nem. Nem fogok többet kérni, mint, amit elbírok lábon, de amilyen erővel ő le tud sújtani... Abból a húsz is kegyetlen sok lesz.
Rettegve várok, olyan zsigeri félelemmel, hogy majd belepusztulok, ihatnék egy kortyot?



"We live on the cusp of death thinkin' that it won't be us,
It won't be us, it won't be us, it won't be us,
Nah, it won't be us"
Vissza az elejére Go down
Balian

III. Árnyjáró
III. Árnyjáró
Hello Darling, my name is

Lakhely : Kárhozottak Cirkusza
Kor : 679
Hozzászólások száma : 58
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Re: Free like birds
» beküldték: 2020-03-17, 19:53


mig magadra gondolni mersz,
mig sajnálod az életed,
mig nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan
Nyitott könyv a fiú, mindent látni enged, ami zajlik benne, mégsem értem teljesen, mi indítja, mi motiválja a reakcióit. Miért a visszakérdezés, mit mond a keserű szájrándulás. A sóvárgását értem. A belső ellenállást is, amit magával húz. Nem imádkozik, mondja, és hazudik. Sóvárog egy kézzel fogható, hús-vér istenre, egy gazdára, aki gondot visel róla, akinek számítanak a könnyei, de talán maga sem tudja még, hogy épp erre van szüksége. A teste önkéntelenül beletörleszkedik a kezembe, miközben tiltakozva rándulnak a tenyerem alatt az izmai.
- Miben hiszel tehát? – kérdezem gyengéden.
Azt várja, hogy fájdalmat okozok. Fogok. De most csak élvezem a belső vívódását, a bőre forróságát, az egész élő, lélegző, eleven ártatlanságát. Megrándul a szám, ahogy előre hajtja a fejét. Milyen agresszíven ver a szíve, élvezem hallgatni. Az éhezés és az elégtelen edzés nyilvánvaló jelei ellenére szépnek találom, de a hús szépsége sokkal kevésbé érint meg, mint a bőrén keresztülragyogó ártatlanság, ami szégyenként csapódik ki a pórusaiból, és aranyfüstként vonja be a testét. Gyámoltalanul, puhán simul a kezembe a farka, mennyire gyűlöli, hogy megérintem, mintha nem adta volna minden porcikáját olcsón bárkinek, aki megkívánta, a kiszolgáltatottság, a sérülékenység egész epicentruma fészkel a combja között. Rándulnak az izmai, a megalázottság könnye gördül végig az arcán. Az éhség belülről tép. Marcangolni akarom, félholtra üríteni. A kedvemre tesz, és fogalma sincs, mennyire.
Mennyire engedelmes, és milyen csiszolatlanul az, annyira magától árad belőle, egész belüről, mint ahogy egy föld alatti forrás is keresi az utat a felszínre. Az arcom sem rezdül, de leplezetlenül kedvtelve nézek végig rajta, miközben biccentek.
- Jól van, fiú. – Megsimogatom az arcát, mintha észre se venném, hogy csikorognak a fogai. – Jól feleltél. – Valójában mindketten tudjuk, hogy bizonyos szempontból mindegy volt, mit választ, mennyit ró ki magára. Szíjjal is lehet a nyers húsig ütlegelni, de a puszta kezemmel is meg tudom úgy verni, hogy csontja ne maradjon épen, ha azt akarom. De a húsz megfelelő választás. Nem túl kevés, nem túl sok, de tudom, hogy annyit mondott, amennyiről épp hogy azt gondolja, kibírja, vagy talán azt hiszi, ki sem bírja. – Add ide az övedet. – Kinyújtom a kezem,  a kesztyűset, és türelmesen tartom felé, ameddig oda nem adja. Beszívom a rettegése illatát, és lenn tartom a haszontalan tüdőmben. Kettéhajtom a nadrágszíjat, végigmérem a súlyát, merevségét, szélességét, még egy próbasuhintást is teszek a levegőben. Aztán a fiúra nézek újra, és finoman megveregetem a ketrec tetejére hajtott halmot a fedetlen ujjaimmal. Megvárom, míg ráveszi magát, és ráhajol, ahogy a legutóbbi találkozásunkkor az íróasztalomra. Végigsimítom két ujjammal a kiálló gerinccsigolyák sorát, mintha egy macskát simogatnék, szinte érezni vélem odalent a velő reszketését. Fentről le, majdnem a vágatig, aztán visszafelé, a tenyerem puhán ráborul a nyakára, az ujjaim a hajába túrnak.
- Ki fogod bírni – szólok hozzá lágyan, aztán oldalt állok neki, a fedetlen kezem a nyakán marad, aztán mielőtt igazán rettegni kezdene az első ütéstől, lesújtok a szíjjal a seggére. Enyhével kezdem, csak pírt hagy maga után. A következő kettő is gyorsan érkezik, egyre erősebbek, ugyanúgy a seggére, a másodiktól hurkás lesz, a harmadik kis véres szakadásokat harap a bőrébe. Belesimítok a hajába, puhán lenyomom a fejét, a combján folytatom lassabban két közepes ütéssel. Kettő a hátára. A harmadik, egy keményebb pontosan a lapockáján keresztbefutó sebhelyre vágódik. Kettő a seggére, a legelső ütések hasította hurka alá és fölé. Leeresztem a kezem a szíjjal, végigtúrom a haját, a füle mentén, a nyakán futtatom az ujjaim. – Látod? A felén már túl vagy – cirógatom ráérősen, masszírozom a fejbőrét, a nyakában az idegesen feszülő izmokat. Kivárom, hogy reagáljon valamit, mielőtt folytatnám. Kifújhatja magát.
Vissza az elejére Go down
Alec Mason

III. Vérpuma
III. Vérpuma
Hello Darling, my name is

Lakhely : St. Louis
Kor : 22
. :
You cauterize my sense of being
I'm breaking down,
I'm barely breathing now
You say that I'm your favorite game

Hozzászólások száma : 38
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Re: Free like birds
» beküldték: 2020-03-18, 11:55
Passing encoded to bones
To: Balian
Nehéz dobbanásokkal ver a szívem, a beszívott levegőnek is súlya van, mintha bentről fájna valami nagyon mélyről, onnan ahonnan már kipiszkáltam minden önsajnáló kis reakciót, mindent a szüleim halálával, az utcákon való élettel, most onnan sajog fel bennem valami ősi démoni erő, egy másfajta sötét, ami kiül a bőrömre, párában izzadom ki és félek, hogy a vámpír is érti, érzi, hogy ez kell neki, a rettegés elvetet magja, hogy majd kihajt és tölgyet nevel belőle, belőlem. Erőssé akar tenni, kitartóvá, de maga miatt, vagy miattam? Kötve hiszem, hogy én lennék a cél. Már de… csak nem úgy. A lábai elé vetném magam megint, hogy értse meg, engem kell szeretni, hogy ne rettegjek így, de közben tudom, hogy a rettegésem vonzza, ahogy a szőkét is az hívta meg, hiszen ő az a fajta, akitől a város ki senkijei tartanak, ismerve az erejét és akkor a mögötte árnyékként osonó indiánt is láttam eleget, hallottam hírét és most lehetnék kiváltságos, hogy itt álok előtte, ahogy végig tekint rajtam, abban nincs gyűlölet, abban tetszés van, de vajon én? Vagy azt látja bennem, amit össze tud gyúrni belőlem?
Felpillantok rá, azonnal le is sütöm a szeme megint, a kezét látom, ahogy a testemen siet, ez a szadomazó sötét kesztyűbe bujtatott sok karcsú ujj. – A nagyobb energiában hiszek, a lélek leszületésében, a vándorlásban abban, hogy… - elharapom a szót, mert ha kissé is de kifejtem, lehet kinevet és nem szeretném, hogy ne tartson eléggé komolynak. Miért is fontos ez? Mert az ő keze fog simogatni és ütni, ő lesz a világ közepe és ezt jó, ha megtanulom most, mellé nem is bánom, akarom, hogy kelljek neki, fellobban az érzés bennem. – talán veled is dolgom van ebben a leszületésben. – szánalmasan halk a hangom, ki fog nevetni, biztos vagyok benne, és tudom, hogy ha tovább fejtegetem az egyenesen agyrém lenne, így nem teszem, inkább elhallgatok.
A kezét figyelem magamon, ahogy bejár, végig érint és azt akarom érezni belőle, hogy tetszik neki, amit lát, amit simogat, amit feltérképez, akarok tetszeni neki, de tudom, hogy ez csekélyke lehetőség nekem, én nem szoktam tetszeni. Átlagos vagyok, ahhoz is túl semmi szürke egér, hogy megtetszem bárkinek. A félelem csörgedezik belőlem, kicsit sem nyugszik le a szívem, bármelyik érintés válthat durvába a következő másodpercben, ahogy a farkam a kezébe veszi, lefitymálóan, érdektelenül, talán az orvos veszi így kézbe, amikor megnézegeti, hogy rendben vagy-e? Vagy, ahogy én szoktam, ahogy én ellenőrzöm, megfelelően megmostam-e, lemostam-e róla a szennyet, a saját nulla érdeklődésem van ebben a mozdulatban, elbirtokló. Övé, levághatja, tehet vele, amit akar, nem reagál a vérem, nem reagál a testem, csak menekülne el a kezéből. Még talán fel is nyögök, a lealázás súlya alatt.
Cserébe kifejtem, hogy az övem megfelelő lenne… neki. Nekem meg fájhat az is annyira, hogy beledöglök. A gondolattól is lever a víz. Biccentek. Tetszik neki, végre valami belőlem. Nem merészség ez, kényszeres válasz. Összerezzenek a hangjára, az arcommal a keze alatt, mintha megütött volna, pedig a simogatása olyan kellemes, ha meleg is lenne, akkor még bele is dörgölném magam. Engedelmesen lépek a ruhákhoz, elveszem a nadrágot, hagyom lelógni, kihúzom az övet belőle, ezt is ő vette. Már az érintése is kellemetlen és ott van rajta a késsel fúrt lyuk, a friss bőr keménysége, a kezébe adom, összehajtom a nadrágot megint és rádobom a pólóra és zoknira fektetett keresztre.
A félelem utat talál, gejzírként tőr elő belőlem, a remegés megkezdődik, pedig csak a levegőbe csap vele, de úgy nyögök fel és rándulok össze, mintha máris a testemen csattanna. Már azért hálás lehetek, hogy a csatot fogja a kezébe és nem azzal fog ütlegelni.
Ömlik a tekintetemből a félelem, a szembogaram összeszűkül, a fogaim összekoccannak. A ruhákra paskol, odalépek, felfekszem rá, mit az irodában múltkor az asztalra, most is odakínálom mindenem neki. Arra fordítom a fejem, ahol áll, tudom, hogy látni akarja az arcom közben, a vér odaszökik minden, elönt a szégyen érzete. Akkora terpeszt nyitok, hogy ne kelljen feltolni magam, hogy viszonylag kényelmes legyen. Mélyen szívom be a levegőt, felkészülök, mégsem tudok, lehetetlenség.
Csupasz ujjai siklanak végig a gerincemen, alá simul a macska, beledörgölöm magam, a szívem nekiverődik a ruháknak, előre nyúlok, hogy belekapaszkodjak a rácsokba, az ujjaim rágörbülnek, szinte odapányváznak, csak mint a keze a nyakamon, a hajamban, olyan jó lenne, ha ez meleg lenne, ha inkább megdugna, mint összeverne. – Igen. – ki fogom, valahogy, vagy nem. Merő feszesség a testem, a combok, a vádli, a kínlódó lábujjak a hideg betonon, a rács alattam, ami mintha jégből lenne, átsüt a bőrömön, elolvaszthatnám. A szemem sem merem lehunyni, látom, hogy mellém lép és jóval előre hallom, mint megérkezne az ütés. Aprócska fájdalom, fel sem szisszenek rá, csak a seggem húzom be. A következő már fáj, felhörrenek, a harmadikra is. Elnyílt szájjal lihegek, sűrűn pislogok, a csípős érzés szerte fut a szervezetembe, megmarja a tarkóm, a hajamba érzem a bizsergést, istenem de gyűlölöm. A keze fixen tart, pedig nincs benne sok erő, mégis tudom, hogy meg sem moccanhatok. Felnyüszítek. Kurvaéletbe, de fáj.
Önkétlen izomrángás a lábam, menekülne az ütés elől, a combomban sajog fel, végig gördül az arcomon egy könnycsepp, picsába, de visszatartanám, gyenge fos vagyok, kibírom! Összeszorítom a fogaimat, a lábujjaim válnak el, a sarkam toppant oda, hogy levezessem a sajgást. Mégis a hátamon a legrosszabb, tele van idegvégződéssel, felnyögök, mindkét ütést érzem, erősen, durván, pedig tudom, hogy csak csipked. Sípolva szívom be a levegőt, a tüdőm majd felbomlik, a szívem eszeveszett tempót teker. Lapocka, felszisszenek megint, egy régi sebet kelt életre, egy régi emléket tép fel bennem, egy olyat, amit temetnék, most nem is akarok foglalkozni vele, a kín kiül az arcomra, de hős vagyok, halkan pityergek. Meglep a seggemet érő következő kettő, számolom ám. Behúzom előle, mintha elmenekülhetnék. Mire észbe kapok végzünk a felével, felliheg a levegő hiánya bennem. – Köszönöm. – nyögi a szám, mert kegyes, kurvára kegyes velem, nem játszom el, hogy jobban szenvedek, mint amúgy, de sajgok mindenfelé. Csak a légzésemre koncentrálok, csak arra figyelek, hogy a levegő áramoljon, hogy a szagok elmossanak mindent, a saját félelmem sötét bíborja, a rettegés itt csorog be a ketrec rácsai között a lehugyozott szőnyegre. Kapkodva pánikol a légvétel bennem. A keze a hajamban, az arcomon, annyira vigasztaló, meg sem érdemlem, elárultam őt, félelemből tettem, rettegésből, életösztönből. Bár ennyi lenne. Tíz ütés is elég, máris tisztábban látok, esküszöm. Gyűlölöm a fájdalmat, annyira gyűlöm.
Szeretném megmutatni neki, hogy menni fog, ellazítom az izmaimat, a remegésem nem tudom megszüntetni, akarom, de nem megy. A szomjúságom megint rám tör, hiszen a szám csontszáraz, a torkom karcolja a beszívott levegő, minden, amit érzek, amit hallok, a fülemben doboló vért, a halántékom lüktetését is hallom. Tudom, hogy vérvörös az egész arcom, a fülem, a nyakam, már a hátam is, mintha csalánnal vertek volna el, minden vér oda serken ahol inzultus éri. Egy pillanatra lehunyom a szemem. Felkészülök a folytatásra, essünk túl rajta, csak legyen vége, és tudom, hogy aztán megharap, akkor majd visszasírom ezt a tíz ütést, amikor minden csont összetörni érződik a testben, amikor elönt a harapásának fékezhetetlen görög tüze. Elgémberedett ujjakkal markolom a ketrecet, ami az otthonom lesz, már örökre azt fogom látni, ahogy a gyenge szart elseggelik rajta.
Más ettől élvezne el, már kőkemény lenne a farka, egy igazán jó kurva ezt a hasznára fordítaná, kiteljesedne ebben a csipkelődésben, én meg alá roppanok, beleszakadok, megsiratom a gyengeségem, hogy nem fogok neki kelleni, mégis tovább fog ajándékozni, mint egy desszertet, amit senki nem eszik meg, hanem évekig köröz a családban, szülinap, karácsony, aztán egyszer visszajut hozzád és végre kidobod. Igen, ki fognak dobni, véresen, élettelenül, elhasználtan, kisemmizetten, nem lehet, hogy kell neki ez a fiú, aki tíz ütéstől megborul, amikor igazán nem is bánt, mégsem bírom el, mi a faszért bőgök? – Sajnálom. – felhüppög a hangom. Sajnálom, hogy gyenge vagyok, hogy elárultam, hogy nem fogok neki kelleni, kérlek, csak akarjon engem. Nem igazán a fájdalomtól esem össze, a helyzettől inkább és még hátra van a fele, simán lehet, hogy attól is fogok zokogni, tíz ütéssel a bőrt lenyúzhatja rólam.



"We live on the cusp of death thinkin' that it won't be us,
It won't be us, it won't be us, it won't be us,
Nah, it won't be us"
Vissza az elejére Go down
Balian

III. Árnyjáró
III. Árnyjáró
Hello Darling, my name is

Lakhely : Kárhozottak Cirkusza
Kor : 679
Hozzászólások száma : 58
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Re: Free like birds
» beküldték: 2020-03-19, 19:35


mig magadra gondolni mersz,
mig sajnálod az életed,
mig nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan
Értékelem, hogy valódi választ ad a töredelmes, zavart vallomásban. Elvártam. A hit a gyengék menedéke, az erőseken megfeljebb béklyó lehet, elválik majd, ő melyikük közé tartozik.
- Ki tudja, fiú. - Tovább simítom a testét. – Talán neked van igazad. Meglátjuk, mi… dolgunk lehet egymással.
Noha úgy fest, a születése célja mindvégig az volt, hogy ajándékba adhasd nekem a zaklatott, riadt, őszinte lényét, a könnyen reagáló húsát, a kettő közötti sebzett kapcsolatot. Minden rezdülése mintha arra született volna, hogy felkorbácsolja bennem az éhséget, a porhüvelyét és az elméét egyaránt. Próbára teszi az önuralmam, meg akarom ízlelni újra. Belefúrom a pillantásomat a rettegéstől tűheggyé szűkülő pupilláiba, hiába is nem néz rám. A zsigerből jövő engedelmessége legalább olyan hergelő, mint amennyire élvezetes, minden tetszés ellenére arra hajt, hogy megmérettessem, meddig terjed, nála hol jön el az a pont, ahol a túlélés, az önvédelem ösztöne felülírja a veleszületett szubmissziót, és szemtől szemben is képes ellenszegülni. Idővel ez is eljön majd. De nem ma éjjel.
Felfalom a látványát, azt, ahogy szófogadóan teszi, amire utasítottam, ahogy ráhasal a ketrecre, ahogy széttárja a lábait, ahogy reszket, ahogy mégis a kezem alá törleszkedik, ahogy rábólint a szavaimra. Az engedelmesség és az ellenkező feszültség az izmaiban, ennek a kettőssége gyönyörködtet. Helyeslőn simítom meg a felém fordított arcát. Nagyon helyes. Alig nézek a testére, miközben verni kezdem, a tekintetét figyelem, az arcát, a nyitott szemein keresztül akarom magamévá tenni a szenvedését. Pedig a teste is elhalmoz kedvességgel, az önkéntelenül védekező húzódásai, a görcsös rángatózása, a toppantás, az állkapcsa feszülése. Kicsordul a könnye. Tébolyult éhség van bennem. És a hangjai. A nyüszítés. A zihálás.
Kedvelem az ajándékodat, Mesterem. Nagyon is kedvelem.
Elmosolyodom, ahogy az arcát eltorzítja a fájdalom, miközben csendben sír, és egyre inkább szépnek találom a fiút, aki ösztönösen tudja, hogy meg kell köszönnie, és a teste így is simul a kezembe, mohón fogadja a gyengédséget ugyanabból a kézből, amelyből a kínt viseli. Abbahagyhatnám most. Elég lecke volt ennyi is. Megkímélhetném a ketrectől és a veréstől is. Meg tudnám állni, hogy ne belőle táplálkozzam ma este, hogy ne tárjam fel magamnak újra a testét, amit ilyen elmondhatatlanul gyűlöl, s csak holnap éjjel vegyek el mindent, amikor teste-lelke felgyógyult már a büntetésből. Megtehetném. Nem élne vissza az irgalmasságommal, biztos vagyok benne.
Csakhogy köt a kimondott szó, és a saját ütéseimnél kegyetlenebbül korbácsol az éhség. Csakhogy nem akarom. Kívánom a vergődését, az égő arcát, a halk sírását, a szenvedését, ami úgy árad felém, mint egy felduzzadt folyó, hogy jóllakasson engem.
Felmorran bennem a sóvárgás a hüppögő hangja esdeklésétől. Széttépném, mint egy cukrospapírt.
- Nem kell sajnálnod a reakcióidat. – A szavaim úgy siklanak végig a bőrén, mint a hűs selyem. – Kedvemre vannak. – Még egy kicsit cirógatom, túrom a haját, aztán úgy ítélem meg, már inkább kínozza a szünet és a várakozás, mintsem hogy feltöltené. A tenyerem ráborul a nyakszirtjére újra, kissé leszorítom, hogy érezze, folytatjuk, megmarkolom a szíjat újra, és egyből le is csapok. Újra a seggén csattan a bőr, ugyanott, mint az első ütések, keményen, nem csupán felhasad, de be is lilulna, ha volna rá ideje. Néhány másodperc után még egy ütés majdnem ugyanoda, de ez egészen enyhe. Két pihentető csapás a háta még érintetlen felületeire. Egy a combjaira térd felett, a vége keményebb, kicsípi a hajlat feletti érzékeny területet baloldalt. – Nézz rám, fiú – parancsolom, a halk hangom úgy csattan rajta, mint az övszíj. Erőteljesen verek rá a derekára, aztán szinte cirógatom csak a szíjjal a lapockáján, a combja közepén. Ráhajolok, a szám a fejére simul.
- Értékelem a bátorságodat – súgom a bőrére, a számmal kócolom össze a nyirkos hajtöveket. – Tudnod kellett, hogy kudarcot vallasz, mégis megpróbáltad, s ez tiszteletreméltó. – Felegyenesedem. – Ha azonban még egyszer megszöksz tőlem…
Az utolsó négy ütés egyformán kemény, bár nem ütlegelem a nyers húsig, hurkákat nevelnek rajta és azokon kicsiny, véres pókhálószakadások nyílnak. Egy a hátára, egy a combjára, egy a seggére, és ismét a hátára, gyors egymásutánban. Vége. Ledobom az övet, csengve koppan a csat a padlón.
A nyakát azonban még nem eresztem el. Könyörtelenül és halott hidegségével mégis csitítva simul a kesztyűs kezem a végigvert bőrére, inkább dörzsölöm, mint simogatom a sérüléseit. Végigsimítom a hátát, a seggét, a combjait, aztán közéjük siklik a kezem, a heréire, a farkát is belegyűröm a simító mozdulatba.
- Jó fiú. – A hangom lágyabb, mint a kezem. – Elégedett vagyok veled. – A nyakán pihenő kezem is moccan, az arcán simítok végig, letörlöm a könnyeit a fedetlen tenyeremmel, aztán azt is végigfuttatom a sebzett bőrén, hűvösséggel enyhítem a fájdalmát. Percekig csak simogatom, egyre lágyabban, vigasztalóbban.
Egy idő után Julia lép be, pelyhes haja kibontva ül a vállán, a kezében tálcát tart, gunyoros mosollyal néz végig a fiún, a kettősünkön. A tálcán meleg étel és egy pohár víz. A földre helyezi.
- Hozz még vizet – utasítom egészen más hangon, de a változatlanul cirógató mozdulataim meg sem állnak, sem addig, míg habozik, sem akkor, amikor szó nélkül távozik.
Vissza az elejére Go down
Alec Mason

III. Vérpuma
III. Vérpuma
Hello Darling, my name is

Lakhely : St. Louis
Kor : 22
. :
You cauterize my sense of being
I'm breaking down,
I'm barely breathing now
You say that I'm your favorite game

Hozzászólások száma : 38
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Re: Free like birds
» beküldték: 2020-03-20, 15:30
Passing encoded to bones
To: Balian
Vallomás a hitről, megalázó, leigázó önbeismerés, hogy gyenge vagyok, még a hithez is, ahhoz is, hogy táplálékom legyen benne, így inkább a nagy mindenben hiszek, az összemosódásban, az univerzum vonzásában, abban, ami kicsit is könnyebbé teszi, ami nem kér el belőlem semmit, nem tilt tízet és nem kényszerít imádásra, egyszerűen a saját boldogságom kovácsolhatom benne.
Nem nevet ki. A hajtöveimbe energia buzgólkodik, hiszen elfogadja a magyarázatom, sőt mi több, lehet még érdekli is, ily mód be kell látnia, hogy a kereszt pont semmit nem ért volna ellene, nekem volt megnyugvás, kis kapaszkodó a nagy fuldoklásában, amit én teremtettem, és ami a véremtől lesz nehezebb, mint egy sóhaj. Biccentek. Én tudom, hogy az a dolgom, hogy neki engedelmeskedjek, hogy a kedvére legyek és talán Kyrillnek is igaza lesz, pikk-pakk rám un és visszadob az utcára, de azt valahogy jobban elhiszem, hogy továbbajándékoz. Valakinek, akinek ennyire sem fogok kelleni, az is lehet... erre gondolni sem akarok, hogy valaki másnak idomít be, nem is magának, mérhetetlenül elönt a keserűség, talán hiába minden igyekezetem, csak egy olcsón beszerezhető árucikk vagyok az utcáról, lehet annyi értékem sincs, hogy ez a sötét árny engem akarjon. 
Az éhség nem lappang bennem, egyszerűen ordít a testemből, a hangos korgása utal rá a gyomromból, a puma elégedetlenen morranása, ami nekem szól, bennem rezonál, ő nem szeret éhezni, nem érti, annyi ehető dolog van, itt van menten ez a vámpír, akinek a harapása ugyan szívizmokat tépő, de még lehet, hogy finom, csak döghús és a puma szereti a frisset, de már előre hajtana, hogy együnk valamit, igyunk, mert a bundája is leolvad a nagy hiányban. 
Ráhasalok a ketrecre és befogadom az ütések felét, felfogom, hogy mégis kirója rám, megszenvedem őket, a becsületem pont úgy lesérül, mint a fonnyad testem, ez a semmire sem jó burok, ami nem szép, nem kívánatos, nem ízes, nem izmos, nem tetszetős, egyszerű fedő prém, egy külcsín, ami lefedi azt, hogy mennyire rohadt is vagyok belülről. 
Lihegve, tiltakozva, halkan sziszegve reagálok, a testem teszi a dolgát, az behúzódva elmenekülne, kihagyná ezt, nem évezi, a lelkem sem, nem szeretem, ha vernek, nem izgat fel, nem hoz lázba, inkább a sírás útját egyengeti, pedig a keze olyan hideg a nyakamon, olyan jólesően bújnék alá, megteszek mindent, csak jobban ne bántson. Éles csípések a testemen szerte, éhes korgás a gyomromban, ziháló kaparás a torkomban és morcos puma a belsőmben, ezzé szűkülök le, ösztönné, egy fiúvá, aki sír 10 ütés után, akinek az ujjai már begörcsöltek a nagy kapaszkodásban, akinek a talpába áll kemény a kő rücske és akit nyom a ketrec, a bordáim sajogva égnek, de a keze.. a keze simogat, az eldicséri azt, ami tetszik neki belőle, a kínt. 
Rángatózik a szám, pedig vége, most egy kicsit vége. Annyira szeretnék hátra nyúlni a seggem dédelgetni az ujjaimmal, csak kicsit csitítani a fájást, ha megszólalok, elsírom magam, pedig így is könnyes a szemem, nehéz a szempillám, zúg a vérem, az ütések felhergelték a bőröm, a testem, a szívem, az agyam. A lábujjaim ropognak, ahogy próbálom lent tartani a lábaimat, de a combomba kezdetét veszi a remegés, és tudom, hogy igazán nem is bántott. Akármivel érdemlem ki a kegyelmét, hálás vagyok érte és nem fogok visszaélni vele többé. 
A saját izzadságom szaga nehezen üli meg a szájpadlásom, olyan rettentően szomjazom.
A keze alá dörgölöm a nyakam, a fejem. A rács széle a csípőmbe áll, de nem baj, semmi sem baj, csak legyen vége. 
Lehunyt szemem a biccentés. Örülök, hogy a kedvére vagyok, felturbékol a torkom mélyéről egy halk dorombolás szerű kezdemény, ami engem vigasztal, de neki szól, nem tudok beszélni, hiszen a számon kapkodom a levegőt, a szemem könnyben úszik,  és benne a rettegés, hogy nincs vége, hogy bemutató volt ez a tíz suhintás. Kedvére vagyok. Jó, az jó, mert arra akarok lenni, mindenre is, ami ő maga. 
Várunk. Remélem nem arra, hogy elkérjem a folytatást, mert arra képtelen vagyok, sajog minden kis porcikám, de a várakozás kiborít, csak lelassítja a fájást bennem, a seggemben, a hátamban, combomban, a reszkető gerincemben. 
Figyelmeztet a keze, erősebben markolok a rácsokba, észre sem vettem, hogy lazított a fogásom, a lábujjaim begörbülnek és lecsap az öv. - Au. - szégyenszemre felnyüszít a hangom. Megrázkódik a testem, ez fájt, annyira fájt, hisztérika leszek, már érzem, de a következő ütésre is felnyögök. Bassza meg, bassza meg, bassza meg! Odatoppan a lábam megint, hogy a reszketésnek legyen kimenete. A hátamon sem kellemesebb, már mindenhol fújna, mert ki vagyok élezve, mint egy elkoptatott ceruza, mert az idegvégződések sikongatnak a kíntól, ami valójában gyalázatosan gyenge ütlegelés és én összeroppanok alatta. Összepréselem a szám. Kemény vagyok, menni fog, büszke lesz rám. Nyikkanás a térdem felett az ütés köszöntése, beroggyan a térdem, nekikoccan a rácsnak, majdnem lefolyok rajta, ha nem fog és nem kapaszkodom, akkor lehet eleresztem.  
A hangjára azonnal ráugrik a tekintetem, a benne tomboló félelem, az éhség, a kudarc, a büntetés leigázott megalázása és a könnyes ragyogása. Kifújom a reszkető levegőt, csak őt nézem, a semleges arcát, nincs benne gyűlölet, nincs benne más csak a saját éhségem tükörképe, a vérszomja. Lihegve lélegzem. Mennyi olyanja lehet, akinek ez semmi, aki ezen nevet? Akit ez nem hat meg, én vagyok csak ilyen gyenge? A kedvéért lennék erősebb, de istenemre, annyira gyűlölöm a fájdalmat, nem tudok vele zöld ágra vergődni. Ha szálka megy az ujjamba is el kell fordulnom, hogy ne lássam, csak eztán rágom ki, ha belerúgok az ágyszélébe is bőgni tudok, ha elvágom az ujjam is tortúra. Pszichésen tudom, hogy az oka az anyám, aki mindent felnagyolt, mindig túlvédett, túlszeretett, túlabajgatott. Érdekes azonban, hogy szex közben ki tudok kapcsolni, ott nem is vagyok jelen, basszanak, az is fáj, de az nem én vagyok, az csak a testem, de most.., olyan elemien jelen vagyok, miatta és neki, hogy alig is bírom el, pedig ennél a harapása ezerszer keményebb, sajnálom, hogy összeomlok, ezen sírom el magam végül. 
A hangja olyan közeli, a lehelete még akkor is forró, ha valójában hideg, mert csak a száját érzem a verejtékben úszó fejbőrömön. - Nem fogom. - megint dadogok, megint csak éppen elbőgöm a szavakat, magamat alázom meg, kimerült vagyok, nagyon, nagyon kimerült, lehet ettől is vagyok gyenge, napok óta alig eszem, összetört a bezártság és a félelem tőle, aki pedig olyan kegyes, ami nem jár nekem ki. 
Igaza van, ezt veri ütemre a szívem, hevesen, vadítóan, tudtam, hogy kudarcot vallok, de meg kellett próbálnom magam miatt és most belesimulok a szájába, a hangjába, a kezébe, mindenbe ami ő, szeretném ha a hátamra olvadva melegítene fel, kihűlni érzem a lázas testem. Összeszorítom a szám, hogy hangtalanul ziháljak, annyira lejáratom magam, el fog dobni. 
Az következő ütést jól állom, szerintem, aztán felnyiffanok, utána már ordítva lélegzem, végül összerezzen minden porcikám, úgy kapaszkodom a rácsokba, mintha az étetem múlna rajta, őrülten sajog a testem, mintha tűzzel öntött volna le. Nem tudom hol tartunk, nem számolom már.
Taknyot bugyborékolok az orromból, alig hallom meg az övet a betonra hullani, fellélegzem, beszipuzom a váladékom, gusztusosan rászívok az orromra, alig tudom lenyelni a nyákot, főleg mert a keze kegyetlenül dörgöli az ütések nyomait, jobban fáj, mintha tovább verne. Csak a hangom nyüszít menedéket kérően, megborzongok alatta, elmozdulni nem merek előle, de lenne kedvem, mert jobban fáj, mint előtte. Belém simítja a hurkákat, a csupasz húson érzem mozogni, noha nem így történik, a vérem szagát is alig érzem. Nyikorogva szorul ki a levegő belőlem, kilazítanak a görcsös ujjaim, hogy legalább az ne fájjon, de a remegés otthonosan szökik szerte bennem, a fájdalom nem barátom, rossz vásár vagyok egy vámpírnak, akinek a harapása olyan rettentő, mint az övé, nem fogom tudni megszokni. 
Hangosan zihálok, a keze végig simít, a másik túrja a hajam és már majdnem eleresztem a jóleső dorombolást, amikor ráfog az érdektelen farkamra, szinte elveszek a kezében. Csak egy tiltakozó félmorranásra futja. Leellenőrzi, hogy megvan-e még? Igaza van, a tökeimet elhagytam már ezer éve. De az én farkam sosem játszik szerepet, ha mégis, hát abban sem vagyok jelen úgy igazán. Tudom, hogy őt sem kifejezetten érdekli, csupán megjelöli. Mozdulni sem merek, elhúznám tőle, de az övé, az előzőkben már kimutatta. A szégyen pírja szökik a verésé mellé, gyalázat  mennyire a keze alá dolgozik a testem. A simogatás fáj, éget, bizserget, keservesen hangosan szívom be a levegőt. Jó fiú. Mint egy kutyának, felduruzsol a lélegzetem, halk dorombolásféle, a hála jele.
Lazítok a feszült vállakon, a merev hátamon, a remegő combokon. Elégedett? Mivel? - Köszönöm. - suttogás, alig hallható, hogy a gombóc ne nőjön meg a torkomban és ne bőgjek megint. A simogatása átcsap valami egészen másba, elkeni a könnyeimet, alátolom az arcom, mégis csak keveset mozdulok, beletörleszkedem, lehunyom a szemem, kifacsarom a könnyet a szempillámból, lazul a tartásom. A hűvös érintés, mintha lejegelne és tudom, hogy nagyon éhes ő is, én is az vagyok. A remegésem lassan hagy alább, oldódik miatta, aki most végig simogat, időt és energiát nem sajnálva vigasztal, nem érdemlem meg, őt sem érdemlem meg. 
A légzésem is csendesedik, a testem is elviselhető lesz, úgy simogat, mint, akinek tényleg kedve van bennem, a hála érzése elfeledteti a verést, a fájdalom marad, a bőr feszülése, és a hangom, ami halkan dorombol alá valahonnan a gyomromból, a törleszkedő hátam, a lefektetett fejem.
Elpilledek.
Kitágult orrcimpákkal jelez be a testem, hogy ismerős közeleg. A szégyen megint a sajátom, tudom, hogy itt a nő, aki kézen fogva vezetett ki a reptérről. Milyen érdemi, hogy felé pucsítva mutatom a hurkás seggem, a csíkos hátam, a fityegő vágyam, a szemem nem nyitom ki. A kaja szaga, mégis felrobbantja az érzékeimet, felkordul hangosan a gyomrom, meg sem mozdulok, tetszhalottat játszom, víz... érzem a vizet, elemi, erős illata van, mint az esőnek, esküszöm vérré válna az ereimben. A szomjúság utat talál, felgyűlik bennem, a torkom fájón megfeszül a vágytól, hogy nyelhessek. Rányalok a kicserepesedett számra, és közben tudom, hogy a nő vagy lány rajtam mulat, de a vámpír keze puhán simogat, birtokoló tökéletességgel illik a porcikáimra.
Víz, még víz. Zene a füleknek, minő bolondos dallam, felerősödik a dorombolás belőlem, a könyörgő hang, had igyak, bármit megadok érte és enni is, annyira éhes vagyok. A józan ész azonban azt mondja, hogy ide leszek bezárva, a ketrecbe, ami már lassan felveszi a formám és nem kéne enni mégsem, de inni, úgy szeretnék inni. A nő távozik, megmoccanok, felnyögök, de csak helyezkedem, ha nem ad engedély itt döglök meg szomjan, vagy nem, előre evetem magam, mielőtt elér, ihatok egy kortyot, kettőt, milyen hideg lehet, biztos finom, ahogy végig folyik a  nyelőcsőbe és megszünteti ezt az égő kaparást. A puma odabent a bordáimnak ugrik, a vámpír keze alá törleszkedem könyörgően, mint a macska az altutaskosért a gazdája lábaihoz, míg a vad tépázza a beleimet. Szomjas ő is, neki mindegy milyen áron, de igyunk és együnk, felerősödik a lihegésem a vágytól, minden pórusomból a vágy tüze árad, a szemem pislogása is ki van száradva, a hangon reszelőssége is, tépni akarom az ételt, önteni magamra  a vizet, belefulladni, alá merülni, úszni benne, miközben a szám tele kajával. Ösztönök, erősek, kibírhatatlanok, már nem is fáj semmim, had igyak, könyörgöm. Az energiám befedi a levegőt körülöttünk, az alakváltó kipárolgása. 



"We live on the cusp of death thinkin' that it won't be us,
It won't be us, it won't be us, it won't be us,
Nah, it won't be us"
Vissza az elejére Go down
Balian

III. Árnyjáró
III. Árnyjáró
Hello Darling, my name is

Lakhely : Kárhozottak Cirkusza
Kor : 679
Hozzászólások száma : 58
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Re: Free like birds
» beküldték: 2020-03-23, 14:17


mig magadra gondolni mersz,
mig sajnálod az életed,
mig nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan
Alapvetően szeretem azt, ha kemények, sokat bírnak. Kihívást jelent megtörni az ellenállást. És szeretem a kihívásokat. De ezek ritka alkalmak. Ez a fiú azonban nem a szórakozásomra van, és nem is feladat. Az enyém. Az ajándékom. Az ajándékod. Nem bánom, hogy alacsony az ingerküszöbe, és megkínlódja a simogató ütéseimet, mint a keresztre feszítést, mert őszintén teszi, és igyekszik uralkodni magán, a levegőben mégis úgy bomlik szét a szenvedése illata, forrón, erősen, mintha már a nyers húsig nyúztam volna. Kedvelem a reakcióit, olyan őszinték, olyan nyersek, csiszolatlanok, ez a fiú még nem tanulta meg, hogy aki kimutatja a fájdalmát, az csak eszközt ad az agresszor kezébe, és nem égtek ki belőle az idegvégződések sem, mint olyan sok hozzá hasonlóból. Ott lapult az utca menti porba hullva, és senki nem látta meg a mocsok rétegei alatt rejlő potenciált, de most az enyém. Az enyém, hogy gyönyörködjem benne, az enyém, hogy tökéletesítsem.
Elmosolyodom a nyüszítésén, annyira közvetlen, annyira áradó, ahogy átéli a fájdalmat, mégsem túl sok, épp elég ahhoz, hogy beérjem vele, ahhoz is, hogy csak többet és többet akarjak. Igyekszik. Cirógatom a tekintetemmel, miközben a kezemmel ütlegelem. Amilyen erős a fájdalma, ahhoz képest nagyon is jól teljesít, érzem a fenntartható határára gyorsuló szívveréséből, a vegetatív működéseiből, hogy ez a fájdalom nem csak a rándulásaiban, a bőgésében, a vinnyogásában él, hanem valósan megterheli az idegrendszerét. A fájdalom nem egyszerű érzés, a fájdalomba bele lehet halni, bár nagy szakértelem kell hozzá, hogy ne a testi funkciók károsodása végezzen hamarabb az alannyal. Az alakváltóknak persze az idegrendszere is többet bír, gyorsabban regenerálódik, de én, ugyebár, kedvelem a kihívásokat. Nem, a fiúval nem tenném ezt. Élvezetet okozott nekem. Elég élvezetet, hogy ha előbb vagy utóbb mégis végzetes csalódást okoz, kiérdemelje a gyors és tiszta befejezést. De nem fog csalódást okozni, igaz? Hiszen arra született, az egész lénye arra való, hogy másoknak feleljen meg, másokat tegyen elégedetté, és immáron én vagyok egyedül ez a mások. Meg akar felelni nekem. Úgy szeretnék a kedvedre tenni. Köszönöm. Sajnálom. Most is igyekszik, pedig nem is tudja, mi az, amivel a kedvemre van.
Biztos voltam benne, hogy nem lesz képes számolni az ütéseket, nem is vártam el, egyelőre. Csak az övcsat csattanásától szakad fel belőle a megkönnyebbülés. Ezt is beiszom belőle, ezt a hálás felszabadulást, hogy tudja, vége, hiszen megígértem, hogy beérem a saját maga által választott büntetéssel és azzal, amit már kiróttam rá, a ketrecet. Tudom, hogy fájdalmat okozok, ahogy végigtapintom rajta a puha bőrön érdessé vált, még magasabb hőfokon égő hurkákat, de ezt a fájdalmat úgy viseli, ahogy várom tőle, egy moccanással se próbál elmenekülni. A maga idomítatlan módján nagyon is fegyelmezett. Közben sem kiabált feleslegesen, mégis elhalmozott a gyötrődő teste megannyi édes, ártatlan reakciójával. Most is. Itt a fájdalma, itt a megkapó szégyene, mennyire gyűlöli a saját testét, gyűlöli, hogy megérintem a nemi szervét, mintha az valami tőle idegen dolog volna, amiről nem tehet, hogy kinőtt a lába között, és igen, itt a hálája, hogy megérintem, vigasztalom, az előbb még hangosan kínlódó lélegzetvételei most szinte dorombolnak. Megköszöni. Úgy ring a lefojtott hangjában a sírás ígérete, mint a pilláin a könny, egy érett, lehullni készülő gyümölcs.
- Jól csináltad – a hangomba belemordul az éhség, de nincs jelentősége, szoros pórázon tartom, úgy simítom, mintha a bensőm nem marcangolni kívánná. Az alakváltók egy része nem kedveli az érintésünket, legalábbis akkor nem, amikor ennyire hideg és halott, mint az enyém most, de ő beletörleszkedik a kezembe. Nem mintha szükségem vagy igényem volna rá, nincsen, ha semmit sem élvez abból, hogy az enyém, az sem számít, ameddig engedelmes hozzám. De ez a fiú nagyon is vágyik arra, hogy valakié lehessen, hogy valaki gondot viseljen rá, és azt sem bánja igazán, hogy épp nekem jutott. Ez kissé mulattat. De megadom neki, amire neki viszont szüksége van. Érzékelem, hogy lassul a lélegzése, lehunyt szeme alatt kikapcsolni készülődik az elme, mintha biztonságban volna a kezem alatt. Milyen könnyen hisz, milyen könnyen ad. Könnyelmű ártatlanság, megél bárhol, mint a gyom.
Épp csak rápillantok Juliára, de a figyelemem a fiúé, a fellobbanó szégyenkezésé, ízlelem, beiszom ezt is, ritka holmi, és az övé sem tart majd soká. Elmosolyodom a gyomra hangos kordulásán, az önkéntelenül megnyalt száján. Már csak őrá figyelek, távoli inger a hattyú távozása. A fiú nyögése érdekel, a mocorgása a kezem alatt, érdeklődéssel kísérem minden rezdülését, a kezem a torkára siklik finoman, érzem benne a lefojtott, szomjas köszörülést, az egész teste könyörög, de az elme fegyelmezett marad a kimerültség és a fájdalom ellenére is.
- Jó fiú – ismétlem meg lágyan, érzékelem a kezem alatt azt is, ahogy ficereg a bőre alatt a bestiája, érzem az izzását, szinte az ízét is, vajon hol lenne az a pont a szomjazásban, éhezésben, ahol megismerkednénk? Vágyom rá, vágyom a pumára is, belefúrni az ujjaimat a vastag bundába, de még nem jött el az ideje a találkozónak. Előbb a fiú kell, teljesen és tökéletesen. – Becsülöm az önfegyelmed. – Végigsimítom a lapockáján a szíj vágta sérülések alatt a heget. – Bizonyára eddig is volt részed fájdalomban, nélkülözésben – cirógatom tovább, a másik kezem a csípője alá siklik, vakon találom meg azt a másik sebhelyet rajta. – Idővel többet viselsz majd el. Türelmes leszek veled – ígérem súgva, és a számmal végigsimítok a nyaka ívén, aztán a vállán, annyira forró, mégsem tudja átmelegíteni bennem az élettelen húst, ahhoz nem elég a teste, a vére kell. – Ez már nem a büntetésed… ezt ne felejtsd el – nyalom meg a vállcsúcs melletti izomköteget, az egyik kezem a felkarjánál fogva, a másik a csípőjénél szorítja le a ketrecre, miközben lecsapok, feltépem a bőrt és mélyen a csuklyásizomba marok, hogy a véréhez jussak. Forrón, élőn csap a számba, de még annyit sem veszek el, mint először, beérem néhány korttyal, ennyi elég ahhoz, hogy megtartson holnap éjjelig. De próbára tesz a mértékletesség, az éhség ott van még bennem, ha halványabban is. Néhány percig még tartom, csitítva, kinyalom a sebből a szenvedés ízét, aztán eleresztem, felegyenesedem róla, hátralépek egyet.
- Most igyál és egyél, fiú.
Vissza az elejére Go down
Alec Mason

III. Vérpuma
III. Vérpuma
Hello Darling, my name is

Lakhely : St. Louis
Kor : 22
. :
You cauterize my sense of being
I'm breaking down,
I'm barely breathing now
You say that I'm your favorite game

Hozzászólások száma : 38
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Re: Free like birds
» beküldték: 2020-03-23, 15:57
Passing encoded to bones
To: Balian
Úgy simulnak el bennem a csattanások tompa hangjai, mintha félrevert harangok lennének, már ezt is utálom, hallani, ahogy egy ütés a bőrömön landol, ahogy a húsba váj, legyen az öv, tenyér, vagy a cipő talpa, az ököl kegyetlensége, vagy a betonba vert fej görögdinnye kongása, gyűlölöm hallani ahogy eltörik a csontom, ahogy az orrom megroppan, abban a pillanatban a fájdalom lecsengni nem képes érzetét és a tudatot, hogy később nyoma lesz. Törték már el az ujjaim, a bordáimat, éltem már át nagyobb fájdalmat és nem is azzal van a bajom, hogy húszat rám vert az övvel, pedig a hurkák sajogva égek, hanem azzal, ahogy engedelmesen neki pucsítok, ahogy a keze a farkamon térképez, mintha csak a tenyerembe nyúlna, pont annyira nem érdekli semmi belőlem. Ettől lesz keserű íze a könnynek, mert más a fájdalom sírása és más a megalázás könnye, most a kettő vegyül bennem össze. Felröffen a hangom, beszívom a levegőt, a markába gyűri a semmi farkam, lehunyom a szemem, számba veszi, felírja a listára; megvan. Nem hiányzik a testemről, de pont annyira nem érdekli, ahogy semmi más sem belőlem. Igaza van Kyrillnek, egy olyan nagyvad, mint ő hamar fog megunni és akkor majd lepasszol valakinek, aki lenyúzza a bőröm és végül a csontjaimat szórja halomra, ha nem ő teszi meg.
Lustán gördül le a könnycsepp a szempillámról, megszívom az orrom, lenyelem a taknyom, a sós könnyeim nem oltják a szomjam, annyira ki vagyok tikkadva.
Beledörgölöm magam a simogatásába, ebbe a csontkézbe, a hulla tenyerébe, de ezt legalább ismerem, megszoktam, hogy vámpírok simogatnak, nekem mindegy ki visz el egy körre, nekem nem jut tiszta szoba, nem részem finom ágynemű, nekem sikátor jut, szopás a kuka mellett és baszás a fal tövében, ezek jutnak nekem. Olyanoktól mint ő, olyan jéghideg hulláktól, akik a véremtől lesznek forrók, nem elég, hogy ócskán fizetnek meg, még a vérem is adjam nekik, hogy álljon na farkuk, amit aztán lecumizhatok. Ők ilyen becsmérően érnek a farkamhoz, ha ugyan, de valljuk be, hogy a sliccem azért megy tropára, hogy a seggem felszabaduljon, nem az ölem.
Igaza van Millernek, ennyit érek, amit a vámpír belém táplál, a kedvére formál, ő teszi az értéket a testembe, neki simulok hát, elveszem a vigaszt belőle, hogy ne fulladjak bele az önsajnálat mártírkodásba. - Köszönöm.  – illik megköszönni, meg mert nem bántott igazán, én egyszerűen nem bírom a fájdalmat, összeomlok alatta, mert gyenge szar vagyok, szégyellem, hogy ezt sem tudom neki adni, még azt sem, hogy kiélhesse magát velem, hiszen … csak van erre valaki mása.
Ellazulok a simogatása alatt, pedig olyan hideg, de annyira jól esik, hogy az állat is elcsendesedik bennem. Apró kis béke szigete és én kiélvezem. A másik váltó zavar fel belőle, a szégyen azonnal felforral. Biztos ő is sokkal erősebb nálam, azt mondjuk nem nehéz.
A hideg kéz a torkomon, mintha máris próbálná kitépni belőlem, mintha a gigám is veszélyben lenne, nem nyelek, nem lélegzem, nem létezem.
Korog gyomrom, csak a vízre tudok gondolni, arra, hogy inni akarok, mégsem moccanok, míg nem ad engedélyt, tudom, hogy hiba lenne, végzetes. Akár el is veheti, ha mohónak bizonyulok, de víz nélkül nem bírom más sokáig. Tágra nyílik a szemem, kiéleződöm megint, élénk leszek, a rács fáj a bordák alatt, a keze a hátamon, a régi sebhelyen siklik. Becsüli az önfegyelmem… ha tudná milyen nagyon nehéz. A gyomom apróra rándul, fáj az éhség. – Ismerem a nélkülözést, otthonos az éhség. – vallom be, mert valóban az, a hangom is reszelős a kiszáradt torkom mélyéről, szinte előmorgom a szavakat. A puma élénken ficánkol. Megkérdezném miért kell többet bírnom, miért nem jó így? Miért kell megformálni? A válasz egyértelmű, mert az övé vagyok és neki úgy felelek majd meg, akkor biztos meg sem érzek húsz csípést a nadrágszíjjal. Az Alfám vajon büszke lenne rám? Nem hiszem. Sebes a szájpadlásom a kiszáradástól, végig karcolja a nyelvem. – Köszönöm a türelmet. – makogja a hangom, de nem bírom sokáig, elő fog törni belőlem a vadállat sivatagi szomja, a túlélésre hajt, a vérem pulzálásban, ő azt érzi muszáj cselekedni, bepánikolok a kezétől, vergődik a bensőm, mert a csípőmre fog, belenyúl egy másik régi emlék lenyomatába, mennyire ismeri máris a semmi testem. Az ajka is hideg a nyakamon, minden pihém égnek mered alatta, javítok a terpeszemen, ösztönösen tudom, hogy ő fog előbb enni, máris ízlelget, a szívem felcsavarodik az agyamig, majdnem elájulok úgy csapkod. Forró levegőt fújok ki, pislogni sem merek, de nem is tudnék, a félelem felizzik bennem. Inkább még húsz ütés, negyven, száz. Lihegve sistereg a bőröm, a félelmem ömlik ki, a rettegés, a nyelve alatt viszolyog a bőröm, mert tudom mi következik, megállom, hogy könyörögjek, hogy ne tegye, már az előtt nyüszítek, hogy lecsapna a szája, aztán csak sikítok, vergődöm a szorításban, olyan erősen szorítom a rácsot, hogy eltöröm az ujjam, hallom a tompa reccsenést, oda a mutatóujjam, a többi is recseg, ropog, vergődöm, csapkodom magam az eszeveszett fájdalomban, a borotvaéles fogak behatolása is szörnyű, de ami ezután következik, arra nem is emlékeztem, hogy ennyire rossz. A csontok elégnek a testemben, a puma ordítva menekül a mélybe és sikítok kiszáradt torkomból, zokogva verem magam a rácshoz, nem bírom ki, nem, nem megy. Az egész pár pillanat, olyan hirtelen lesz vége, ahogy lesújtott, de még mindig sikítok, még mindig vergődöm és megint hangosan zokogok, szavakat súgok, ahogy csillapodik a testem vergődése, a remegés marad, a fülemben a saját hangom, a sírásom, a szavak, amiben azokat hívom, akik számítanak, s aztán már csak reszketek és sírok. Már nem vagyok éhes sem, szomjas sem, semmi sem.
Elcsendesedem, eltűnik rólam, a törött ujjam lehajtogatom a rácsóról, a begémberedett ujjperceket és reszkető lábaimmal lecsúszok a ketrec elé, hogy öklendezve próbáljak levegőt venni. Már pontosan tudom, hogy emiatt akartam megszökni, emiatt és minden más miatt. Négykézláb próbálom üríteni a gyomromból a semmit, savat köpök a kőre, elharapott nyelvemből a vért. Hallom őt a zúgáson át. Sután indulok a víz felé és mohón kapok a pohár után, reszkető épp kezembe veszem, lehajtom a tartalmát, még az is fáj, a gyomrom nem boldog, a torkom az, a szám az, a gyomrom pedig háborog. Enni? Most? Nem tudok enni. Mint egy utcakölyök térdelek a tálca felett és bámulok az ételre, várom, hogy csillapodjon a remegésem. Nagyot nyelek, leteszem a poharat, muszáj… kérdeznem. – mosdóba kimehetek majd? – csupán ettől függ mennyit eszek meg, ha nem, akkor apró adagot veszek a számba, annyit, hogy ne hányjam ki, kivert kóbor kutya… azok ilyenek, csak ők zabálnának, én pedig nem merek. A számba tömök egy kis kenyeret, forgatom a még mindig nyálmentes számba, ennyi víz kevés, fájón nyelek, felé sem merek pillantani, sajog a testem a veréstől, a vállam a harapástól, a lelkem a leigázástól.
Egyik apró falatot nyelem a másik után, alig is nem hányom ki, folyton fellázadnak a beleim, a szívem sem csitul. Nem akarok többet bírni, nem akarok semmit sem bírni. Nem akarok semmit, összegömbölyödni akarok, dédelgetni a karom, a testem, a lelkem, az Alfámat akarom.



"We live on the cusp of death thinkin' that it won't be us,
It won't be us, it won't be us, it won't be us,
Nah, it won't be us"
Vissza az elejére Go down
Balian

III. Árnyjáró
III. Árnyjáró
Hello Darling, my name is

Lakhely : Kárhozottak Cirkusza
Kor : 679
Hozzászólások száma : 58
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Re: Free like birds
» beküldték: 2020-03-23, 18:45


mig magadra gondolni mersz,
mig sajnálod az életed,
mig nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan
Néhány korty csak, de az egész törékeny lénye robban mégis a nyelvemre, a puma forrósága, éhsége, a fiú szenvedése, a szégyene, a rettegése, az ártatlansága, a titkos vágya, hogy helye legyen a világban, hogy valaki törődjön vele, gondját viselje. A napok óta tartó éhség és a sóvárgás, hogy újra ízlelhessem, semmit nem vettek el az értékéből, sőt annál inkább intenzívnek érzem az ízét, az erejét. Folytatni akarom, vadállatként akarom marcangolni, végigmarni a teste valamennyi porcikáját, ameddig teljesen ki nem ürítem, meghágni a tőle elvett vértől keményen, és aztán újabb réseket szakítani rajta, amelyekbe belehatolhatok, miközben tépem, rágom a kapálózó húsát, és felfalom a nyüszítését, a sikoltozását, a zokogását is, ahogy azokat hívja sikoltva, akik nem fogják már megmenteni tőlem, a csonttörés ropogását, akarom, még akarom, az egészet magamnak akarom, egyetlen kielégíthetetlen, tomboló éhség vagyok. Magamat is csitítom, miközben végigfekszem a ketrecbe préselt testén, és csak nyalogatom a csordultig telt csuprot, mintha kiürült volna már, de fizikai fájdalom nem megadnom magam a sóvárgásnak, hogy folytassam. De nem teszem.
Csak a szenvedését nyelem mohón, azt az érzést, ahogy vergődik alattam, ahogy rángatja a mellkasát a zokogás, ahogy lassan elcsendesedik, csak sír és reszket. A forróságát eszem, ami már az enyém is. A véréből ennyi is elég ahhoz, hogy valamelyest átmelegítsen, hogy működésre bírja a porhüvelyt. A farkam keményen nyomódik a nadrágomon keresztül a csupasz combjának. Eleresztem a felkarját, amibe véraláfutásokat martam, miközben lefogtam, és a kezéhez nyúlok, lefejtem az ujjait a rácsokról, hogy szemügyre vegyem a törött mutatóujját. Előfordul az ilyesmi. Kapálózás közben összetörik a csontjaikat, letépik a saját ajkukat, darabokat vájnak ki a saját húsukból. Bekapom az ujját, a számban érzem a törvégek gyötrelmes lifegését, mennyire akarnám szétrágni, ahogy te teszed olykor, és folytatni a táplálkozást. De nem teszem. A magamévá sem teszem most. Túl sok fájdalmat okoznék, és még úgy vélné, ez is a büntetés része. És akkor azt sem állnám meg, hogy újra belé harapjak. Szétroncsolnám, mert roncsolni vágyom, mértéktelenül habzsolni a rángatózását, a sikoltozását, és tönkretenném, kiégetném a szeméből a fényt, csak mert annyira tetszik a csillogása, hogy kínfehéren vakítani látni vágyom. Kiengedem a számból az ujját, és felegyenesedem róla. Még vigyázni kell rá, nehogy összeroppanjon. Ne túl hamar. Ne még. A fiúnak most megbocsátásra van szüksége, és még túlságosan új ahhoz, hogy megértse a megbocsátást abból, hogy élek minden porcikájával.
Pattanásig feszített bennem a vérszomj, miközben nézem, ahogy lecsúszik a ketrecről, és négykézlábra zuhanva öklendezni kezd, ökölbe szorul bennem a gerjedelem. A megbüntetésre váró tigriseiden persze alighanem kitölthetném a kedvem, ha akarnám. És persze ott van a hattyú és a medve is, akik nem tettek túl elégedetté a ketrecválasztásukkal. Talán megteszem. Pedig meglehet, épp arra vágyom, hogy még egy napig éhezzem a fiúra, és holnap éjjel elvegyem, amitől ma megtartóztattam magam. Addig megnyugszik. Erősödik egy keveset. Figyelem, ahogy a tálcához kúszik, és mohón felhajtja a pohár tartalmát. Örömömre szolgál, hogy nem okádja azonnal vissza.
A kérdése csak még egy ok, hogy a nyakánál fogva vágjam rá a ketrecre újra, és kettétépjem.
- Édes gyermek. – Leguggolok mellé, a kezembe fogom az arcát, megtörlöm a vértől és gyomornedvtől maszatos állát, megsimogatom az ajkát is egy ujjammal. A szemébe nézek. – Azt mondtam, egyél. Ez azt jelenti, megeszed, amit eléd tesznek. Lassan rágsz és lent tartod. – De csak néhány másodpercig gyönyörködöm benne, nincs rá több idő. Felegyenesedem. A kezem ott marad a fején, a hangom is gyengéd, elevenebb is a vérétől, azok nedvesítik a szikkadt hangszalagokat. – Az utolsó morzsáig, ameddig a tányér ki nem ürül. Minden mástól függetlenül. – Nekem kedvem lenne a testében a saját piszkában pácolódva is, sőt. Ő azonban most a félelemről tanul leckét, nem a szégyenről. – Julia majd megmutatja, hol tudod elvégezni a dolgod. – Az ujjaim a hajában játszanak, miközben kis falatonként gyűri magába az ételt. Nézem egy darabig. – Kapsz még vizet. A ketrec nyitva marad. Holnap a műsor után fordítok rád időt, addigra az irodámban legyél. Balra fordulsz, aztán jobbra, át a fémajtón, és felmégy a lépcsőn. – Röviden, tagoltan és érthetően elmagyarázom neki az odavezető utat, aztán megismétlem, amíg úgy nem vélem, fel is fogta. – Ha bárki kérdezné, elmondod, ki vagy. Itt a kulcs. – Egyszerű, régi típusú kulcs, középhosszú, vékony láncon. Hagyom a földre esni mellette. – Addig a ketrecben maradsz. Amit enni kapsz, megeszed. Érthető?
Csak néhány másodpercet várok a reakciójára, aztán simítok egy utolsót a fején, és ott hagyom. A kesztyűm a ruhái halmában marad. Van másik.
Vissza az elejére Go down
Alec Mason

III. Vérpuma
III. Vérpuma
Hello Darling, my name is

Lakhely : St. Louis
Kor : 22
. :
You cauterize my sense of being
I'm breaking down,
I'm barely breathing now
You say that I'm your favorite game

Hozzászólások száma : 38
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Re: Free like birds
» beküldték: 2020-03-24, 12:21
Passing encoded to bones
To: Balian
Elakad a lélegzetem, még bőven égek a fájdalom lázában, még sóhajt bennem a könyörületlenség szaga, annak a félelemnek a bőséges tüze, amit nem tudok legyűrni, képtelen vagyok magamba olvasztani, mert nem jussom, nem fizetőeszköz, nekem a fájdalom egy irreális élmény, valami, amit nem tudok, nem akarok megszokni. Annak ellenére, hogy a testem kiválóan ellenáll, az agyam tudja, hogy nem helyénvaló.
Még érzem a fogait magamba, pedig éppen az ujjam feszegeti a rácsról, felnyüszítek a gyomromból, a fájdalom most onnan önt el, és a pániktól kihagy egy, majd még egy ütemet a szívem, hallom, ahogy leharapja a törött csontok mellén, az eleven húsnak érzem simulni a nyelvét. Ne!, néma könyörgés az ajkamon, ahogy meglódul a szívem, mintha át akarna zuhanni a rácsokon, be a semmibe és visz engem is, ha lehet őrültebb tempót ver, mint előtte, ha lehetne, de nem lehet. Kaphatok ennyi idősen szívinfarktust? A lábujjaim megint görcsbe ugranak, meg sem moccanok, tudom, hogy megharap, vajon az ujjam elvesztése fog jobban fájni vagy a harapása? Mire végig gondolom már csak farkát érzem a combomnak simulni. Aztán vége, leolvad rólam én pedig zokogva a ketrecről, hogy a kajához kússzak, ez vagyok hát, mocskos utcakölyök, itt a zsivajban, ami elhal, míg jelen van és tudom, hogy sok fül volt tanúja a kisemmizésemnek, semmi sem számít, összetörtem, mindig is össze voltam, nem nehéz üvegszilánkon taposni és még több alkotóelemre bontani, ahogy azt a vámpír teszi velem. És az ujjam sem bántotta, csak benyálazta.
Fölé görnyedek a tálcának, csitítom a tokrom szomjúságát, felteszem az egyértelmű kérdést, hangtalan a mozdulat, amivel elém guggol, engedelmesen tartom a fejem a kezébe, még rágni is elfelejtek. Kerülöm a szemkontaktust, belénk vert viselkedés, nem nézel vámpír szemébe, még a csecsemők is tudják, tiszteletben tartják. Biccentek, megértettem. Megeszek mindent, lassan rágok, ha megmondja mennyit rágja per perc, azt is betartom, csak ne vonjam a haragját magamra. A gyomorom remegése még a hasam hullámzásában is látszik. A keze a hajamban vigasztaló, meleg, tőlem forró, a kevés vértől, ami most nem is hiányzik, nem küzd ellenem. Megértettem, mindent is megértettem. Újabb falat a számba, megint öklendezek, rágok, a hányást is visszarágom, ha azt kéri. Hallom a szavait, képtelen vagyok beszélni, nem is hiszem, hogy választ vár, szerintem tudja, hogy az agyamba vésem minden egyes szavát. Kapok inni, Julia, dolgom végezni. Rendben, minden rendben csak legyen vége mára. Műsor után, akkor az hajnal, nem napszállta után fél órával, hanem a hosszú műsor után, amit még sosem láttam, hallottam róla, de ez a cirkusz nem a köznépnek van fenntartva, ide a belépő két estém összbevétele. Kulcs, iroda, nyelek, kiráz a hideg, balra-jobbra-fémajtó-lépcső, nyelek megint. Ép kezemmel csipegtem az ételt, de végzett mára velem, ha semmi hülyeséget nem csinálok, akkor nem lesz baj. Kulcs, máris. Béna kezemmel nyúlok érte, a tenyerembe zárom, elakad a levegő bennem, a kaja a gyomromban, öklendezés. Balra-jobbra-fémajtó, lépcső, mit mondjak ki vagyok? A nagykutya pincsije? Mindegy, ezen gondolkodom később. A ketrec felé pillantok, újból felgyűrődik a gyomrom tartalma.- Igen Uram! – mindent is megértettem.
Akkor bőgöm el magam megint, amikor távozik. Kezdetét veszi a tortúrám. A véget nem érő órák halaszthatatlan kínszenvedése.
Húzom az evést, hogy minél később kelljen a ketrecbe másznom, de megteszem, ezt kérte. Szétszakad a gyomrom a kajától, olyan rosszul esik, hogy megsajnálom magam, hogy ennem kell, pedig imádok enni. Az alsóm veszem vissza meg a pólóm, a nadrágot sok részre hajtogatom, a kesztyűt és a keresztet a ketrecen hagyom, már annak is ürülök, hogy egyiket sem nyelette le velem. Kimerültem kúszok vissza, hogy megkezdődjön a rémálmom, a kezemben tartott kulcsot és órát tartom a koncentráció közepén. Műsor után, az olyan hajnal egy, tehát ha egy órával előtte elindulok nem késhetek el.

Két órával később rájövök, hogy az óra büntetés, hogy a ketrec nagyobb átok, mint hittem, hiába férek el jobban, hiába tudom, hogy nyitva van az ajtó, mert, ahogy a vámpír elmegy beindul a hangorkán, szerencsére védve vagyok itt kicsit, de hallom túl jól… kizárom, mindent kizárok. Elhelyezkedem az ajtóval szemben, a fejem alá gyűrőm a mocskos nadrágot, a hajam így is összeállt, nem ártana neki egy mosás, az arcom is retkes, a gyomrom is fáj, szemben velem nyulak… nem is láttam eddig őket, a nyitott ajtó fókuszában figyelem őket, a mozdulataikat, leköt pár órára… 5 perc 17 másodperc az a pár óra, meg fogok bolondulni.
A fáradságtól kettőig is alig látok, de ha lecsukom a szemem, azonnal ki is kell nyitnom, hogy lássam senki nem csukta be az ajtót, kidugom a lábujjam, ha valaki rám bassza, akkor az eltörik, de tudni fogom. A nyulakat figyelem, az orruk mozgását, a füleiket, egy idő után mindet felismerem a mozgásban, tudom melyiknek kókadtabb a füle, hol van folt rajtuk..., a közérzetem összeomlik, annyira fáradt vagyok, hogy a sírás kerülget, kimehetnék… ha mernék, de nem merek. Az anyámra gondolok, hogy most mennyire szánna, mennyire sajnálna, eszembe jut egy dal, azt dúdolgatom, míg a nyulakat tartom szemmel, izegnek, mozognak, nem sejtik, hogy kaja szerepet szántak nekik, a puma odabent élénknek szaglászik feléjük, ha éhes lennék, ami már nem vagyok... Elalszom… szinte azonnal felrugdos a kedves női láb, víz, kaja, nem egyeztettem, hogy enni kimehetek? Nem, biztos nem, belopom a ketrecbe, a nő a kezemre tipor, csak, hogy megmutassa megteheti, könnyed laza, mozdulattal guggol elém, szemrevételez, összezavar, mi baja van velem? Aligha nem a vámpír ugyanúgy gazdája, mint nekem, bekerültem egy falkába… Falka. Az Alfámra vágyom, olyan szívroppantó honvággyal, hogy megint rosszul leszek. A reptéren úgy fájt elköszönni tőle, hogy ha meg lehetne halni szívszakadásban, ott helyben megtörténik. A nő csak bámul rám, viszonozom, mi mást tehetnék? – Okos fiú vagy, remélem nem húzod sokáig. – hasonló jókat neked is, biztos lehetsz benne, nem, nem húzom sokáig. A puma olyan éhes rá, hogy belehülyülök, az illata merő zsákmányállat, a vére édesnek tűnik, a hasánál bontanám fel, nem is a torkánál, hanem a zsigerinél. Lassan, élvezettel kaparnám ki a gyomrát… - Egyél gyorsabban. – talán ha itt hagyja a tálcát azzal vágom le a karom, vagy mire gondol? Végig nézi, minden pillantása gúnyos, megalázó, el sem ér, a nyulakat figyelem mögötte, hogy a puma is oda koncentráljon, ne a nő nyakába vágyjon harapni, alig bírom féken tartani.
Kicsivel később kapok egy ütött-kopott vödröt, nesze neked dolgod végezni, vésznek idejére egy negyed guriga klotyópapír, díjazom, hogy nem a kezemmel kell.
A ketrec az ellenségemmé nő, ahogy telnek a lassú percek, egyre jobban gyűlölöm, egyre kisebbnek tűnik, tudom, hogy valaki becsukja az ajtót, ha elalszom, akkor a rém rám zárja, így is bennem burjánzik a vágy, hogy letépjem magamról. A nyulak, igen a nyulak. Ott vannak, a kis foltos engem figyel, mindig visszatér és néz, bele a szemembe, mintha beszélne hozzám, kis idő után a hangját is hallom a fejemben, buzdít, hogy vessem le a ketrecet magamról és végezzek már vele, ott… ahogy a fejét felemeli, ott látom a vért a bundája alatt áramlani, a puma élénkebb, mint bármikor. Összecsikordulnak a fogaim. Nem lenne nagy vadászat, vigasztalom, hiszen el sem tudnak futni, hát be vannak zárván, én is nyúl vagyok. Tennesseere gondolok, anyámra, apámra, az elmúlt évekre, az óra elviselhetetlenül hangos a fülembe, de el nem mozdítanám, a nyulak… Ott vannak még a nyulak, kicsinálnak a kurva nyulak.
Elalszom….nyulakkal álmodom és hattyúval, a nyakamban pórázzal sétálok egy mezőn, süt a nap, a vámpír mégis jelen van, kety-kety-kety-kety, veri a szíve. Hozz nyuszit, parancs ez, de a pórázról nem enged, magyarázom, hogy így nem tudok hozni, nem ér el a póráz oda, nem érdekli, hozzak nyulat, tépem magam, a kurva hattyú a vámpírt öleli hátulról és nevet, nevetnek, rajtam, ahoyg rángatom magam… leszakad a fejem. Riadtan megugrok, felriadok, telibe fejelem a ketrecet.
Meg fogok őrülni. Ott a nyulam, engem figyel, rohadék nyúl, direkt idegel, helyezkedem, hanyatt fekszem, felhúzott lábakkal, hasra, oldalra, a másikra, hogy ne zsibbadjak el, használom a vödröt, nincs ebben semmi, szartam már utcán faltövébe is. Igaz akkor nem remegett a combom a megerőltetéstől.
Annyira fáradt vagyok, hogy összefolynak a szemem előtt a kibaszott bundások. Órákkal később fedezem fel a szomorú leopárdot egy másik ketrecben, ehhez a nyakamat ki kell törni, mégis megteszem, most egymást nézzük, ő vajon látja a geci bolyhosokat? Hátat fordít nekem, meg sem érte a nyakizmaim feszegetését. Elalszom, álmodom, Vele, megint.
Az őrület minden éber órában engem környékez, ennyire még soha nem vártam, hogy elhúzzak innen.
Kidugom a bokám az ajtón, lesz mire taposni a pincérnek, megteszi, nem vártam mást, a bakancsának lenyomata megmarad a lábamon, vérben mászott előtte… kedves. Lezajlik a kedvenc kajálásom, a nézésével, becsmérlő ajakjátékával, odavakkantott szavaival, felvicsorog a puma bennem. Úgy belezabálna a puha kis hasába.
A vödör a menedékem, mellé hugyozok, már célozni sem tudok, erre sem jó a farkam.
Fetrengek, kínlódom, sok idő ez magammal és a gondolatimmal meghányom, vetem a sorsom és beszélek a kurva nyulakhoz.
El sem hiszem, hogy eltelik a nap, ez valami ajándék, innen nézve ezer éve volt a reptér, a napfény, egy zuhany, mit nem adnék egy zuhanyért.
Végül előmászok, van egy órám oda érni, már kinéztem a csapot magamnak, és persze használom a vödröt, mindent kifacsarok magamból, a végén aranyeret is kapok, úgy erőlködöm. De elég cink lenne befosni a fájdalomtól.
A csaphoz bicegek, az izmaim azt sem tudják minek keltünk fel, megnyitom, alá tartom a kezem, megmosom, aztán az arcomhoz emelem. Állj! Szóval nem mondta, hogy használhatom, lehet? Nem lehet? Úgy döntök nem lehet. Csak  a kezem mosom meg, pedig a hónaljam is kéne, ezerszer izzadtam le és hűltem vissza, büdös vagyok, mint kolera idején ehettem volna. Merészen kimosom a seggem, abból nagy baj nem lehet, vagy de, vállalom.
Kinyújtóztatom magam, és visszaveszem a nadrágom, zsebre dugom a kulcsot, az órát, a láncot, a kesztyűt, nem azt oda mégsem merem, a nadrág derekába tűzőm és a nyulak elé guggolok, elköszönök tőlük, a büdös életben soha viszont nem látásra.
Már-már kedélyesen szinte csukott érzékekkel haladok át a termen, el innen, nagyon el, a hugyosan büdös szőnyegről, a ketrec őrületéből.
Balra fordulok, undorító ez a hely, aztán jobbra, hideg van, az egész helyet belengi valami sötét erő, egyenesen félek, mi van ha… nem, nincs itt semmi, szegény nyuszik, hogy a picsába jut ez az eszembe?
Fémajtó. Kinyitom azonnal az utam állják, ki a vagyok, mi vagyok, mi a faszt akarok? Oké. Ki vagyok, az egyszerű, mégis csak Balian nevét nyögöm el, hozzá megyek, ő vár, nem, én fogok rá, van kulcsom, el az utamból.

Illetlen vagyok az irodában, annak rendjében, tisztaságában, a koszos kis koldus. A jól ismert asztalra teszem a kesztyűt, és vetkőzni kezdek.
Összehajtogatom a kukára érdemes ruhákat, még az övet is visszafűztem, nem mintha számítana.
Komor sötét mászik a falakról, félelem szaga terjeng, automatikusan átveszem, az előtt kezdek el félni, hogy az iroda közepén térdre ereszkednék. Kiülök a sarkamra, lehajtom a fejem, a lábujjaim elnyújtom, helyezkedem, körbenézni sem nagyon merek, mi van, ha figyel? Terpeszt nyitok, hogy kényelmesebb legyen, míg várok. Rá, megint rá, de ha nem hibázok, ha már nem tette ezzel a röpke mosdással, akkor ma talán nem bánt, nem nagyon. Pedig fog, már azzal, hogy belém kóstol, de amilyen büdös, koszos vagyok, lehet meg sem harap nem talál tiszta felületet rajtam, a kosz foltokban ül meg a bőrömön, a hajamban, az arcomon, a combomon.
Várok, gyere már!



"We live on the cusp of death thinkin' that it won't be us,
It won't be us, it won't be us, it won't be us,
Nah, it won't be us"
Vissza az elejére Go down
Balian

III. Árnyjáró
III. Árnyjáró
Hello Darling, my name is

Lakhely : Kárhozottak Cirkusza
Kor : 679
Hozzászólások száma : 58
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Re: Free like birds
» beküldték: 2020-03-25, 09:44


mig magadra gondolni mersz,
mig sajnálod az életed,
mig nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan
- Tudom, hogy te vitted ki a repülőtérre. Hogy veled töltötte a nappalt.
Már elnyugodott bennem a vérszomj, amikor a gepárdod jön hozzád, és én a termeidhez kísérem. Szinte csak nosztalgiából motozom meg a helyiségnél, ahol néhány percet várnia kell rád, tudom, hogy most már nem próbálkozik semmivel. Előnyt remél tőled, és szépen játszik. Nem mintha ezzel magasabbra emelkedett volna a szememben. Még mindig nem értette meg és nem értékeli a figyelmed kitüntetését. De igyekszik elégedetté tenni téged, és végre a kedvedre tesz, én pedig azt akarom, hogy minden gyönyört megkapj a világtól, amire csak vágysz.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz – veti oda a szavakat.
- Éreztem rajta a szagodat. Még a rettegésen, a verítéken, a véren keresztül is megjelölte – elmosolyodom, bár megerőltetést jelent. – De most már az én szagomat viseli.
A dühe robbanása forrón árad szét a helyiségben, gyorsan mozdul, de mégsem elég gyorsan, a két kezemben már ott a két kés, amelyek a torkának szegeződnek.
- Végre az ujjad köré csavartad Mesterünket, nem lenne kár, ha mégis elrontanád egy hibás lépéssel? – a pillantásom az övébe fúródik, de ő kerüli az enyémet, ettől a dühe is valami gyámoltalan köntöst ölt, zihál. – Mi lesz akkor a fivéreddel? – Csak egy rándulás a szám sarkában, ó, én nagyon is akarom, hogy hibázzon, és végre elnyerje méltó helyén az elhasznált játékaid szemétdombján… de azt nem akarom, hogy feldühítsen, vagy pláne hogy csalódást okozzon neked. Örömöd van benne. Ameddig ki nem facsarod belőle az utolsó csepp örömöt, addig újra és újra el kell jönnie az öledbe gömbölyödni és a szíved szerint való ritmusra dorombolni. – Ezt bizonyára nehezen hiszed el, tekintve, milyen önhitt és arrogáns vagy, gepárd, de annak, hogy a fiú az enyém lett, semmi köze hozzád. Kedvem lelem benne, ezért megtartom. A pomme de sangom lesz. Vigyázni fogok rá. Meg kellett persze büntetnem, amiért elszökött, de nyugodj meg… nem voltam kegyetlen. Alig sírt.
A pengék hegye beleszalad a nyaka bőrébe, ahogy megindulna, rosszallóan ciccenek. Nem szereted a tőled eltérő kezek nyomait rajta. Ő is tudja.
- Rohadj meg – sziszegi.
- Gondolkodj, gepárd. Biztosan kockáztatni akarod a jóindulatát egy kis kurva miatt? Akivel voltaképpen… eddig sem törődtél különösebben. Hagytad, hogy mások konca legyen az utcán, vámpíroké is, akiket annyira megvetsz. Csak idő kérdése volt, hogy kitörjék a nyakát. Nem volt problémád azzal, ahogy napról napra roncsolják és tönkreteszik. – A gepárd dühét felváltja a bűntudat. Lesüti a szemét. Remélem, a beszélgetésünk nem akadályozza meg abban, hogy szépen mosolyogjon majd neked. – Csak az zavar, hogy a véréért cserébe otthont, gondoskodást, védelmet kap? Sokkal többet, mint amennyit te ígértél. A fiú első körben fel sem tűnt Neki, így gyanítom, nem lehetett valami szoros kapcsolatotok. Én valóban megvédem majd mások érintéseitől, s nem csak fellángolásszerűen futok majd oda hozzá, ha lehorzsolta a térdét. Tartozhat valahová.
- És akkor össze kéne szarnia magát a megtiszteltetéstől, hogy tartozhat egy szörnyeteghez? Erre utalgatsz?
A dühödt, gúnyos horkantásával mit sem törődve néhány másodpercig hallgatok, aztán folytatom, ennek a beszélgetésnek ugyanis konkrét célja van, s nem az, hogy a játékszereddel szórakozzam, bár valóban van némi élvezeti értéke annak, ahogy csikorgatja a fogait és látványosan forognak az agyában a fogaskerekek. Jelzésértékűen leeresztem az egyik kést.
- Mégsem adhatok meg számára mindent, amire szüksége lehet. Más alakváltókra, valamire, ami a falkát pótolja… forró testekre. A lányaim persze készséggel felmelegítik, ha azt parancsolom nekik, azonban… - Igen, most már figyel. Még a fullasztóan tömör energiái is kissé lanyhulnak. Elmosolyodom. – Bizonyára késztetést érzel, hogy túlbecsüld a befolyásod, és megpróbáld kiesdekelni nála, hogy engedjem szabadon. Ha racionálisan gondolkodsz, magad is beláthatod, hogy ez biztosan nem fog megtörténni, s azt is, miért. Minthogy azonban nem feltételezem rólad a racionális gondolkodás képességét… Ha jól viselkedsz, és szépen elfogadod, hogy ő az enyém, és nem bőszíted fel Mesterünket feleslegesen a követelőzéseddel, akkor meglehet, hogy megengedem, hogy időről időre nyalogathasd a sebeit. Találkozhatsz vele. Láthatod. Hozzáérhetsz. Ha azonban csak szóba hozod előtte a fiút, akkor gondoskodom róla, hogy a közelébe se kerülj, amíg él. Gondolkodj.

*    *    *

A pillantásom éhesen simít végig a bőrén, ahogy mintaszerűen, meztelenül térdel az új szőnyegen. Nem ragaszkodtam volna sem a térdepléshez, sem ahhoz, hogy eleve meztelenül várjon, és ne csak érkezésemkor kezdjen vetkőzni, de biztosra ment, az igyekezet pedig mindig becsülendő.
Nem szólalok meg, csak becsukom magam mögött az ajtót, elfordítom a kulcsot is a zárban. Ráérősen leülök vele szemben az egyik karosszékbe. Még percekig csak nézem, ahogy térdel, láthatóan beszívom a teste kétnapos szagát, évszázadok alatt ez, amit most piszkosságnak él meg, hallatlanul tisztának számított volna. Ez a kor ki akarja lúgozni az életet az élőkből. A pillantásom megállapodik az ölén, a természetes szőrzeten, ez is kedvemre van. Visszahozta a kesztyűmet. Milyen kedves. Az asztalra nyúlok érte, a számhoz emelem, az ő szaga érződik rajta. Mosolyogva dobom vissza az asztalra. A teste körvonalaiból ítélve kielégítően evett, bár úgy látom, sokat nem pihent. Majd idővel megtanulja, hogy a lehető legjobb formájában jöjjön elém.
- Állj fel. – Mondom egy idő után, amikor már a legkisebb részletet is megfigyeltem rajta. – Tedd a kezed a tarkódra. – Újabb percekig csak nézem kedvtelve, kesztyűs kezeim közt egy széles pengéjű ezüstkést forgatok. Egy idő után aztán megpakolom a combomat, és várom, hogy odajöjjön. Addig várok, míg rá nem veszi magát, hogy az ölembe húzódjon. Szinte éget a forrósága, felmordul bennem a vére utáni éhség, pedig újkeletű, szelíd hiány ez, ébredés óta tart csupán. Nem akartam a neheztelő pillantásodat látni a nyilvánvaló jóllakatlanságom láttán, különösen azután nem, hogy az ajándékoddal gondoskodtál arról, hogy legyen mit ennem. – Azért vagy itt, hogy táplálj – simítok végig a nyakán. – De ma beszélni is fogsz – érintem meg a száját futólag, aztán tovább is halad a kezem a testén. – Aztán meglátjuk, hogyan tudsz még szolgálni – a hátán végigsikló tenyerem a segge partjai közé siklik, itt más tapintású a bőre, nem olyan felpuhult a verítéktől, frissen érdes inkább. Sötét mosoly húzódik a számra. – Előre megmosakodtál nekem? Ez kedves. – Finoman végigfektetem az eddig a kezemben tartott kést a combján, a penge ezüstjétől érzékenyen kipirosodik a bőr, pedig még csak bizsergeti, az igazi fájdalom majd később jön, hiszen nem sebeztem meg. Egyenesen a szemébe nézek, és neki is ezt javaslom egy érintéssel az állán, aztán a másik, felszabadult kezem is a seggére borul. – De már nem vagy kurva, fiú. Ez a nyílás itt – egy ujjal nyúlok bele szárazon, a kesztyűmet sem vettem le hozzá, aztán a másik oldalról még egy ujj, szétfeszítem, próbálgatom a rugalmasságát – semmivel sem különlegesebb rajtad, mint a többi. Talán belerakom a farkam. Talán valami mást rakok bele. Talán más részeidre fordítom a figyelmem – pillantok a farkára, még mindig feszegetem ráérősen, az ajkamon bujkál a mosoly, a pillantásom egyenesen a szemébe bukik, felfalom a tekintetében lakó, kendőzetlen énjét, az eleven fényét.
- Julia megfelelően gondoskodott rólad?
Vissza az elejére Go down
Alec Mason

III. Vérpuma
III. Vérpuma
Hello Darling, my name is

Lakhely : St. Louis
Kor : 22
. :
You cauterize my sense of being
I'm breaking down,
I'm barely breathing now
You say that I'm your favorite game

Hozzászólások száma : 38
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Re: Free like birds
» beküldték: 2020-03-25, 11:20
Passing encoded to bones
To: Balian
Minden igyekezetem ellenére azonnal ideges leszek, ahogy a szobába lép, pedig vártam, olyan nagyon, hogy végre történjen valami, most pedig elönt ez a félelemmel vegyes pánik, amit mindig ki fog váltani belőlem. Nem hibáztam, semmi bűnt nem követtem el, most nem büntethet meg, de mindennek ellenére ő egy vámpír, elég magas rangban, ha ugyan ezt lehet így hívni, hiszen ő a város urának jobb keze, ez elég magasra emeli. Elfordul a kulcs a zárban, felkolompol a szívem. Akkor tehát feltételezi, hogy menekülnék. Vagy és ez sem jobb, másokat akar kizárni, egyik sem jobb a másiknál, nagyot nyelek és semmi de semmi nem történt. A másik és ebbe eddig bele sem gondoltam, hogy nem a műsor elöttre hívott, ergó nem egy órát akar velem tölteni, ahogy azt előre mondta. Kifújom a levegőt, biztatóan vállon veregetem magam képzeletben, a kezem szorul csak ökölbe. Nem lesz baj Alec, rendben lesz minden. Már most remeg a szám, gyáva vagyok, a nyulakhoz kéne bezárni, oda való vagyok.
Halkak a léptei, könnyű súlya alatt alig szusszan a fotel. Fel sem nézek, a lábait tartom szemmel, mégis befogadom, ahogy a kesztyűért nyúl, vigyáztam rá, cserkészbecsszó. Nem gyűrtem nagyon, de tény, hogy átvette a szagom, ami a szippantásból ítélve a kedvére való, a bűzöm, én pedig bocsánatot kérnék érte. Hosszan várat, tudom, hogy közben engem néz, én pedig a bakancsának a márkáját próbálom megtippelni, hogy a ködös gondolatokat elűzzem messzire, az biztos, hogy meg fog harapni, talán, ha szerencsém van… nem lesz. A tekintete súlya söpör végig rajtam, életre kelti az energiákat.
Megrezzenek a hangjától, amit már úgy ismerek, mint a saját tenyeremet, tudom hol viszi le hangsúlyt, milyen mélyen ejti a betűket. Azonnal engedelmeskedem, rugalmas mozdulattal állok fel, a mellkasomban belerobban a szívem. Összezárom a lábaim és emelem a kezem, a tarkómon összefűzöm az ujjaimat, kapaszkodom magamba, csak a légzésemre figyelek, a térdeit bámulom, elnyitom a vállaimat, hogy a könyökeim párhuzamosak legyenek a vállaimmal, ebben eddig semmi újdonság nincs, teljesíthető. Feljebb pillantok rajta és ekkor kúszik a látóterembe a kés. Egy pillanatra hunyom le a szemeimet, ezüst. Látom a csillogásán, de gyűlölöm az ezüstöt. Is. Beszívom a vámpír illatát, mély levegőkkel telítem a tüdőm.
Értem a hívást, egyetlen másodpercet sem hezitálok, ha hív, menni kell, nincs ezen mit gondolkodni. Magabiztosan szelem át a távolságot, azt akarom, hogy erősnek lásson, úgyis pikk-pakk összeomlok. A kezem marad a tarkómon, nem adott rá más utasítást, megállok előtte, jobbommal a balja mellé lépek, balommal át a combjain, beljebb araszolok, feltérdelek a fotelra, bénázok kicsit, de a kezem elég jó lenne egyensúlyozni, így azonban, csak arra hagyatkozhatok, hogy macska lakik bennem, igaz jó mélyre bújva, neki ma nem kell a műsor. Végül csak lebontom a kezem a nyakamból, letámasztom magam a fotel támlájára, míg elhelyezkedem a combjain és azonnal vissza a kezem a kiindokló pontra, ahogy fixen érzem őt magam alatta. Igyekszem távol tartani a mellkasom tőle, az arcom is.  A lábszáram alatt a fotel anyagát, a bőröm alatt a hidegségét fogadom a testembe. Nem evett, remek. – Tudom, Uram! – már mondta, hogy ez lesz a dolgom, vagy csak nekem egyértelmű, megbánom, hogy megszólaltam, mert nem kérdezett, nem kell beszélnem. Az érintése alatt felborzolódik a bőröm, nem tehetek ellene. Beszélni? Minek? Annyira sok hibát véthetek, ha szavalat kell formáznom, nagyon meg kell maradnom agyban, hogy ne bakizzak. Biccentek, ha azt akarja szavalok neki, felolvasom a Háború és Béke bővített kiadását és aztán a Gyűrűk urát is. Csak adja ki utasításba és a nyúl engedelmesen ugrik. Reszket az ujja alatt a szám, de erős akarok lenni, összeszorítom a fogaimat. Kedvtelve simogat, ömlik belőlem a hőség, a pánikra hajlamos test melegsége. Most mégis alá adom magam, olyan jól esik, hogy majdnem felborulok tőle, imádom, ha hozzám érnek, ha olyan ér hozzám… De most simogat kedvelten és ez jó, felmorog a hangomból az elégedettség.
Hogyan tudom szolgálni? Ugyan mit adhatnék én neki? Vért és könnyeket és tulajdonképpen ez kell neki belőlem.A nyakát nézem a garbója alatt, az állát, a szájának vonalát, ahogy beszél, hogy ne is lássam a kést. A gerincem elfolyik az érintése alatta, istenem, de jól esik. Lesiet a keze a seggemre, besimogat a vágatba, az ajka azt meséli nem kellett volna megmosnom. Hiba. Első.
Nem. Aprót megrázom a fejem, nem neki, nem azért, hogy felkínáljam, de nem mondom ki. Azért tettem, hogy legalább kicsit ne érezzem magam retkesnek, de nem kellett volna. Kedves. Faszt. Hiba.
Úgy ver a szívem, majd kiszakad és 5 perce lépett a szobába. Jó lesz ez….
Elfintorodom az ezüst érintésre, kellemetlen, nem elviselhetetlen, de nem jó, mintha allergiás reakcióba lépne a testem vele, leráznám, de nem moccanok, apró szúrások, ha sokáig hagyja ott élesebbé válnak, aztán késdöfésekké.
Pillekönnyed érintéssel kéri el a tekintetem, merészen emelek az államon és a szemeibe nézek. Azonnal légszomjam lesz. A sötét szemek elnyelik az enyémet, két keze lefagyasztja a testem, nem bírom megállítani a sűrű pislogást, az ujjaim gyúrását egymáson a tarkómon.
Nem, nem vagyok kurva, már elmondta és én lezártam az össze kapcsolatom, ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy még érkezik hívás a mobilomra és keresnek az ügyfeleim, hogy könnyed szopásban részesítse őket a csendes, hallgatag, engedelmes fiú.
Halkan nyögöm el a feltáró érintést, fáj, de elviselhető, megszokott, a kesztyű anyagától sem csúszik, amúgy is tök száraz vagyok, az izomgyűrű ellenáll, neki feszül, hiába lazítok nem fog kevéssé fájni. A szám vonaglik meg, a testem nem ellenkezik, pedig a fájdalom is feltölt. Összecsikordulnak a fogaim a társujja érkezésére, mégis halkan lélegzek csak, nem bontom a szemkontaktust sem. Rányalok a máris kiszáradt számra. Értettem. Aprót biccentek, vagyis inkább csak egy hosszan pislogással jelzem, hogy megértettem a seggem pont olyan tulajdonrész, mint bármi más, kicsit sem lesz kellemesebb ahogy feltérképez, sőt az érzékeny hús lassan enged, a penge a bőröm égeti.
Talán valami mást, megint összecsikordulnak a fogaim, nem ellenállás ez, csupán az ideg levezetése, a begörbült lábujjakkal egyetemben. Érettem. Valami mást… hízelgő. A pánik felugrik a torkomba. Újabb hosszú pislogás, megértettem.
Az arcát figyelem, a lefelé eső tekintetét, felbizsereg a lágyékom. Nahiszen, a farkam … adja isten, hogy nem arra gondol, hogy felboncolja, lenyesi… de sok mást amúgy sem tud vele kezdeni, persze elveheti a keménységét megint, mint múltkor, de nem hiszem, hogy nagyon érdekli az átlagos szerszámom, engem sem érdekelne. Visszafogom a hangom.
Újra a pillantásom fürkészi, kérdés.
- Igen. – felszakad a szó, a visszafogott panaszos nyögés igene ez, eddig bírtam féken tartani, mert beszéltet és mert az érintése kicsit sem esik jól, annak ellenére, hogy az izom enged lassan, hogy száraz bensőmben kényelmesebben elférnek az ujjai, de ettől nekem nem lesz jobb. – Bár…- újabb nyögés. – nem igazán kedvel engem. – eszembe sincs bemártani a nőt, mellékes infó, lehet nem kéne többet mondanom igenél és nemnél, de tény, hogy a gondom viselte, hozott enni és adott egy fémvödröt, még klotyópapírt is. Sűrűn emelkedik a mellkasom a légzésem ütemére. Magamba iszom a látványát, a szemének váltakozó színét, az éhségének hidegét, a testembe hatoló csont hideg ujjakat. Megint borzalmasan szomjas vagyok, lehet már örökké az maradok a közelében.
Pedig a maga módján szép az indián, szép a szeme, a vastag szemöldöke, a milliónyi szeplő, ami az évek alatt csak kifakult, de nem tűnt el, ha eszik belőlem és fog, akkor élénkebben látszanak majd, érzem a haja illatát, a bőrének semleges szagát, nincs szívverés, nincs sóhaj, nincs légzés, talán nem is pislog, nem szárad ki a szeme?
A szeméből szeretném kiolvasni mit vár tőlem, mit fog velem tenni, a kés… annyira remélem, hogy csak bemutató példány. Érzem a saját szagom az ő tisztasága mellett, mint egy illetlen betolakodó egy szentélybe.  



"We live on the cusp of death thinkin' that it won't be us,
It won't be us, it won't be us, it won't be us,
Nah, it won't be us"
Vissza az elejére Go down
Balian

III. Árnyjáró
III. Árnyjáró
Hello Darling, my name is

Lakhely : Kárhozottak Cirkusza
Kor : 679
Hozzászólások száma : 58
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Re: Free like birds
» beküldték: 2020-03-26, 15:09


mig magadra gondolni mersz,
mig sajnálod az életed,
mig nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan
A félelme úgy kap lángra, amikor belépek a helyiségbe, mintha felkapcsoltam volna a villanyt, előtte nem volt ott, most halvány, édes illatával átitatja a levegőt – csak azért lélegzem, hogy érezhessem a szagát, a félelemét és a testét. A zár zörejére beüt egy riadt, extra ütés a szívverésébe. Látom remegni a száját, pedig fel sem emeli a tekintetét hozzám, rám sem mer nézni, ugyan, ennyire nem bántottam. Még. De azt így is érzékeli, hogy én nézem, megérzem az energiáit is, ahogy készülődnek, a kajla kölyökpuma vibrálását, neki még igazán nincs oka félni tőlem, bár ez biztosan nem marad így… sokáig.
Ruganyosan ugrik, hogy szót fogadjon, a hasa besüpped az előreugró bordaívek alatt, vámpírérzékekkel még a szívcsúcslökés is látható a bordái között, a nyakán, a kulcscsontok közötti mélyedésben is látom a verőerek lüktetését. Nem alultáplált, mégis látok benne valami törékenységet, talán a világos bőre teszi, vagy inkább az arca, a nagy, macskametszésű szempár nyílt, átható tekintete, amit most elrejt előlem. Látszik az arcán minden, áttetsző víztükör. Még az, is hogy most látta meg a kést. Lágyan végighúzom két ujjam a pengéjén középütt, mintha a gerincét simogatnám.
Megint gondolkodás nélkül engedelmeskedik, a mozdulataiban nem tükröződik az a félelem, ami szivárog belőle, csak egy biccentéssel helyeslek. Kivárom, hogy ügyetlenül az ölembe csússzon, és elhelyezkedjen. A hajlataiból forrón árad felém az illata, a teste szinte égetően melegnek érződik, és fokozatosan növekedni kezd bennem a sóvárgás, hogy a magamévá tehessem ezt a forróságot, az én ereimben zúgjon végig és élővé tegyen, amilyen eleven ő is. Nem vártam választ, de a hangját is egy biccentéssel nyugtázom, eddig úgy látom, elég hallgatag ahhoz, hogy szükségtelen legyen megtiltanom neki a beszédet. Árad belőle a rettegés, de igyekszik uralkodni magán, s ezt helyesen teszi, aztán pedig önkéntelenül elnyugszik a kezem alatt, vérállat, rabja az érintésnek, talán még azt is megpróbálja elhitetni magával, hogy nem fogom bántani, hiszen simogatom… de ez is csak néhány másodpercig tart, aztán már a pánik verdes bezárt madárként a bordái kalitkájában. Pedig nem tekintem különösebb hibának, hogy megmosakodott, nem engedtem meg, de nem is tiltottam. Ez csak egy lehetőség arra, hogy néhány alapvető dolgot tisztázhassunk.
Természetesnek veszi az ezüst okozta enyhe kellemetlenséget, elfogadja, elviseli. Helyes. A fintort egyelőre megtűröm.
- Te hívtad fel a figyelmem épp erre a részedre – mutatok rá szelíden a nyögése hallatán. Nem nyúlok hozzá kíméletesen, hiszen épp arra vagyok kíváncsi, mennyit bír. Szűk és rugalmas, ahogy valamennyi vérállat, hiszen kevésbé használódnak el, nem számít, hányan és hányszor mártóztak eddig belé. Szenvtelen határozottsággal feszítem szét, hogy újabb két ujjamnak helyet találjak. Úgy tűnik, e tekintetben nagyobb a tűrőképessége, mint más fájdalmak iránt, de ez is csak arról tanúskodik, hogy a megfelelő ingererősség és ismétlésszám mellett meg fogja szokni a többit is. Elveszem az egyik kezem, a másik négy ujját tolom a helyére, nem mélyre, ahhoz túl száraz, épp csak a záróizmot kényszerítem nyitva maradni.
- Az, hogy beléd nyúlok, természetes számodra, de a farkad érintését nem viseled el? – kérdezem, és rásimítom a tenyerem az ágyékára, úgy kócolok bele a szőrzetbe, mintha egy kutya füle tövét vakargatnám, aztán a kezembe veszem, forgatom, szemügyre veszem minden oldalról, lehúzom róla az előbőrt, végigtapintom a heréit is. – Nem látok rajta semmi rendelleneset. Magyarázd meg.
Próbál uralkodni magán, de attól tartok, kellemetlennek találja, ahogy időnként kihúzom belőle az ujjaimat, aztán újra visszatolom a lüktető forróságba egy-két ujjpercnyi mélyre. Nagyon vigyázok, hogy ne sértsem fel, még vérezni kezdene és az megkönnyítené a dolgot. Elmosolyodom a nyögésein. Még mindig úgy tűnik, a fájdalomküszöbe a combjai között a legmagasabb, így meglehet, mégiscsak különleges figyelemben kell részesítenem.
- Nem kedvel? – megrándul a mosolyom széle, mulattat a megjegyzés. – Julia nem kedveli a férfiakat. Úgy tűnik, téged is közéjük sorol, ha nem is értesz egyet – még a farkán a kezem, a hüvelykujjam végighúzom a makkján. Persze, rokonszenvét az sem alapozta meg, hogy miután ott hagytam a fiút tegnap éjjel, az ő seggében töltöttem ki a szükséget, amit a fiú keltett bennem. – Sokakat szolgált előttem, úgy adogatták egymásnak, mint a használt ruhát. Voltaképpen nem az ő hibája. Megvan a maga verébszerű bája. Gyakorlott szerető, és sokat kibír. Okos, jó megfigyelő, nem kelt feltűnést, hasznát veszem. De neki sosem volt része abban a kitüntetésben, amiben neked. Sosem volt több játékszernél. Hű hozzám, mert újrahasznosítottam, noha azért jutott hozzám, hogy – tovább feszegetem az ujjaimmal, az arcához hajolok, megsimítom a bőrét a számmal – még egy utolsó, hasznos célt találjak életében. Munkát adtam és parancsolok neki, de nem tekintem a magaménak. Ha valakinek kedve támad hozzá, megkaphatja. Te azonban az enyém vagy – siklik tovább a szám az a nyakára. – Most lássunk a dolgodhoz, fiú – súgom rekedten a verőérre, és megvárom, hogy elöntse a pánik, amikor már túlcsordul a vérében, akkor csapok le a torkára.
Természetellenesnek tűnik, nyűgnek, hiszen a harapásom minden erőfeszítés nélkül olyan, amilyen. Most mégis megtartok a fájdalmából valamennyit magamnak, és csupán annyi kínt engedek a fiúba vájni, amennyiről úgy vélem, elviseli, miközben lassú kortyokban, az eddigi két alkalomnál valamivel hosszabban magamhoz veszem a legelső fogást.
Vissza az elejére Go down
Alec Mason

III. Vérpuma
III. Vérpuma
Hello Darling, my name is

Lakhely : St. Louis
Kor : 22
. :
You cauterize my sense of being
I'm breaking down,
I'm barely breathing now
You say that I'm your favorite game

Hozzászólások száma : 38
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Re: Free like birds
» beküldték: 2020-03-26, 15:33
Passing encoded to bones
To: Balian
Úgy mászok az ölébe, mint egy ügyetlen balfék, aki erre is képtelen, de a félelem egyszerűen mintha kiölné belőlem a macska mozgását, annak ruganyos magabiztosságát. Félek tőle, bármikor a lába elé vetem magam, ölelem a térdét és könyörgök neki, hogy ne bántson. Még én is érzem, hogy a rettegés hullámokban önt el, ahogy megérint, ahogy megérzem a hideg testét az enyém forrósága alatta és tudom, hogy éhes, éhezik, Rám. A mozdulatai kedélyesek, kedvesek, belesimulok, miközben a vállam már zsibbad a tartástól, pedig most kezdtem, de miért nem kérheti el, amit más? Hogy boruljak a szájára, csókoljam, aztán szopjam le és ő megbasz, tádám, ennyi... most milyen egyszerűnek tűnik, amitől máskor a gyomrom is felfordul és csak úgy élek túl egy-egy aktust, hogy lehúzom az agyam a tudásról, csak a mechanika működik, a gép. A számban az íz, a nyelés reflexe, egy idő után már nem okádtam mindentől, már minden belefért, a szagok, az ízek, minden. Most pedig.... annyira nem ezt a részt akarja belőlem és szeretném tudni mit, hogyan tehetnék a kedvére, mivel? Mi az, ami megment engem attól, hogy bántson, hogy az a kés belém hasítson? 
Remeg a szám, az arcom is, a levegő, ami kiáramlik belőlem, a tüdőm szavatossága lejárni érződik. - Megszokás, Uram. - súgom halkan, nem a figyelmét akartam felhívni magamra, semmilyen szinten, egyszerűen ez nekem olyan bevett dolog, ami miatt mindig van nálam törlőkendő is, de az utcai kurváknál ez nem meglepő. 
Igyekszem nem fájdalmasan nyögni az érintését, de kíméletlen, kegyeleten, ahogy szétfeszeget, mégis megszokott, nem elviselhetetlen, sokkal jobban zavar az ezüst a combomon. 
Mégis kiszakad a levegő belőlem, ahogy próbálom az izmaim lazítani, utat engedni neki a forró testembe, el- elakad bennem, a kesztyűje szinte feltapad a testemre, minden kihúzásnál kitép belőlem egy darabot. Sűrűsödik a légvételem. Nem kérte, hogy élvezzem, nem is játszom hát el. Rányalok a kiszáradt számra, az arcát tanulmányozom, hogy mit válthatok ki belőle? Mit gondol vajon rólam? A semmi kurváról?
Hálásan pislogok, hogy megvált az egyik kezétől, de ez csak addig tart, míg a másikkal be nem pótolja. Kifújom a levegőt összeroppan a szívem a heves dobolástól, a félelem miazmikus sötétjétől, a sűrű riadalomtól. 
A hangja olyan semleges, mintha nem is érdekelné, csak kimondja, ami eszébe jut, miközben az ujja jár bennem, éppen azon a gáton keresztül, ami nem esik jól, amit hiába feszeget, folyton újra és újra feltöri a pecsétet, feszült izmok mozognak a talpamban, újból a számra nyalok. Csak érzem a kezét a farkamon, a szőrzetbe, mit Tennessee folyton ugatott, hogy ne, váljak meg tőle, de... Légszomjjal küzdök. Biccentek. Igen, sokkal természetesebb, mint bármi más, megszokott, hétköznapi, mint levegőt venni. Vicsor szalad az orrom tövébe, nem tehetek róla, de gyűlölöm, ahogy hozzámér, ahogy méricskéli, forgatja, tanulmányozza a farkam, mintha lenne neki jelentősége, de nincs. Magyarázd meg. Mély levegőt veszek. Nem tudok elvonatkoztatni az ujjaitól. - A farkamnak nincs.. jelentősége az életemben, nem veszem hasznát, azon kívül, hogy vizelek. - lassan formálom a szavakat, bele - belenyögök, mert az ujjai kegyetlenül siklanak át a szorításon újra és újra, minden behatolás mintha az első lenne. Semmi nincs, ami puhítsa. - Nem kívánja meg senki, nem kell senkinek. - forró levegő áramlik a számból, zavaromban elvörösödik az arcom, a füleim, a hajtövem leég, a szemem is bevörösödik. - Még engem sem izgat fel. - magyarázom félig csikorgó fogakkal. a vállaim zsibbadnak. - Jószerivel haszontalan, nem is működik ahogy kéne neki. Gondolom. - hiába élvezetet el a múltkor is, megtörtént, biológiailag lezajlott, de nem éreztem semmit, még soha nem adott nekem semmit, nyilván magamnak vertem már ki, de az csak levezetés, semmi olyan, amiről beszélnek, amiről mesélnek, semmi, nincs zúgás, nincs köd, nincs forróság, nincs semmi, csak egy megkönnyebbült sóhaj. Mit mondjak neki? Hogy rúgtak már el maguktól, mert hiába szopták pont ilyen löttyedt maradt? Hogy tapostak már rá dühből, tépték haragból, aláztak vele, nevették ki és igen... egyszerűen nem működik, gyűlölöm. Az ő kezében sem reagál, csak a félelme, húzza össze. - Gyakorlatilag halott hús. - jól sejtem, hogy ennek lelki oka kell hogy legyen, vagy valami trauma, ami nincs meg a fejemben, de nem akarom, nem kell, undorodom tőle. - Azért meg nem válnék tőle. - nyikorog a hangom, az ujja kegyetlen a seggemben, mégsem mozdulok ellene, egy fél utalást sem teszek, csak a testem jelzi, hogy nem esik jól. Egy pillanatig sem kétlem, hogy a löttyedt pöcsöm őt is jobban érdekelné egy tanulmánynál, egy testnyúlványnál.
Úgy ver a szívem, olyan szégyen van jelen, amitől még forróbb leszek, az arcomról leég a bőr, minden szavam őszinte, nincs benne semmi hazugság. Gyakorlatilag impotens vagyok. Vagy csak keményen szub és buzi is mellé, olvastam erről, de azt sem élvezem, hogy megdugnak... szóval.
- Nem - kinevet, még akkor is ha csak apró fintor a mosoly, de ő kérte, hogy az arcát nézzem. Kegytelen a keze bennem, még kegyetlenebb rajtam. Hallgatom a szavait. Nem kedveli a férfiakat, engem semmilyen szinten nem kedvel, a bokámon ott a tiprásának a láblenyomata. Érzem a kezét a farkamon, annyira érzem, olyan hideg. Meglep, hogy ilyen hosszan mesél róla, hogy beavat ebbe a titokba, nem is értem, de beiszom a szavait, csak a keze ne kötne le. Nem lesz szimpatikusabb a hattyú, nem is dolga, velem szerintem semmi nincs is. Sajnálom, hogy az élete semmit sem ér, de pacsi nekem. Az enyém sem.
Kegyben? Megrándul a szám, nem értem. Tulajdonképpen hízelegnek a szavai, kitüntet, kiemel. - Lehet ezért haragszik rám?! - alásimítom a szám az ajkának, a lehelete is hűvös, de akkor ez megmagyarázza, hogy mi baja a csajnak velem, ha különleges vagyok, de mitől lennék az? - Nem adsz másnak? - kérdezem nagyon reménykedve, mert az elején azt mondta, hogy tovább ajándékoz, hogy másnak dob oda és ez tulajdonképpen még hízelgő is. Egy pillanatra még a büszkeség is elönt, hogy ennyire számítok, végre valakinek.
Aláfordítom az arcom a szájának, lehunyom a szemem, aztán fel is pattan, a nyakam... a nyakamon a szája, hátrébb feszítem a vállaimat, hogy elférjen, de a szívem felpumpálja a ideget bennem, az adrenalin elönt, a seggem megfeszül az ujjai körül, a farkam is szinte fáj. - Kérlek. - kérlek ne bántson, had ne fájjon, de tudom, hogy fog. A remegés újult érővel rám tőr, ami a beszélgetés, illetve a beszéde alatt kicsit alább hagyott, most megint feszül minden bennem, felnyögök, már érkezik is a harapás. Felsikoltok, készülök rá,  hogy megint összeroppant, 10 körömön váj a tarkómba, a kézfejembe, az ujjamba, amit elérek és már jön is, a fájdalom nekem feszül, rázkódom a lábain, az ujjain, a kezében, a szája alatta. Elönt ez az emésztő forróság, mégsem érzem azt, hogy most fogok belehalni. A gyomrom felfordul, és elsírom magam, ömlik a számból a panaszos lihegés, a nyögések és tudom, hogy visszafogja, hogy nem robbantja belém, önmérséklet, muszáj megmutatnom, hogy ennyit elbírok, míg táplálkozik belőlem. A sírást nem tudom abbahagyni, sem a reszketést, de nem vergődöm, mint akinek nem baj ha leszakadnak a testrészei, csak legyen vége. 
Remeg minden porcikám, mert a harapás az, ami, fáj. A záróizmom erőszakosan lökné ki az ujjait, a kezem érte kapna, a számban csikorognak a fogak, a zokogástól hullámzik a mellkasom. Annyira gyűlöm a fájdalmat. Mégis hálás vagyok, hogy nem teljes erőből oltja belém, elviselhető arányba nyomja, de attól még gecire fáj.



"We live on the cusp of death thinkin' that it won't be us,
It won't be us, it won't be us, it won't be us,
Nah, it won't be us"
Vissza az elejére Go down
Balian

III. Árnyjáró
III. Árnyjáró
Hello Darling, my name is

Lakhely : Kárhozottak Cirkusza
Kor : 679
Hozzászólások száma : 58
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Re: Free like birds
» beküldték: 2020-03-27, 11:46


mig magadra gondolni mersz,
mig sajnálod az életed,
mig nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan
- Hm. – Tudomásul veszem a magyarázatot, biccentek, de az ujjaim már keresik benne a helyüket, milyen ingerlő az izmok ellenállása, milyen nehezen enged magába, vajon a kuncsaftjainak is ilyen erővel kellett beleerőszakolniuk magukat, vagy csak tőlem retteg ennyire, hogy reflexesen kilökne magából. – Lazíts – súgom lágyan, bár tulajdonképpen nekem mindegy, azt sem bánom, ha minden alkalommal szét kell tépnem, amikor élek a testével. Egyáltalán nem bánom. Milyen őszinték a reakciói, mennyire nyersek, nem játszik el semmit, nincsenek bevett panelek a csípője önkéntelen rezdüléseiben, a lélegzetvételeiben, a kiszakadó nyögéseiben. Ahogy a szájára nyal, milyen édes ez a folyton szomjas, folyton éhes kis állat. Én őt nézem, most ő is az arcomat figyeli, elmosolyodom, amikor találkozik a pillantásunk.
- Mindig kérdezhetsz, ha akarsz – hajtom kissé oldalra a fejem a ki nem mondott kérdés láttán, de csak a hangom ilyen gyengéd vele, az ujjaim kíméletlenül és teljesen szárazon járják be újra és újra ugyanazt az utat, várom, hogy betörjem a záróizmot, és a következő mozdulatra már ne fogadjon ellenállás. De a teste nem adja meg magát. Nem baj. Van időnk. Gépiesen folytatódik a mozdulatsor, miközben már a farkára fordítom a figyelmem. A levegővételére biztatóan biccentek, eddig is érdemi válaszokat adott a kérdéseimre, jobban teszi, ha valami együgyű szégyenérzet most sem akadályozza meg ebben.
- Tehát a seggedet mások figyelme teszi becsesebbé a számodra. A farkad értéktelen, mivel nem eladható. – Újra végigfuttatom rajta az ujjaimat, de még mindig nem látok rajta semmit, formás, arányos szerv, sem bőrhiba, sem más eltérés, egyedül a heréi körül fehérlenek vékony hegvonalak, végigrajzolom őket kíváncsian. – Halott hús – ismétlem meg a szavait, majd elmosolyodom a kiegészítésen. – Nem áll szándékomban megcsonkítani… hacsak valamiképpen okot nem szolgáltatsz, akkor azonban vétek volna valami olyasmit elvennem, amit amúgy sem kedvelsz magadban – teszem hozzá lágyan. – Én úgy láttam, hogy a testi funkcióid valamennyien hibátlanul működnek, a hiba tehát nem a húsban van – teszek egy kósza, ingerlő mozdulatot a farkán. – Meglátjuk. – Nem mintha számítana. Nem várok tőle élvezetet, bár valószínűleg ettől a hamvas, szégyenkező teremtménytől a gyönyör is épp olyan szórakoztató volna, mint a fájdalom, nem jelent hiányt, ha arra egyáltalán nem képes. De mindenét a szolgálatomba kell állítania, az enyém, nekem kell adnia valamennyi titkát, a test és lélek titkait egyaránt.
Julia történetét tanmesének szánom, egyúttal arra is alkalmas, hogy a fiú végre felfogja, hogy a sok szenvedést ígérő helyzete voltaképpen megfelelő perspektívába helyezve irigylésre méltó is lehet. Nem vagyok benne biztos, hogy érti. Talán majd idővel. Nem is reagálok a találgatására, engem vajmi kevéssé érdekel, mit vagy kit kedvel vagy nem kedvel Julia. A fiú bokáján halványan látszó cipőnyomról viszont még tárgyalni fogunk.
- Kedvellek, úgy döntöttem, megtartalak – simítok bele a hajába a kérdésére, amiben a reménykedés és a büszkeség úgy villan fel, mint egy kis gyertyaláng, el kell mosolyodnom rajta. – Megbocsátottam a tévedésed. Ezt azt jelenti, hogy senki nem érhet hozzád, hacsak engedélyt nem adok rá. Ha csalódást okozol, meglehet, hogy megtapasztalod, milyen volna a védelmem nélkül az életed – érintem meg az ajkát, az állát. – De te okos fiú vagy. Nem fogsz csalódást okozni nekem, igaz? – az ajkam lágyan végigsiklik a szája mellett, a füle felé, rácsókolok a fülére, mielőtt a nyakába fúrnám az arcom, hogy végre belekóstolhassak újra.
A bután kibukó kérleket figyelemre se méltatom. Sok minden van, amit kérhet, és sok mindent meg is adok neki, ha kéri. Ez azonban nem kérlelés tárgya. Lemondok az élvezet egy részéről, hogy megkíméljem az összeroppanástól, ez is eltávolít a táplálkozás valódi, extatikus ösztöntevékenységétől, de ezúttal nem vagyok annyira elnyújtottan, kínzottan éhes, mint legutóbb voltam, amikor már napok óta böjtöltem a neki adott határidő végét várva. De még így is, a forró, szenvedéssel és rettegéssel teli életereje selymesen ömlik le a torkomon, még így is kéjjel tölt el, ahogy végigzúg az ereimben a síró, sikoltozó fiú fiatal, tiszta vére, és életre kelti rajtam a húst. Mély lélegzetvétellel szakadok le a nyakáról.
Elégedetten nézek végig rajta, az ujjaim körül görcsösen ráng és védekezik a teste, a farka szinte összezsugorodott a kezemben, de a reszketést leszámítva gyakorlatilag meg sem moccant, ugyanúgy ül az ölemben, még a penge sem hullott le a combjáról. Nem szívesen tettem, de megszolgálta a kíméletet. Nagyon jó. Lenyalom a számról a vért, belecsókolok a sebbe.
- Bátor kis pumám – morzsolom a szavakat a hajába, arcbőrébe, még feszítek rajta egyet-kettőt, de a teste görcsösen ellenáll. Kihúzom az ujjaim belőle, a farkát is eleresztem, felemelem és félreteszem a combjára helyezett pengét. Aztán leveszem a kesztyűt, hogy a csupasz kezeim teli tenyerével simogathassam végig, tőle meleg a kezem, tudom, hogy az érintés meg fogja nyugtatni. Megérintem a kezét, leengedheti, amúgy sem bírná már sokáig ezt a fegyelmezett testhelyzetet, hiszen reszket, azt akarom, hogy úgy élje meg, kibírta. – Jól csináltad. – Megsimogatom az arcát, majd szemügyre veszem a kezeit, a véres félholdakat, amiket a harapásom közben vájt magába, és a múltkor eltörött ujját is. Végigcirógatom az ezüst hagyta bőrpírt a combján. Magamhoz húzom, a nyakamhoz nyomom a fejét, hagyom, hogy hozzám simuljon, és szépen kisírja magát. Lassan, ráérősen cirógatom rá vissza a melegét, de az említett rendellenességeknek utána kell ma járnunk. Kinyúlok a telefonért, egy melléket ütök be.
- Hozzám, most. – Mindössze ennyit mondok, aztán néhány másodperc után felállok, hogy kinyissam a belülről bezárt ajtót, de addig sem engedem ki az ölemből a fiút, a combja alá nyúlva támasztom magamra, a karomban tartom könnyedén, mint egy gyermeket. Szép, ártatlan gyermek a gyönyörű sikolyaival. Visszaülök, simogatom a haját, a hátát, mindenhol, ameddig le nem csillapodik a zokogása, és csak után húzom el magamtól annyira, hogy lássam az arcát. Végigfuttatom az ujjaim a nyakán, a mellkasán, a hasán, aztán a mutatóujjammal körberajzolom a csípőjén az égésnyomot. – Beszélj erről a sérülésről – kérem, a hangom legalábbis kéri, az a mozdulat is gyengéd, ahogy visszanyúlok az ölébe, és csak simogatom szinte féltőn.
Vissza az elejére Go down
Alec Mason

III. Vérpuma
III. Vérpuma
Hello Darling, my name is

Lakhely : St. Louis
Kor : 22
. :
You cauterize my sense of being
I'm breaking down,
I'm barely breathing now
You say that I'm your favorite game

Hozzászólások száma : 38
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Re: Free like birds
» beküldték: 2020-03-27, 15:04
Passing encoded to bones
To: Balian
Nem tudok összedolgozni a testemmel, pedig ha erőltetném menne, akkor a seggem nem feszülne az ujjaira ilyen kérlelhetetlen könyörgéssel, a levegő elakad bennem, a tüdőm hangosan sajog, pedig nem történik olyan, ami ne lenne hétköznapi, ne lenne teljesen megszokott. Most mégis zihálok a kíntól, nem a testem fáj, sokkal inkább az, hogy nem tudom megadni, nem tudom egyszerűen neki adni, mert valami bennem felhúzza ezt a gátat. Amitől a testem feszesen felajzott gumi a kifeszített ujjak között, az izom képtelen felpuhulni, ahogy én is az vagyok rá. Megrebben a szemem a súgásra. Lazítanék, próbálok. Elönt a szégyen, hogy neki kell ezt tanácsolni nekem, hogy ennyi idő után az utcán, még mindig ezt kell hallanom, hogy a máskor oly engedelmes testem nem muzsikál a keze alatta, pedig annyira próbálom, de úgy feszít, a kesztyű mindent feliszik belőlem, mintha csont hideg ujjakkal feszegetne a föld keménysége alól. Pedig próbálom, lihegni sem akarok ilyen erősen, ám a fájdalom jelen van, megalázó nekem, hogy ezt sem tudom neki adni. Képtelen vagyok. – Sajnálom. – vallom be őszintén, miközben mélyen belül tudom, hogy nem számít, neki pont annyira élvezete az is, ha én a fájdalomtól sziszegek, mint, ahogy az is, ha élvezném. Éppen és képes lennék rá, tudnám élvezni, ha magát a szexet tudnám. Megjátszom neki, ha szeretné, ha a penge nem égetné a combom, ha a karom nem zsibbadna a nyakamban, ha nem rettegnék olyan nagyon, hogy a szívem körül minden izom magától remeg, a bordáim közt érzem ezt a suta rémületet, amit akkor szoktam, ha tudom, hogy különösen kegyetlen az ügyfél, aki bejelentkezik, lehet hallani a hangjukon.
Mosolyog rajtam. Kinevet vajon? Viccesnek tartja, hogy a kurva még arra is képtelen, hogy a sokat használt segge működjön?
Biccentek. A tarkómban megfeszül a fejbiccentő izom, hogy egyenesen üljek az ölében, a combjain, az ujjai nem pihennek, nem kímélnek. Kérdezhetek. Megjegyzem. Tulajdonképpen lehetne kellemes ez, a szájának vonala is érdekesebbé válik ettől a kurta mosolytól, ami nekem szól, engem emel fel és dob is vissza. Mulat rajtam. Beszélni kezdek, bele-belenyögök, hiszen a keze nem pihen el, ahogy én sem tudok tőle, a szívverésem még gyorsabb lesz, még egyenetlenebb, néha kihagy egy fájó ütemet, ahogy rápréselek a záróizomra. Összeszorítom a szemem, hogy tudjak figyelni másra is, mint a durva ujjazásra. – A seggemnek és a számnak van értéke. – ezeket hasznosítom. – Volt. – javítom ki, mert azt mondta többé nem lesz, nem úgy, hogy azok más számára elérhetőek legyenek, tanulékony vagyok, tudom, hogy többé nem adhatom el. Ráharapok a számra, kiszakad belőlem egy fojtott, rövid ah.
Begörcsöl a talpam, kedvem lenne lelökni a kezét a farkamról, ha megmernék mozdulni, mert annyira zavar az érintése, hogy felcsikorognak a fogaim. Pedig csak vizsgálgatja, nézegeti. Felhörrenek, vagy inkább felröffenek, a visszatartott levegő megremegteti a szám, az ujjai feltérképeznek egy régi sebhelyet, valamit, ami miatt majdnem elvesztette ezt a becstelen szerszámot, a tökeimet legalábbis, de mint láthatóak, azokat zsebben hordom. – Üm. – halott hús, pontosan jól látja, a seggem meg mintha egyre nehezebben viselné el, ahelyett, hogy engedne, ahogy kell neki. Feltorlódik a orrom tövében a vicsorgás, megállom, hogy felmorogjak, hogy a puma hangján ráfenyítsek, hagyja a farkam. Fellélegzek, nem csonkít meg… hacsak. Amit nem kedvelek? Magamon? Akkor nem képviselek a számára értéket, semmi kedvelni való nincs rajtam, különösen szép sem vagyok, átlagos, belőlem nem ömlik az a fajta szépség, ami másokból, akik sikeresek, akiket ismertem és jó kurvák voltak, keresettek. A hangja olyan lágy, annyira ellentétes az ujjaival magamban, még lehet kedvelni is tudnám. Szép a vámpír, ehhez kétség sem fér, tulajdonképpen nem bánt.
Talán nem a testemben van a hiba, talán abban, hogy a testem csak egy eszköz és a farkam, mint olyan nem használatos benne, nem kell senkinek, szerintem őt sem érdekli. Végig pattog a testem a lúdbőr, az ingerlésre, panaszosan felnyög a hangom, minden szőrszál glédában áll a karomon, a combomon, a tarkómon, még a hasamon is. Kín, megalázó semmi reakció tőlem. A vér az arcomba rohan, a lábaimba, hogy meneküljek. – Meg? – olyan bizonytalanul kérdezek vissza, összerándul a szemem. Mit akar meglátni rajta? Elvette már, hogy kemény legyen, elvette már, hogy elélvezzek, mi kell még? Neki nem fog kelleni, ő nem fogja a szájába venni, nem akarja magába, miért nem tudunk mással foglalkozni?
Liheg a légvételem, a testem védekezik ellene, összehúznám magam kicsire, ehelyett feszülök az ölében, egyenesre húzott gerinccel, sajgó vállakkal, hogy a könyökeim megtartsam, odakínálom mindenem neki. A borzongástól hegyes mellbimbókat, a verdeső szívem látványát a bordák között, a hasam horpadását a légzés erősségétől.
Kedvel? Megvillan a tekintetem, megint a számra nyalok, szomjazok. Mit kedvel bennem? Annyira megkérdezném, de vélhetően a leigázott szubságomat. A hála kiugrik a pillantásomból, nekiverődik az övének, és aprót elmosolyodom, éppen csak egy rándulás a számon. Akkor az ujjait nem hívná vissza? Újabb hála ömlik végig a mellkasomból a szívem környékéről, még én is érzem felcsapni a puma vad energiáiban. Akkor tiszta lap. Aztán azonnal beborul az ég. Elképzelni nem merem mi történne velem. Görcsölnek a lábujjaim. Az egész vádlim. – Nem, Uram…- halk vagyok, megint csak panaszos nyöszörgés, pedig szeretnék erős lenni, mint egy katona. Nem, Uram. Igen, Uram. De gyenge fos vagyok.
Félig lehunyom a szemem a szájára, hideg, de olyan jól esik a felhevült szégyennek belőlem. Beledörgölöm az arcom, alá simogatok , lehunyom a szemem, megreszketek  a csókra és későn tudatosul bennem, hogy mit csinál a nyakamban. Kipattan a szemem, elnyílik a szám és a harapás fájdalma után azonnal érkezik ez a zsigeri fájdalom, a pokol tüze a bensőmben, felkészülök rá, hogy leájulok az öléből, a testem összerázkódik és megértem… megértem, hogy visszatartja. Mégis elönt a fájdalom, végig vágtat bennem, erő kell, hogy ne vessem le magam az öléből ordítva, hogy ne rántsam le a kezem, ne vergődjek, csak felzokogok és átadom maga, a visszafoghatatlan remegésnek, ennek a kiaknázó fájdalomnak, mi alatt ropog a gerincem, a szívem feldarálja a légzésem, ordítva szívom be a levegőt, minden körmöm kapaszkodik valamibe. Sírok, zokogok, sikoltok vigasztalhatatlanul, minden porcikám külön remeg, a mocskos hajam alatt a fejbőröm kap lángra. A fájdalom lesiet a lezsibbadt lábszárba, a pumpáló lábujjakba, úgy szorítom őket egymáshoz, hogy félek eltörik. Hüppögve zokog a hangom, amikor leválik rólam és nem bírom abbahagyni, most kezdek csak igazán remegni, a testem küzd a kés ereje ellen, az ujjai ellen magamban, az ellen, hogy ne fulladjak bele. A nyála végig csordul a szám szélén, lefolyik az államra, a könnyeimmel együtt, vacogva reszketek, annyira fázom a tűzben. Megrezdülök, pedig csak csókot ejt a sebre, de felkészülök egy fájdalmasabb harapásra, pedig ettől is kimondhatatlanul sajgok. A síársomtól alig hallom meg a szavait. Bátor?  Még jobba bőgök, kigúnyol. Nem vagyok bátor, pedig a hangja és a szája simogat, nem vagyok bátor! Gyenge vagyok, úgy lennék neki erős. A testem köré feszül, egyszerűen lezár, pánikoló a szívverés a végbelemben, aztán végre megszűnik a feszítés, hálásan felhörgök. Rángatózva pumpál az izom. A farkam is elengedi, a kés is lekerül rólam. Jutalom. Akkor tényleg bátornak tart! Én meg bőgök, már ettől is. Fáj a szívem, sajog a mellkasomban.
A könnytengeren keresztül látom, hogy leveszi a kesztyűt, a forró keze megérint, kikulcsolom az ujjaimat egymásból és leeresztem a két karom. Vége? Tényleg vége? Jobb kezemmel automatikusan végig törlöm az arcom az orrom alatt.
Annyira meleg a keze, vigaszért bújok hozzá. – De….- felzokog a hangom, nem bírom visszafogni. – Sírok. – hogy csinálhattam volna jól? Amikor bőgök és reszketek, amikor a fájdalomtól görcsösek az izmaim. Mi ebben a jó? Mitől jó? Jobb akarok lenni, szolgálni őt, hogy ne legyek az új Julia. A kezem az ölembe ejtem, az ujjaim is reszketnek, várcsíkok szennyezik a koszos bőrt a karomon. A vámpír ölére esik a pillantásom, a leplezetlen vágyára. A szenvedésem keményítette meg. A tőlem forró kezébe döntöm az arcom, a sírás nehezen csillapodik. Olyan jó a csupasz keze, olyan kegyes lehetne, ha jó lenék… ha jó lennék neki. Jó lehetek, igaz? Hiszen kedvel? Mély sóhajjal dőlök a nyakába, esetlen köztünk a kezem, mire észbe kapok az orrtövem borul a nyakába, összekönnyezem, nyálazom a felsőjét és a két kezem engedélyt nem kérve tőlem, a dereka köré fonom, szorosan magamhoz ölelem, két karom a vékony alakja köré összpontosul, bárcsak verne a szíve. Lazítok az ölelésen, hogy ne legyen kétségbe esett kapaszkodás,  lehet nem is lenne szabad, csendesen panaszosan hüppögök a nyakába, beszívom az illatát. Gyarló világ, aki bántott, most az simogat, attól veszem el a vigaszt, de olyan jól esik, hogy belepusztulok, a seggem sem fáj már annyira, igazából a nyakam sem, nem is volt olyan rossz…. de az volt. Úgy simogat, hogy a remegésem lassan elcsitul. Mozdul, ki sem nyitom a szemem, hallom a telefon hangját, a belevakkantott szavakat. És újra felver a szívem, idehív valakit, elrontottam valamit? Kit hív? Kinek ugatja el így a parancsot? Kit hív? Édes istenem. Megint felsírok. Jó voltam. Azt ígérte nem ad másnak. Kapkodom a levegőt, izgatott félelem morajlik bennem, de inkább csak rettegés.
Velem együtt emelkedik fel a fotelból, még erősebben karolom át, kapaszkodom belé. Akárki jön én jó voltam, könyörgöm. Nem sírok, abbahagyom, már nem is sírok, könyörgöm.
Fordul a zár, megszédülök.
Hordoz magával, vissza a fotelba, halkul a sírásom, ahogy simogat, már magamért sírok, ki és miért jön közénk? Nem voltam jó? Pedig olyan békés lehetne most, olyan forró a keze. Lassan nyugszom le, mély levegőt veszek, eltol magától, görcsösen ölelő karomat leválasztom róla, az ölembe ejtem, az arcát figyelem kibőgött szemeimmel… szexi.
A simogatásának útvonalán felég a bőröm, le a sebhelyre. Oda sem kell néznem. Mély levegőt veszek, kifújom, csak azon vicsorodom el, hogy az ölembe nyúl, kirántom onnan a kezem, ökölbe szorulnak az ujjaim, hogy ne lökjem ki onnan, de az övé vagyok. Felnyikkanok nyelek egyet, az arcát figyelem, a száját, a szemének vonulatát, az orrának esését. – A szüleim halála után. – kezd bele a rekedt hangom, nem szeretnék mesélni róla, de eddig valójában csak Tennesseenek mondtam erről igazat, mindig hősiességet hazudtam. – bekerültem egy árvaházba. – rápillantok a szájra, mennyire kell vajon részletesen elmesélnem? Úgy döntök nagyon. – Talán nem voltam elég figyelmes, hogy részrehajló legyek az egyik idősebb srác udvarlására, talán még nem vonzottak a férfiak. – most sem teszik, ala nature senki nem vonz. – Egyik este ő és két barátja kicsit erősebben … akarták a tudtomra hozni a vezérük kegyes vágyait. Nem udvarolt szépen, néhány ütés után elment a kedvem az ellenkezéstől, elvesztettem a szüzességem, és a srác egy vélhetően lopott gyűrűvel billogot égett a bőrömbe. Pár napig csendben gennyedzett, aztán persze az éles szemű felvigyázónak szemet szúrt, hogy furán bűzlök, hogy elsimítsa az ügyem, úgy döntött bölcs dolog késsel nagyobb égési felületet farigcsálni belém, így a billog ugyan megszűnt, de az égés megmaradt és azt hiszem a billog is. – nincs benne semmi titok, főleg nem neki, azt hiszem már akkor felismerték, hogy erőszakkal engem szépen lehet formázni. A hangom halk, szégyen úszik benne, a saját védtelenségem kanosszája. Már akkor is képtelen voltam magam megvédeni, most is az vagyok. Nem mesélek a napokig tartó kínról, az erőszakokról, de az minden megőrzőben van, nem akarom, hogy sajnáljon, ő úgysem tenné. Fülelek kifelé, nem bírok elvonatkoztatni tőle, hogy várunk valakit, míg én megalázottan az ölében ülök, bénán lóg a kezem magam mellette, más esetben az ölembe tenném, de ott az ő keze van. Rajtam. Azon a testrészen, ami nem érdemel figyelmet.



"We live on the cusp of death thinkin' that it won't be us,
It won't be us, it won't be us, it won't be us,
Nah, it won't be us"
Vissza az elejére Go down
Balian

III. Árnyjáró
III. Árnyjáró
Hello Darling, my name is

Lakhely : Kárhozottak Cirkusza
Kor : 679
Hozzászólások száma : 58
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Re: Free like birds
» beküldték: 2020-03-27, 21:59


mig magadra gondolni mersz,
mig sajnálod az életed,
mig nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan
Mennyire bolondul ártatlan, mennyire gondolkodás nélkül, pazarlóan szórja elém a szenvedése véres kincseit, hogy aztán ugyanígy átadjon mindent a simulásából is. Tetszik a sírása dallama, úgy sír, még ilyen görcsös, keserves erővel is úgy sír, mintha csak magának tenné, mintha egy kihalásra ítélt énekesmadárfaj utolsó példánya dalolna magának az üres erdőben, mint akinek a sírását még soha senki nem hallotta meg és nem könyörült meg rajta, egy uralhatatlan testi reakcióként tör ki belőle, és el is veszít felette minden kontrollt, hallom, hogy próbálja abbahagyni, de képtelen rá. Idővel ezt is megtanulja majd, uralni a reakcióit, óhatatlanul hozzátartozik a megacélosodás folyamatához, de valamiért mégis az az érzésem, veszteség lesz, ha ez a szenvedélyesen zokogó fiú egyszer majd száraz szemekkel viseli a harapásomat. De nem vagyok az a fajta, akinek az ártatlanság elvételéig tart csak az érdeklődése. Ha már elfogyott a pecsenye, még mindig ott vannak a csontok.
De ezen a fiún a húsnak még neki sem láttam.
- Ha olyan fiút akartam volna, aki rezzenéstelenül visel el mindent, olyan fiút választottam volna – mondom neki lassan, türelmesen, a számmal a homlokát, hajas fejbőrét cirógatva, és átmelegedett tenyerem alá rejtem a testét, simogatom a hátát, a vállát. – Már mondtam, hogy kedvem van a reakcióidban. Azonkívül igyekeztél. Nem kezdtél hisztérikus könyörgésbe, nem próbáltad meg kitépni a karomból. Még a kést sem verted le a combodról. Ahogy ígértem: nem várok tőled olyat, ami erődön felül áll. Ha engedelmes vagy, könnyedén elégedetté tehetsz. – Majdhogynem felnevetek, ahogy bújik, mennyire közvetlenül, félelem nélkül fúrja az arcát a nyakamba, és öleli át a derekam, mintha nem a gazdája lennék. Azt mondta, hallott már rólam, s azóta bőven tapasztalhatott is belőlem, mégis mohón veszi el a vigaszt a karjaimból. Édes gyermek. Mulatva mosolyogok rajta, de magamhoz simogatom, mintha a felsőmre szeretném vasalni tenyérrel. Talán azt gondolja, ennyivel végeztünk is mára, és ennek szól a hálás dörgölőzés, de ebben az esetben sajnos csalódást kell okoznom. Még korántsem végeztünk.
Nem kérdez, még akkor sem, amikor kinyitom az ajtót, pedig érzem, hogy rémülten ver fel a szíve, riadtan bújik el a karomban a hüppögő kis kölyök. Aztán megint csillapodni kezd. Mint az időjárás. Milyen eleven, milyen változékony, mennyire nem logika és rend mentén működő. Szórakoztatónak találom, kedvelem, valóban. A macskás metszésű, nagy szemek körül duzzadt és piros a bőr a sírástól, amikor felemeli a fejét, a szemfehérjén szemmel láthatóvá vastagodtak az erek. Kedvemre való látvány. A vicsora is az, amikor úgy ítélem meg, már elég nyugodt ahhoz, hogy folytassam az idomítását. Ezért a vicsorért egy pár hét múlva majd lenyúzom a nyers csontig, most azonban csak egy helytelenítő mosollyal ingatom a fejem a láttán. Nem kimondottan ingerlem, még csak nem is igazán simogatom, épp csak rajta tartom a kezem.
Figyelmesen hallgatom a szavait, a tekintetem rajta függ, biztatom vele, folytassa csak, menjen a részletekbe, adjon nekem magából ezúttal valami olyat, ami kézzel nem megérinthető, nem elvehető. Egyszerű történet. Nem különlegesen kegyetlen, fogadnék, tucatnyi hasonló történet akad az életében, hiszen az egész lényéből árad valami, ami, mint a vérszag, köréje hívja a ragadozókat. Az alantas, halandó söpredéket épp úgy, mint a gepárdot vagy engem. Értékelem, hogy gátlás nélkül nekem adja, amit kértem tőle, és külön fényes csomagolópapír rajta a halk szégyen csellóhangja. Az ajtón kopognak, de nem reagálok rá, elgondolkodva szemlélem az arcát. Mit is mondjak neki, mit szükséges most hallania, hiszen még azt sem érti, hogy abban, amit gyengeségnek lát, épp annyi érték van, mint a nyilvánvaló erőben, hogyan értené meg, hogy félresiklott a szégyen, amit azért érez, mert az, ami.
- Elvehetem tőled ezt a billogot, ha szeretnéd – szólalok meg végül lassan, halkan, lágyan, és megcirógatom a könnyek nyomát az arcán. Azt gondolom, előre sejtem a válaszát, de nem az akaratomat tárom elé ezúttal, pusztán egy lehetőséget, apró ajándékként az eddigi magatartásáért. Veled ellentétben én nem tekintem hibának a bőr jeleit. Talán azért, mert a te tested most is hibátlan, az enyém azonban épp úgy a múltat mintázza, ahogy ezé a fiúé. Megvárom a feleletet, bármeddig tart is, és csak aztán szólok ki, hogy bejöhet.
Julia a cirkusz biztonsági szolgálatának ruháit viseli, a szorosan összefogott hajával, festetlen arcával tökéletesen jellegtelen jelenség, és abban is egészen kiváló, hogy az áruló hattyúillatát elfedje a megfelelő illatszerekkel – ezek előnyös tulajdonságok ebben a pozícióban. Az alkata azonban túl törékeny ahhoz, hogy két normál méretű lőfegyvert könnyen elrejtsen magán. Semmilyen izgalmat vagy kétséget nem kelt bennem, hogy fel van fegyverezve, én adtam a kezébe, én tanítottam meg a használatára. Julia szíve tökéletesen ismert a számomra, annyi ideig gyalultam, csiszoltam, tisztogattam róla a rárakódott rétegeket, hogy biztosan tudom, nem tartogat már számomra semmilyen meglepetést.
- Van egy feladatom a számodra – szólok hozzá a szokásos, hideg, kifejezéstelen hangomon, és megfordítom a fiút az ölemben, hogy ő is a hattyú felé forduljon, de azonnal vissza is húzom magamhoz, simuljon csak hozzám, a feje nyugodtan pihenhet a vállamon. Az ajtó felé mutatok a pillantásommal, ennyi elég, hogy elfordítsa a kulcsot a zárban. Egy újabb pillantással intem közelebb magunkhoz. A mutató- és középső ujjam végigsiklik a fiú reakciótlan farkán lágyan, alig érintve.
Julia arcán csak egy pillanatra tükröződik a harag és megaláztatás keveréke, aztán lecsatolja magáról a két fegyvert, és az asztalra teszi, és már ott is áll előttünk. Letérdel. A két finom tenyere rátámaszt a fiú combjára, de azonnal lesöpröm onnan.
- Nem kell hozzáérned közben, csak a szádra tartok igényt – közlöm, és én adom a szájába a fiút, mentségére szóljon, nagy igyekezettel kezd neki. – Nem. Sokkal lágyabban. Lassan. Nagyon lassan. Kedvesen. Úgy. – Egy darabig figyelem, ahogy Julia a fiút majszolja az instrukcióimnak megfelelően, lassan, édesen, a keskeny ajkai között még petyhüdten is szépen mutat. – A hajadat bontsd ki. – A haja, ez a vállig érő, pelyhes, hófehér zuhatag legalább szép látvány, amire nézni lehet. De engem nem érdekel Julia, tulajdonképpen még az ingerlés folyamata sem érdekel, én a fiúra figyelek, az ő rezdülései érdekelnek, a szívverése, a lélegzetei, a neszei, a rándulások az izmaiban, most már két kezem van, amivel simogathatom, és nem bánok szűkmarkúan a simogatással, a tenyerem fel-le siklik a mellkasán, az érdes kis mellbimbók felett, a hasán, a combjain, azon a sebhelyen, még a heréit is megérintem, míg Julia dolgozik rajta. – Lassabban. Még lassabban. Csak csókold. – A számmal végigjárom az arcát, az állkapocsszögletét, a fülét, a nyakát, a vállait, a tarkóján a koponya kiszögelléseit, a csigolyatöviseket.
Vissza az elejére Go down

Hello Darling, my name is

Ajánlott tartalom
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Re: Free like birds
» beküldték:
Vissza az elejére Go down
 
Free like birds
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Shining Darkness :: St. Louis - Játéktér :: A városon belül :: Vérnegyed :: Kárhozottak Cirkusza :: Lakrészek-
Ugrás: