HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Helló idegen
regisztrálj vagy lépj be
név:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox
csevegj kedvedre másokkal



Ki van itt
BEJELENTKEZETT KARAKTEREK

Jelenleg 13 felhasználó van itt :: 8 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (45 fő) 2017-12-30, 23:13-kor volt itt.

Utolsó posztok
avagy ki volt utoljára aktív

Today at 16:15
Oakley Thompson
tollából született


Today at 15:20
Alec Mason
tollából született


Today at 15:19
Tennessee Woods
tollából született


Today at 12:41
Élie Perec
tollából született


Today at 11:07
Tennessee Woods
tollából született


Yesterday at 19:32
Kyrill Miller
tollából született



Yesterday at 09:55
Becca Tamming
tollából született


2020-04-02, 15:49
Séaghdha
tollából született


2020-04-02, 09:36
Séaghdha
tollából született

Statisztika
AVAGY HÁNYAN VANNAK AZ OLDALON
Fajok
Emberek
4
1
Vértigrisek
2
2
Vámpírok és halandó szolgák
10
2
Elit vámpírok
2
0
Vadászok és Halottkeltők
3
1
Véroroszlán
4
1
Természetfelettiek
7
6
Vérhiénák
2
1
Vérfarkasok
2
3
Összesen
36
17


Share

There's a dead man

 Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Séaghdha

V. A város ura
V. A város ura
Hello Darling, my name is

Lakhely : St. Louis
Kor : 1880
. :
With the moonlight to guide you
Feel the joy of being alive
The day that you stop running
Is the day that you arrive

And the night that you got locked in
Was the time to decide
Stop chasing shadows
Just enjoy the ride

Hozzászólások száma : 681

There's a dead man
» beküldték: 2019-12-20, 17:12


There's a dead man

To: Balian


Izgatottan zihál a lélegzetem, megreszket a levegő körülöttem, tudom, hogy mi fog következni, vagy legalább nagyjából, teljesen biztos nem lehetek semmiben, ha rólad van szó. Várakozom, pedig én kértem el. Én akartam, hogy történjen, én vártam ezt, megérdemlem, kiszolgálom, sőt rászolgáltam.
Meztelenül ülök a sarkaimon a láncok alatt, a fejem előre hajtva, ahogy én azt elvárom a sajátjaimtól. A hajam előre hullik, számolom a másodperceket, a múló idő nem segít, egyre és egyre idegesebb vagyok.
Amikor Ő volt ebben a pinceszobában, akkor volt ennyire kiszolgáltatott, ennyire megalázóan törékeny?  Nem akarok Rá gondolni, mégis teszem minduntalan ezen pörgök, akárha egy megunhatatlan ringlispíl lenne, valami, amibe bele kell temetkezni, de most elsöpröm a gondolatát, elmosom magamba és nem marad más csak a várakozás rekkenő izgalma.
Hideg a lábam alatt a pince betonja, még a levegő is. Pedig jóllakott vagyok, a bőröm alatt duruzsol Nathaniel vére, az erő, a hatalom, a vámpír, ami most nem jöhet elő, fél pillanatra sem, ez a dolgom, féken tartani, messzire tolni magamba. megteszem, elmulasztom őt magamból. Én maradok a csupasz bőrömmel, a hidegtől kilúdbőrözve és a várakozás félelmetes izgalmától túlfeszítve.
Mélyeket lélegzem, eszembe jut, hogy nem kell megtörténnie, hogy csak nemet kell mondanom, annyit kérni, hogy mégsem, hiszen nem te akarod, én akarom, én kértem el, én vagyok, aki most erre vágyik. De már nagyon rég nem adtad meg nekem, most teszed meg, s mellékesen vagy sem, de neked ez nem éltető erőd, de magadod, mert elkérem, mert igénylem és mert te vagy az egyetlen, aki megteheted. Korbácsot kértem és kést, fájdalmat, sokat, mélyet. Amikor ezt kérem el, nem vagy boldog, de tudsz te az lenni?
A közelségedre szomjazom, arra, hogy itt legyél, hogy lássam az arcod, halljam a hangod, hogy mögém lépj és bánts, tedd meg, tedd meg megint, vedd el tőlem, mert megadhatom és mert nekem van rá szükségem, hogy a fájdalom tisztára mosson, hogy a vér lecsorogjon belőlem, a lábaim alá, a talpam alá, én csúszkálok majd benne, és tudom, hogy ezerszer fogom azt mondani elég, de csak akkor lesz neki ténylegesen vége, ha felhangzik az ír könyörgés. Addigra már nem lesz erőm másra, így kell lennie, ezt várom el, ezt adod meg nekem. Most mégis félek, már nagyon rég nem akartam ezt, egy ideje nem érzek bűnnek semmit, most teszem, most akarom, hogy feloldozz, megválts önmagamtól.
Várlak! Gyere!
Igazítok az ülésemen, lejjebb engedem magam a sarkaimon, kinyújtom a lábfejem, a lábujjaimba kúszik a jeges marás. Fel sem nézek, pedig hallom a halk lépteket, tudom, hogy közeledsz és nemsokára kezdetét veszi a kínzásom, a fájdalmam, a bőröm letépése. Azt is tudom, mert tapasztaltuk már, hogy neked is fáj ez, neked lehet jobban is, mint nekem, de végül majd elsimogatod, elnyugtatod bennem, az öledbe hajtom majd a fejem és cirógatod a véres hajam.
Minden más a te akaratod szerint lesz, az, hogyan teszel mozgásképtelenné, mit aggatsz rám, mi plusz fér bele, milyen adalék anyag szolgálja a tetszésed, vagy mi az, ami a szíved bántja, ma te, vagy én kérem el előbb, hogy vessünk neki véget?
Máris sűrűbben lélegzem, magamhoz engedem a félelmet, a rettegés apró kis tüzét. Előre biccen a fejem még az előtt, hogy belépsz a pincébe, még az előtt, hogy megpillantanád makulátlan, erős, jóllakott testem és fordítunk, ma te vagy, aki megbüntet engem.
Zajosan ver a szívem, a légzésem csillapítom, hogy lassuljon le, vegye fel a normális tempót, nem akarom, hogy azt hidd, máris visszavonulnék, nem tenném, én akartam, te adod meg. Míg idebent vagyunk, míg a pince hidege ölel minket, a te szabályaid élnek, te kérsz, én teljesítem legyen az akármi, bármi, a határok tágak, veszélyesek, képlékenyek.
Halkan nyílik az ajtó és megint Valanre gondolok, ő vajon így várt rám?

There's a dead man
Walking around you
In the city with no undo
In the city with all of you
There's a dead men


Memoram inquara est rexquiere!
Just a dead boy with a demons soul inside.
Vissza az elejére Go down
Balian

III. Árnyjáró
III. Árnyjáró
Hello Darling, my name is

Lakhely : Kárhozottak Cirkusza
Kor : 679
Hozzászólások száma : 58

Re: There's a dead man
» beküldték: 2019-12-20, 19:20


bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni csak
a magam törvénye szerint.



Olyan ez az éjszaka, mint amikor a ledobott kavics hosszú, néma zuhanás után csobban a kút alján, és hosszú időre felveri a vízben az elhagyatott csendet. Én vagyok a kút. Én vagyok a víz.
Mikor végiglépkedek a folyosón, tudom, hogy ott fogsz várni rám, abban sem vagyok biztos, melyikünk választotta voltaképpen azt a helyet, azt az utolsó állomást a hulladékledobó előtt, ahonnan annyi tönkrehasznált játékszeredet sikáltam már fel, hogy újakat készítsek ki helyettük, azt, amelyik valahogy groteszkül szakrálissá emelkedett a számodra, mert amikor az egyikünk kimondta, nyilvánvaló volt, hogy a másik gondolata egybevágott vele. Ott vagy. Ott foglak találni térden, és semmi nem fedi a meztelenségedet, csak a kurvád után nyújtózó gondolatok.
Nem hagytad, hogy megöljem. Nem engedted, hogy a kádadba engedjem a forró vérét, miközben még él, lassanként, fél-egy napon keresztül, hogy színültig teljen, hogy aztán abban a fürdőben ledörzsölhessem rólad az emlékét. Le tudom-e törölni hát máshogyan, a saját véreddel? Elűzi-e az ordításod a rossz szellemeket?
A lépcsőnél hagyom magam mögött az utolsó őrszemeket, ennél nem jönnek közelebb ma, egy folyosó vezet erre, nincs más, akitől meg kellene védeniük téged, tőled és tőlem pedig nem tudnak. De ez csak a miénk, ezen még a legbizalmasabb híveiddel sem akarok osztozni. Mit gondolhatnak vajon, miközben semmi különleges alkalomról nem árulkodó, hétköznapi, testhez simuló öltözetben elhaladok mellettük, odabiccentek nekik, és megismétlem az instrukciókat? Az utóbbi néhány órában csak te és én mentünk végig ezen a folyosón. Talán azt gondolják, a hidegségem ellenére a zárt ajtók mögött mégiscsak megadom neked én is, ami a mesternek jár. Talán azt, hogy megbecsülésed jeléül megkímélsz a megaláztatástól, és az irányításom alá tartozók szemeitől távol büntetsz meg némely mulasztásaimért. Talán mást. Talán semmit. Ha jól neveltem őket, akkor nem gondolnak semmit sem.

Lehajtott fejjel térdelsz a felfüggesztés alatt. A hajad szégyenkezve omlik a fehér bőrödre, mintha nem ismerném még minden porcikádat jobban, mint a sajátomat. Mintha nem láttalak volna még tucatszor így, térdelni magam és mások előtt, pusztán félelembe, izgatottságba, várakozásba, vagy épp kiszolgáltatottságba és be nem gyógyult sebekbe öltöztetve. Mégis, a valahányszázezredik együtt töltött éjszakánkon is áhítattal tölt el, mennyire szép vagy, Mesterem. Olyan törékeny vagy. Annyira emberinek látszol. Zihálsz. Dideregsz. Az érzéseid olyan tiszták és élesek, hogy színes lángnyelvekként látom magam előtt őket, ahogy belülről izzanak benned. Percekig csak nézlek, ahogy ülsz a sarkadon, megfigyelek minden részletet, a feszültség ívét a talpadban, a kulcscsontjaid közt lüktető pulzushullámot, a bőröd jóllakott, kitelt, meleg árnyalatát, ilyen lehet egy alabástromszobor, ha rásüt a nap. Úgy nézlek, mintha az első vagy az utolsó ilyen alkalom lenne, hogy így nézhetlek.
Lassan lépek beljebb, előbb az a hosszú, keskeny fémasztalhoz lépek, hogy ellenőrizzem, hiánytalanul megvan-e minden, amit órákkal ezelőtt kikészítettem. Valami furcsa feszültség motoz a gyomrom körül, miközben végigfuttatom az ujjaim az eszközökön és szerszámokon. Rég nem kérted ezt tőlem. Nem volt rá igényed. Most újra kéred. De most más vagy, mesterem, más lettél valamiképpen. Meg tudok felelni-e vajon annak, amit vársz tőlem? Le tudják venni a régi szerszámok az új terhet a karcsú vállaidról?
Egy rövid kötelet választok ki, a műanyagtartalma strapabíróvá teszi, és éles ezüstszálak futnak benne, hogy ha a rostok szakadni kezdenek, egy vámpírt is féken tartsanak. Átvetem a vállamon, odahúzom eléd a széket. Nem olyan impozáns darab, mint amit te használsz. Az egyik kezemen még kesztyű, a másikról lehúzom, azzal simítok végig rajtad, az arcodon, a vállaidon, simogatlak. Várom, hogy azt mondd, meggondoltad magad, nincs többé szükséged erre. Hiába várok. A csupasz kezem még simogat, a kesztyűssel várakozóan megveregetem a combomat.
- A kezeidet, Séaghdha.
Egyszerűen, gyors, praktikus mozdulatokkal kötözöm össze őket csuklótól könyékig.
- Fordulj. - Kivárom, hogy megfordulj, háttal nekem. Mindkét kezem végigsiklik a két válladon, elöl a mellkasodon, a torkodra simulnak röviden, aztán a hajadat kezdem összegyűjteni. Nem sietek. Hosszan fésüllek az ujjaimmal, mielőtt előkerülne a tűéles fogú, ezüst fésű.
Vissza az elejére Go down
Séaghdha

V. A város ura
V. A város ura
Hello Darling, my name is

Lakhely : St. Louis
Kor : 1880
. :
With the moonlight to guide you
Feel the joy of being alive
The day that you stop running
Is the day that you arrive

And the night that you got locked in
Was the time to decide
Stop chasing shadows
Just enjoy the ride

Hozzászólások száma : 681

Re: There's a dead man
» beküldték: 2019-12-21, 11:17


There's a dead man

To: Balian


A jelenléted balzsam a léleknek és ajzószer a szívnek, mert tudom, hogy elkezdődik, minden pillanatban erre vártam és most eljött végre. 
Lehajtott fejjel iszom a közelséged, érzem az illatod a pincével összefolyni, most minden annyira más, hiszen a közelséged forró energiával tölt fel, pedig tudom, hogy most nem fogom élvezni, nem úgy, ahogy teszem máskor. Szigorú szemöldököd alatta villog vajon a tekinteted? Kész vagy rá, hogy megtetted, amit elvárok tőled? Mondd, tisztára tudsz mosni engem? 
A fülemmel figyelem a mozgásod, a lassú, nyugodt lépteket, a magabiztos kezed, ahogy az asztalodon simogat. Meg sem néztem mi van rajta, nem is érdekel, elő fog kerülni minden, meg fogom tapasztalni és te be fogod mutatni, hogy mit szánsz nekem. Élvezed igaz? Gyönyörű jobbik énem. Élvezed, hogy végre revansot vehetsz a meg nem fogadott  tanácsokért, hogy karcsú testembe mártod majd a késed, hogy addig ütsz, míg nem könyörgök, hogy hagyd abba és akkor jön el, ami a te kedved szolgálja, mert ma vérben fogok úszni, megalázott, lenyúzott érzékekben, majd onnan állok fel, majd akkor lesz tiszta az elme, melyet most minden pillanatban összekutyult és földhöz tapadt, pedig több vagyok annál, sem minthogy széteshessek. 
Minden sejtem rád koncentrál, tudni akarom mi fog történni, mert félek tőle, mert tartok attól, hogy nem bírom ki, hogy kérni fogom előbb, hogy vessük véget az egésznek, oldozz el. Elpuhultam. Ma, most jött el az ideje annak, hogy számot vegyünk, kifejezzük összetartozásunk, a bontatlan, romlatlan, felsebezhetetlen bizalomnak. 
Sietve lélegezlek be, nyugtatom magam, a combomon lazán pihen a kezem, a nyakam ívben előre hajlik, a hajam a mellkasom cirógatja, hideg a lábfejem alatt a beton, a göcsörtök a térdembe állnak és nem akarok Valenre gondolni, nem akarom, hogy ő jusson az eszembe, pedig azt teszi, folyton a bőrére áhitozom, az érintésre, gyere, kérlek vedd el ezt tőlem. Csak rád akarok figyeli, csak benned elmerülni, de el fog jönni az ideje, tudom. Kiszárad a torom a feszült várakozástól, a szívem hevesen lüktet, már csak téged hallak, érezlek, várlak. 
Közelebb jössz, súlyod alatt felmordul a szék, megérzem a melegséged, már mindent érzek belőled, a kezed olyan gyengéd, ezt is elkérhetném igaz? Hogy simogass, hogy add nekem a tested és elnyugtatna az is, a hangod, a szavaid utána, a dorgálásod, de ma revansot vehetsz és én neked fogom adni, élvezni fogom, élvezni foglak, élvezni akarlak. Belenyugszik a bőröm az érintésedbe, egyszeriben könnyebb lesz, mintha azt mondaná, nem lesz semmi baj, minden úgy történik, ahogy szeretném. Akkor mi ez a görcs a hasam aljában? Emlékszel az elsőre? A döbbent tekinteted, hogy finomkodtál velem, ordítva sugalltam, hogy még, többet, erősebben, nagyobbat, had fájjon, had vérezzen. Látom magam előtt a kérdéseket a szemeidben, a mértet? Lassan esett le neked, hogy ez a purgatórium, itt én megtisztulok. Megpróbálok. 
Felpillantok, ahogy megszólítasz, felnyomom magam a sarkaim közül, a kezem engedelmesen ejtem a combodra, összezárom, ahogy a műanyag hozzám ér, ismerem ezt a kötelet, tudom, hogy nem tudom eltépni, leszakad a karom maximum akkor. Felver hevesen a szívem. 
Bizalmi kör ez, tudnom kell, hogy megbízhatok még mindig benned, annak ellenére, hogy sok szarvas hibát vétettem. Szoros a kötés, azonnal megbénít, mert a kezem nélkül én is csak rabló vagyok.  Azonnal biccentek, kissé bénám fordulok meg, most is pontosan tudom, hogy mi következik, rituális a mi játékunk, felegyenesedek. Kihúzom magam, a lábujjaimon támasztom a lábfejem, az egész térdem kezd fájni a gödröktől, kiálló kövektől, hevesen tatamoló szívveréssel egyénesedi meg a hátam, a nyakam, hogy elérhess, hogy ne akadályozzalak. Meg sem mozdulok, mert ha megficánkolok, akkor felsérted a bőröm. 
Forró a kezed a vállamon, felsóhajtok, lehet ez kéne inkább, hogy kényeztess el, de már nem lehet visszakozni, már nem is akarok, belelüktet a szívem a kezedbe, hátradöntöm a fejem az érintésed alatt, gyengém, ahogy a hajammal babrálsz, simára fésültem neked, sűrűn balzsamoztam, hogy belefolyhasson az ujjaid tengerébe. Feszesen ülök a sarkamon, két kezem előttem felemelve, hogy kényelmes legyen a szemem is lehunyom, remeg a szám, fel vagyok ajzva, és most nem szexuálisan, nem csak, de te, te hozod ezt magaddal, te, akit a legrégebben ismerek, aki annyi mindent éltél már meg velem, aki bántottál úgy, hogy nem akartál, akit bántottam úgy, hogy nekem fájt. 
Csak az izmok pattognak a bőröm alatt, csak a várakozás türelme éget el, csak én vagyok és te és az amire olyan nagyon vágyom, ami el fog jönni, amit el akarok kérni. Szavakat súgnék arról, hogy hiányzol minden percben, hogy hiányzik a mi közös életünk, hogy lépjünk le, hagyjunk itt mindent és vándoroljunk. Tovább.., ahogy tettük eddig is mindig, csak te és én.  

There's a dead man
Walking around you
In the city with no undo
In the city with all of you
There's a dead men


Memoram inquara est rexquiere!
Just a dead boy with a demons soul inside.
Vissza az elejére Go down
Balian

III. Árnyjáró
III. Árnyjáró
Hello Darling, my name is

Lakhely : Kárhozottak Cirkusza
Kor : 679
Hozzászólások száma : 58

Re: There's a dead man
» beküldték: 2019-12-23, 04:24


bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni csak
a magam törvénye szerint.



Érzem a félelmedet. Nem az illatát, nem is a látható jeleit a feszült testtartásodon, lélegzeteden, hanem valami máshogy meg nem nevezhető érzékszervvel érzékelem, magamban, mintha a sajátom lenne. Mennyire izgató tudni, hogy félsz, és mégis a kezembe adod magad. Mitől félsz, Mesterem? Attól, hogy a legutolsó alkalom óta túl kegyesek voltak hozzád az évek, megkopott benned a tűrés nemes adottsága, vagy attól, hogy mégsem olyan időtálló az én hűségem, mint amilyennek gondolod? Attól, hogy én sem tudom elvenni tőled azt, amitől szabadulni vágysz, és a középkor divatos gyógymódja, a vérleeresztés talán már nem hat rád, most, hogy ennyire reménytelenül emberré váltál a részeid által?
Nem jutalmazlak meg egy simítással sem, ahogy engedelmeskedsz, a combomra nyújtod a kezed. Ellenőrzöm, hogy elég szoros-e a kötés rajtad, aztán megvárom, hogy megfordulj. Háttal vagy nekem. Elsöpröm a hajad a nyakadról, és végigsimítok a csigolyák gyöngysorán. Tudod, hogy megölhetnélek. Meg tudnám tenni, képes lehetek rá, hiszen ismerlek, és megbízol bennem, de most sem vagyok száz százalékig biztos benne, hogy sikerrel járnék, és ez a bizonytalanság az, ami izgató ebben a gondolatban, amiért egyáltalán eszembe jut gondolni rá. Hiszen évszázadokkal ezelőtt is azért keresztezte egymást az utunk, mert izgatott, hogy képes volnék-e végrehajtani a feladatot, és megölni egy ennyire idős vámpírt, mint te vagy. Most sem tudom biztosan.
Senki nem tud ennyire gyönyörűen térdelni, mint te, szobor vagy, tökéletes a szimmetria a lábujjaidban, az ágyéki gerinced feszes egyenességében, a nyaki gerinced megadó hajlásában. Hibátlan vagy térden is. Végigfolyik az ujjaim között a hajad, mint a tiszta selyem, beleejted a fejed a kezembe. A kesztyűs kezem előrenyúl, hogy a torkodra tapadjon, rámarkolok a kiálló ádámcsutka felett a gégédre, szorítom a torkod, miközben a meztelen ujjaim csak simogatják, fésülik, borzolják a hajad. Készültél nekem. Dicséretet érdemelnél, hálát ezért, de ezen az estén csak fájdalmat kapsz tőlem. Fésülni kezdelek. Mindketten tudjuk, milyen, amikor a saját véredet fésülöm a tincseid közé, de most nem teszem meg, a fésűfogak épp csak érintik néhányszor a fejbőröd incselkedve, de nem sértenek fel. Nem szólalok meg közben, akkor sem, amikor abbahagyom azt, hogy óvón a foglyommá simogassalak, és célszerűbb, ridegebb mozdulatokkal kezdem összefogni és a kötél fogságába szorítani a hajad. Még meztelenebb vagy a hajad függönye nélkül, még védtelenebb a torkod.
Felállok, hátralököm a széket. Tudod, hogy még térden kell maradnod. Leengedem a láncot, rögzítem az összekötött kezeidet, annyira szorosan kötöztem az alkarodat egymáshoz, hogy fájni fog, amikor majd a fejed mögé kell engedned a karod, de nem fogsz megsérülni, még nem. A hajadra hurkolt kötél is a helyére kerül, úgy mérem ki, hogy húzza majd a bőrödet, és nem engedi, hogy lehajtsd a fejed, de egyelőre nem kényszerít túl kényelmetlen tartásra. Emelni kezdem a láncot, nem várok, néhány másodperced van, hogy felállj, különben a béklyóid fognak lábra állítani. Kapsz néhány percet, hogy elcsillapodjon a válladban a feszítő fájdalom. Hagyom, hogy megszokd. Aztán emelek még, a sarkad már nem ér le, lábujjhegyen kell állnod, a tested kényelmetlenül elnyújtózik, a mellkasod kiugrik, a kecses bordaíveid alatt mélyen belapul a hasad.
Körbejárlak. A nyakadból úgy ítélem meg, mégiscsak elszámoltam, nem rögzít elég jól a hajadba font kötél. Húzok rajta. Kúpba feszülnek a sűrű hajszálak a koponyád felett, egyetlen szál sem maradt ki, alapos munkát végeztem. Végigsimítok annak mentén az arcodon. Keresztülfuttatom az ujjaim a bordáidon. A mutatóujjam bebukik két borda közé, ahol a szíved legközelebb fekszik a mellkasfalhoz, érzem az ujjbegyemen a lassú csúcslökéseket, és nézlek. Az egész világon nem lehet még egy olyan gyönyörű teremtmény, mint te, legyen bár élő vagy halott. Érted teszem ezt, Mesterem, pedig nem hallgattál rám, nem hagytad, hogy megóvjalak magadtól, hogy kiszívjam a sebeidből a mérget. S most itt vagy kifeszítve előttem, hogy letépdessem rólad a bűneidet.
Lassan elveszem a kezem a szívedről. Legelőször úgy váglak arcul ököllel, hogy nincs időd felkészülni rá. A második előtt már hagyok időt, hogy várd. A harmadikkal gyomorszájon ütlek, aztán lassú ütemben folytatom az arcoddal. A nyolcadik után lenyalom a vért a felszakadt szádról, csókollak szinte, míg a meztelen mutatóujjam éles körmével karóként fúródik abba a vad, riadt lüktetéssel teli bordaközbe.
Vissza az elejére Go down
Séaghdha

V. A város ura
V. A város ura
Hello Darling, my name is

Lakhely : St. Louis
Kor : 1880
. :
With the moonlight to guide you
Feel the joy of being alive
The day that you stop running
Is the day that you arrive

And the night that you got locked in
Was the time to decide
Stop chasing shadows
Just enjoy the ride

Hozzászólások száma : 681

Re: There's a dead man
» beküldték: 2019-12-23, 14:49


There's a dead man

To: Balian


Vegyes vagyok, izgatottan jár át a kéj és egyszerűen félek is tőle, hogy nem tudom megállni, végigállni, amit tenni szeretnél velem, amit én kérek el, mert annak, hogy itt térdelek én vagyok az oka. Valljuk be, hogy nem mondtál nemet, még csak nem is kéretted magad, úgy biccentettél, mintha már vártad volna, hogy itt kössünk ki. 
Várakozom, sőt mi több türelmetlenül várom, hogy elkezdjük, hogy beinduljon a folyamat, elindítsuk az estét, mert amikor te belelendülsz, nekem már a fél feladásom megszületik. 
Morajlik a vérem, ahogy előtted térdelek és szoros gúzsba kötöd a kezem, máris kényelmetlen, hiába vagyok vékony és hosszú a karom, mégsem esik jól a vállamnak, nem jó a karomnak sem, de ismerlek jól, tudom milyen a természeted, ez csak nyalóka az édességes kosárból.
Ömlik belőlem a félés forrósága, a reszketeg erő, a mélabús hatalom elvesztése és tudom, hogy szoros pórázt kell kötnöm a lázadó vámpír nyakába, mert a legnagyobb feladat, ma őt féken tartani. 
Még csak nem is sóhajtok, felpillantok rád, a szemeidbe fúrom a pillantásom egy pillanatra, nagyon vágyom a közelséged, a jelenléted és ha így kérhetem el, így teszem kielégülünk. Te is egy kicsit, én is egy cseppet máshogy. 
Egyensúlyozva fordítok hátat, kihúzom magam, egyenesen, a gerincem körül feszülnek az izmok, feldobol a szívem. Csupasz ujjaid átsiklanak a nehéz tincseken, a szívem neki feszül a bordáknak. Belenyelek a kesztyűs kezedbe, rárándul a gigám, meg sem moccanok, hogy az ezüst ne érje el a fejbőröm, mert tudom, hogy lesz még rosszabb, hogy kell az erőm, nem megyek bele sérülésbe, amit nem szánsz nekem, csak azt akarom elvenni. 
Apró terpeszben térdelek, hogy meglegyen az egyensúlyom. Már remeg a szám, pedig hozzám sem érsz igazán. Határozott lesz a mozgásod, összekötöd a hajam és felsejlik előttem a félelem, tudom, hogy lefixálod a fejem, lehunyom a szemem. Kibírhatatlan ez a várakozás, egyszerűen elviselhetetlen. Csupasszá válik a nyakam, a vállam, fázni kezdek, pedig nem is tudok fázni, megfeszülnek az izmok a talpamban. 
A szék hangja visszhangot ver bennem, és tudom, hogy elkezdjük, még mindig nem mozdulok, a szemem sem rebben. Odanyújtom a kezem, rápislogok a rögzítésre, csak a légzésem emeli a mellkasom, a hajam is hozzá fixálod, kiráz a hideg, a hajhagymáim már tiltakoznak és tudom, hogy elválok majd pár tincstől, ha nem skalpolsz meg. Megcsörren a lánc, már állok is fel, felszusszanok, nyújtom a karom felfelé, megsajdul a vállam, nem lesz kényelmes, nem lesz jó, nem lesz élvezetes, már nem az. A fejem fölé nyújtom a karom, a fogaim mögött szisszenek fel, a vállízületek helyet keresnek maguknak, hogy kényelmes legyen. Hosszan szokom, mozdítom, helyezgetem, a lábaimat próbálgatom, a félelem lassan kúszik végig az ereimben. 
Többet? Többet. Feltolom magam a lábujjaimra, már kényelmetlen, de ebből elbírok egy keveset, a vámpír teste elég strapabíró, de így nem lesz módom billegni, nem lesz időm pihenni, már csak pislogni tudok, a hajam egyenesre húzza a fejem. 
Elnyúlik a testem, feszülnek az izmok, a lábujjamban, a vádlimban, combomban, a seggemben is, a hasfalam is odafeszül, mint a gerincem, és a tarkóm, a vállam. 
Követlek a pillantásommal, körbe ölel a járásod, ellenőrizgetsz. Feszesebbre húrod a hajam, már minden izmom kisimul és már biztos, hogy semerre nem fog járni a fejem, maximum jobbra- balra. 
Rányalok a kiszáradt számra, türelmetlenül várom, hogy mi lesz az első lépés. Máris sűrűbben lélegzem, az egész hasam feszesen nyújtózik felfelé, a gerincem körül izzanak az izmok. 
Simításod az arcomon nem kedves, csakis feltérképező, mintha nem is én állnék előtted, hanem valaki, akit nagyon akarsz bántani, akarsz engem is, igaz? Tudom, hogy igen, de nekem egy szó és vége. Nagyon remélem, hogy vége, mert most sokat nem tehetek ellened, csak a vámpírt hívhatom, de azon már siettél keresztül. Forró a kezed a bordákon, szétvet a szívdobogás. Bebökő ujjad is esett már jobban, nekiverődik a szívem, mint egy löket a viharból, érzed milyen hangosan, erősen verdes? Miattad. Neked. Általad. Pillantásom élére tűzlek, látlak téged Balianom. 
Sűrűn pislogok, mivel kezdünk vajon? Végig sem gondolom a kezed elválik a testemtől és olyan hirtelen ér az ütés, hogy felnyikkanok a döbbenettől, a fájdalom belerobban az arccsontomba, megcsörren a lánc, megránt, ahogy elbillenek, beletép a vállamba.  A következőre már számítok, de ez nem tompítja, de arra jó, hogy ellent tartok, alig billen ki a fejem, alig tépi meg a hajam és a lábujjaim sem csúsznak ki, nem roppan oda a vállam annyira, mint az elsőre. Gyomros. Felhorkan a levegő, kiszorul belőlem, annyira szeretném összehúzni  magam, köré gömbölyödni, megóvni a belső szerveket, de levegőt sem kapok, márpedig az feltétel köztünk. Máskor nem az életben, máskor nem kéred el, téged nem érdekel, ha nem ver a szívem, ha nem veszek levegőt, most azonban ez feltétel, alap. Hörögve fogadom a harmadik ütést, kibillenek, még egy az arcomra, még egy, sajogva ropog a csont, a szemem alatt is odadurran az ér, a szám szinte azonnal felszakad, belül pedig a fogam akasztja meg, a pofám is felvérzik belül. 
Remegni kezd a combom, a hasfalam, még a gyomrom is sajog, a szám is ontja a lüktetést. Muszáj levegőt vennem, a hajhagymák felsírnak. Lihegni kezdek, közelebb hajolsz, elhomályosult látásommal befogadom a képet, a nyelvedre nem válaszolok, próbálok talpon maradni. Szaporán lélegzem, a tüdőm kiszakad, a szívem verdeső szárnyú, riadt madár. Az érintésed alatt felzúgok, abból szakad a nyögés, ahogy átdöföd a bőrt, és szinte lyukat fúrsz a szívemhez. 
Terjeszkedik a fájdalom bennem, elindult a zúzás, már kezdetét vette, mégis kifordulok kissé, hogy az ujjad elől meneküljek, de lábujjhegyen erősen fixálva nem könnyű, bár lebillenhetne a fejem, hogy a vér a számból ne rám folyjon, hanem a földre, ne a mellkasomra csepegjen. Ziháló légvétel vagyok máris. 
Drága kis indiánom, hát a kezeddel kezded, ezzel az intimitással nyitod a násztáncot, ezzel a hórihorgas vallomással, hiszen oly keveset használjuk a kezünket ütésre, eszközök alá temetkezünk, de a kezed sokkal jobban nekem szól, ez már az enyém, ez te és én vagyunk, mi ketten. Te drágám, te és én. Ne hagyd abba!

There's a dead man
Walking around you
In the city with no undo
In the city with all of you
There's a dead men


Memoram inquara est rexquiere!
Just a dead boy with a demons soul inside.
Vissza az elejére Go down
Balian

III. Árnyjáró
III. Árnyjáró
Hello Darling, my name is

Lakhely : Kárhozottak Cirkusza
Kor : 679
Hozzászólások száma : 58

Re: There's a dead man
» beküldték: 2019-12-26, 10:00


bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni csak
a magam törvénye szerint.



Megvannak a magam játékszerei, még ha nem is foglalkozom velük valami sokat, egy hónapban néhány éjszaka bőven elég, hogy kordában tartsam a szükségleteimet, úgyis adsz lehetőséget arra, hogy összevérezzem magam a saját háztájadon, és abban is akad azért kedvtelésem. De amikor elmúlik a megismerés fázisa, és elillan az újdonság illékony varázsa, engem már senki nem tesz elégedetté. Mert láttalak. Annyi éjszakán át láttalak a megadás palástjában és a szenvedés koronáját viselve a véres hajadon. Talán évszázadok kellenek ehhez, és nekik nincsenek évtizedeik sem, talán ki sem bírnák. Talán az egésznek semmi köze nincs az időhöz, és pontosan ilyen voltál akkor is, amikor először nyitottad ki a szemedet a halál után. Belenézek ebbe a szempárba, és magamhoz ölelem benne a várakozást és a félelmet.
A nyújtózó lábfejed, a megbicsakló, egyensúlyozó bokád, a reszkető térdeid, összeszorított csípőd, vonagló gerinced, behorpadt hasad, ziháló mellkasod – úgy veszem leltárba minden porcikád, mint aki rég nem érzett tulajdonát simogatja, így járlak körbe, és a pillantásod követ, utánam kap, belém kapaszkodik, még ha nem is viszonzom, hisz a testedet mérem fel. Milyen szép is vagy így kifeszítve, arcod felett a hajad jóllakottságtól aranyló, ezer szálból homogénre vakolt kupolájával. Akarlak. Akarlak, Mesterem, akarlak, hogy átadd magad, hogy szenvedj nekem, úgy, ahogy csak te tudsz, szép, sima, selyemtapintatú szenvedéssel, megkérdőjelezhetetlen átadással, most, ez egyszer addig akarlak kínozni, amíg már nem tudod magad uralni, ameddig nemcsak a testi reakcióid felett veszíted el a kontrollt, de a rémet sem tudod már uralni magadból, amíg úgy fog körülöttünk hömpölyögni a rémület, hogy én is belefulladok. De ugyanakkor – nem akarom, nem akarlak látni vérezni, összetörni, nem akarom keresni, űzni és végül elérni a pontot, ameddigre elfelejted az angolt, egyikünknek sem anyanyelvét, amikor azt mondod már, fejezzük be, legyen vége, és én nem is a szót fogom érteni, hanem a rézzöld szempár kínszínű üzenetét.
Valahol megvetem a kezet, amely kifeszített magadba vág, és mégis a bensőmig borzongok össze a gyönyörtől. Élvezlek. Milyen bűnös ez az élvezet, de most nem foglalkozom bűntudattal: te kérted, hogy gyötörjelek, hát megteszem. Hagyod, hogy üsselek, alig valami mozgásteret adnak a kötelek és a felfüggesztés lánca, de ennek sem állsz ellen, pusztán ellentartasz. Acél vagy az ütéseim alatt, karcsú fémszál, huzal vagy. Talán nem is volnék képes megtenni ezt, ha nem találnám elemien szépnek, ahogy beleállsz a következő ütésbe, ahogy felkínálod magad a könyörtelen öklömnek, ahogy hasad a hibátlan bőröd, a pajzánul megrajzolt ajkad, ahogy felduzzad a bőröd alatt az érpályákból kiszakított likantrópvér, ahogy ropogva nyelik el az ütéseimet az arccsontjaid, ahogy kiszorul a levegő az enyémhez hasonlóan halott tüdődből, amelybe mégis újra és újra oxigént mersz. Én nem teszem. Én pislogás, lélegzet nélkül nézem, ahogy a kezem végez durva rombolást a húsodban, a szívem alig ver, az én szívem nem mutatja meg, hogy épp úgy érzek, mint te, hogy összefonódik izgatottság és félelem, félelem, hogy túllépem a határt, és nem szolgállak jól, a félelem, hogy képtelen vagyok megtenni veled mindazon szörnyűségeket, amikre szükséged van, és nem tudom túllépni a határt.
Nézlek. Levegőért kapkodsz. Lassan szokod meg az arckoponyádban lüktető fájdalmat, a feszülő bőrt, ahogy a túlhúzott testhelyzetet, de már ismerlek, túl sokat bírsz, minden mozzanat, minden kis fájdalom szükséges ahhoz, hogy felépítsem azt, ami túlhatol a mindennapi érzékelésen, ami ünneppé válik köztünk, itt, ami csak a kettőnké. Hagyom, hogy kínlódj, ahogy gyötrelmes testhelyzetbe húznak a köteleim, ahogy égnek az ütéseim nyomai az arcodon. Hallom a szíved, érzem az ajkadon, ahogy megszívom, ahogy lenyalom róla az édes-sós vért. Megállíthatnálak, hogy ne menekülj az ujjam elől, amellyel a szíved keresem finom bordáid alatt, de nem teszem, engedem, hogy vergődve elhúzódj. A tenyerem a mellkasodra simul, ráborul a szegycsontodra, csupasz tenyerem alatt iszamos vagy a saját lecsorgó véredtől, így löklek meg, eltaszítalak magamtól, hogy elveszítsd az egyensúlyod, hogy néhány másodpercig csak csüngj, imbolyogj a béklyóidon a talpad alatt a talajt keresve.
Hátralépek. Most nem háttal neked, megkerülöm az asztalt, hogy szemmel tarthassam minden rezdülésed. Nem sietek. Minden másodperc kín számodra így kifeszítve. Hagyom, hogy felfogd, hogy megszokd, aztán újra kínlódni kezdj tőle. Az ujjbegyeim úgy simítják végig az eszközöket, mintha téged érintenélek, gyengéden, imádattal. A késeim. Néhány ezüst darab, de többsége mégsem, talán maradandó, hosszan tartó kárt nem okoznék benned. De ha mégis… ez az én éjszakám, az én kezembe adtad magad.
- Mit kellene tegyek veled, Séaghdha? Hiszen mit sem adsz a választásaimra. – Egy ezüstkést emelek fel, hosszú, széles pengéjű. – Talán ide kellett volna hoznom az új kedvenced, hogy előbb rajta mutassam be, amit utána veled teszek. Ha már úgyis vele vannak a gondolataid, nem igaz? – Kesztyűs ujjaim végigsimítanak a pengén, kedves állatához nyúl így a férfi, te is, én is így teszek, csak enyém a kés, tiéd az eleven test, amibe belemártanám. Dédelgetem a pengét, és téged nézlek, aztán a korbácsot veszem a kezembe, azt a darabot, amely kedves a szívednek. – Előbb kínálhatnék neki néhány tallért, hogy hódoljon térden, és nevezzen engem úgy, ahogy téged – az ujjaim végigsimítanak a korbácson nyéltől a végéig. Elindulok feléd, a korbácsot ölebként simogatom a két kezemben. – Megtörted, aztán elengedted, elfelejtette vajon a lényegét, vagy ugyanaz a szajha, aki nem bánja, ha osztozol velem a látványon? – A korbáccsal simítom végig az arcod, a mellkasod, az öledig nyúlok vele, a szemem a tiédbe kapaszkodik. – Mit kellene tennem vele, hogy végre annak lásd, ami? – súgom csak a szavakat, miközben a hátad mögé kerülök, a korbácsot most a gerinced felett hordozom végig koponyától farig.
- Vagy mit tegyek… veled?
Figyelmeztetés nélkül csapok le a korbáccsal. Rég volt. Mégis pontosan emlékszem, milyen erő kell ahhoz, hogy kettőbe hasítsam a hátadon a hóka bőrt, és kiserkenjen a véred.
- Gyónj nekem, Séaghdha – suttogom, és újra végigvágok rajtad. Két vérző árok szalad keresztbe a hátadon, válltól csípőig, X-alakban metszik egymást. A következő a térdhajlatodba csap, várom, hogy elveszítsd magad alól a talajt, akkor lépek oda, hogy végighúzzam az ujjaim a korbács hasította sebek mentén. Aztán az ujjaim úgy fordulnak be a sebbe, mintha mi sem volna természetesebb, mint megerőszakolni ezeket a sebeket, felfeszíteni a sebszájat, és a sebalapig nyúlni beléd. Az arcom a tarkódhoz ér.
Vissza az elejére Go down
Séaghdha

V. A város ura
V. A város ura
Hello Darling, my name is

Lakhely : St. Louis
Kor : 1880
. :
With the moonlight to guide you
Feel the joy of being alive
The day that you stop running
Is the day that you arrive

And the night that you got locked in
Was the time to decide
Stop chasing shadows
Just enjoy the ride

Hozzászólások száma : 681

Re: There's a dead man
» beküldték: 2019-12-26, 13:43


There's a dead man

To: Balian


Felsérted a bőröm az ütésekkel, belezajosodik a fülem, elcseng a koponyámban, ajkamra kétes mosoly kúszik egyetlen kósza pillanatra, már érkezik a következő ütés, ami kibillent az egyensúlyomból és erőből tartom oda lebéklyózott fejem a következőnek, miközben a gyomom majd kiszakad, a levegő is csak hálni jár belém, a belső szerveim megzavarodnak egy pillanatra, nem értik, hogy honnan jött a kamion, ami nekünk robbant és a vámpír felkapja ocsmány fejét, a groteszk maszk mögül, amit én arcnak hívok. 
Lihegve hörrenek fel, már nem sok kedvem van mosolyogni. Intim, hogy a kezed használod, hogy azzal esel nekem, én jobbik felem, pedig a szíved olyan lassan ver, de téged akkor sem lehet felrobbantani, ha meteorzápor hullik a földre, maximum a kezem fogva várod ki a világvégét, az adrenalin meg csendben csücsül a gyomrodban, vagy a szívben. 
Hallgatom a lassú rebbenéseit a szívednek, míg összeszedem magam az ütések zápora alól. A vállaim sajogva égnek, az alakromba belevág a kötözés, felsebez. Felköhögök, vér folyik a testemre, pillantásom a tidébe fúrom, mintha megköszönném a jelenetet, ezt a kis bevezetőt, ami egy könyv első oldala is lehetne, de ez egy vaskos darab lesz, tudjuk mind a ketten, ha csak meg nem török, ami még most sem kizárt, eléred fél perc alatt, ha úgy alakul. 
Még visszhangzik a fülemben a tompa puffanás, a hús találkozás a csontokkal izmokkal, a lábujjaim máris görcsölnek. 
Elnyugszom, elhelyezem a vállam, hogy fájjon kevéssé, mert a  nem fáj, az nem opció most, kivergődöm az ujjaid alól, a tenyered a mellkasomon méri a szívverésem, megvetem magam, már majdnem érzem, hogy fix a tartásom, egyetlen lökéssel vonod ezt meg, a lábujjaim elcsúsznak a talajról, a hajam megrántja a fejem és a vállaimba égő kínnal hatol a fájdalom, meghintázom. Az alkarom majd kiszakad, újabb bőrt nyúz le a gúzs. 
Fájdalmasan nyögve kapálódzom, hogy elérjem a betont, hogy a felületükön sikló lábujjaim letámaszthassam. Sűrűn pislogva vergődöm, rángatnak az engedetlen izmok, hosszú perceknek tűnik, mire megtalálom az egyensúlyom, milyen semmi kis mozdulat, mégis végig karcolja a testem a félelem.
Vért prüszkölve fújom ki a levegőt, ahogy visszatérek magamba a veszett vergődésből és a tekintetem fordul utánad. 
Sehogy sem kényelmes, a vállaim majd kiszaladnak, a testem összes izma remegni kezd, megerőltetéshez szokott tagjaimban kúszik az izmok lázas igyekezete, nyögve merevedek le, nem baj, hogy fáj, jó, hogy fáj, hogy ez villámlik az agyamba. 
Halkan felnyögök a kés látványától, rányalok a számra. A hangod is megüt, a nevem ír lecsengése az ajkadról. - Mindig adok a véleményedre. - sok ügyben, és mellé tényleg csak van, amivel nem értek egyet, ahogy eddig is így volt, de kettőnk közül én fizetek meg a tévedésekért, rád azt fogják mondani, ahogy tették eddig is, hogy a kutyám, a lábamhoz dörgölődzve, büntettek már meg a hibád miatt és büntettelek meg a sajátom miatt. Térdeltem már előtted téged bántva, miközben az én bűnöm csillogott a hátamon, a lesújtó kéz az enyém volt, de nem én ugattam el a parancsot magamnak. Most azonban én fizetek mindenért, a te bűneidért és a sajátjaimért is. Én vagyok a valuta. Halk a hangod, lágy, nem leereszkedő, de süt belőlük a leigázott harag, tudom, hogy ez most revans neked, ajándék tőlem neked. Én is kimerítem a magam jussát a húsos fazékból, de most te is teszed, hiszen hallom, hogy sértett vagy. Megkérdőjelezed a kapcsolatunkat is? Már nem tartasz annyira, mint eddig? Megvetsz engem? Mondd el, ha így van, elbírom ezt a csalódást is, csak akkor rágd a számba. 
Végig siklik a pillantásom a kés élén, megszívom az orrom, nincs válasz. Őt én bántom, nem a te asztalod. Falom a kés látványát és közben nem tudom eldönteni vágyom-e rá? Nem, most nem. Kínlódva nyelem a vérem, ami nem akar elállni, pedig a számban van. A pengéről rád pillantok, nyújtóznak az izmok, már sajognak egymaguk is. Lecseréled a korbácsra és felnyögök, szeretem azt a darabot, de a kezedben nagyon sokat tud ártani, mégis precíz és pontos vagy velem pont úgy fogsz végig szaggatnia, hogy kedved tartja. -Ribancnak? - sóhajtom gúnyosan, vagy - Vámpíromnak? - a gúny nem neked szól és ezt te érted, mert veled egyáltalán nem gúnyolódom, inkább ez valamiféle önvád, hogy fájjon még bentről is, a lelkemből. Vágyakozva követem a mozdulatot, amivel a korbácsot dédelgeted, miért nem engem? Mert ez most nem az a játék?! - Percre nem felejtem el, hogy ki ő. - tényleg nem, valósan. Mindig is itt dobol bennem, de most csak téged látlak és megértem, hogy Valen miatt vagy haragos, miatta büntetsz meg. Aprót billentem a fejem meg, a korbács nyele is elmondja, hogy fájni fog, de nem mozdulok ki alóla, egy pillanatig elhiszem, hogy azzal is megütöd már is  jócskán leamortizált arcom, vagy a szám. Fogva tart őszinte tekinteted, az enyém sem hazudik, beszívom a levegőt, a korbács nyele végig ígéri a testem, megigéz, jobban felnyomom magam, hogy az ölem elemeljem róla, de ez csak illúzió, képtelenség jobban feltolni magam. - Mi tennél vele? - lehet segítene, ha látnám, hogy ugyanazzal a hévvel akar téged, vagy bárki mást, hogy súlyos összegekért mindenki mást is imád, de lehet nem. Kiürül a látómezőm, a falat bámulom, hangosak a légvételeim. Remegve állom a simítást, annak ellenére, hogy ez a kellemes része, sajogva rántom a gerincem előle, de nincs hova bújni. 
Szóra nyitom a szám, nem jön előbb a suhanás hangja, mert a te gyorsaságod lekörözhetetlen, felsikkantok, végig mar a süthető fájás, előre billenek, a hajam egy része kiszakad a fejbőrből, ahogy előre billen a fejem és a vesztesek fájdalma a hátamon súlyt végig. A vérem szagát is bőven érzem, előlüktet belőlem, megingok a lábujjaimon, most előre, megint felakadok, hintázom a súlyom tartva, ami nem sok, de most nem is kevés, kapkodva keresem a támaszt megint, még visszhangzik a sikolyom. Alig hallom meg a kérdést, mert jön a következő panaszos sikkantás, megköszönve ezzel a második ütést. Zihálva kapkodom a levegőt, kipördül a lábam, megakad a bokám, csak annak köszönhetően nem fordulok körbe, hogy szinte kapaszkodom a kőbe magam alatt, de a fájdalom nem kérkedik az elvesz, az nem kényeskedik, attól összecsikordul minden fogam, a számba harapok, hogy ne jajgassak. - Én szeretnék a legjobban nem vágyni rá. - vallom, ha kérdezed és tudom, hogy ezek nem költői kérdések, ezekre te választ akarsz, míg tudok beszélni. 
Beszakadok a fájdalomtól, úgy sajog minden porcikám, hogy ordítani kéne, a hátam máris egy sajgó központ, valami, ami nagyon érzékeny, akárhogy mozdulok, szakad a hús. Pihenőben bízom, mert a felfüggesztés is egy kín, de a következő ütés lesodor a lábamról, szakadnak az inak, felkapom a lábaimat, de nincs honnan, újból sikítok, búján ömlik a vér a testem több pontjából. Zihálva lélegzem, a fájdalom több ponton csap le, a vállam majdnem kifordul, összekötözött alkaromból vér serken, függök a láncokon, a lábam alig sem tart meg, meg kell szokni, hogy ráálljak, hogy elkínzottan megint támaszt találjak, a fejem billegne, ha lehetne de fixen tartanak az erős hajszálak, a kötések. Sűrűn kapkodom a levegőt, beszakad a hasfalam, majd szétreped a tüdőm és a szívem. Hosszú idő, míg megállok megint valahogy, de  a lábaimból már nem szűnik meg a remegés, már nem fognak tartani a legkisebb lökésbe beleimbolygok. 
Zavarosan pislogok, őrjítő tempóban lélegzem. - Szeretném gyűlölni őt. - hadarom még el, de a hangomban fröcsög a nyál, a vér, a légvételeim is elakadnak. Hosszan morogva állok kezdő pozícióba, de már fele olyan daliásan sem. 
Az első ütések mindig a legrosszabbak, mert friss húst tépnek, ép bőrt szaggatnak, nyers idegvégződéseken rajzanak fel. Határozott célpontot hasítsz a hátamra. Érzem, ahogy közelebb lépsz, az ujjaidtól felnyögök, fájdalmasan, hangosan, elfojtva, hogy ordítsak, de annyira fáj, hogy elködösül a látásom, ennél sokkal többet is bőven kibírok. 
Reszketve tartok ellent neked, megfeszítem a maradék izmaimat, szétzuhanok bassza meg. A lábaim visszavonhatatlanul remegnek, és az ujjaid... az ujjaid megint intimen tépnek fel, őrjöngve fájok. - Semmire tartasz... miatta. - keserű epe minden szó, előacsarog belőlem, a kínnak szól és annak, hogy lenézel, hogy kisemmizel a gyengeség miatta és te teszed jól, ezer darabra tép a kétely, el fogsz hagyni, igaz? Azt tervezed. Erősebb úr után nézel, valaki felé kacsintasz, aki több, mint ez a semmi előtted. A leheleted megsüti a gerincem, érezlek és tudom, hogy el fogsz hagyni, így akkor meg kell, hogy öljelek, nem lehetsz másé. 
Alámerítek a vámpírnak, rátolom a fájdalom jó részét, ő szereti. Csalódottan felnevetek, halkan, nem örömtelien. -  Rólunk akarok beszélgetni. - ki nem szarja le, hogy mit akarok? És most... most felmerül benne, hogy megölhetsz, talán másodszor, azóta az eset óta, lehet tényleg vége, a kezedbe adtam és most elveszed, elhiszem, hogy ez a vége, megteszed, lenézel, megalázol, legyalázol, a testem őrzője végül véget vet a kínlódásomnak, és az életemnek. Így lesz? Valós rémület kúszik felszínre, már idegből remegek. Egy pillanatra felmerül bennem, hogy kipróbállak, elmondom a varázsszót, akkor elengedsz vajon? Nem merem, lehet kiderül, hogy nem... hogy nem működik a menekülő ajtó.  

There's a dead man
Walking around you
In the city with no undo
In the city with all of you
There's a dead men


Memoram inquara est rexquiere!
Just a dead boy with a demons soul inside.
Vissza az elejére Go down
Balian

III. Árnyjáró
III. Árnyjáró
Hello Darling, my name is

Lakhely : Kárhozottak Cirkusza
Kor : 679
Hozzászólások száma : 58

Re: There's a dead man
» beküldték: 2019-12-26, 16:58


bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni csak
a magam törvénye szerint.



Nézlek, kékesvörös duzzanat kezd nőni az egyik szemed köré, de a másik oldalt tágra nyílt és riadt a tekinteted, még fiatalabbnak látszik ettől az arcod, még hamvasabbnak, még halandóbbnak. Hogy kedvelték ezt benned, hogy mennyire embernek tudod tettetni magad. Nem mintha a magunkfajta ne tudna szenvedni, és ne lenne élvezetes az agóniája. Az alakváltók kínzásának is megvan a gyönyöre, de azért sokat kivesz belőle a tudat, hogy ha alkalmat kapnak rá, mindenből felépülnek, s ettől máris elveszti a súlyát, hogy összeszabdaljunk és elcsúfítsunk egy szép arcot, hogy kitépjünk egy font húst, lemetsszünk egy nem túl létfontosságú testrészt. Igen, mindenki vérzik és mindenki érzékeli a fájdalmat, ha belemártom a kést, és ebben meg lehet találni az élvezetet… de te más vagy. Te úgy szenvedsz, mint egy minden értelemben eleven lény. Rémülten dobog a szíved, ha nem is olyan tempóval, mint egy halandóé, fuldokolva köhögöd a vért, mintha szükséged lenne levegőre, holott nincs, vergődsz, rázkódsz, ragyogásba vonja az egész testedet a színtiszta, eszenciális szenvedés. Meg tudom érteni őket, hogy kedvüket lelték benned: veled bármit meg lehetett tenni, és mégsem veszítette el a súlyát a kínzás egyetlen pillanata sem. Te voltál a tökéletes játékszer. Most is az lennél, sosem untak volna el, vagy annyi időre csak, mire újra sorra kerülnek, mialatt kézről kézre adnak.
De már nem vagy az. Nem játékszer vagy, hanem ennek a méltatlan, mocskos, alantas városnak az ura, és már senki nem láthat így téged többé, csak én, és én is csak azért, mert te kérted így.
Nem érzek haragot, de tulajdonképpen nem érzek semmit, arra, ami bennem zajlik, hogy esetleg érzések azok a különös kisülések az agyamban, csak utólag következtetek majd a tetteim alapján. Nem szabad haragot éreznem, nem szabad dühből tennem azt, amit, nem lenne elegáns, és ha a saját indulataim elragadnának, bár ez merőben teoretikus eszmefuttatás, mások alapján mondom, nem magamból indulok ki, ha elragadnának az indulataim, nem figyelnék rád eléggé. És figyelnem kell. Tudom, hogy mi mindent kibírnál, de azt is, hogy vannak határok, amiket nem kívánsz átlépni, megközelíteni sem bármikor. Nem akarom indulatból mártani beléd a pengét. Ne vezesse düh a kezemet, amikor megkorbácsollak. Érted akarom tenni, erre gondolok, miközben az ujjaim a késeimet cirógatják, és te felnyögsz a látványtól. Nem vagy oda a késeimért. Szívesebben veszel egy roncsolásig, cafrangokra szakadt bőrig menő verést, mint néhány szép, tiszta vágást. Rendben, Mesterem. Megkapod előbb a korbácsot, amire sóvárogsz, és aztán megkapod a késeim csókját is, amit nem kívánsz.
Nem nézek rád, miközben válaszolsz, szégyenkezem helyetted is amiatt, amit mondasz.
- Hozzám és a korbácsunkhoz olyan régóta nem jöttél – mondom halkan, és nem hallok indulatokat a hangomban, csak a kézfejem inai rándulnak az eszköz markolatán. Mintha állati belsőségekből próbálnék jósolni, úgy figyelem a testem. – Most már tőle kapod meg a gyötrelmet, amit igényelsz? – Mert szenvedést okoz neked, sért és megaláz, megtagadja tőled, ami jár neked, és minden jár neked, ez a város a tiéd. Elkapom a vágyakozó pillantásodat. Hát mégis gyengédséget kívánsz tőlem? Nem, Mester, kemény ütésekre van szükséged, amik kiverik belőled mindazt a gyengeséget, amit állati és emberi feled hozott magával, megerősödtél, mégis gyámoltalanná váltál tőlük, hadd bocsátom le belőled ezt a rossz vért, ami elgyengít, ami lehúz, ami boldogtalanná és elégedetlenné tesz, mikor végre itt van előtted minden, amire csak vágytunk.
Minden rezdülésedre figyelek, mint moccanó pihére a korbács nyele alatt. Elhúzódsz tőle, emelnéd magad, ha lenne még hová. Előbb ütök, nem kapsz választ. Kiszakadt arany hajszálak szálldosnak az összegyűjtött hajtömeged körül a villanykörte fényében. Ha nem volna a látásomnak elég ez az egyetlen izzó, akkor műtőbe illő világítást telepítenék ide, hogy mindent, mindent lássak belőled.
- Fizetnék neki – megkapod a következő ütést, égővörös, nyersre hasadt, precízen szétnyílt X a hátadon, te kegyes voltál a gepárddal, én nem leszek veled az, te kibírod az irgalmatlanságom. Minden szál szorosan összefont haj felborzolódott a fejtetőmön attól a sikolytól, amit hallatsz, és aztán a ráadástól. – Hogy megadjon mindent, amivel valaha örömet okozott neked. Amire vágysz, amit űzöl benne… minden… egyes… mozdulatot… rongyos… zöld… érintésektől bűzlő… bankókra váltanék.
Gyönyörű a hátad, a bőröd alatt jól elkülönülő izomkötegek, a hihetetlenül keskeny csípőd, a kiugró bordaívek, a hívóan mély gerincárok, és mindez felhasítva, a két szakadás találkozásánál fityegve lekonyul még egy kis bőr, mintha valaki nekiállt volna lenyúzni, de valamiért botor módon abbahagyta. De minden, ami félbemaradt, újra folytatható, nem ékes példái vagyunk mi ennek? Vér csordul végig a derekad ívén, le a farodra, és vér csordul a karjaidon is, vérpermet borítja el a feltépett térdhajlatod alatt a görcsösen feszülő vádlit. Végignyalok a számon, a véred, a félelmed, a fájdalmat illata járja be a pinceszobát, eltölt mindent, kiül az én bőrömre is, ezt nyalom le a számról.
Mögéd lépek. A korbács a kezemben, az alhasadra simítom, megtartalak, kapsz egy kis segítséget ahhoz, hogy ne billenj el, amíg végigfuttatom az ujjaim a seb mentén. Szorosan mögötted állok, csípőm oldalt a csípődhöz ér, arcom a tarkódhoz, a füledbe súgom szinte a szavaimat. – Aztán fognám azt a kést, ott jobbra a harmadikat – markolok rá a nyakadra hátul, és fordítom arra a fejedet, a legnagyobb pengéjű ezüstkésről van szó –, és a farkad helyére tolnám. – Homlokom a koponyád hátuljának. – Addig nyomnám bele újra és újra, ameddig az a rés, amit annyira kedvelsz benne, ki nem hullik bársonyos, véres kis cafatokban, mint a konfetti.
Érzem, ahogy egész testedben remegsz. Előrehajolok, hogy lecsókoljam az arcodról a vért és a nyálat, aztán visszatérek mögéd, és az ujjaim a sebeidbe buknak. Elengedtem a fülem mellett a mondatot, hogy nem akarsz vágyni rá.
- A hímtagját neked adnám, bebalzsamozva. Azt is kedveled, igaz? Éreztem rajtad a szagát. – Helyet cserélnek rajtad a kezeim, a sebeidtől vérben úszó csupasz ujjaim kerülnek a hasadra, a kesztyűs a korbáccsal hátra, a markolattal egyenesen az ágyéki gerincedről nyúlok a farpofáid közé. – Megalázott. Megsértett téged. – Volna bőven vér, amiben megmárthatnám, de szárazon érintem hozzá, lassan, szinte gyengéden játszom veled, de biztos lehetsz benne, beléd fogom nyomni, kínzóan lassan, hogy azt kívánod, bár gyorsabban csinálnám. – Gyűlölni? – kérdezem higgadtan, az ujjaim nyugodtan simogatják a hasad, szilárdan tartalak, nem kell egyensúlyoznod. – Arra is alig méltó, hogy használd a testét – súgom a füledre, és finoman körzök rajtad a markolattal. Nem túl vastag, és a göcsörtöket is lecsiszolta róla az idő. Kár értük. – De arra végképp nem, hogy gyűlöld. Kívánod. Betörted. Itt kellene leélje a nyomorult életét a kisebesedett térdein, hogy ujjongva üdvözöljön milyen megtisztelő éjszakát, amikor szolgálhat téged. Akarod azt a darab szemetet. Te vagy ennek a városnak az ura. Mindent meg kell kapnod, amit akarsz – csigalassan nyomom beléd a markolatot. – Miért nincs itt a szajha, hogy szolgálatkészen várjon téged a koszos pokrócán? Miért uralkodik rajtad szabadon?
Dühös vagyok? Nem miatta vagyok dühös. A kurva valójában nem is annyira fontos. Súlyosabb betegségnek bizonyult, mint amilyennek elsőre láttam, de ez soha nem állhatna közénk. Ha kívánnám, osztoznál rajta velem, együtt préselnénk magunkat belé, magamon érezném a gyönyöröd, együtt fürdenénk az élvezetedben, amelynek pusztán edénye volna a gepárd. Ha dühös vagyok, noha nem vagyok biztos benne, az azért van, mert van, amiből viszont kizártál engem visszavonhatatlanul, aminek sosem lehetek a része, ami idegenné tett és elfordított tőlem, ami megváltoztatott mindkettőnket.
Mégis… hogy semmire tartanálak? Beszívom a bőrödről párolgó fájdalmat és félelmet, lenyalom a számról a kicsapódó keserűségedet, annyira keserűek a szavaid, hogy összerázkódom tőlük. Megölhetnélek, ugye tudod? Újra igazán egybekovácsolna minket a végső halál, az a pillanat, amikor a kitépett szívedet tarthatnám a kezemben, amikor utoljára a szemembe néznél, de már nem volna a szemedben bűbáj, csak… te..?
- Chuisle mo chroí – mondom neked halkan, lágyan, és kijjebb húzom a markolatot –, te vagy a Mesterem. – Tiszta erőből nyomom beléd újra, hogy fájjon, hogy felkiálts, belemosdatlak a fájdalomba. A cirógató ujjaim végigkarmolnak rajtad, a karmaim egyre mélyebben kapaszkodnak a húsodba, beléd marcangolnak, tépik rajtad a selyem bőrt, mintha puszta ruha lenne. Kitépem újra a korbácsot belőled, eleresztelek, hátralépek. Azt sem várom meg, hogy megtaláld újra az egyensúlyt. A markolat a kezemben tőled forró, emelem a korbácsot, a combjaidon hasít végig. Majdnem azonnal jön a következő, keresztben bal válltól jobb csípőig, de kevésbé meredeken, mint az első. Lifegő bőrcafatok a metszéspontoknál.
- Bármiről beszélünk, rólunk beszélünk. – Csupasz ujjaim közé fogom a korbács farkát, végighúzom köztük, lehúzom róla a véred, az arcomon kenem végig, mintha harci jeleket festenék magamra. – Nincs az a szajha, aki valaha is változtatni tudna ezen. – Azt akarom mondani, nincs az a teremtmény, élő vagy halott, aki megtehetné. De nem volna igaz. Az előző szimmetrikus párja, jobb válltól bal csípőig. Véres csillag a hátadon. – Sikolts nekem!  
Vissza az elejére Go down
Séaghdha

V. A város ura
V. A város ura
Hello Darling, my name is

Lakhely : St. Louis
Kor : 1880
. :
With the moonlight to guide you
Feel the joy of being alive
The day that you stop running
Is the day that you arrive

And the night that you got locked in
Was the time to decide
Stop chasing shadows
Just enjoy the ride

Hozzászólások száma : 681

Re: There's a dead man
» beküldték: 2019-12-27, 16:11


There's a dead man

To: Balian


Kiszolgáltatott a póz, a helyzet, az élet tesz ilyenné, szétesővé és összeszedetté egyszerre. Mély sóhajokkal nyugtatom a lelkem, nincs nagy baj, a látásom is azért hurkolódik szorosabbra, mert a szemem alulról dagad felfelé, és ez nem is fog múlni, nem most. Noha meríthetnék erőt, pótolhatnám, ami elveszett, csak ki kellene nyúlnom a részeim felé, csak értük kéne nyitnom, engedni a pajzsokon, magam alá hajtani az erejüket, de akkor rálátást kapnának arra, ami velem történik, ők is részesei lennének, el kell zárnom őket, kitiltani magamból, mindenkit. 
A fájdalom marad, a vérem, a karom zsibbadása, a lábujjaim sajgása, a bokám kifacsarodása. Remegő szám széle, ahogy sóhajok szakadnak fel belőlem és az, hogy attól tartok szánsz engem, hogy megveted a gyengeségem, pedig nem vagyok az, hiszen mellettem voltál, amikor leszámoltunk a mesterekkel, megöltem Abelt, nem kíméltem Alexander sem, és Axelle is kivérzett, ahogy kivégeztük Baptisteot, és lemészároltuk a leopárdokat, a pártjukon állókat, akkor nem voltam gyenge. Most sem vagyok az, csak valami történik, valami, amit nem tudok elmondani neked, ami megnyitotta a szívem egy apró zugát, azt, amit kiöltek belőlem, láttad, jelen voltál a kegyetlenkedéseknél, láttál a taknyomon csúszni és felemelkedni, mint egy főnixet, újjá éledni a kínból. Ezt csináljuk mi, Balianom, csak ne vess meg, ne szánj engem, ne sajnálj meg, tegyél erősebbé, méltónak önnön magadhoz, hozzánk. - Most itt vagyok. - amilyen halk vagy te, olyan csendes az én szavam a számról lecsorogva a vérem mellé, kiköpök, elég volt a gyávaságból. Elég volt? Gyengének látsz engem? Nem vagyok már méltó? - magamat gyötröm, az önvád igen erős, ravasz zsarnokságával. - látom a mozgásod, pedig ismerem minden egyes rezdülésed láttam már, sokféle képen, minden pózban és helyzetben, te és én régóta járjuk a poros országutat, stoppoltunk rossz helyen, léptünk csapdába, de együtt mindig kimásztunk minden mélységes verem aljáról, húzz  most ki, emelj fel magadhoz. 
Sikoltva hálálkodom az ütésekért, pedig elgyengít, ingok a láncon, mint erős szélben a pitypang. Úgy rángatom a fájó testem, hogy a hajam felakaszt, a lábujjaim szinte azonnal lezsibbadnak. - Fizetni valamiért... az nem valós. - gyűlölök fizetni bármiért is. Megvenni bárki megveheti, kirakat, ajándék, ára van, mindent fel lehet címkézni, de én ingyen akarom, sőt mi több, azt akarom, hogy ő kérje el, hogy élvezze, hogy ne konkrét szadista legyek, játék legyen, mert játszani szeretek, ahogy ez is az veled. Éles eszű, komoly téttel bíró játék, vagyis ebben bízom, hogy nem "komoly", nem ténylegesen akarsz bántani, hogy a műanyag a húsom dörzsöli a karomról és elszaggatni sem bírnám, a kezem veszne oda, de el kell hinnem, hogy bízhatok benned. Most alakul a póker tétje igazira, miközben a fájdalom bennem szűköl, a vámpír pedig mélybe úszik, de feltör, ha eljön az ideje, addig morzsolgatja erejének füzérét és a gyomrom köré tekeri, ami reszket a korbács ütéseinek nyomán. Kifeszített posztó vagyok és most te vagy a művész, te vagy, aki vérrel és tátogó szájú sebszélekkel alkotja meg a művét, felfesti a múltszázadi festményt rám. 
Magamat érzem mindenhonnan, a falakról, a számról, a szememről legördülni, az alkaromból a vér végig folyik a felkaromra, a hónom alá, a hátamon ejtett sebekbe. 
A remegésen nem tudok úrrá lenni, annyira sokszor próbáltam, de engem erre idomítottak, hogy fájjak, hogy szenvedjek, hogy mutassam meg a másik erejét magamon, hogy a szenvedésem az ő gyönyörét szolgálja, ez vagyok én. Ez a merő gyalázat. 
Még reszketek, amikor mögém lépsz és ez ma már nem is fog változni, esetleg, ha már arra sem lesz erőm. A korbács simul a hasamnak, kemény, rideg eszköz, de rátolom a súlyom, hiszen tartasz,  lihegő idő, így hívom. Szükségem van rá, az ujjaid feltépik a húsom, összeszorított szájjal zihálok, csikorognak az durva fogak. Erősen pislogok, míg neked feszül a testem, bele a kezedbe, korbács nyelébe, zihál a tüdőm, zavaros a szív, nem érti miért történik, ami. Forró a leheleted, belebújnék, el előled, de én akartam, ez most az én jutalmam, az én büntetésem, az én jussom. A hangod végig csorog bennem, édes méz, megüli a szempillám, nehezen tudom nyitva tartania szemem. Felnyikkanok, megszemlélem az ezüst kést és ijedten összeugrik a gyomrom, pedig most nem nekem szánd, még képzeletben sem. Álmodsz, ébren álmodsz arról, hogyan tennéd tönkre a kurva gyönyörű testét és neked van igazad, hasonlót tennék vele, tettem is, és biztos vagyok benne, hogy tettek mások, a fájdalom neki jobban kenyere, hamarabb eszi fel, mint a kedvességet, a finomságot. Felszusszanok, visszafordítom a fejem, csak a kés pengéjét látom magam előtt, a hátam lerohadni érződik, minden sóhajjal szétterjed a fájdalom, míg a lábam alig is tart, a hajlatokban roncsolt izmok küzdenek értem. 
Puha ajkad szinte bénult arcomon siklik, most más a sóhajom, sokkal lágyabb, sokkal éteribb, nem egy szenvedőé, egy jutalmazotté, a kettő között meglehetősen éles a szakadék pereme. - Igen. - kérdezel, ellehelem a választ. Valóban imádom a farkát, hiszen nekem teremtették, az én testemből szaggatták ki a rést neki, muszáj imádnom, muszáj élveznem rajta. Csak érzem, hogy véres tenyérlenyomattal cserélsz kezet, elhagyod rajtam a bűnős nedveimet, előre összeugrik a gyomrom, folytatjuk. Leszalad a korbács nyele, be a seggem két partja közé, elemelkednék róla, de ellent is tartasz, és nincs hova bújnom, összeszorítom a szám, hogy magamba lihegjek, fújtat az orromból a levegő, forrón, tüzelőn, mint egy sárkány kénköves tüze. Nem válaszolok. Megtette, megalázott és megsértett, én pedig jobban őt, ez mégsem mentség, nincs kifakadó igazam, csak a gennyes seb a lelkemben, valami, amire most rávezetsz, ami nekem fel sem tűnt eddig, pedig ott lappangott a függöny mögött. Mit mondhatnék? Hogy élvezem vele ezt az abszurd játékot? Mert így van. Nyüszít a rémült hang a torkomból, halkan, duruzslón, melyről kezdem, lazítok az izmaimon, mert sejtem mi következik, de semmi sem fogja tompítani a veszett kínt, ezt a lassú vergődést, nincs hova mozdulnom, megtartasz, kilengeni sem tudnék és nem is akarok. A seggemről beszélgetünk, szaggassuk szét. Felröffenek, mély levegőt szívok be, gyorsul a pislogásom, a testem semmit nem enged, szárazon, keményen áll ellen, az izom olyan feszes, hogy zabszem sem férne át rajta önként. Nincs válasz, gyűlölni akarom, én is tudom, hogy nem méltó arra sem,  hogy ránézzek, mindennek ellenére megőrülök tőle, nem tudom uralni ezt a fajta vágyat, ez is egy nevelés, ez is egy beidegződés, hosszú évek keserves munkája, hogy a vágy pont úgy megszülessen, mint a kínra való éhezés. Reszket minden tagom, húzod az időt, vágd belém, had szakadjon, csak essünk túl rajta, könyörgöm, csak legyen vége, a testem kívülről szaggatása, más, mint bentről tépni kifelé. A szavaid olyan hűvösek, olyan őszintén tiszták, hogy közben ellentétes a kín, amivel szétnyitod a testem, reszket a szám a fájdalmat üdvözölve, belehasadok. Olyan lassan nyomulsz belém, semmire sem jó, semmit nem vesz el belőle, csak ad és széjjel tép, felsérted a gyenge izomszöveteket, elönt a vér odabent is, hiszen minden pólusom zsigerből ellenáll. Egyre hangosabban morgok, egyre magasabb szinten, elfojtott sikoly ez. Vergődöm a kezeid között, a lánc engem kinevetve csörgeti meg a kínom, neki feszülök, kiugrik lassan a vállam is. Kurvaéletbe! Remeg a levegő, ami az orromon keresztül távozik, a számból csak a magasodó morgás tőr fel, lehetne egy hangos kiáltás, a végén elhalló vinnyogással. Felhúzom a szám a fogaimról, hogy belevicsorogjak a semmibe, beszélnem kell, beszéltetni akarsz, kérdezel, pedig csak ordítani tudnék. - Jobban.. élvezem... újra ... és újra... összetörni. - előcsikorgom a szavakat, előhalászom a mélyből, lihegve kapkodok levegő után, minden szó egyre vékonyabb, egyre kevesebb erővel bír, harag van benne, düh, a fájdalom megvetése, amit ki akarok élvezni, el kell bírnom vele. Tombolni szeretnék, ordítani valósan.  Meg kell, hogy értsd. Elengedni őt és aztán újra térdre nyomni sokkal nagyobb élvezet nekem, mint csicskát csinálni belőle, eddig is találkoztam sok erős alfával, de előbb vagy utóbb, mind betörtek és én elvesztettem az érdeklődésem, ezt tudod, végig asszisztáltad, ha nem én, akkor te vetettél véget az életüknek, mert nem osztozom, mert nem szabadulhattak tőlem, de Valen erős, kitartó, gúnyos jószág, végül önként fog elém hajolni, könyörögni, hogy hozzám érhessek, és ha ez hosszan tart, annál izgalmasabb. Összetörhetném bűbájjal, lehetne a vakvezető kutyám, mint oly sokan mások, de benned is azt évezem, hogy ellent mondasz, hogy olyan okos vagy, nem hajbókolsz előttem. Persze Ő összehasonlíthatatlan veled, annyira más a szerepetek, ő mulandó, te örök. 
Kiszorul a levegő belőlem olyan végtelennek tűnik a korbács nyele, sosem lesz vége, nincs neki, már a medencémben érzem a sajgást és a vért, amit fakasztasz, a leírhatatlan szaggatást. 
Az ír szavak, a leigázott otthont idézik, visszasúgom őket, el-elakadva, köztük botladozva. Kijjebb csúszik a szerszám, az is fáj, viszi a hámsejteket, de legalább már kifelé húzod, menten rázárhatok a felszakad sebszájakra. Én vagyok a mester, fellélegeznék, olyan erővel vágod vissza belém, hogy akaratlanul is hangosan felöklend belőlem egy rövid kiáltás, egy brutális elfojtott jajszó, kicsúsznak a lábujjam, megcsörrennek a gúnyos láncok, újabb tépett seb a karomba és a hajamba, ahogy lebukik a fejem és kitágul a szemem a fájdalomtól, előbukik belőlem, előrántod, bepárosodik a tekintetem, összepréselt szempilláim alól előbukkan az első vérvörös könnycsepp. Ha nem lennél földöntúli erővel megáldva, sok idő kéne míg ilyen brutálisan belém hatolsz, az izom nagyon szoros, erősen zár, most pedig felhasad, szétreped, és úgy remegek, hogy fuldoklom tőle. Főleg, mert nem elég, hogy ott feltépsz, de a hasfalam is felnyitod a körmeid nyomán, már oda sem tudok dőlni menekülni, rángatózom a fogságban, a sokszínű fájdalomban, lehorzsolódnak a lábujjam, kifordul a vállam. Ordítok, már nem tudom elharapni. Azt érzem kitépsz egy darabot belőlem, ahogy elementáris erővel kirántod a korbácsot, megszűnnek a kezeid, vér ömlik a combomra mindkét oldalon, elől érzem végig folyni a farkamon, a herék alá, be a belső combomon végig és összetalálkozik azzal, ami a seggemből származik. Elhalkulok, rángatom a láncokat, kibillenek, félkörbe elfordulok, veszett erővel próbálok talpon maradni, de a belső szervek védekezve rántanának össze, zajosan kapkodom a levegőt, a szív elpusztulni érződik, a helyem sem találom. Lesújt a korbács, felsikkantok a meglepetéstől, a fájdalomtól, a leigázott reménytelenségtől. Megvetem a lábam valami csoda folytán, de minek? Ha előre rántom magam a hasfalam szakad ki, ha hátra a seggem és a hátam megy veszendőbe, úgy kínlódok, ahogy az elő van írva, de a fájdalom nem viccel, az elvesz, az megrekeszt. Csillagok sorakoznak a látásom előtt, érzem, ahogy a szembogaram beakad a szemhéjam alá és kifordul  fehérje. Őrülten ugrik nekem a vámpír bentről, felhasítja a bensőm, kifelé türemkedik, előszökken a hatalom szele, nagyot nyelve lököm vissza, képtelen vagyok rövidebbre fogni a pórázt, bennem hullámzik a félelem. - Bármi változtathat? - azon, ahogy te tekintesz rám? Ahogy te látsz engem? Azon, hogy nem nézel le, hogy tartasz engem valamire? Te miattad vagyok aki, miattad nem rohamozott meg az őrület már korábban, mert te a felszínen tartasz, mint most a fájdalommal. Jön a követőek ütés, zavartalanul felsikoltok, a hátam merő roncs máris, elszalad az értelmem egyetlen másodpercre leválik az agyamról, hogy a következő ütés visszarántson. Fuldoklom, rángatom a rabláncokat, kipördülök, nincs az az erő, ami megtartson, zihálva kaparnak a lábujjaim, a tüdőmben harsog a levegő, a szívemben a vámpír marja körmeit, engedjem ki, mint dzsinnt a palackból és lesz nemulass, de dolgom féken tartani. Csúszik a lábaim alatt az összegyűlt vérem, vergődve próbálok visszaevickélni a pózomba, a vállaim majd kiszakadnak tőből és lehet ideje lenne. - Elárulnál? - lihegem, a hajam alig is tart már, nehezen lelem az egyensúlyt, pedig nekem nem is kell a lábam, hogy álljak, de a combom is felhasadt, a térdhajlatom is. Hosszú másodpercekig küzdök, mire visszatalálok a helyemre. Reszkető, lélegző sebesült vagyok, véren ázva, abban fuldokolva, pácolva. 

There's a dead man
Walking around you
In the city with no undo
In the city with all of you
There's a dead men


Memoram inquara est rexquiere!
Just a dead boy with a demons soul inside.
Vissza az elejére Go down
Balian

III. Árnyjáró
III. Árnyjáró
Hello Darling, my name is

Lakhely : Kárhozottak Cirkusza
Kor : 679
Hozzászólások száma : 58

Re: There's a dead man
» beküldték: 2019-12-29, 12:21


bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni csak
a magam törvénye szerint.



Igen. Most itt vagy. Most néhány órára csak az enyém vagy, és ameddig tart ez a néhány óra, addig örökkévaló, addig nem értelmezhető, mi fog történni, miután leoldalak a kötelekről, az ölembe veszlek, végigcirógatom összetört tagjaidat, aztán behozom a lányt, aki a szomszéd helyiségben várja, hogy kisszerű, nyomorult és szánalomra méltó életének utolsó feladata végtére nagyon is grandiózus legyen, és neked adhasson magából minden csepp vért. Nem. Most csak a most van. És az elmúlt, aminek az összekuszálódott szálait a kínjaidba áztatva próbáljuk együtt kibogozni.
Sokszor láttalak így. Kifeszítve, üvegszállá húzva, sikoltozva. De megunhatatlanul gyönyörű ez a látvány. Most nem kell féltenem téged, tudom, hogy én nem teszek benned nagyobb kárt, mint amit elviselnél, én nem fogom átlépni azokat a kapukat, amelyek jobb, ha lepecsételve maradnak. Én tudom, hol van az a vonal, ahol igazán valóságosnak tűnik majd, ami nem az.
- Te is megfizeted, Séaghdha. – Az ujjaim finoman simítanak végig, érezni akarom az ujjbegyeimben ezt a finomhullámú reszketést. A véred úgy folyik végig rajtad, mint a gyertya testén az olvadt viasz, egyre kevesebb hófehér látszik ki a skarlát alól. Érzem azt is, ahogy az izmaid hálásan lazulni próbálnak, ahogy a kezembe adod magad szó szerint, fizikailag, tartsalak meg egy kicsit. Vadul kapkodod a levegőt. Mennyire szeretem a légzésed. – Nem pénzzel fizetsz neki, hanem az időddel, az energiáddal, amit méltóbb tieidtől veszel el. A gondolataiddal, a gondterheltségeddel, a zaklatottságoddal. A megszállottságoddal. – A csontjaid érzem a sebalapban, majdnem csontig hatoltak a korbácsütések. – És most ezzel – simogatom meg a számmal a füledet, végigfolyik a vér azon is, valahonnan az összefogott hajad kupolája alól szivárog a vér, kitépted volna máris a fejbőrödet vergődés közben? – Ezt a fájdalmat is neki adod, nem nekem. – Nyomom tovább a markolatot, annyira szűk vagy és olyan száraz, hogy kemény erőfeszítést igényel minden körömnyi előrejutás benned, mintha ott sem lenne a nyílás, csak most vájnék egy teljesen új járatot a húsodba ezzel a tompa eszközzel. Talán így is van, talán ott sincs, talán csak a szajhád imádott farkának tartogatod. – Őrá gondolsz, miközben felszaggatlak – csókolok rá a füledre lágyan, olyan halkan, mintha a nyüszítésed hangversenyét nem akarnám megzavarni, és ez így is van. – Busásabb fizetség ez, mint néhány érme.
A hangok, amiket kiadsz, és azok, amiket megpróbálsz visszafojtani, nem bánom a hosszú másodperceket, amiket arra szánok, hogy minél kínzóbban és lassabban nyissalak szét, mert olyanok ezek a hangok, mintha egy rügy kibomlását nézném timelapse videón, egyre inkább elhatalmasodik a kín, úgy rázkódsz, mintha áramot vezettem volna beléd, morogsz, nyüszítesz, vicsorogsz, de még így is sikerül töredelmes szavakat kierőltetned magadból, szép artikuláltan, pedig nem állok meg, egy másodpercre sem, kár, hogy lassan vége a nyélnek.
- Mindent meg kell kapnod, amire vágysz – csókolok most a nyakadra, ragadósan tapad az ajkamhoz az ott megült és alvadásnak indult vér.
- Megértettem, Séaghdha – simogatlak a kezemmel, amellyel az előbb még tépdestem rólad a bőrt, mint valami haszontalan fóliaborítást. Megcsókollak, lágyan, alig érintve. – Hiszen nem öltem meg, nem igaz?
Hallani a szavaim visszhangját a szádból – nem haragszom rád, Mesterem. Nem azért kínozlak, mert haragszom. Nem azért húzom ki belőled a markolatot csak hogy aztán még durvábban és még mélyebbre lökjem vissza. Beleborzongok a hangodba, ebbe a hangos kiáltásba. Aztán újra belerándulok, mikor a kézfejemre ömlik belőled a vér, miután kirántom a nyelet. Gyönyör csiklandozza a hasamat belülről, miközben nézlek, hogy holt húsként csüngesz a felfüggesztésen hiába keresve az egyensúlyodat, aztán valahogy mégis sikerül megvetned a lábad, hogy csinálod, milyen nagyon erős vagy, Mesterem, vajon tudnálak-e addig kínozni, hogy ne bírj el vele – tudnálak-e, ha el bírnám viselni az összetörtséged látványát azon a ponton, ahol én már nem akarom folytatni, csak te követeled. A hátadon a csillag alakzatba vágott korbácsütések mint valami pogány szertartás pentagramja. Ha most megfognám középütt a metszésvonalaknál a csücsköket, egyszerűen lehúzhatnám rólad a bőrt és a felületes izmokat szép, precíz cikkelyekben.
Egy másodpercre érzem csak meg a hatalmad, ahogy beleszivárog a helyiségbe, de azonnal elhomályosul a fény, mint ahogy néhány csepp vér is képes vörösre festeni egy lavórnyi vizet. De aztán mintha csak rosszul éreztem volna, a következő pillanatban már minden ugyanolyan, mint ahogy volt. De tudom, hogy nem éreztem rosszul. A szívemen ott az erőd jeges ujjnyoma, még másodpercekig érzem, miközben nézlek, ahogy küszködsz, ahogy prémes királyi palástként borít be a bőröd. A gazellák tudnak így úszni a saját vérükben, miután a gepárd egy kis harapást ejtett a torkukon, és kivárja, hogy kivérezzenek. A tiéd is ezt várja, tudod, ugye, mo chuisle?
Hogy elárulnálak?
Percekig csak állok és nézlek, de nem jön több ütés, és nem jön válasz sem. Aztán hozzád lépek, a megtépázott-megtizedelt hajadat oldom ki leghamarabb, gyengéden engedem le a fejed, a hajadba font kötél irritálóan omlik végig a szétroncsolt hátadon. Aztán a felfüggesztésen engedek annyit, hogy teli talppal, szilárd kis terpeszben állhass a padlón. Végül az alkarjaidat gúzsba kötő köteleken is lazítok annyit, hogy ne vájjanak a nyers húsodig, bár ebben nem lesz sok köszönet, mert újraindul a vérkeringésed és hirtelen újra érezni fogod a kínt. Megkerüllek, szemben állok meg veled. Végigsimítok a hajadon, ajkam végigsiklik az arcodon, miközben hátranyúlok, hogy egy ujjammal rideg praktikus mozdulattal ellenőrizzem, pontosan mennyi kár esett benned, honnan folytatjuk.
- Te nyilván úgy gondolod, változtathat, ha megkérdezed. – Ott hagylak, az asztalhoz lépek újra, de ismét szembe veled, hogy lásd, mihez nyúlok. Lehúzom a vért ismét a korbácsról, bőségesen csattanva fröccsen a padlóra. Aztán az ostort méregetem, átvetem a vállamon. Hosszú, keskeny pengéjű kést választok ki, ezt az övembe tűzöm. Aztán lassan, gyengéden nyitom fel a fémdobozt. Emlékszel erre, Mester? Gondosan karban tartom őket. A tenyerembe ejtem egymás után a három különböző méretű fémkörtét, fontolgatom, melyik illene a leginkább beléd. Eléggé szétrepedtél ahhoz, hogy a legnagyobbat válasszam? Sok vért vesztettél, óvatosabbnak kell lennem.
- Hogy elárulnálak-e? – rázom meg a fejem kissé, miközben még mindig vacilálok, melyikkel folytassuk, eltekerem a csavart a nagyobbikban, hogy lássam, ahogy szétnyílnak a lemezek, hogyan kapaszkodnak majd a húsodba.
Újra hozzád lépek, mosolygok, a hüvelykujjam az álladra nehezedik, kényszerítelek, hogy nyisd ki a szád, belenyomom a körtét, nem fér bele az egész, de tartsd ott. A káromlóknak különben is a szájába való ez a szerkezet, lehet, hogy ott kellene hagynom, és eltörnöm a gyönyörű állkapcsodat, összeszabdalni a nyelved, a szájpadlásodat, amiért ilyet kimondasz. Előveszem az övembe rejtett kést. Végigsimítok vele a nyakadon, elengedtem ugyan a hajad, de a penge kényszerít most arra, hogy felszegd az állad. Nem nézek a szemedbe.
- Azt kívánod tőlem, hogy ostoba, üres ígéreteket tegyek neked, ahogy a halandók szokták? – Apró vágást ejtek a nyakad selymes, puha bőrében, mintha csak próbálgatnám a kést. Aztán még egyet, mélyebbre. Elkerülök minden nagyobb artériát, hajszáleres vérzések keretezik mindössze a sebeket. – Mondjam, hogy sose árulnálak el? Hogy mindig a tiéd leszek? – Az ujjam kutatja fel előbb azt a pontot két borda között, ahol világosan érezhető a szíved rémült, szégyenkező, zaklatott kalapálása. Mielőtt elhúzódhatnál, rátaposok a lábujjaidra, így szegezlek oda magamhoz közel. Odaillesztem a penge hegyét. – Mióta te vagy a Város Ura, újra elhalmoznak ígéretekkel és ajánlatokkal… hogy eláruljalak – forgatom körbe a pengét, úgy fúrom a bőrödbe, mintha egy csavart hajtanék be.
- De… nem foglak. Inkább saját kezűleg ölnélek meg… csak magamnak. – Mélyen a mellkasodba döföm a pengét. De nem ugyanott, ahol az imént. Jó másfél hüvelykkel arrébb, épp a szíved mellett, még a szívburkodat sem sértem meg. Az ajkadra csókolok, a körte patinásan érdes felszíne langyos tőled. Most egyenesen a türkiz szemeidbe bukik a pillantásom.
Vissza az elejére Go down
Séaghdha

V. A város ura
V. A város ura
Hello Darling, my name is

Lakhely : St. Louis
Kor : 1880
. :
With the moonlight to guide you
Feel the joy of being alive
The day that you stop running
Is the day that you arrive

And the night that you got locked in
Was the time to decide
Stop chasing shadows
Just enjoy the ride

Hozzászólások száma : 681

Re: There's a dead man
» beküldték: 2019-12-30, 13:03


There's a dead man

To: Balian


A sajgás eluralja a gondolataimat, nehezen koncentrálok másra, nem mert nem tartom érdekesnek, vagy éppen tanulságosnak, hanem mert annyi helyen fájok egyszerre, egyikről sem tudom levenni a terhet, mert a testem alkalmatlan rá, ez a póz teszi azzá. A húzás, a megfeszítés, kivérzett lénnyé avanzsál, fogy az erőm, én magam is érzem, mert nincs nyugvása a reszketésnek, mert a kezemből tartom magam, már alig is bír a lábam, a térdeim sem segítenek, már semmi sem. Zúgás a hangod, valami mélyről jövő vallomás vagy éppen tőlem szeretnél azt hallani? Mit vársz tőlem Balianom? Hogy azt mondom, öld meg? Vedd el tőlem, amit élvezek? Ha már végezni kell vele, a saját két kezemmel fogok, de jelenleg azt hiszem ez az este nem róla kéne, hogy szóljon, mégis köré összpontosul, én pedig ereszteném, mint a tenyeremből a pillangót, de már nem tud tovaszállni, mert a por, a finom részecskék a bőrömre tapadtak, ahogy valami belőle is bennem ragadt. Lehet, hogy hiba volt ezt a tisztító kúrát elkérnem, ha ez arról szól, hogy mossuk ki belőlem a gepárdot, jelenleg csak Nathainel édes vérét folyatom a nehéz, hűvös köre. Búrába szorít a  jelenleg is izzó fájdalom sokrétűsége és nem kímélsz, nem haladsz lassan, egyszerre veszel el sokat, a mindent is, talán rohanunk valahova? - Ez igaz. - jóvá hagyom, mert valóban fizetek, a maradék emberségemmel, olyasmit mozdítunk meg bennem, amiről azt sem hittem, hogy van, ami eddig rejtve volt és most a felszínen rágja le a húsom, belém marja éles kígyó fogait és én leszek áldozata, ha lehetek az. Apró bukás, fel sem ér ahhoz, amit elszenvedhetnék erősebbekktől, mint a gepárd. Hálásan simulok a tenyeredbe, mikronyi könnyedség, a karomból fakaszt újabb vérpatakot, ami lelkesen ömlik végig a gúzs felületén és a testemen egyaránt, érzem a vér mindent betöltő szagát, a lohaszthatatlan éhséget, a hatalom a gyomromban születik meg, a vámpír tiltakozva feszül a bensőmnek, hogy utat törhessen, hogy levadászhassa, ami ártó szándékkal közelít, de felismeri a százéves testvér, aki ha nem is vér a véremből, de az. Hiszen Te pont úgy esküt tettél nekem, a vér nevében, ahogy tettek mások, de te és én erősebbek vagyunk mindennél és mindenkinél, ebben rejlik a csodánk, aminek az oltárán most én áldozok. Önmagam. Én leszek a sátán hívó szava, a jajdulásaim húzzák meg. 
Összenyomott fogsorom alól szisszen fel a hangom, a csontomon simogat az ujjad, érezlek magamba, most nem közelítesz kedves alagútból, most a fényből robogsz szemben, elvakult őzként várom az ütközést, vagy te vagy én, valaki ma földre kerül, egyértelmű lassan, hogy én leszek. - Úgy érzed...- fellihegek- nem jut időm másra? - azzal még sosem vádoltak, hogy valakivel keveset foglalkoznék, hogy elhanyagolnám a várost, annak vezetését, szemmel tartását, de már nem kell egyedül csinálnom, annak ellenére sem, hogy rajtad kívül senkiben nem bízom. - Ő csak egy izgalmas játék. - olyan meggyőződés van elhalló hangomban, ami nem hagy kétséget, hogy így is gondolom, mert az, de annak kifejezetten izgalmas. 
Reszketnek a combjaim, a hasfalam, a mellkasom a lenyúzott karom, a hajamból sarjadó rántásokból a fejbőrömben csigázik. 
Forró leheleted a fülemen megborzongat, nem ígér semmi jót. - Te foglalkozol többet vele, mint ildomos lenne. - minden szó előpréselődik belőlem, a számat harapva nyögöm elő. A fájdalmam, a szenvedésem lehetne a tied, neked szánom, te adod neki azzal, hogy minden pillanatban közénk idézed, akár egy rossz szellemet, ami már csak kopog, de az ajtót törte ránk. Én felejtenék, de mindig feldobod, szerepel a napirendi pontok között, de nem csak ő van itt, akadnak mások is, mégis miatta vered el rajtam a saját félelmeidet. A végén csalódott leszek. 
Sírva dalol a test, ahogy a markolat kegyetlen lassúsággal, egyre mélyebbre,kínzó szaggatással csúszik a testembe, nem is csúszik, egyszerűen utat tör bennem, új járatot alakít, legalábbis ezt érzem, egy másik rés, ami nem bennem van, belém vájod,  a vér ömlik belőlem, de a fájdalom az igazi, az valós, az én vagyok, az az én testemben keletkezik, engem ránt morgásra, igyekszem nem ordítani, de a kedvet érzem hozzá, a kényeskedésem a vissza rántott gőzfüggönyt. Rángatózik minden izmom, ellenállok testből, szédítő, zsigeri a tépés. -Te gondolsz rá. - feszesen törnek elő a hangok, a szótagok, eszem ágába nem jut sokkal régebbi képeket pergetek, a Miladyt, az udvaroncai, a kegyeltjeit, akinek eladott, kölcsön dobott, mint egy darab húst és járatokat építettek bennem, akár egy üveg mögé rejtett homokbázisban a hangyák, mint egy farmon. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy legyen vége, hogy érjük el a csúcsot, csak húzd kifelé, mert a gyomrom préseled, a szívemből lököd ki a vért, az ujjad által fúrt lyukon ömlik lüktetve elő a testemből, lefolyik a hasamon, bele a köldökömbe, szinte érzem, de csak a korbács nyele marad nekem, csak azt érzem jelenleg, ahogy feltépi a húsom és majdnem összetörnek a fogaim a kíntól.  - Próbálom. - megkapni, de most csak pihenőre vágyom, mély levegőre, kettőre és arra, hogy kihúzd belőlem, mert ha mélyebbre nyomod lehet kijön a számon, de áthalad ehhez az összes belső szervemen, amik menekülve ugrálnak az útból, fekszem a tenyeredbe, kipattan a vállam, sűrűbb lesz a morgásom, fenyegetőbb, eszelősebb. Nyüszítve okádom a fájdalom hangjait a torkomból, zihál a légvételem és préselve fáj minden tagom, már nem leltározok, csak beleolvadok, alá simulok és a tomboló vámpírral is küzdök, mert ha neked van igazad, ez nem jár neki, járt eleget. Ezernél és több éven keresztül, majdnem kettőig, most nem érzi helyén valónak. Nyikorog a hang a torkomból, megőrülök, rázom a láncokat, csak a karom szakad. Minden igyekezetem ellenére felordítok, szabályosan rojtosra dugsz azzal a szarral, kifordul a belem, ez az érzet kerget, olyan mélyen, durván lököd vissza, hogy új útra tér, mint az előbb, máshol szaggat rongyosra. Leold egy másodpercre az elmém, azon kapom magam, hogy beleingok a kezed hiányába, hogy a láncok megrántanak, a hajam kiszakad egy helyen, forró vér lüktet fel a lemállott fejbőr alól. Kapkodva keresem az egyensúlyom, ami nem akar meglenni, már nem menetsít semmi, már csak azt találgatom mi roncsolt kevéssé, a hátam lüktetve éget el, folyékony láva a bensőm, a vér, ami végig csorog, a hús a csontokon kevés lesz, lepattognak az izmok, kifehérednek az izmok, elsodor az enyészet bűze. Csúszik a lábujjaim alatt a beton vértől iszamós felülete.
Előugat a vámpír a torkomból, sebesen kapok utána, a hajamból odaveszik még egy adag, a fejbőrömmel együtt, felsikkantok, reszkető számban csattognak a fogaik, mintha fáznék. Elhomályosul a tekintetem, felöklendezek. 
Lihegve harapom a levegőt magamba, lenyelem a vérrel, nyállal együtt, egymást nézzük, én nem bírok nagyon elfordulni, te pedig láthatóan tanakodsz, a válaszon vajon? Elárulnál? Ó tudom, hogy el, remélem csupán, hogy te is érzed, mi vér vagyunk vérből, egyazon tőröl fakadóak, mi egymást éltetjük, de te már nem érzed ezt, egyedül maradok ebben. 
Közelebb lépsz, érzem, összerezzenek, ütésre számítok, újabb térdre nyomásra, még ha képletesen is. Nem esik jól az oldozás, a nehéz hajtömeg lefelé húzza a felszakad fejbőrt, felnyögök. Az is fáj, ahogy a sebe ér, az is, hogy a lélegzeted megcsap, minden is. Zsibbad az agyam. 
Csörrenve enged a lánc, majdnem összesek, a talpaim lebucskáznak, a bokám kifordul, a jobb lábamra támasztok, a térdhajlatom, combom, felizzik, tüzes vassal érintenek. Apró terpeszbe tornázom magam, nincs semmi fix a remegésemben, előre bukik a fejem, kiömlik a számból a vér és nyál egyvelege, végre magam elé köphetem. Lazítása alkaron, felordítok, a kötelék kiválik a sebekből máshol keres roncsolni valót, a vállam ellazulna, ordítok. Sokkal jobb volt úgy... nem, sehogy sem jó már. 
Minden porcikám külön remeg, a fogaim még vacognak.  Hozzám elém lépsz, felemelem a fejem, újból felnyögök, az ujjad tátongó sebszájat tapint a fejbőrömön, lehunyt szemmel, mélyről akad el a lélegzetem, újabb könnycsepp pereg végig az arcomon, semmit nem tehetek ellene, a lehunyt szemhéj nem tartja meg. Ajkad forrósága most nem hoz vigaszt, kegyetlen légvétel előszele, próbálok fixen állni, elnyugtatni a tagjaimban a végpontok reszketését. 
- Semmi sem örök. - Oda a finom vérem , lecsurran az ostorról, a mozdulataidat figyelem, aprót fejet rázok a késre, nem neked szól, inkább csak a nem hiszem el kategória, még levegőt szopok magamba, még csillapítom a szívem, hogy ne essen ki a sebeken. Követem a kés útját, onnan esik a pillantásom a dobozra és felvicsorodom. Ó a középkor egyik legszebb játéka, az egyik megrohadtabb eszköze, a többi mellé, mily találékonyak is voltak az emberek már akkor is, mennyi eszköz, amivel a beleket lehet kiforgatni, amikkel a húst lehet szaggatni. Megint remegni kezd a lecsillapodott szám. Látni sem bírom a körtéket, lehunyom a szemem, megszédülök mögötte, kibírhatatlan fájdalommal bírnak muzsikálni a testben. Vélhetően a mi kalandunkat is rövidre zárják. Odabent a vámpír felmorog, fénylő tekintettel les a mélyből, csak parancsra vár, vagy éppen egy óvatlan pillanatra, amikor kibukik a testemből és átveszi az irányítást. Megbabonázva pislogok a kezedre, nem. Ó nem, nem. Mégsem szólalok meg, nem leszek gyenge, pedig a bizalmam jelenleg jenga vár, és rajtad áll melyik részt mozdítod ki, hogy leomlik minden vagy összeragasztózzuk? Ahogy nyílik a körte fémje, úgy kerekedik el a szemem. Hitetlen fejrázás, nem hiszem vallomásnak, elárulnál Balian? 
Szorosra zárom a fogamat, a lábujjaim begörcsölnek, de mégis elnyitom a szám, azonnal fulladni kezdek, a fogaim vájom a fémbe, a nyelvem alá szorul, a nyálam azonnal csorogni kezd, reflex. Szétszakad a szám sarka mindkét oldalon, felvinnyogok, rázom a láncot az eszeveszett reszketésbe és tolakszik fel a szó, amit már nem bírok kimondani, már nem lesz lehetőségem elsúgni a menekülő kérést, talán emiatt csinálod? 
A kés hidege rémisztő szusszanást csal elő belőlem, felbillen a fejem, a rémület a szemembe ül, amit nem is láthatsz, rezgő szám felsérti a fém. Hiába minden kérdés, már nincs válasz, a nyelvem leszorítva menekül a számba helyezett fém elől, csak felhorkanok, nem várok semmit már. Csalódásom szaga terjeng, semmit nem teszek ellene. Apró vágás, felnyögök, ott a torkom, milyen könnyű lenne most a dolgod, és ez a játék hirtelen átcsap valami egészen másba, valami egészen bizalmiba és most nem én vizsgázok, hanem te. Újabb vágás, felhördülök. Vér permet száll alá újfent, lehet már nincs is bennem több, megmoroglak. 
Mi tagadás jól esett volna a megerősítés, de vélhetően nem kapom meg, a húsomba váj a szám gúzsa, felszaggatódik jobban minden részem, vér folyik a nyelvemre. 
Érzem az ujjad, dühösen, félősen fellüktet a szívem, kimozdulok, elvonaglok előle. Valamit a szám is súg, de csak hörgés hallatszik. Arrébb lépnék, túl jól ismersz, felsajognak bénított lábujjaim, az alkaromba vág a műanyag, rémülten ver a szív, a vámpír ugrásra kész a bensőm legfelső rétegén, szinte kitölt, magába fogad. A mosolyod sem tetszett az előbb, felröffenek erősen pislogok, a késhegye megijeszt, ha oda beszúrod... meg talán nem halok, nem azonnal, de már sok mindent nem tehetek. A szavaid elmossa a bőröm szakadása, fájdalmasan felsikoltok a tömés alatt, a pánik eluralkodik rajtam, már alig bírom fékezni a vámpírt, toporog bennem az ereje, végig kúszik a bőrömön, érzem a felszínre kukkantani, meglebbenteni az erejét, a végpont előtt zárok rá, idő kérdése. A fájdalom maga alá billent, a fejem előre bukik, sikoltva ordítok, úgy remegek, mintha rázna az áram. 
Magamba iszom a látványod, búcsúnak értelmezem, elfogadom.
A lüktető szív körbe kergeti a sokféle fájdalmat, a lábaimban, a hátamban, a fejbőrömben, a mellkasomban, a karomban, előbukik a hatalmam, meghökkent a kés durvasága, ezt sosem csináltad még, soha nem szúrtál még le, mindig tartottad a határokat és most eltűnik minden, belém hasít a felismerés, hogy nem bízhatok többé benned, sikoltva tágul a szemem nagyra,előrobban a vámpír, átrendeződik az arcom, a szememből fekete erő veri a hullámokat, utolsókat rúg az elme, még rántok egyet a pórázon, még magasra kapom a fejem, hogy büszkén dobjam oda az elmém, ha így kell  lennie, legyen így. Nem kérek számon, nem támadok neked, nem használom a mesterek erejét, nem gondolok semmire csak ránk, már csak te vagy a fejemben, és ez utolsó pillanat, ez a megformázott életidegenség, és a tudat, hogy vége, talán végre vége. Már csak a gátakat tartom, ami elzárja a halandót, a szörnyet, akiket most magammal viszek. Akik semmi sem értenek majd. A szívem felzakatol. Dobolva nyomódik a mellkasomnak, türemkedik kifelé, felakad a szemem, csupán ez a szúrás nem kattintana el, az arcomból elővillan a féregrágta koponya, a kidülled  szemek, csalódása, a vámpír ereje neked ugrik, felcsap az energia, az egész két másodperc alatt történik meg, hátradob téged, neked vetődik a pulzáló másvilági erő, joker mosolyra szakad a szám az ordítástól, sajgó fájdalommal dobom le magam az eszméletemről. 

There's a dead man
Walking around you
In the city with no undo
In the city with all of you
There's a dead men


Memoram inquara est rexquiere!
Just a dead boy with a demons soul inside.
Vissza az elejére Go down
Balian

III. Árnyjáró
III. Árnyjáró
Hello Darling, my name is

Lakhely : Kárhozottak Cirkusza
Kor : 679
Hozzászólások száma : 58

Re: There's a dead man
» beküldték: 2020-01-05, 15:25


bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni csak
a magam törvénye szerint.



Te kettesben vagy a fájdalommal, amit okozok neked, itt a lehetőség, hogy mélyen magadba nézz, és a véreddel együtt elengedj mindent, ami bemocskol, de közben elém is tükröt tart a megfeszített tested, a jól tápláltan fénylő bőrödön látom visszatükröződni önmagam, vagy azt az önmagam, akinek te látsz, aki melletted, érted, miattad vagyok. Talán igazad van, szép Mesterem. Talán én vagyok az, akinek rögeszmévé vált az új játékod. Csak egy izgalmas játék. Meglehet, én vagyok az, akit zavar ez a karcolás azon a tükörsimára csiszolt felületen, aminek évszázadok óta látlak és tapasztallak. Nem ő számít persze. Nem a személye, már ha tulajdoníthatunk neki effélét. Tünetnek látom pusztán. Kórjelzőnek, ami könnyen takarhat végzetes betegséget, a kettőnk közti szövetséget rágó kórt.
De meglehet, igen, hogy túlértékelem a jelentőségét ekképpen is. Gyönyörű, ahogy reszketsz. Emlékszem, amikor elkísértelek a Miladyhez, pedig azt kockáztattam, hogy a te erőd sem képes felkelteni a halálból, ha a szülőföldeden ér a napfelkelte. Igaz, amit mondanak, a vérvonalad vámpírjai már újszülöttkorukban is sokkal elevenebbeknek, emberibbnek látszanak, mint a többi fajtánkbeli. De olyanból mégsincs több, mint te. Talán ezért engedett el olyan nehezen. Hiszen a mesterműve vagy. A legszebb, a legerősebb, a leghosszabban, legkönyörtelenebbül kicsiszolt. A legszínpompásabban szenvedő, akinek a szépségét összetörnie sem kellett ahhoz, hogy szívettépő legyen. Az arcod oldalához simított arccal szívom be a véred és a kínlódásod illatát, szinte a kezem meghosszabbításaként érzem a markolat végén a szétroncsolt bensődet. Tökéletes vagy, Mesterem. A nyüszítésed, a zihálásod, a fogaid csikordulása, a lábujjaid ropogása, a lánc csörgése mintha dallammá állna össze, egy népdallá, amit tőled hallottam egyszer, amit akkor énekeltél, amikor egyszer egyazon közös koporsóban összesimulva vártunk a nappali halált, dúdolni kezdem, aztán az ordításod nyomja el a hangot. Annyi mindent tehetnék veled, miért éppen így akarok neked gyötrelmet adni, így, hogy szó szerint beléd írjam, hogy beléd hatoljak, benned legyek. Ha a részed nem lehetek, hadd legyek legalább a húsodat szétnyitó, gyomrodat felfordító fájdalom, amitől kimegy alólad a lábad és lerágnád a karod, hogy szabadulj. Hamarabb fogod kiokádni Nathaniel vérét, vagy hamarabb ontod rám a sötétséget? Érzem, hogy moccan benned, mélyebben, mint a markolat. Kedvem támad a kezemmel folytatni, hogy igazán érezzelek. De aztán nem teszem, tovább verlek, és pihenőt adok, lazítok a béklyóidon.
Nem vagy hálás érte. Felnézek a karodra, ahogy a kötelek mélyen a húsodba vájnak, megértem. Ha halandó lennél, az ujjaid talán már el is haltak volna, olyan szoros volt. Most sem laza. Ahogy terpeszbe kínlódod magad, hozzád lépek, végigsimítok rajtad, máris hogy elroncsoltalak, pedig még alig kezdtünk neki. Volt, hogy órákig, egész éjszakán át tartott, és nem engedted, hogy abbahagyjam. Vajon most várod, hogy azt mondhasd, legyen elég? Karmazsin könnycsepp szalad végig az arcodon, egy második. A járomcsontod előtt kapom el a számmal, lecsókolom. A szemhéjadra csókolok utána, ahonnan előbújt. A tested is végigsimítom, beledorombol a kezembe a reszketésed.
- A te életed egy halandónak már örökkévalóság. S ez furcsa, de közös vonás a halandókban és bennem – válaszolom a játékszereimmel matatva, felpillantva elkapom a vicsorodat, elmosolyodom, pedig veled minél több eszközt használok, annál távolabbnak érezlek, legszívesebben puszta kézzel, karmokkal és fogakkal okoznék csupán fájdalmat, csupasz, puszta kézzel, hogy egyenesen az ujjaimon, a csontjaimban érezzem minden rándulásod, minden szakadó sebet, minden ordítás rezonanciáját. Visszacsavarom a körte csavarját, visszacsukódik sima felületté, nem, ez mégiscsak túl nagy, jóformán nem maradna semmi, ahol kinyithatnám, mire sikerülne beléd helyezni. A kisebbet választom, azt nyomom a szádba, koccan a fogadon a fém. Hüvelykujjammal gyengéden maszatolom el az álladon lecsorduló nyálat, végigsimítom a torkodat, a mellkasodat, és gyűlölök mindenkit, aki valaha gyönyörködött így benned, a megadásodban, a kiszolgáltatottságodban, a szenvedésedben, és megölnék mindenkit, aki hozzájárult ahhoz, hogy ilyen tökéletes vászon legyél, pedig már nem sokan élnek közülük. Felhasad a szájzugod kétoldalt, miközben engedelmesen próbálod befogadni a kínzóeszközt teljes egészében, úgy tűnik, a legkisebb, a gyermekméretű is elég lett volna. Pedig ismerem a tested úgy, mint semmilyen más testet. Vinnyogsz, rázkódsz, talán ki kéne vennem, hogy megszólalhass. Miért fogom be a szád, kérdez tőlem ismét a bőrödre feszített tükör? Ennyire tartok attól, hogy máris vége lesz, mielőtt megerősíthettük volna egymást, ennyire félek, hogy nem bízol abban, hogy vigyázok rád? Ennyire gyűlölöm a csalódásod szagát, és nem akarom, hogy hangot is adj neki? Nos, nem tudom. Kevés bennem az önreflexió. Nem szeretek gondolkodni. Beszélni sem. Tenni szeretek.
Gyönyörű vagy így is, kifeszített állkapoccsal, sarkában felszakadt, égőpiros szájjal, annyira gyönyörű vagy, miközben az ajkad közül elődomborodik a körte vége a kulccsal, amely a csavart mozdítja el. Nem nyitom meg. Kilökhetnéd a szádból a körtét, ha ki akarnád mondani a menekülőszót. De nem teszed meg. Cirógatlak, miközben vagdosni kezdelek. Tenni szeretek. Nem tudom kimondani, amit akarsz. Érts a mozdulataimból, érts abból, ahogy egyre mélyebbre szalad beléd a penge, de precízen elkerül minden nagyeret, minden ideget, minden szervet, pedig nincs is rájuk szükséged. A lélegzetre sem. Elvághatnám a torkodat. De nem teszem, azért nem, mert kell neked, hogy lélegezhess, még ha nem is halnál meg nélküle, még ha nem is értem, miért kell, ahogy a gepárdot sem értem, és a tigrist és a vadászt sem értettem. Érts belőlem, Séaghdha, értsd meg, hogy mit teszek, értsd meg, ki vagyok én és ki vagy te, értsd meg újra, ha már elfelejtetted. Megérzem a hatalmad, a sikoltozásod még a körte fémjétől tompítva is velőtrázó, meg kell ragadjalak, szorosan tartanom kell a testedet, nem elég a lábujjaidat tipornom, hogy csillapítsam a rázkódásodat, mielőtt a gondosan a szívburkod mellé szúrt penge félreszaladna a húsodban, és miközben összekapcsolódik a pillantásunk, és a tekintetedben úgy magasodik fel a sötétség, hogy ki tudna oltani minden fényt ezen a világon, akkor megértem, hogy – tévedtem.
Olyan erővel taszít meg az erőd, mint egy villámcsapás.
Nekivágódok az asztalnak.
Mire felocsúdok, már sehol nincs a pusztító hatalom, ami olyan erővel taszított hátra, hogy a nehéz fémasztalokat is felborította, körülöttem csörömpölve szóródtak szét az eszközeim, némelyik megsebzett, de mit sem számít még az ezüst karcolása sem ahhoz képest, hogy az eszenciád ott ég a bőrömön, mint a sav. Ismertem az erődet. Azt is tudtam, tapasztaltam is, hogy a halandód és a tigrised erősebbé tettek, mint valaha. De mostanáig… egészen eddig a pillanatig, amíg magamon nem éreztem újra, azt hiszem, nem voltam tisztában azzal, mégis miféle, milyen felmérhetetlen hatalom birtokában vagy most. Azt hiszem, jobban is megsérültem, mint amennyire érzem, ahogy végigtapintok magamon, a tőled véres kezemen friss vér csillan, a bőröm izzik. Nincs tükör. Nem is érdekel. Te érdekelsz. Felkelek.
Bénultan, kifordult bokával, előrenyeklett fejjel csüngesz az ellilult karjaidon. Eszméletlen vagy. Sóhajtok egyet, idegenül zúg keresztül a haszontalan levegő a rég leállt tüdőmön. Messzire mentem, igaz? De nem ez a lényeg. Már nem bízol bennem. Elhiszed, hogy képes volnék elárulni és megölni téged.
Nem bízol bennem.
Milyen különös. Ettől érzek valamit, hasonló helyeken mar belém, mint a vér utáni éhség. Odalépek hozzád, a mellkasodba tövig döfött kés velem együtt szalad ki a húsodból, megnézem az utána maradt sebet, szép, tiszta szúrás, karcsú patakban csordul belőle a vér, nem hibáztam. Az orcád az egyik oldalon csaknem fültőig szakadt, a fogaid rászorultak a körtére. Finoman lazítom meg az állkapcsodat, és húzom ki belőled, hogy a saját számhoz emeljem, felforrósodott tőled, a te ízed fénylik a fémen, megízlelem, mielőtt eltenném. A véred sekély tóként vöröslik alattad, de a látszat csal, ez még nem elég vérveszteség ahhoz, hogy akár csak időlegesen jelentős kárt tegyen benned, nincs még szükség arra, hogy pótold. Ennél annyival, de annyival többet kibírsz még, téged tényleg őrületbe lehet kínozni, magadhoz fogsz térni.
Mi lesz akkor, ha magadhoz térsz most, Mesterem?
El kéne mennem innen, most kellene elhagyjalak, és másik mestert keressek magamnak.
Szeretnélek leoldani a láncról, szeretnélek az ölembe húzni, és a karomban tartani, amikor magadhoz térsz, hogy néma gyengédséggel mossam le rólad a szenvedést és a vért. Szeretném idehozni a neked szánt vágóembert és megetetni vele.
De ellépek tőled, és hagyom, hogy újra elernyedj, összerogyj a köteleken lógva.
Csak a vértócsát törlöm fel alattad, aztán felállítom az asztalt, újra elrendezem az eszközöket, tisztogatni kezdem azt, ami bepiszkolódott. Előtted a padlóra helyezek egy rúdterpeszt, de nem teszem rád. Már újra rend van, és én a széken ülök, jogarként és országalmaként az ölemben a finom szálú ostorral, a kezemben a kínzóeszközzel, ami még mindig langyos a szádtól. Felnézek rád, és felállok. Egyenesen szemedbe nézek. Ott az az érzés, az az éhségszerű, maró, kínzó érzés a gyomrom körül.
- Csak mondd, hogy hagyjam abba.
Vissza az elejére Go down
Séaghdha

V. A város ura
V. A város ura
Hello Darling, my name is

Lakhely : St. Louis
Kor : 1880
. :
With the moonlight to guide you
Feel the joy of being alive
The day that you stop running
Is the day that you arrive

And the night that you got locked in
Was the time to decide
Stop chasing shadows
Just enjoy the ride

Hozzászólások száma : 681

Re: There's a dead man
» beküldték: 2020-01-07, 15:39


There's a dead man

To: Balian


Még érzem felkelni a szörnyet, ott vagyok, jelen vagyok, amikor a vámpír előbukkan a mélyből, érzem őt, olyan erősen, mint talán még soha, riadtan kapok utána, de oda minden, mert a pánik erőre dobolja, a félelem, hogy az én gyönyörű indiánom esetlegesen elárulna, egy levetkőzhetetlen pillanatra elcsábulok a hitben, abban a különösben, ami kiroppantja a világot a négy sarkából. Éles lesz minden, tűpontos, a repedések a falon, a hajszálaid, szinte látom a ruha alatta tested, a szemedben a cirádákat, az arcod pórusát, a ruha szövetét, a varrásokat, a gomb műanyagját, látlak, mint soha. Érezlek, mint soha, a vámpír és a vámpír belőled összeakad és egyszerűen leblokkolok. Döntök. Elképzelem, hogy neked adom, ha elveszed, vigyed, vegyed, ha nem tartasz már méltónak a létre, ha TE nem, akkor talán nem is vagyok. Eltökélem, hogy neked adom, a lábaid elé szórom, mint morzsákat, mint lüktető, forró vért, felszalad a sóhaj a mellkasomból, keresztül fut a körte feszes fémén és odakínálom magam, ebben a pillanatban ugrik elő a vámpír, kárörvendve a szemembe röhög, magasztos, hangzatos cél lobogtat, mint sötét zászlót, melyre koponyát véstek és anno a kalózok hajóztak súlyos üzenet alatt, olyként vetíti ki a sötétet belőlem, még összerezzenek, érzem elősüvíteni. Ott vagyok, amikor kiröppen belőlem ordítanék a fájdalomtól, amivel áttöri a mellkasom. A tigris sikoltva zuhan a mélybe és a Milady felvillan egy pillanatra, itt van, érzem, meghívta a vámpír, Érzed te is? Itt a sötétje, itt a csúfondáros nevetése, ami a számból bukna ki, ha nem hasadna el a hús, nem szakadna, nem reccsenne a fog, hátradobom a fejem a gyötrelemtől, a sosem érzett csontot maró éles fájdalomtól, savként öklendem fel önnön valómból, olyan erő jár át, amit nem tudok magamba tartani, már nem bírok el a vámpírral, azt ordítanám, hogy menekülj, fuss, fuss bolond! De késő, annyira késő. Fülemben cseng a Nő kacaja, ismered te is hallottad már, én pedig összeomlok a teher alatta, rángatom a műanyag gúzst, érzem alatta a fémet, és sikolt a tudása annak, hogy elveszek, elbukom, a vámpírt nem lehet visszatartani. Felrobbanok benne, kiszakad a szívem, a gyomrom, a májam, a vesém minden rongyosra olvad odabent, forró ezüst kering a vénákban, alá omlik a tudatom, rángatom magam a köteléken, kitágul a pupillám, feltárul a sötét és még látlak hátra röppenni, érted nyúlnék, és beköszönt a csend. 
Sóhajjal szívom be az illatod, felrezzenek, azonnal felsikoltok. A fájdalom annyi helyről jön, hogy nem tudom befogadni. Érezlek, a szemem felpattan, a fájdalom ezer helyről támad, kapkodva keresem a támaszt a pörgésből, a lógásból, felnyíg a hangom, felnyüszít a tudatom, kell három, négy másodperc mire összeáll a kép, mire elfogadom, hogy megtörtént, még itt a vámpír szaga, a Milady kacaja a fülemben és riadtam pillantok feléd, a lábujjaimmal keresem a támaszt. Olyan elánnal indul újra a halott szervezetem, hogy megfordul a világ velem, felöklendem a semmit a gyomromból, ráz a hányinger, összerántja a gyomrom. Hangosan felnyögök, az egész arcom égve fáj, a vérem bús patakokban folydogál, kis terpeszben állok meg, a vállam annyira fáj, hogy sziszegve támasztok a láncra, a hátamból sajgó tűz terjed, de csak téged nézlek, a szemeim fullasztó zöldje téged kutat, mintha azt kérdezné mi történt? Hol buktam el? Én voltam, elvesztettem az irányítást, mint siheder koromban. Véletlen esik a tekintetem a lábam elé és kitágult orrcimpákkal leszívom a felismerés levegőjét, nagyot nyelek, mennyire fáj. - Nem. - nem mondom, ne hagyjuk abba, segítsd, hogy elmúljon a bizonytalanság. Mit akarsz a terpesztőrúddal? Már azért hálás vagyok, hogy a számból kioperáltad a körtét, de a nem is olyan bizonytalan, kifolyik oldalt a szó, elsurran belőlem.
A szívem olyan erősen dobol, hogy szinte csak lüktető sajgás. 
Megvetem a talpam, a lábujjaim kapaszkodnak a betonba. - Folytasd! - nagyon magabiztosnak akarok tűnni, megemelem a fejem, dacos a pillantásom, kibírom, megint kibírom, és féken tartom a bestiát. - Érj hozzám, kérlek, tudni akarom valós vagy-e? - minden szó írül csorog le a széttépázott számról, én is hallom benne a gyengeséget, a bizonytalanságot. - Balian. - esdekel a hang, könyörög a név, elkér a szó. Terpesztőrúd... Újabb erőszak előjele, de mi lenne, ha most magad tolnád belém? Mindegy is, csak érj hozzám, úgy kérlek. Kiiszom a levegőt a világból, az illatodba bújok el, és kemény lesz a tekintetem, magabiztos a tartásom alig, alig remegek, a két vállam kuka mára, lassítok az ordító légzésemen, a szívemen. Folytasd! Űzd el a Miladyt és verd láncra a vámpírt. 

There's a dead man
Walking around you
In the city with no undo
In the city with all of you
There's a dead men


Memoram inquara est rexquiere!
Just a dead boy with a demons soul inside.
Vissza az elejére Go down
Balian

III. Árnyjáró
III. Árnyjáró
Hello Darling, my name is

Lakhely : Kárhozottak Cirkusza
Kor : 679
Hozzászólások száma : 58

Re: There's a dead man
» beküldték: 2020-01-07, 23:13


bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni csak
a magam törvénye szerint.



Ismerem a hatalmad. Még emlékszem valamennyire arra is, milyen volt, amikor a halálomat megelőző semmi életben a bőrömet simogatta a nap a magas fenyők tűlevelein átszűrve az erdő fülledt félhomályában. Olyan most az erőd, mint hirtelen árnyéktalan sivatagba kerülni védtelenül, megtapasztalni, mi tud lenni a napfény, ha semmi más nincs kívüle, ha hólyagosra égetnek azok a máskor cirógatónak érzett sugarak. Külön naprendszert alkotsz erre néhány másodpercre, amíg elszabadul az erőd, ezt akartam, hogy a szenvedés terhe alatt ne tudd kontrollálni, de mégsem erre számítottam, váratlanul felnőtt a bokor alján hagyott farkaskölyök, és megérzem azt is, hogy nem vagyunk már kettesben. Úgy lobbansz fel, a hatalmad, az eszenciád, hogy egy óceán sem elég köztetek, hogy a teremtőd ne érezze meg, démonként szállná meg a testedet, de vajon a kín vagy te magad, a te megnövekedett erőd löki ki belőled, mint a harapással szerzett fölényt a belecsorgatott szenteltvíz? Minden sejtemet csordultig tölti a rémület, összegörnyedek, eltakrom a szemem önkéntelenül, mintha verőfényként bántana, vakítana ez a sugárzó sötétség, érzem, hogy némán azt üvöltöd felém, és magamtól is tudom, hogy mentenem kellene magam, de hogyan hagyhatnálak itt ennek az erőnek a martalékául, még ha a sajátod is az, ami felemésztené a világot.
Végtelenség az az egy másodperc, ameddig reagálhatnék, ameddig beléd döfhetném a kést újra, de nem tudom megtenni. Aztán már vége.
Az az érzésem, örökre félhomályosabb maradt ez a szoba, talán az egész világ. Tömörebb a sötét, teste van a sarkakban, mintha egy bujkáló vadállat lapulna ott, arra várva, hogy hátat fordítsak neki. Nagyon soknak érződik az az idő, amire megmoccansz, kitáguló mellkassal levegőért kapsz, öklendezni kezdesz, a sikolyodba beleremeg a gerincemben a halott velő. Összekapcsolódik a tekintetünk: akkor érzem először azt újra, hogy minden rendben van, amikor a tekintetem mélyre bukhat a tiéd feszített tükrű óceánjában, amely alatt ott a sötétség egész mélyen, de ott vagy te is, lágyan és mindennél ismerősebben. Ömlik rólad a szenvedés. Tudom, hogy nem fogod azt mondani, fejezzük be, pedig a szavaim kimondatlanul arra kérnek, legyen elég ennyi, a karomban akarlak tartani, látni akarom, ahogy a friss vér beforrasztja a sérüléseidet, azt akarom, hogy beszélj hozzám a sima száddal, hogy megfelelhessek a mondataidra a néma érintéseimmel. Azt akarom, hogy ne férjen kétség ahhoz, bízol bennem. Összeszorul valami a mellkasomban, ahogy nézem a dacosan felszegett állad, a vérkönnyes pillantásodban villanó keménységet. Az anyanyelveden szólalsz meg. Ez önmagában is elég lenne ahhoz, hogy abbahagyjuk.
Te vagy megfeszítve, mégis én vagyok az, aki engedelmeskedik. Leteszem a kezemben tartott eszközöket, hozzád lépek, két kézzel simítok végig az oldaladon, mintha nem is neked lenne szükséged erre az érintésre, mintha én akarnék meggyőződni róla, te vagy az, ennek az inverz napkitörésnek az ellenére is mindenestül te  vagy az, én Mesterem. A homlokom a homlokodhoz simul, az ujjaim bejárják a testedet, először csak az ép részeit, vakon, a szemedbe nézve is pontosan tudom, hol húzódnak a vágások, a korbácsütések, elkerülöm őket, aztán ahogy folytatódik a simogatás, a sérüléseidet is számba veszem, emlékeztetlek rájuk.
- Séaghdha – viszonzom a megszólítást, a szádra olvasom egyenesen a neved, a felszakadt, szétrepedt, megkínzottan felduzzadt szádra, írül válaszolok én is –, szívemnek verése. – A szádra nyomom az enyémet, és megcsókollak, lassan, lágyan, mégis könyörtelenül. – Itt vagyok. – Ugyanúgy, ahogy a simogatásom is csupa gyengédséggel rajzolja újra a már beléd írt fájdalmat, most a nyelvemmel gyarmatosítom újra a megkínzott szádat. – Itt vagyok veled. – Emlékeztetlek minden horzsolásra és szakadásra, amit a szádba nyomott kínzóeszköz okozott. Percekig is eltart, amíg csak tartalak, simogatlak vissza az öröklétbe az eszméletlenségből, a fájdalomba a sötét extázisból, csak a mi kettőnkből álló magányos univerzumba a teremtőd poklából. Az ajkam végigsimít az orcádon tátongó szakadáson, belenyalok, belesúgom a parancsot: - Nyisd szét a combod a rúdhoz. – A tenyerem ráfog a torkodra, a szám a tiédhez tér vissza, másik kezem is előbb a torkodon, onnan siklik le a szegycsontodon, végigdörzsölöm az érzékeny csonthártyád a papírvékony bőr alatt, aztán a hasadon a puszta kézzel tépdesett sérülésekbe nyúlok, végül a combod közé, eddigre már engedelmeskedned kellett, épp annyira van magasan a lánc, hogy ebben a terpeszben stabilan meg tudj állni a lábadon, már amennyire képes vagy még stabilan állni. A heréidet veszem a kezembe, lassan szorítok rájuk, újabb csók az alsó ajkadra, minden préselés mellé újabb, minél kegyetlenebbé válnak az ujjaim, annál puhábban becézlek a számmal. Az ajkam lassan szakad el a szádról, végigcsókollak, miközben térdre ereszkedem, hogy a bokádra csatoljam a rúd pántjait, és rögzítselek ebben a terpeszben, kiszolgáltatottan és mindenütt hozzáférhetően. Mialatt dolgozom, az arcom a combodba, ágyékodba temetkezik, cirógat a szám, ahol az előbb még kínzott. Csókollak, mint egy szent szobrot.
Felegyenesedem. Az arcom újra az arcodhoz, a szemem mélyen a tiédbe kapaszkodik, tenyerem újra betakarja az ágyékodat, most a simogatás is elég kínzásnak ez előbbi satuba fogás után. Az ajkam a szádról újra végigfut a felrepedt orcádon, a füledre, a fülltövednél a nyakadra. A bőrödbe mondom a zsoltárt. – Itt vagyok. – Figyelmeztetés nélkül csapok le, a fogaim beléd mélyednek, átszakítják, szétmarcangolják a bőrt és az izmokat, nem ihatok belőled, de odaadhatom neked az összetéveszthetetlenül gyötrelmes harapásomat, ami pont olyan egyértelműen az enyém, mint a hömpölygő irtózat sötétsége a tiéd, érezz engem, Mesterem: itt vagyok.
Vissza az elejére Go down
Séaghdha

V. A város ura
V. A város ura
Hello Darling, my name is

Lakhely : St. Louis
Kor : 1880
. :
With the moonlight to guide you
Feel the joy of being alive
The day that you stop running
Is the day that you arrive

And the night that you got locked in
Was the time to decide
Stop chasing shadows
Just enjoy the ride

Hozzászólások száma : 681

Re: There's a dead man
» beküldték: 2020-01-09, 10:27


There's a dead man

To: Balian


Könyörtelen a sötét amiből magára ránt az öntudat apró porszemeket fújva az arcomba, hogy egyszerre robbanjon rám mindaz a fájdalom, amit én magam kértem el. Pillantásom összeütközik a tiéddel, olyan mint mély levegőt venni a fuldoklás után, mint a friss levegő a hullámsír után, mint a szél érintése a betonkoporsó után, mint lemászni a pokol bugyrába és tudni, hogy hazataláltál. Mégis érzem, hogy valami megbillen, talán helyre, talán megértetted, hogy nem bírom el, én is tanulom, nekem is idő kell ezt az erőt képviselni, hogy a Miladyrólé leválni nekem nagyon nagy életfeladat, hogy Önállónak lenni, kiszakadni a „fészekből” minden madár számára egy riasztó zuhanással kezdődik, aztán jönnek csak rá, hogy szárnyuk van, ami megadja nekik a szabadságot, már nem csak illúzió, amikor próbálgatja és eltávolodik fél centire a fészek aljától, akár egy nagyobb ugrással is megtehetné.
Minden bizalmam a tiéd, hiszen élsz és élek, pedig a sötét közénk robbant, nem szökött lassan, hanem egyenesen teleportált a messzi Írországból. De egy dolgot megtanultunk, te és én. A Milady többé nem jöhet, ha nem hívom, ő már nem fér belém, mert valami belül kiirtotta a hatalmának szigetén élősködő kőfalakat és puha ágú fákat ültetett a helyébe. Vesztem lenne, hogy megkörnyékeztek az emberi érzések? Vagy emiatt tudunk leválni róla, te és én. Mert sínylődtél eleget a keze alatt, mert büntetett téged a kötelékünkre irigyen sóvárogva, noha érteni semmit sem értett belőle, de ki várja el a sötétség ismerőjétől, hogy meglássa a fényt? Mennyi kérdése irányult rád, tudni akarván ki és mi tett téged különlegessé először hosszú létem során és utoljára is.
Felém lépsz, szilárdan próbálok állni szétvert lábaimon, hirtelen ártottál sokat, pedig te nem szoktál sietni velem, de most így volt helyén és ezt te pontosan tudtad, jobban ismersz, mint én önnön magam. Lett volna olyan idő, amikor féltem volna ettől, de most megnyugtat. Beleringatom magam a simogatásodba, végig a szemeidet figyelem, a sötét katlant. Csak gyere közelebb, hozd el nekem az illatod, had robogjon át a tudatomon. Finom a simogatásod, másodsor jut eszembe, hogy talán elég lenne, folytassuk máshogy, vegyél az öledbe és ringass el, beszélgessünk szavak nélkül.
Felsisteregnek az első érintésre a dúsan levedző sebek. – szívemnek verése.- mantraként ismétlem vissza, halkan, megtörten. A lélegzeted után kapok egy sóhajjal, lehunyom a szemem is, hogy elmerüljek benned. Kegyetlen a csók, mert feltárja a sebeket a számban, a szétrepedt arcom, a megharapott nyelvem, a felduzzadt ajkaimat, remegni kezdek újra, pedig azt hittem kibírom, hogy ellent tudok állni az izmok mozdulásának, és a reszketés kelti először életre a sajgást. Csepegő hasogatás ez a csók, de kell, mohón viszonozom, elveszek belőle, erőt merítek belőled. – látlak téged. – minden szó ír, már nem jön más a nyelvemre, a torkomból az zúdul elő. Bele-belenyögök az érintésed okozta ismertetőbe, a fájdalom térképe éles és eligazodsz benne és bennem. Ennek a fájdalomnak végre van értelme, van kipárolgása, talán mert megint intimen a kezeddel okozod, sokkal többre értékelem. Lüktet a szenvedő szív a mellkasomban, nekiverődik a bordaketrecnek, és végig fut bennem, a gerincem árkában, a felszaggatott hús mentén. Nyikkan a hangom a szádat köszöntve, pedig fáj, de mennyire, hogy fáj, átszakadt arcom merő lázas égetés. Azonnal engedelmeskedem, csörögnek a kacagó láncok, kinevetik a vámpírt a mélyben, aki most duzzogva számolja a másodperceket, hogy megint felszínre lobbanjon, mint a tűzre locsolt alkohol gőze. Helyezkedem, hogy terpeszt nyissak, a vállam odafeszül, a bokám megbicsaklik, de széttárom magam, hogy megtetted, amit rettentően gyűlölök, nem szeretem ezt a szétnyitást, de megadom, neked. Alányelek a tenyerednek a torkomon, már megint nyitva a szemem és csak nézlek téged, reménnyel eltelve, fájdalomtól feszülten, már nem látszik mikor vicsorgok, mikor csak elnyílik a szám, a vér beborítja az arcom alsó részét, az állam, a nyakam. Megrándul a hasam, a sebek gyötörnek, mégis felsóhajtok, egy pillanatra elhiszem, hogy megsimogatsz, erős ujjaid ráfognak a feszes bőrű herékre és előre felnyögök, a szorítás újult erővel köpi be a gyomrom, reszketve felnyög a hangom, hiába a puha csókok, mégis csak a legféltettebb kincsem fogod egyre erősebben. Az agyamig szökik a kíméletlen szenvedés olajozott tüze. A remegés felélénkül, kinyomom magam lábujjhegyre, hogy meneküljek a kezed elől, ösztön. Visszacsókolok a szádra, a vergődésem kiújul, mint az agresszív rák, felsikkantok, ökölbe szorulnak az ujjaim a szoros gúzsban, alig is érzem az ujjaim. Ahogy leválsz a számról hátradobom a fejem és fojtottan felkiáltok, halk ez még, csak jelzi, hogy fáj, nagyon is fáj. Úgy térdelsz elém, mint aki imát fog mormolni, ellazul a kezed a préselésben, már ez is csak lüktetve élesztget, a szád forró a kihűlő testemen. Már nem sok vért keringetek. A csókok is csak kínoznak, pedig annyira szeretem őket, a hideg fém a bokámon egy újabb kálvária előszele, akkora terpeszt nyitok, ami szükséges, hogy lefixáld a lábaimat, szorosan, megformázóan. Dadog a légvétel, megint erősen érzem a hasamban minden beszívás és kifújás okozta földrengést. Tudom, hogy most kell majd stabilan állnom, különben nem tudok visszatalálni ebbe a helyzetbe a lábaim kilengése kontrollálatlan lesz.
Mire visszatérsz hozzám már a pánik megint a szememben ül, a szívem még hevesebben ver, pumpálja a maradék vért. A szemedbe nézek, elnyílik a szám, hogy mondjak valamit, de az is fáj, hogy megrebbentem a szemem. A simogatásra is felnyikkanok, hiszen a fájdalom már ott marad. Újabb simítása a szádnak a sebben, és megint lehunyom a szemem,  kipréselem a nedves könnycseppet belőle, a szempillám is piroslik, tudom jól, mert látom, vörös bársonyba vonja a világot, a fájdalom lassan terjedő görög tűz. Odanyújtom a nyakam. – Minden porcikámban érezlek. – bentről tapintok a nyelvem hegyével az arcomra és ha akarom átdugom a nyelvem rajta, rettenetes a fájása. Fel sem fogom mi történik, csak a harapás orbitális kínzása öl teret, felsikítok, úgy vergődöm a láncokon, mintha le akarnám szaggatni, pedig a karom előbb vész oda a műanyag fogságában és az alatta perzselő ezüstében. Kegyetlen és kíméletlen a harapás, a fogaid feltépik a húst, velőtrázó a sikolyom, felbugyborékol a számból a saját vérem. Hiába vagyok fixált minden szempontból, mégis csapkodom magam, a kifordult vállam felhúzza a következő falat, a gerincem lehet a helyén sincs már. Vergődve, sikítva éltetlek. Itt vagyunk!

There's a dead man
Walking around you
In the city with no undo
In the city with all of you
There's a dead men


Memoram inquara est rexquiere!
Just a dead boy with a demons soul inside.
Vissza az elejére Go down
Balian

III. Árnyjáró
III. Árnyjáró
Hello Darling, my name is

Lakhely : Kárhozottak Cirkusza
Kor : 679
Hozzászólások száma : 58

Re: There's a dead man
» beküldték: 2020-01-14, 21:15


bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni csak
a magam törvénye szerint.



Milyen összetört vagy, és mégis mennyi, milyen felfoghatatlan erő sugárzik belőled, ahogy próbálod megszilárdítani az ízületben túlfeszített végtagjaidat, ahogy felszeged az állad, ahogy a szemembe nézel és ahogy átadod magad nekem újra, megint, milliomodjára is. Beleereszted magad a karomba, mintha vízbe süllyednél vagy ágyba süppedne a tested, óvó koporsóba, pedig kínt követelsz ezektől a karoktól, és én meg fogom adni neked ennyi idő után is ugyanúgy, mint legutóbb és előtte annyiszor. Akkor is, ha a végére már azt kívánom majd, bár inkább lennék a helyedben. Mennyiszer álltam melletted, és kívántam, hogy helyet cserélhessünk, miközben rólad fosztották a bőrt, mint a vadludak tollait, de többé nem, többé már soha, most már csak így történhet ez, a te akaratod szerint.
Hallom a bőszen elnyomott sóhajt a lélegzetedben, ahogy beszívod a kettőnk összekeveredő szagát, és várom, hogy mégis kimondd a szót, hogy hagyjuk abba, elég lesz, legyen ez a pár kettőnknek lopott óra néma összefonódás. De nem mondod ki, és tudom, hogy nem is fogod. Megrezzen a szám sarka, mintha el akarnék mosolyodni, ahogy megismétled a tőled tanult ír szavakat, mint egy áment mondod az én szavaimra, de aztán nem, nem akarok elmosolyodni, a szememben úgyis látsz mindent, amit tudnod kell, úgysem mondhatnék már újat, amit nem mondtam el a közös évszázadainkban, se szóval, se tettekkel. Még ezzel a csókkal sem. Benne maradok mégis, a szádról szívom magamba a reszketésedet, mennyi reakcióval halmozol el, ez a remegés a jutalmam, a fizetségem, a zálogod. Miközben végigtapintom rajtad a munkám valamennyi gyümölcsét, arra gondolok, folytathatnánk ezzel a vehemenciával, vagy még intenzívebben, akkor hamar vége lenne, akkor leoldozhatnálak. De még érzem magamon az erőd lökéshullámát, és ez türelemre int, amikor a legkevésbé sem vágyom türelmesnek lenni. De kíváncsiságot is ébresztesz bennem, hol van tehát az eddig ismertnek hitt hatalmad valódi feneke? Őrületbe kergethetnéd az egész várost? Az államot? A földrészt? Mivé tett téged az, amiről azt gondoltam, béklyókat vetett rád?
Percekig csak tartalak, simogatlak, csókollak, és latolgatom, hogyan legyek még megfontoltabb ezután, mint általában, egyáltalán mennyi mozgásterem van most, hogy már ennyire elroncsoltalak, tátongó seb a szád, lifeg egy lebennyi fejbőr, a hátad eleven hasíték, a nyakadon és a mellkasodon vérkönnyek patakzanak a sérüléseidből. A tekintetem is beléd cirógat, miközben engedelmeskedsz, dicsér az úr és megköszöni a szolga, hogy átadod magad, pedig olyat kérek, amit nem szeretsz, még ha ez is a dolgom. Most óvatos vagyok, műélvezőként morzsolom az ujjaim közt a bársonyos bőrt, a ruganyos golyókat. Nem akarom összezúzni, nem akarok valódi kárt tenni benned, még nem, most csak fájdalmat okozok, azt is lassan, fokozatosan. De ismersz. Már előre számítasz rá, előre felnyögsz, és beleborzongok a hangodba. Pislogás nélkül, mereven nézlek, minden ezredmásodperc kell a kínlódásodból, most nem taposok a lábadra, hagyom, hogy lábujjhegyre állj, hogy ösztönből menekülj, amennyire a torkodon hagyott kezem és a saját akaraterőd engedi. Nézlek. Olyan lassan kínozlak, hogy egy betegség sem támadhatta volna meg a halandó testedet alattomosabban. Olyan istentelenül gyönyörű vagy, olyan földöntúlian szenvedsz, hogy eldönthetetlen, térdre borulva imádni akarlak, mint egy keresztre feszített, démoni megváltót, vagy beléd nyúlni, beléd hatolni minden tagommal minden természetes és újonnan vájt nyílásodba, beléd, belemártózni a szenvedés legmélyébe, hogy igazán érezzelek, magamon érezzek minden küszködő rezdülést, minden hangtalan nyüszítést, minden szívdobbanásnyi agóniát, minden könnycseppet, mielőtt még kipréselődne a kíntól tágra nyílt szemedbe. Éhség fog el, de nem vér kell, te kellesz, bárcsak felfalhatnálak mindenestül, mint a vadállatok.
Megrándulok a kiáltásodtól, térdre ereszkedve hajtom a fejem az öledhez, végigsimítom előbb a bokád, mielőtt rácsatolnám a pántokat, belecsókolok az ágyékodba, megállom, hogy a számba kapjam mindkettőt, mert most marni akarlak, a sikolyaid szimfóniáját hallani. Újra végigcsókollak, miközben felegyenesedem. Annyira kedves vagy a kezemnek. Lecsókolom a vérkönnyeidet megint, szinte kiiszom őket a szorosan lezárt szemhéjad alól, a szempilládhoz törleszkedem a számmal, rácsókolok a lehunyt szemedre is.
- Nem – olvasom a szavakat a nyakad bőrébe –, Séaghdha, még nem eléggé.
Beléd vájnak a fogaim, úgy rángatózol, mint aki képes volna lerágni a saját karját, hogy szabaduljon, hirtelen ölellek át szorosan, csontroppantóan szorosan, csaknem teljes mozdulatlanságra kárhoztatlak, hogy megvédjelek magadtól, nem, most én kínozlak, én teszek kárt benned, nem hagyhatom, hogy elébe szaladj a saját lerombolásodnak. Lehet, hogy a hűségem mögött nincs semmi, gondolom a véred ízének extázisával küszködve, talán csak a véred kábítószere, amiből túl sokat kényszerültem inni, és szorosabban köt már össze minket, mint mestert és szolgát, teremtőt és gyermeket, túl szorosan, és most másodpercekig nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok ellenállni neki, tele van vele a szám, a nyelvemen érzem a hatalmad szikrázó, maró, perzselő ízét, hogy nem éreztem ezt korábban, amikor néhány hete a hálótermedben rákényszerítettél, hogy megízleljem, talán mert akkor adtad, most elveszem, most a tulajdon harapásom tépi, marcangolja elő a márványbőröd alól, s miért is ne vehetném el egészen, micsoda hatalom égeti a nyelvemet, alfa bestia, nekromanta, tündér, amiket évszázadok alatt magamhoz vettem, és ünnepi lakomának rémlettek, mind ócska lőrének tűnik most, mennyi erő, amit magamba ihatnék belőled, Mesterem, ha most kiürítenélek, nem lehetnék-e akkor mégiscsak a magam ura..?
Vastag sugárban köpöm az arcodba a tőled elvettet. Eleresztelek hirtelen. Hátralépek. Vér gyöngyözik a homlokomon. Megtörlöm. Megtörlöm a számat is a kézhátammal. Reszketek a harapás önkívületétől, az ízed még ott részegít. Szédülök.
Lendületből lépek oda hozzád újra. Kitörlöm a nyakadból a vért a kezemmel. Végignyalok a harapáson. Megfékezem a lecsengő vergődésedet, lábra állítalak, tartalak, míg újra szilárdan nem állsz, aztán magadra hagylak megint. Felkapom az ostort, és átmenet nélkül kezdelek ütni, kimért, majdnem lassú tempóban, szabályos mozdulatokkal. Ki kell józanodnom. Monoton ütések. Öt-hat ütés a combjaidra elölről, aztán oldalt állok, a seggeden folytatom, hátul a combodon, majd felváltva, kiszámoltan combbelsőre nyal az ostor farka, alig hasítják fel a bőrt, szemérmes cirmos csíkok ezek a korbács iszonyú szakításaihoz. Szinte sértőek a tűrőképességed ismeretében. Legalább húsz vagy harminc is, mire egyáltalán elkezdem számolni, aztán már újra önmagam vagyok, harminc, egybefüggő piros foltokká verem a combjaidat és a seggedet, kékes szigetekkel, középütt néhány hurka felszakad, vér is alig serken. Ledobom az ostort. A felfüggesztéshez nyúlok, megeresztem.
- Térdelj – megnyugtatóan hideg már a hangom, a parancs felesleges, úgysem tudsz a terpesszel a lábad között letérdelni, legfeljebb összeesni, az meg parancs nélkül is menni fog, amint nem tart talpon a kötél, és mire kimondom, már el is eresztett. Persze inkább hátrafelé esel, akkor a nyakadnál fogva emellek meg, lábbal rántom hátra a terpeszt a lábad között, hogy mögéd kerüljön, te pedig térdre.
Vissza az elejére Go down
Séaghdha

V. A város ura
V. A város ura
Hello Darling, my name is

Lakhely : St. Louis
Kor : 1880
. :
With the moonlight to guide you
Feel the joy of being alive
The day that you stop running
Is the day that you arrive

And the night that you got locked in
Was the time to decide
Stop chasing shadows
Just enjoy the ride

Hozzászólások száma : 681

Re: There's a dead man
» beküldték: 2020-01-16, 12:24


There's a dead man

To: Balian


Hiába pihenünk meg, az erő, ami körülvesz minket a sajátom és elér téged is. Tudom, mert érzem, érezlek benne Téged, ahogy mindenben. A napom veled indul és veled végződik, téged cirógatva akarom a halált várni, téged ölelve elveszni a megmásíthatatlanban, és megteszem, olyan sokszor megteszem vajon tudsz róla? Amikor te már csak egy test vagy, lélek nélküli hulla súlyát bíró, én még ébren vagyok, a nap nekem később kel fel és előbb ránt ki a semmiből.
Olyan elrettentő néznem téged, ahogy egyedül hagysz, tudom, hogy nem fogsz vigyázni rám, ezek az órák a legvédtelenebbek, én is gyengülök és te nem vagy már, hogy kisegíts, ha bajba kerülnék, pedig te vagy a lelkem józan hangja, aki rám kiabálja a hibákat melyeket vétek és teszem elégszer, sosem tanulok. Most megtapasztaltuk, látod, megint közösen, hogy milyen mély a sötét bennem, hogy úgy ontom erre a romlott világra, hogy még téged is megbillent, még téged sem tudtalak megóvni tőle, pedig te vagy a legtöbb és legfontosabb. Veled szembe menni, olyan, mint meghazudtolni önmagam. Emiatt vagy te most az, aki engem láncra ver és kiszolgált testem roncsolja össze, míg kitartok, míg a hangom élő, míg elbírom, és hidd el nekem, az nagyon sok. A fájdalom nem a kedvencem, nem szeretem csak egy bizonyos fokig, de megtanultam szeretővé tenni, elfogadni, felolvadni benne, ezt adod meg most, a megváltást.
Gyors, rutinos lépsekkel tolsz le az agyamról, hagyod, hogy összeomoljak és aztán képletesen is meg nem is, de talpra húzol.
A kezed a lábaim között intim fájdalom, nem csillapítja a csók, a belőled felröppenő vágy, ami bíborként piroslik a sötétben, amit én húztam közénk, amitől a pók begubózott a sarokban, az egerek eliszkoltak a falakban.
Az ajkad annyira forró máskor, de most kínzóan hideg a bőrömnek, mert én vagyok túlhevült, az én védekező rendszerem ontja a hőt, a gyógyító mannát, ami nem tud életbe lépni, mert a vér vastag erekben válik ki belőlem. Nathaniel dús adománya, Elpocsékolnám?
A neved súgom halkan, simogató hangszín, jól csinálod, nagyon jól, ne hagyd abba. A számon ég a csókod, annak ellenére, hogy mindenhol fájok, leginkább az arcom, a szétszakadt pofám, a felszakadt íny, a nyelvem sebei, a fejbőröm, a feldagad szemem, amit az öklöddel ütöttél meg.
Alig lélegzem egyenletesen, el –elakad a levegő, mert horzsolt zúzás van a kés nyomán a bensőmben, a remegés lassú ütemre bontja minden mozdulatom, megkérdőjelezi egyszersmind semmisé is teszi.
Őrjítő a harapásod, kizsigerelő a hangom, sikoltva dobálom magam, felvonyítok a gyomrom mélyéből, a szívem turbóra kapcsol, még szorosabban kötsz meg, és még itt az ígéret, hogy nem látlak igazán, ami nem lehet igaz. Annyi arcod láttam már, annyi finom fintort, apró torzulást a tökélyben, annyi csókot kaptam tőled, olyan sok érintést és annyit adtam én, amiről nem is tudsz. Megint arra gondolok, amikor a koporsód mellett állok, a hajad morzsolgatom, rendezgetem, a szádon siklik az ujjam, a szádon, ami most olyan fájdalmat okoz, hogy sikít belőlem a rettegés, pedig a vámpír mélyre tolva háborog a mélyben. Ezt a részt ő soha nem érti meg. Ő támadna, elsöpörne téged, mert érti, tudja a hatalmad felettem és ezzel önmaga felett is.
Tépem a láncokat, a vállaim majd kifordulnak, és a lábaim sem stabilak, hiszen felszaggattad a térdhajlatok vastag ereit.
Kiszipolyozol, az erő áramlik, fut beléd és szorosra zárom a jeleket, hogy Ryenne és Dylan se érezzen meg ebből semmit, hogy a mestereim ne siessenek a megmentésemre, nem lopok belőlük, de mindet leszívhatnám a magam kedvére.
Az is durva, ahogy leválsz rólam, elbicsaklik a fejem, még nyüszítek, még dadog minden légvétel, a remegés sem új, de most megint erősebb.
Tátott szájjal lélegzem, ordít a csend, ami közék vetül, végre elhallgatok, telefröccsen a szám vérrel, a szemebe is jut belőle, az orromba, a tépett sebekbe, döbbenten pislantok párat, a vér elvakít, marja a szemgolyó is. Milyen megalázó mozdulat és mégsem az, mégis mennyi mondanivalója van rólunk. Bárki mást megölnék ezért, neked pedig lehajtom a fejem, kicsorgatom a vért a számból, de alig bírom elnyitni, lepislognom a szempilláimról.
Felém lépsz, hátra hőkölök, felnyikkanok, behúzom a nyakam, amennyire tudom, hogy védekezzek az újabb ütések ellen, a lánc megint csak rám dobja a csörgést, mire megérzem a nyelved, mér erőből reszketek, gyomorba lélegzem, majd összesek, ha nem tartana a lánc és nem állnék terpeszben, és nem küzdenék… de teszem. Belepihenek a tartásodba, a lábujjaim között érzem felgyűlni a vérem, iszonyat csúszik a beton, ha egyenletes lenne…
Fel sem fogom, hogy az ostorért nyúlsz, az első ütésre rebbenek fel, csípés a többihez képest, ám a lábam olyan gyenge, felszisszenek. Minden ütés újabb lecke, újabb pszichikai hadviselés. Megrezzenek mindre, kimozdulnék alóla, ha lenne hova, így csak a hasam ejtem hátra, a gerincem megfeszül, annyira sajognak a combjaim, hogy újult erővel ugrik nekem a remegés, nincs olyan porcikám, ami nem rezonál az ütésekre. Apró hangokat csalsz ki belőlem, nyöszörgést, felhörrenést, kapkodó légvételt, benntartott levegőt, ami aztán kiszakad belőlem és forró lávaként zúdul alá. Nekidöntöm a fejem kínzott vállamnak, elbújok benne, míg viselem az ütéseket. Elfogyok bennünk, kimerülök, alámerülök és a vámpír odabent legózik magában, mert mi ez neki? Miközben nekem már minden tagom égető kínnal bír. Lángokban áll a bőröm, sikít a maradék vér és dróttá fezsülnek az erek, minden erősebb légvétel átfut az arcom feltépésén, a nyelvem is kidughatnám rajta.
A reszketéstől csattognak a fogaim.
Vége. El sem hiszem, hangosan zihálok, mire észbe kapnék megereszted a felfüggesztést, kontrollálatlanul bukom hátra, csak ösztönből tudom, hogy térdelni kéne, képtelen vagyok rá. Ha nincs felfüggesztés összezuhanok, ezt tudod jól. Durva a segítséged, odaverem a térdem, ahogy megérkezem, már nem számít, semmi sem teszi. Sután próbálgatom a határokat, felöklendek, már a korbács szétszaggatott, a hátam harci terület, a gerincem kidudorodni érzem. Mindkét kezem zsibbadó szúrás, az ujjaimba csak a saját markolásom érzem, a körmöm is kifakul a vérveszteségtől. A hajam letapad minden vérző sebbe, tépi a fejbőröm. Imbolyogva térdepelek. Két kezem előttem összekulcsolva, rádöntöm a fejem, nekisimítom a szám, azt hittem jó lesz leengedni a vállam, hogy végre a csontok visszakerülnek eredeti helyükre, de most csak kínzó sajgás, beülhetnék a lábaim közé, de a terpesz nem teszi kényelmessé s tudom, hogy fogok még, most a vállam dajkálom gondolatban, felköhögök a szapora légzéstől. Csak a lihegésem hallatszik, és várok, várom, hogy mi következik, már nem gondolkodom rajta, de ha tenném lehet kitalálnám, nem akarok, nem is tudok, az agyam ködfoltos a távolban, a gondolatok nem élesek, elfolyt minden, a látásom is harmatos, mintha a szempilláimra száradt volna a dér. Félig elnyílt szájjal lihegek.

There's a dead man
Walking around you
In the city with no undo
In the city with all of you
There's a dead men


Memoram inquara est rexquiere!
Just a dead boy with a demons soul inside.
Vissza az elejére Go down
Balian

III. Árnyjáró
III. Árnyjáró
Hello Darling, my name is

Lakhely : Kárhozottak Cirkusza
Kor : 679
Hozzászólások száma : 58

Re: There's a dead man
» beküldték: 2020-01-21, 19:11


bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni csak
a magam törvénye szerint.



Csak csuklógyakorlat az ostorozás, csak annyira figyellek közben, amennyire mindig, amennyire már kizárhatatlan, hogy a figyelmem középpontjában legyél örökké, mint egy égitest a horizonton, de most mégis másra koncentrálok, arra, hogy a rutinnal járó hanyag magabiztosság ellenére makulátlanok legyenek a mozdulatok, úgy moccanjanak a karomban az izmok és inak, hogy tökéletes legyen az ív, amelyet az ostor bejár a levegőben, hajszálra egyforma minden egyes csapás erőssége, a szeplőtelen monotóniára figyelek, nem rád, de mégis. Magadnak követeled a figyelmem. Mindig. Akkor is, ha semmi egyebet nem teszel, mint hogy középszerű új követők véresküit fogadod vagy a tigrisedből táplálkozol, egyszerűen rólad nem lehet nem tudomást venni, még a legszürkébb éjjeleken sem, de most… most akármennyire próbálok befelé figyelni, elnyugtatni magamban a kísértést, amit a véred tüzes íze keltett bennem, most is muszáj nézzelek és lássalak. Semmi ez neked. Ismerlek. Láttam lefoszlani a gerincedről a húst, mintha halat bontottak volna szét, tettem én is nem egyszer, most is elővillan a csontod fehére a vérből. Az ostor csípései szinte megalázóan nem a te súlycsoportod. De nem megalázni akarlak vele, pusztán pihenőt kérni, pihenőt mindkettőnknek. Te viszont nem hagysz nekem pihenőt. Minden rezdülésed hív magához, hogy gyönyörködjem. A sarkad felett kínlódva feszül az Achilles-ín, ahogy próbálsz talpon maradni a saját véredtől iszamos padlón, a vádlidban szinte szemmel látható a görcs, alabástromszínű combjaid előbb tigriscsíkosak, aztán egyenletesen sápadtpirosak lesznek, és csak néhány vérvörös hurka és felhasadt csík jelzi a hibáimat, ahol az ütések mégsem voltak teljesen egyenletesek. Hangszer vagy, én játszom a húrokon, leütöm a billentyűket, hangolok és amortizálok. Hangszer, vagy egy egész szimfonikus zenekar. Minden nesz, minden hördülés, nyöszörgés, ami előszakad belőled az ostorcsapások nyomán, minden hang, a fogaid koccanása, borzongok tőle belül, ha képes volna még ilyesmire a testem, most nyilván minden szőrszál felborzolódna tőled.
A megkönnyebbülésed édes aromaként bomlik szét a levegő lucskos vér- és fájdalomgőzében. Nem sok időd van rá. Úgy zuhansz össze, mint egy rongybaba. Gyámoltalanul bújsz az arcoddal a saját karodba. Abba akarom hagyni. A karomba akarlak venni és megvigasztalni az ölelésemben, ahogy tettük sokszor. Sose akarom abbahagyni. Azt akarom, hogy örökre itt maradjunk ebben a pincében, hogy mindig így legyen, csak te és én, szenvedj nekem, Mesterem, add nekem ezt az éterien gyönyörű, csipkefinom vergődést, amire senki más nem képes, csak te.
Eligazítalak, valamennyit visszaemelek a függesztésen, ez most érted van, a karod épp olyan magasságba kerül, hogy a legkevesebb erőfeszítésbe kerüljön térden megtartanod magad. Támaszt nyújt még a terpesz is a bokád között. Üvölt a lélegzésed a csendben.
Mögötted maradok, végigsimítom elkínzott karjaid csuklótól hónaljig, aztán a fejeden simítok végig, csomókba fogja a hajad a véred, óvatosan cirógatok végig a csuromvér tincseiden, a fejbőröd könyörögve lifeg az ujjaim alatt. Kíméletesen bontom ki a hajadból a kötelet, a válladra fektetem, miközben a kezemmel fésülöm össze a hajad újra, a felszakadt bőrt visszasimogatom a koponyádra, újra összefogom a hajad a kötéllel, a csomó feljebb kerül a fejed búbján, hogy most egész máshol húzza a még ép hajhagymákat, ne a már kitépett skalpodat szaggassa tovább. Az is kíméletes, ahogy hátrahúzom a fejed, támaszt nyújtok neki a tenyeremben, így nézek le rád felülről, a kíntól párás tekintetedbe. Legyen vége, ne kelljen kínozzalak tovább. Ne legyen még vége, sose érjen véget, maradj itt velem örökké, legyél csak az enyém, az enyém egészen, ahogy most vagyunk, mindenestül az én kezemben, minden porcikád átadva nekem, belesimulva a neked formált, rád szabott kegyetlenségembe. Cirógatlak, vigasztallak, nyugtatlak. Gyönyörű vagy, mondja neked a tekintetem, számba vesz rajtad minden roncsolt felületet, a szétszakadt szádat, a szempilládba száradt vérkönnyeket, a széthasogatott hátad, gyönyörű vagy, Mesterem, az enyém, nekem.
Mögötted ereszkedem féltérdre, rácsókolok a nyakadra a másik oldalon, felnyalom róla a veríték illúzióját, még a bőröd íze is majdnem olyan, mint egy élőé. Belecsókolok az egyik korbácsolt seb végébe a vállcsúcsodon, belefúrom az arcom a válladba. A kezem kétoldalt simít végig az oldaladon, nem sok sértetlen, ép bőr van még rajtad ezenkívül, alig érintelek, mintha csak a sziluettedet akarnám kirajzolni. A tenyerem megállapodik a seggeden, meleg a bőröd az ostorcsapások pirosa alatt. Végigsimogatom a szétnyílt hátadat kettőnk között, csupa vér borítja a kezem, mire a feltárt gerinced mentén eljutok a farpofáid közé. Puhán csókolom a nyakad, végig a kíntól kimerevedett nyakizmok mentén. A kezem szinte magától talál utat beléd, kíméletlen voltam a markolattal, szétszaggatalak, most bármilyen gyengéden érintelek is, fájdalmat fogok okozni, de érezni akarlak, a bensődet, a kínlódó, forró lüktetést benned. Előrehajlik a nyakam, befurakodik az arcom a fejed és a karod közé, mint egy róka lopózik be a legkisebb résen a tyúkketrecbe, egész a kulcscsontodig csókollak, miközben beléd merítem az ujjaimat, a másik tenyerem a hasadra tapad, annyira karcsú vagy, ha elég durván nyúlnék beléd, talán érezném is, ahogy előretör a kezem benned a szétdúlt hasüregedben. De nem kell durvának lennem már ahhoz, hogy kíméletlen legyek. Lassan, gyengéden járlak be, milliméterről milliméterre, érzékeny, kíváncsi ujjbegyekkel fordulok körbe és fedezek fel benned minden kis sérülést, amit okoztam, megjelölök magamnak minden körömnyi területet a szenvedő testedben. Az enyém vagy, most, néhány percig vagy néhány óráig még csak az enyém vagy mindenestül. Végtelen türelemmel nyomulok előre benned, és húzódom vissza, hogy körberajzoljam azt a kis dombot, amit talán még nem tettem tönkre eléggé ahhoz, hogy kellő ráérősséggel ne tudjak mégis előcsalni belőled valami elkínzott gyönyört. Habzsolom a bőröd, a sebeid, a kín harmatát a nyakad hajlatában, a füled mögé nyalok, a fülcimpádat szívom, a tenyerem a hasadon úgy dögönyöz, mint egy macskát, egyre lejjebb simul, de megáll, mielőtt az ágyékodra borulna egészen.
Néhány perc után leveszem rólad a kezem, csak a benned játszadozó ujjaim maradnak, a zsebemből előkerül a körte, a szabad kezemmel és a számmal fűzöm át a fogantyúján és csomózom rá a hajadba kötött kötél végét, a súlya kissé húz, de a tenyerem a torkodra borulva nyom meg hátra, hogy hajolj, homorodj hátra, akkor nem fog hozzáérni a fém a felsebzett hátadhoz, tudod-e már vajon, hogy mi készül a hátad mögött. Gyengéden, ide-oda forgatva húzom ki belőled az ujjaimat, hogy a körtét nyomjam beléd helyettük, mélyen, ahol még van elég ép szövet. Ha nem görbíted meg a gerinced eléggé, segítek, a csípőmmel nyomom előre a fél derekad, a torkodra borított tenyerem hátrafeszíti a nyakad, miközben elhelyezem benned az eszközt, és nyitok rajta egyet, ezt talán meg sem érzed, sebzett vagy egyébként is. A második fordításnál már a húsodba mélyednek a szétnyíló fémszárnyak, de úgy ítélem meg, kell a harmadik, hogy stabilan beléd is akaszkodjanak. Ha megtartod magad ebben a gyönyörűen hátrafeszített pózban, se a hajad nem téped ki, se a körte nem szakad ki belőled a fészket nyújtó szövetekkel együtt. Én tudom, hogy kibírod. Azt is, hogy most úgy érzed, nem. Még egy csókot nyomok az arcodra, és felállok mögüled, ezzel elengedlek, nem tartalak már.
Csak egy másodpercig gyönyörködöm benned, a kínnak és az erőnek ennek a földöntúlian szép szobrában, aztán az ostorért nyúlok újra. A terpesz felkínálja a meztelen, védtelen talpaid érzékeny bőrét. Ott kezdelek ütni.
Vissza az elejére Go down
Séaghdha

V. A város ura
V. A város ura
Hello Darling, my name is

Lakhely : St. Louis
Kor : 1880
. :
With the moonlight to guide you
Feel the joy of being alive
The day that you stop running
Is the day that you arrive

And the night that you got locked in
Was the time to decide
Stop chasing shadows
Just enjoy the ride

Hozzászólások száma : 681

Re: There's a dead man
» beküldték: 2020-01-28, 12:34


There's a dead man

To: Balian


Összeomlik bennem valami, valami erős ellenállás, olyasmi, amiről azt hittem, hogy már úgy marad örökre a részem, hogy nem is kell figyelnem rá, de teszem. Érzem az illatod a levegőben, a vérem áztatta beton feltüremkedő szagát, annak mementóját, hogy itt mindig is hasonló dolgok történtek és fognak is. Felvérteznek az ostor letisztulatlan betanult, mély ütései, amik végig cakkoznak, végig rágják magukat le a csontokig, már minden fáj, az is, ha levegőt veszek. Minden ütés után térképezek egyet a testemen, a felduzzadt szememen, a fájó gyomromon, a kés okozta szúrás folyamatos zsigert tépő fájdalmát, a szétszakadt számat, amitől bugyborékol minden halk sóhajtásom, a vérem és nyálam jószerivel keresztül ömlik rajta, a hátam reszketését, a lenyúzott bőrt, a kikandikáló gerinccsigolyákat, a fejbőröm szakadását, a térdhajlataim roncsolását, az alkarom letépett bőrét, a kiforduló húst, a szétharapott nyelvem. Olyan fáradt vagyok, kimerült, izzó hevület, hogy a nevem is csak akkor tudom, ha a számba súgod. Egyszerűen csak kimerül belőlem az ellenállás. Tartom magam a lábaimon, míg csattognak az ütések, pedig kedvem szerint véget vetnék neki, de még bírom, még vannak gondolatok, akkor lesz vége, ha azok is kifordulnak belőlem a húsommal együtt, míg a szívem nem bír el többet, amikor megint az ájulás környékez.
Nincs olyan testrészem, ami ne csúcsosodna őrjítő kínba.
Térdre kérsz, omlok magamtól, még hálási is vagyok, hogy már nem kell állnom a szétrombol ízületeken, a vérembe áztatott beton fájón lyukasztja át a bőrt és áll bele a térdkalácsba.
A hangom olyan hangosan zihál, hogy alig hallok bármit, a látásom is homályosodik, az elmém marad éles. Csak rád figyel, csak belőled táplálja magát. Érezlek magam mögött, megreszketek. Újabb és újabb könnycseppek bukkannak elő a szememből, már ettől is alig látok, nehezen húzza le a hosszú szempillákat, belekenem a vállamba, ami megint egy újabb önkínzás, mert a csontok nem úgy állnak ahogy kéne nekik, mégis rátámasztom magam míg fellazítod kissé és úgy szeretném, ha beszélnél hozzám, ha elmondaná, hogy ez már nem a Milady pincéje, hogy eztán nem ad oda másik három alakváltónak, hogy nem kúrnak halálra, még ha képletesen is, hiszen a végbelem is felsértetted, a beleimben is vérzést diagnosztizálnék, a korbács nyele nem volt kegyes velem. Te sem vagy az, nem is lehetsz, nem azt kértem el.
Már attól remegek, ahogy az ujjaid végig simítják a karom, vergődve menekülnék, ha lenne hova, felnyüszít a hangom, minden tagom fáj, a seggem, a combom, az ostor okozta csípések kegyetlenül visszafordulnak most és fellüktet alattuk az elkínzott bőr. Mégis akkor szisszenek fel, amikor a hajam babrálod meg és a fejbőrömbe belevág a zsarnokság, felsír a hangom, hogy összekötöd, mert ennek megint lesz valami haszna. Engedelmesen döntöm a fejem hátra, úgy zihálok, hogy majd belerokkan a tüdőm, már a nyelés is csak fájdalom, a nyálam kicsordul a szétszakadt számból. Asztmás hörgés minden egyes leszívott levegő, magamba fogadom, alig látok bármit, ütlegelt szemem felduzzad, megvon a látástól, csak a másik vérben forgó kapkod pánikolva, a szempillámról visszacsöppen a vérem az arcomra.
Zavart az elmém, mi sem mutatja jobban, minthogy felzihálva nyikorgok. Minden vigasztaló érintésed egy vallomás nekem, mire kényszerítelek, kedvesem. Neked ez talán rosszabb, mint nekem, hiszen enyém a fizikai része és tiéd a lélek gyötrelme, van még szíved, igaz Balianom?
Mögém ereszkedsz, felzihálok. A nyelved is kegyetlennek érződik, kár, hogy a farkamban indul meg a rángás. Jól idomított kutya, ez vagyok, egy elkurvult öleb. Újult erővel indul meg a remegés bennem, ahoyg a fejed befúrod a vállam és a fejem közé, mert a vállam valósan odaroppan, hogy legyen helyed, felordítok, ordítanék, de csak bugyborékolás a hangom, ahogy a torkomon ömlik vissza minden miazma a számból. Lehunyom a szemem, mélyeket akarok lélegzeni, de kapkod a test, már nincs hatalmam felette. Újabb halk sikoly, a hátsebben ejtett simogatás jutalma, csupasz csonton futnak az ujjaid, megőrülök a fájdalomtól, megrángatom a láncokat, nyúzott sebeket tépek az alkaromba. Alig érzem a kezed a seggem két partja között. – Ne! – kéri a szám, de tudom, hogy ez a ne, nem fog megállítani, semmi sem fog, míg ki nem mondom, a valós stopot, addig semmi, de semmi nem fog kíméletre bírni. – Ne.- könyörgöm megint valami halkan gluggyogó hangon és az ujjaid belém siklanak, felnyüszítek. Élénk, vérzős sebekbe kutatsz, ökölbe szorulnak az ujjaim, megállíthatatlanul nyüsszögök. A kezed az alhasamon már nem támasz, már csak egy kéz, amibe belepumpálom az elkínzott légvételeket, érezhetően nincs rendben valami odabent, mert zajos a belégzés és még hangosabb a kipréselés. Aprólékosan fedeznek fel az ujjaid, és nekem sírni támad kedvem, csikorognak a fogaim, meg sem merek mozdulni, csak a lábam rebben meg, ahogy a lábfejem elemelem és odacsapom a kőhöz, amennyire a nehéz súlytól ez lehetséges. Mindenem remeg, az egyik szemem ki sem nyílik többé, a másik meg a plafont bámulja és habos vér folyik a számból, miközben bejárod a végbelem elkínzott régióit. Írül fohászkodom, káromkodom, halkan, erőtlenül. A vágy ködösen üti fel a fejét, talán ha vége lenne, ha a kezed lecsúszna a farkamra még élvezet is jutna, még el is kérném, ha a fájdalom nem birtokolná mindenem. Pontosan tudod hova, mikor kell nyúlni, hogy transzformáló érzékiséggel vinnyogjak. Érzem a nyelved, mindent kiélezetten érzek, de már nem segít semmi. – Könyörgöm. – muszáj, de ez sem fog segíteni. Nem fog megállítani, és elgondolkodom, hogy megteszem, de még félek, hogy kiderül nem lehet, hogy tényleg bántani akarsz, ez a gondolat megül egy tized másodperce és a helyére költözik a tudat, hogy te és én rendben vagyunk, meg tudlak álltani csak azt kell mondanom… csak annyit….
Eltávolodsz, és a gyanú felnyikkant, csak az ujjaid maradnak bennem, hallom… ó szent ég, hallom. Vége. Legyen vége, nem bírom ki. Mégis összeszorítom a szám, a reszketés rángat az ujjaidon, már az is fáj, ahogy visszavonulsz belőlem, a hajamra kerülő súlytól nemes egyszerűen elsírom magam. Nem bírom ki, kizárt.
A hideg fém kíméletlenül nyomul mélyre, felzokogok. – Nenenenene! – hadarom a könyörgést a felziháló zokogásba. Csavarás. Sikoly. Még egy csavarás, ordításféle tör fel belőlem, úgy vonyítok, hogy már engem bánt. A fájdalom mindent elsöpör, ez az új, amitől megint szakadok és a maradék vérem patakokban folyik végig a combjaimon. Vergődve rángatom magam a köteléken, csak a fejem és a seggemnek kell egy helyben maradnia, persze nem megy. Minden mozdulattal feltépek magamban egy újabb sebet.
Úgy ver a szívem, hogy kibírhatatlan, minden részem pulzál, a vérem tűzforró, de a bőröm is az. Visszafoghatatlan a sírásom, meg sem hallom, csak megérzem az első ütést a még sértetlen talpamon. Felnyögök, megmoccan a csípőm, a körte kapaszkodik belém, mint egy soklábú polip, felakad a szemem, kifordulni érzem a fejemből. Újabb ütés, megrázkódom, már nem tudom mim fáj jobban, a bordák majd kitörnek belőlem. Felöklendek, előre moccan a fejem, torz a sikolyom. Megszédülök, megint le fog dobni az agyam, érzem az ájulás előszelét, mert az sok esetben menekülés. Újabb ütés, megint ordítok, a szemem szinte a koponyámba fordul, csak a fehérje látszik ki és egy pillanatra elmerülök a sötétben. A vámpír belülről püföl, megint teret akar, jönne, védene, nekifeszülne a világnak, rányelek, kár érte, a körte megránt, sikoltássá válok, zokogó, hörgő entitássá. – Elég! – a szó érthetetlen, megdob az ájulás bensőségessége. Vége van, elértem a határaimat, közben jönnek az ütések, már csak reszketés a jussom és ez a fájdalom, ez… ami egy nálam gyengébbet, egy nem halhatatlan már megölt volna, ha más nem a szívem, ami nem ismeri már a ritmus fogalmát. – Köszönöm. – súgom az ír menekülést. – Köszönöm. – hogy halld is meg, pedig tudom, hogy csak rám figyelsz. Vége van, nincs tovább. Nem bírok kel többet, nem bírom a vámpírt bent tartani, nem tudom már legyűrni, ha folytatjuk el kell engednem, közénk kell hívnom, mert őrjöngve rázza a tudatom élénk piros falát. Vége.

There's a dead man
Walking around you
In the city with no undo
In the city with all of you
There's a dead men


Memoram inquara est rexquiere!
Just a dead boy with a demons soul inside.
Vissza az elejére Go down
Balian

III. Árnyjáró
III. Árnyjáró
Hello Darling, my name is

Lakhely : Kárhozottak Cirkusza
Kor : 679
Hozzászólások száma : 58

Re: There's a dead man
» beküldték: 2020-02-03, 22:11


bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni csak
a magam törvénye szerint.



Annyira erős vagy.
Ahogy összetörsz, pedig tudom már, saját bőrömön éreztem, az egész várost össze tudnád morzsolni egy gondolatoddal, de te mégis átadod magad, hogy összetörjelek, és úgy törsz szilánkokra, mint egy felbecsülhetetlen ereklye, amiből csak egyetlenegy létezik az egész világon, amit még az istenektől kapott a gyarló ember, aminek a pusztulása is csak műalkotás, inverz teremtés lehet. Gyönyör, amibe beleszakad a szív és elfullad a torok.
Hányszor láttalak így. De ez most nem méltatlan szemek kéjét szolgálja. Ez most csak az enyém, te adod nekem önként. De te is veszed el tőlem.
A levegőben megül a kimerültséged permete, csak azért veszek levegőt, hogy újra és újra teleszívhassam a semmire sem jó, halott tüdőmet veled. A véred párájával, a könnyeiddel, a szenvedéseddel, veled, a nyers csontokig lecsupaszított önmagaddal. Azzal, akit megismertem, akit magamnak választottam. Veled.
De kár minden lélegzet, aminek alig hallható zaja eltompítja a te tested neszeit, a bőröd hasadását, az izmok kínlódó rándulásait, a csontok, ízületek roppanásait, a nyüszítésedet, a szisszenésedet, a sóhajodat, a zihálásodat, a hörgésedet, a tüdőd sípolását, ezt a nyikorgó szűkölést, az ordítást, igen, a sikolyokat, a kiáltásokat, a könyörgést, ezeket a dadogó nemeket, az esdeklést, amitől minden szál szőr felborzolódik rajtam, amitől alantas vágy önt el, de amitől veled szenvedek, amitől gránittá keményedik a farkam, és a húsodba akarok harapni újra, hogy érezzem a felserkenő véredben a gyötrelem gyümölcsének fanyar-édes, földöntúli nedvét, amitől beléd akarok hatolni és elvenni mindent, amit csak te tudsz megadni, és amitől abba akarom hagyni, amitől én akarok könyörögni neked, csak mondd ki azt a szót, és vess véget ennek, vess véget a romlott gyönyörnek és a bennem kavargó sötétségben izzó kínnak, csak mondd ki..!
De nem mondod ki, és én folytatom, mert folytatnom kell. Te pedig tűröd, mert ezt akarod. Vergődsz, rángatózol, még több kárt teszel magadban, sírsz, szívettépően, hogy bennem is leüti a kín szimfóniájának minden hangját ez a sírás, ez a sikoltozás, ez a vonítás, ez a zokogás, ez az üvöltöző szívverés, hogy egy szerv valahol a halott húsomban, amit rég, mindenek előtt halottnak hittem, üvöltve könyörög kegyelemért a gyötrelemtől. Esdekel neked minden ostorcsapás, amellyel nyers hússá szabdalom a gyönyörű, vénáktól kéklő, fehér talpadat, esdekel, hogy mondd ki, engedj el, szabadíts fel mindkettőnket. Megáll az ostor. Ledobom. Kérni akarlak.
Kimondod.
Elvágom a hajadba csomózott kötelet, neked tántorodok, hozzád simulok újra.
- Bocsáss meg – csókolom a fejed búbjára az anyanyelveden a megszokott választ, ami mégsem gépies, mégis minden alkalommal ugyanolyan súlyos. – Bocsáss meg, Mesterem.
Újra mesteremnek szólíthatlak, megteszem, ezerszer is megteszem súgva, lehelve, imádságot morzsolva, miközben ölellek hátulról olyan szorosan, hogy zsigereket zúzó fájdalmat okoz a szorítás is.
Néhány másodpercig csak tartalak átölelve, a tarkód csókolva, aztán letérdelek mögéd, előbb a bokádat oldozom ki a terpeszből, csörömpölve gurul a falig a rúd, ahogy eltolom lábbal. Csókolom a válladon azt a néhány sértetlenül maradt felületet, miközben beléd nyúlok, kissé visszahúzom a körtét, mielőtt visszacsavarnám, hogy minél kevesebb szövetet tépjek ki a kinyílt karmokkal. Kíméletlenül, de haladéktalanul húzom ki belőled a félig összecsukott eszközt, ennél csak kegyetlenebb lenne, ha lassan csinálnám.
- A nehezén túl vagy már – súgom, és rácsókolok a véreddel és a tested cafatjaival megszentelt fémre, mielőtt félretenném. Aztán a kezed jön, kioldozlak, csak néhány mozdulat, az én ujjbegyeimet is megégeti a kötélrostok alól kikacsintó ezüstszálak szövedéke. Hagyom, hogy a karomba omolj, olyan finoman kaplak el, mintha selyemlepelbe csavarnálak az ölelésemmel. Percekig csak térdelek a véredtől lucskos padlón, és tartalak az ölemben, ezt az emberfeletti, vámpírfeletti kegyetlenséggel összeroncsolt, gyönyörű testet, amelyet tönkretéve csak még gyönyörűbbnek és még erősebbnek látok. Tartalak, mint a Szűz egyszülött fia élettelen korpuszát. De te nagyon is élsz. Talán jobban, mint bármikor, jobban, mint amikor még a saját véredet pumpálta ez a kínlódva verdeső szív.
- Gyönyörű vagy, Séaghdha – mondom ki, kézhátammal alig érintve simogatom meg az arcod épebb felét, és rácsókolok a szádra olyan könnyedén, mint ahogy a tavaszi eső simogatja a földet, ez vagy te nekem, a talaj, az élet, az erő, a minden. Óvatosan bújnak az ujjaim a vércsatakos tincseid közé, hogy kicsomózzam belőle a kötelet, és hagyjam végigomlani a téged tartó karjaimon a hajadat. – Egyetlen uram – cirógatom végig az arcodat a számmal. – Szívemnek verése – csókollak meg újra, de most nem akarok fájdalmat okozni, ez a test valamikor gyógyításra született, a halál viszont úgy kívánta, hogy csak fájdalmat okozni, pusztítani, ölni lehessen vele, most mégis úgy érintelek, hogy semmi fájdalmat ne okozzak. Tudom, hogy lehetetlen. Bármilyen finoman tartalak is, a hátadról lefoszlott a hús, a gerinced előugrik a sebszájak közül, a combjaidon végigömlik az összeforgácsolt bensőd törmeléke, a talpad lenyúzott, eleven seb, a hasad, mellkasod is szétszabdalva, az alkarod, csuklód olyan, mintha felszeletelték volna, még az arcod is csupa seb. Bárki más, még egy hozzád hasonló öreg teretmény sem lenne már eszméleténél. De te kibírod. Te mindig mindent kibírtál, és csak egyre erősebb lettél minden gyötrelemtől. És most… felfoghatatlan a hatalmad, és te mégis képes vagy a kezembe adni magad.
Néhány, néhány tökéletes, örökkévalóságnak érződő percig csak mi vagyunk, te, a pillekönnyű, összetört tested a karjaimban, az elkínzott pihegésed, a pislákoló tudatod az összekapcsolódó tekintetünkben, a szenvedésed illata és a hatalmad lenyomata a megperzselt bőrömön. Tökéletesség. Sötét, véres nirvána.
Aztán lassan felemelem az arcodhoz simított az arcomat, másfelé figyelek. Ideje dolgomhoz látnom, és gondot viselnem rólad. A másik cellában hagyott halandó megbűvölt tudatához nyúlok, szólítom, álljon fel, lépjen az ajtóhoz, jöjjön ide hozzánk. Egy bevándorló valahonnan kelet-európából, vagy egy kristályfüggő, egy kurva, egy hajléktalan, mindegy, az embereim találtak rá, és én lemosdattam, feltápláltam, gondoztam és őriztem néhány napon át arra, hogy végre haszna, értelme, célja legyen az életének, és egyedüli tanújává válhasson kettőnknek. A bűvölettől monoton és lassú minden mozdulata, ahogy feltárja és becsukja maga mögött a nyikorgásmentesre olajozott ajtót. Lenőtt zöldes tincsekkel festenyzett félhosszú eperszőke haj simul a füléhez, sovány, de fénylik a bőre, nagy, üres sötét szemeit csak rád szegezi, miközben egyenesen hozzánk lép, és letérdel a másik oldaladra.
Puhán végigsimítok sebzett fejbőrödön. A lány föléd hajol, hosszú nyakán kirajzolódik a lüktető artéria.
- Egyél, mo chuisle – súgom neked – egyél, Mesterem –, pedig magamból kellene etesselek, saját húsommal és véremmel, amivel te jóllakattál engem.
Vissza az elejére Go down
Séaghdha

V. A város ura
V. A város ura
Hello Darling, my name is

Lakhely : St. Louis
Kor : 1880
. :
With the moonlight to guide you
Feel the joy of being alive
The day that you stop running
Is the day that you arrive

And the night that you got locked in
Was the time to decide
Stop chasing shadows
Just enjoy the ride

Hozzászólások száma : 681

Re: There's a dead man
» beküldték: 2020-02-04, 15:32


There's a dead man

To: Balian


Nincs oka annak, hogy visszafogjam a hangom, már nincs jelentősége semminek, csak a fájdalom van jelen, az odabent őrjöngő vámpír, a túl élénk és menekülésre kész tigris, a gátak, amiket lebontanék, hogy megcsapoljam a hozzám kapcsoltakat, hogy erőt merítsek ahhoz, hogy túléljek, noha meg nem halhatok.
Ordít, sikít a hangom, bugyog a nyál a pofámon keresztül és elsírom magam, a zokogás törékenyen bomlik elő belőlem, de már csak ennyi maradt, a hangok kavalkádja, a fel-felsikkantás minden egyes ütés után, a hátrabicsakló fejem, az ádámcsutkám átszúrása a gyenge, pergamenné vékonyult bőrön. Zihálva, köhögve sír a hangom, nem gördítek elé akadályt, senki nem kéri, képtelen is lennék rá. Ennyi marad nekem, hogy kifejezzem azt a fájdalmat, amit okozol az ütésekkel, melyek eleven részen tépik fel a húst. A lábfejem odaverődik, ahogy elkínzottan nekifeszítem a fémrúdnak, még talán össze is törhetném, ha nem emésztené minden erőmet fel, hogy lenyúzott karomon támaszkodjak, ha nem hallanám odabentről a vállam roppanását, ha nem szenvednék olyan elemi kínnal, amitől a falakról verődik vissza a nyüszítésem. Mély levegőt veszek, egyet, elfojtom egy ütésbe. Újból sikítok, szétszakad a végbelem, szinte érzem a húst kifordulni és a lábaimon ömleni lefelé az egész valóm. Minden ütés egy újabb rohamhoz ránt közelebb, az ájulás rám telepszik, a szemem fennakadva vonaglik a szemhéjam alatt, nem látok és nem hallok semmit, csak a saját szenvedésem képlékeny zaja van. 
Zihálva ordít a tüdőm és tudom, hogy vége van, hogy nem bírok el többet, helyesbítek, hogy nem kérek el többet. A tudatom mélyén izzik fel a sötét, a vámpír maga és tudom, hogy vége van, mert nem bírok láncot vetni a nyakába, jönni fog, mert élni akar, mert a haragnak már nyoma nincs, mert a fájdalom önmagáért van, önnön valójáért, a szépségéért és azért, hogy lemossa a kétely falait, megint fehér legyen az összes csempe, holott ömlik belőlem a maradék vér, a bőröm cafatkái a hátamon lifegnek. Felnyikkanok és elérem a határt, azt amikor még nem bukik elő a vámpír és az eszméletem sem dobom oda.
Kimondom, megköszönöm. Tovább folynak a könnyeim, csak egy fél pillanat, amiben előbb engeded le az ostort, minthogy megszólalnék, de tudom, hogy érzed a húrokat elpattanás előtti pillanatát, hogy érzed a vámpírt a felszínre úszni, olyan lassan és észrevehetetlen pedig, mint a lassan letelepedő köd. Megkönnyebbülten nyögöm el a hajam szabadságát, hogy a fejem előre billenhet, a torkom még kiszakadni akar, a könnyeim előre potyognak, lefolynak a nyakamba, és már csak a többi irtózatos fájdalom marad, a levált fejből kínja. A köhögéstől tovább szakad a végbelem, felnyögök, felzokogok újfent és tudom, hogy jobb lenne bent hagyni, semmint kiszedni a fémet. 
Forró tested simul a csontjaimnak, hallom a hangod. El akarom mondni, hogy nincs mit, hogy tökéletes vagy, hogy köszönöm, de csak hörgésre futja, tompa és halk nyöszörgésre.
Az ájulás itt bóklászik, előre hajó nyakamból indul ki, a ropogó vállízületeból, a szétvert hátamból, a gerincem csupaszságából és egészen közel jön, az riaszt vissza, hogy nekem simulva újra éleszted mindazt, ami fáj. 
Csak megrázom a fejem enyhén, nem haragszom, dehogy. 
Vacogva remeg a testem, érzem a bokám szabaddá válni, de nem moccanok, mert akkor a testem összezár, lihegve sír a tüdőm, a hangom, mélyeket lélegzek, hogy lenyugtassam magam, vége van. Nem kell csalódnom, itt vagy, simulsz nekem, adod, ami nekem jár, a békét, a kezed, a nyugalmad, nem árultál el, süt belőled ez az erő, ez, ami miatt te és én együtt vagyunk már nagyon rég, mert ahogy te áldoznál értem, én érted. 
Puha csókok landolnak a bőrömön, a túlsebzett idegeken, hangosan nyüszítek az ujjaidnak ódázva, megint felzokogok és egy pillanatra ledobom az elmém, hogy arra térjen vissza, nem változott semmi, a sötét ki sem terjedt, mert a húsom leköveti, ahogy az éles karok eltávolodnak belőlem, csikorognak a fogaim, hogy az ordításom odabent maradjon, a reszketés el sem múlik, vergődve dobálom magam a láncokon, akkor is, ha nem segítelek ezzel, de ezt a fájdalmat nem bírom ki, nem létezik, megőrülök. Azt akarom kiabálni, hogy vágj körbe, ne húzd ki, vágd ki az egészet, bontsd le a testem, megint leold az elmém. Az őrjöngő vámpír visszaránt, a szívem helyett ököllel püföli a belső szerveket végtelen dühében. Rázza a rácokat, hadd jöjjön. Erőszakkal tartom vissza. Artikulálatlan a kiáltásom, amint a testemből kivonulsz és összerogynak az izmaim, mintha hiányoznának részek belőlem, leoldod a kezem, véget nem ér a fájdalom, jönnek sorba, minden sejtem külön életre kel, a karomban elindul a zsibbadt vér a lenyúzott hús alatt, nyögve omlok előre, bele a kezeidbe, ha nem tartasz meg orral tompítok, és már nem is számít semmi sem, csak hogy vége, emlékszel hányszor tartottál így? Amikor nem volt menekülő szó, akkor volt vége, ha mások úgy vélték, nem amikor én kértem, és ennél kevesebbtől is leváltottam a tudatom. Mennyi alkalom van mögöttünk. Aprókat lobban csak az elmém távol járok, messze a fájdalomtól a vámpírtól, messze a sötétben, túl tág fogalomba bonyolódva, miközben érezlek magam körül, az ujjaidat, a simításod, a csontok karcolását magamban, hallom, hogy a nevem mondod, hogy jelzőt dobsz rám, csak a szemgolyóm nem csúszik le a szemhéjam alól. Élem a csókot, az ajkad rebbenékeny érintését, felmorranok, mintha valamit akarnék mondani, de nincs szó, nincs jelenlét, csak a sötét hullámzik bennem és a vámpír töri a bordákat. Fellángol az éhségem, a szakadt izmok vérért ordítanak, az arcom lassan külön nyílik, és érzem... ó érezem a jelenléted. 
Ordítok, ahogy megemelem a kezem és a lapockáidra markolok, ordítok, amikor a hajamhoz nyúlsz, és ordítok, mert annyira fáj, hogy ettől minden földöntúlian szép. 
Közelebb csúszom a betonon, beléd kapaszkodva, az orrom fúrom a nyakadba, hogy érezzem az illatod, te kegyetlen indián, te kőkemény vágy halmaz, otthona mindennek.  Azt is érzem, hogy vigasztalón érintesz és azt is, hogy csak kapaszkodni akarok beléd. - Szívemnek verése. - mantrázom vissza, alig hangon, csak surrogó nyelésként, valami dadogó bogár van a torkomban és én szeretem ezt, veled, tőled. - Enyém. - te vagy az enyém, az élmény az enyém, a világ az enyém, akkor is, ha most minden annyira fáj, hogy újból és újból fel-fel nyüszítek. Annyira vagy az enyém, miként én a tidé, teljesen, odaadással és bizalommal, ma megtanultuk, hogy egymásban maradéktalanul bízhatunk megint.
Hallom ÉRZEM a szagát, annak aki bejön, vadászkutya szaglása kiksutyafasza ahhoz képest, amit a vámpír produkál, hogy jön, itt van, vér. 
Felmorran a mélyből a bestia, érzem a csupasz csigolyákat megcsúszni egymáson, az ösztön marad semmi más, nincs jelen senki csak a vámpír, az, hogy ki sem mondod, már oldalra is lendülök, sebzett talpamon lököm fel magam, durván rántom félre a fejet, nem tudom, hogy nő vagy férfi, nem is számít, erőszakosan harapok a nyaki ütőérbe, belefúrom a fogam, tépem a húst, hatalmas kortyokban nyelem a vérét, az első után belesikítok a harapásba, a fájdalom, ahogy a sürgős rehabilitáció megindul a szervezetembe, nem elhanyagolható, bentről halad kifelé, előbb a hús épül vissza, ami a végbelemből hiányzik, a kés vágta lyuk forr össze, az arcom hegesedik sebbé, durva, csúnya sebbé, mert ez sem ma múlik el, ahogy a végbelem sem ma gyógyul össze, de már nem vérzik, halom pattogni a csontokat, látom a karomat, ahogy a félhólyagosodót hús forrásokba rendeződik, varázslat. Minden seb felületen gyógyul, semmi sem maradéktalanul, a szemem sem tudom kinyitni még, de máris sokkal jobb, nyelem a halandó életét el magamba, szinte alám omlik, ahogy egyre kevesebb marad belőle, a szíve vadul dörömböl, sérült lábujjaimon guggolok felette, ahogy csúszik lefelé és az állkapcsom rászorul, alig vagyok jelen, a vámpír lakomázik, őt delejezi a vér, az ő sötét szeme torlaszolja el a látásom. Végül kihullik az ujjaim közül a teste, és a vámpír olyan erővel zuhan le a gyomromba, hogy megtántorodom. Lihegni akarok, fájdalmamban ordítani, a vékony bőr alatt még sajog minden, nem vagyok alakváltó, nekem még kilóg a gerincem, csak a bőr húzódik közelebb, élénkek a sebek, a fejbőr simul fel a fejemre egyedül, a szám is joker mosollyal játszik, térdre omlok, onnan négykézlábra, lihegve, zihálva küzdök, hogy ne okádjam ki a vért, hogy lassan épüljön be a sejtekbe, és várom, hogy a halandó lelke eltávozzon, vagy küzdjön meg a teste, de akkor tudom, hogy te ölöd meg. 
Az öledbe akarok feküdni, a fejem a combodra simítani, neked akarok dőlni, azt akarom, hogy gyengéden törölgesd le a vért a testemről, hogy hallgasd meg a szavaimat, hogy megérinthesselek, hogy egy csókkal elmondjam, minden rendben van. 

There's a dead man
Walking around you
In the city with no undo
In the city with all of you
There's a dead men


Memoram inquara est rexquiere!
Just a dead boy with a demons soul inside.
Vissza az elejére Go down
Balian

III. Árnyjáró
III. Árnyjáró
Hello Darling, my name is

Lakhely : Kárhozottak Cirkusza
Kor : 679
Hozzászólások száma : 58

Re: There's a dead man
» beküldték: 2020-03-13, 00:53


bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni csak
a magam törvénye szerint.



Az ordításod gyönyör a bensőmet kitöltő sötétségnek, megkeményszem tőle, de az a morzsányi valami, ami még van bennem, együtt szenved veled, és azt kívánom, büntess meg, amiért kezet emeltem rád, még ha a te parancsodra tettem is, oldozz fel engem, amiért gyötörtelek és kéjjel tettem. Mennyire összetört vagy a karomban, mennyire jó, hogy tarthatlak, hogy beleomlasz az ölelésembe tehetetlenül, mégis önként, elkaplak, nem hagylak lezuhanni, elkaplak és megtartalak, és tartanálak, míg a csontjaim el nem porladnak és az izmaim semmivé rothadnak, tartanálak örökké. Az ajkam, a nyelvem felolvad a csókodban, amit hagysz elvenni. A tested végső határain jár, de az erőd úgy vibrál körülöttünk, mint maga az élet. Magamba engedem, ha sav lenne, hagynám, hogy szétbomoljak benne elemeimre, és a részeddé váljak.
Gyönyörködöm benned, ahogy előtör belőled a ragadozó bestia, foszlott húsod ráfeszül az arccsontjaidra, elmélyül a szemgödröd, benne sötét pokol a tekinteted, hirtelen újra csupa erő vagy, kimerültnek hitt raktárakat mozgósítasz, hogy táplálkozz. Félretéped a fejét és fúriasikoltással mélyeszted bele a fogaid. Néhány másodpercre önállóan vadászni képtelen gyermek vagy, a gyermekem, aki sosem volt, és én az atyád, aki friss vért hoz neked, hogy megerősödj, aztán véget ér, már újra szolga vagyok, és szolgállak. Gyönyörű vagy és félelmetes, csúcsragadozó, akinek nincsen sem természetes, sem természetfeletti ellensége, pusztító és hatalmas vagy, és mindez az enyém, a világon egyedüliként nézem végig a szökőárat, az istenharagot, ami végül beéri a felkínált véráldozattal, és nem pusztítja el az ismert világot, noha megtehetné. Gyönyörű vagy, ahogy marcangolod a zsákmányt, és gyönyörű az, ahogy a tönkretett húsod csúf sebhelyekké forr össze. Térdre esel, a gyomrod hullámzása szinte keresztülüt a bordáidon, a hártyavékony hasfaladon. Néhány másodpercig nézlek csak a kiszenvedett halandó mellett, mielőtt érted nyúlnék, és visszahúzlak a karomba, az ölembe. Rácsókolok a felhasadt és összeforrt arcodra, erre a meghosszabbított, iszonyú szájra, és gyönyörűnek talállak, marcangolnálak és imádnálak, mint egy istent. Isten vagy, te vagy az istenem, az egyetlen, aki valaha meghallgatott.
Ölellek. A szám újra bejárja az épp hogy begyógyult sebeidet. Nagyon sokára nyúlok a kikészített vödörhöz, a szivacshoz, a törölközőhöz. Az ölemben tartva kezdelek mosdatni. Puhán simítok végig rajtad a nedves szivaccsal, hogy letöröljem a vért. Vigyázok a vékony hegszövettel borított sérülésekre. Vigyázok rád. Rózsafüzért morzsolnak a mozdulataim rajtad. Feloldom a vért, aztán óvatosan megtörlöm a bőröd. Végigcsókolok minden letisztított felületet egyenként. Órákig tudnám ezt tenni. Teszem is. Egyenként dörzsölöm ki a tincseid közül a belealvadt vért. Semmi másra nem koncentrálok, csak rád, a bőröd simaságára, a hegek durva felszínére, arra, ahogy a testedben mindenütt felvibrál az élet, amit én engedtem ki belőled a véreddel együtt, a lényedre, az eszenciádra, az erődre. Ismerem a tested, jobban ismerem, mint a sajátomat. Végigsimítalak mindenütt, millió szót mondanak el a mozdulataim. Parancsolj, és én megteszem, amit kívánsz. Arra gondolok, amikor veled egy koporsóban fekve vártam a hajnalt, és azt hittem, ez volt az utolsó éjszakám az öröklétben, nem akartam meghalni, de mégis elégedetté tett, hogy a te karjaidban ér a végső halál, és te vagy az utolsó, amit látni fogok. De nem haltam meg. Szabad lettél, saját birtokod ura vagy, és én itt vagyok veled még mindig, évszázadok után is itt, az oldaladon.
Mikor végeztem a letisztogatásoddal, és rendbe hoztalak, amennyire csak lehetett, egyszerűen csak köréd fonom a karjaim, és simogatlak a számmal, megkeresem a tiédet, és perceken át csókollak. Ismerem a szád minden zugát, ahogy a tested összes többi porcikáját is, nincs semmi új a csókunkban, nem lehet semmi új, de ez az ismerősség mégis megunhatatlan és elidegeníthetetlenül az enyém. Nem veheti el ezt tőlem senki, se azok, akik az életedre törnek, se azok, akikben kedved leled. A miénk a múlt és az abból táplálkozó jövő. A miénk ez a végtelen jelen, ez az örökkévaló pillanat, ahogy ketten vagyunk itt, egymás karjaiban.
Nagyon sokára mozdulok meg, veled a karomban állok fel, és lépek a székhez, felveszem a neked szánt köntöst, lazán beleburkollak anélkül, hogy ki kellene engedjelek a karomból. Az ölemben viszlek ki a pincéből, és indulok el veled kifelé, fel, a szobádba, ahol forró fürdő és friss alakváltóvér vár rád.
Az enyém vagy, és én szolgállak.
Vissza az elejére Go down

Hello Darling, my name is

Ajánlott tartalom

Re: There's a dead man
» beküldték:
Vissza az elejére Go down
 
There's a dead man
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Shining Darkness :: Temetõ :: Befejezett Játékok-
Ugrás: