Megint otthon vagyok. Ez volt az első igazi gondolatom, amikor kiléptem St. Louis-i vérnegyed turistáktól és vámpír gruppiektól hemzsegő utcáira, hogy találjak magamnak valakit vacsorára. Pedig nem állítom, hogy ismerném az otthon szó jelentését. A legtöbbek számára az a hely jelenti az otthont, ahol szeretet, biztonság és nyugalom várja. Nekem egyik sincs meg nagyon régóta. A fejem maga a káosz, a biztonság alsóbb rendű vámpír esetében viszonylagos fogalom, a szeretethez pedig olyanok kellenének, akik ismernek és törődnek veled. Azok pedig az esetemben nem gyakran voltak és régen meg is haltak. Mégis valahogy ez a város vált az évek során azon hellyé, ahova mindig visszatértem. Az új világba érkezésem óta jó néhány államot jártam végig, tapasztaltam meg sivatagot, esős erdőségeket, hegyeket és síkságot, sőt, egész évben véget nem érő telet is. A mestereim nem csináltak titkot belőle, hogy az előnyösebb szerződések érdekében engedik a vendégszereplésemet más városokban, államokban. Mindenhol vannak művészet kedvelő vezetők, akik örömmel kaparintanak meg engem egy időre. Én sokáig nem tartottam otthonomnak egyik várost sem, nem éreztem kétségbe ejtőnek a lehetőséget, hogy egy időre elhagyjam. New York volt az utolsó helyszín, amely a hangulatával, forgatagával és azzal a rengeteg fajjal, amely ott tömörült, el tudott varázsolni. Mégis, örültem, hogy elhagyhatom és visszatérhetek az ismert utcákra. Az, hogy másik mester uralkodik a város felett, engem nem igazán érintett eddig sem. Sokkal jobban a tény, hogy visszakaphatom a műtermemet, megint esélyem nyílik csak a magam kedvére zenélni, és nem vagyok kirekesztett. A cirkusz alatti katakombák akár több mint száz lényt is el tudnak szállásolni, ha igaz, amit a legutóbb hallottam. Így pedig ahányszor csak kilépek a szobámból és a nagyobb termekbe megyek, esélyem van ott találni néhány játék partnert. A táblajátékok előnye, összehoz másokkal. Már régen megértettem ezt és azért is kezdtem el gyűjteni őket...
A vérnegyed utcáin sétálva egy vámpírnak nem kell titkolnia kicsoda, sem pedig azt, mit szeretne tenni. Jó helyen keresve mindenki talál magának vacsorát. Még én is, pedig eléggé válogatós tudok lenni, ami az ételt illeti. Kifejezetten nehezen fogadom el azok ajánlatát, akiknek a teste tele van sebhelyekkel és nyomokkal a vámpír fogak után. Általában a szemük sem tiszta és a vérük íze is keserű a számban. Így persze eltart egy ideig, hogy megfelelő emberre essen a választásom. Mázlimra, összefutottam a negyed szélén néhány egyetemistával, akik valószínűleg Felelsz vagy mersz játék részeként jöhettek ide. Annyira nem izgatott a dolog, a véradó meg kifejezetten örült, hogy egy apró vámpírlány lesz az első, aki megcsapolja. Még ha csak csuklóból is. A harapás az harapás, az én fogaim nyomát pedig nem nehéz bármi másnak megmagyarázni. Mondjuk egy játékosabb kutyával. Pillanatok kérdése volt csak annyira megbűvölnöm, hogy ne érezze a fájdalmat, miközben a vérét veszem. Néhány korty után pedig el is engedtem lassan. Finom volt a vére, felébresztette az érzékeimet, de többet nem kívántam. Ahhoz ő túl fiatal és törékeny. Ami tőlem viccesen hangzik még fejben is kimondva. Nem mintha ő meg a két haverja nem engem nézett volna fiatal, ártatlan vámpír lánynak, aki nem sokkal lehet tőlük korban idősebb. A feltételezés alapja pedig az volt, ahogy kinézek. Ruhailag. Szűk, fekete miniruha, térd fölé érő zoknik, magas talpú cipő. Rengeteg fekete ékszer, mellé fekete kalap. A körmeim és a sminkem is visszahozta ugyanezt a színt. Ahogy a hajam is. Egészében a két lábon járó éjszaka lettem. Ahogy az vagyok már több mint két évtizede. Valahogy számomra a monokrómnak is nehezen nevezhető goth stílusok bejöttek, amikor elkezdett újra divatba jönni a kilencvenes években. Azóta pedig... nos, nem egy olyan ruhám van, amit egy gyakorló wicca simán megirigyelne. Igaz, a tetoválások csak hennával készültek. Unatkoztam a repülőúton visszafelé... A fiúkat vacsora után nagyon hamar hátra hagyom, elvégre terveim vannak az este további részére. Épp itt az ideje újra bemelegíteni a hangszálaimat. Úgy emlékszem minden héten két este karaoke verseny van a NightSong bárban, ez pedig az egyik alkalom. Tökéletes, hogy megmutassam a közönségnek, hogyan csinálja ezt valaki pár száz év rutinnal. Meg rég énekeltem csak olyan számokat, amiket magamnak választottam...
A bár általában nem volt mondható nagyon zsúfoltnak, hála a gyakorló énekesek tömegének, de ma határozottan tömeg van benn. Jóllakottan ez nem okoz problémát, könnyedén siklok át az emberek között, kerülök ki kapatos társaságokat, még nem sikerül oda kerülnöm a jelentkezők listájához és végig nem nézhetem. Nincsenek sokan és mindenféle stílusban választottak számokat, így én is egy régi klasszikusra írom be magamat és megvárom az egyik falnál, hogy rám kerüljön a sor. Az előttem elhaladó énekesek változatosak, van, akinek tényleg van tehetsége, másnak a hangja van meg hozzá, csak nem használja ki elég jól, egyeseknek pedig egyértelműen túl sok az önbizalmuk. Az előttem lévő tart a dal felénél, amikor elindulok, hogy a lépcsőkhöz jussak, mire végez. A tömeg a színpad körül megint nagyobb lett és most nem tudom elkerülni, hogy beleütközzem néhány nőbe. Nekik nem szokásuk derékon ragadni, ha bocsánatot kérve tovább akarok menni.
Nem figyelek a környezetemre, így az egyikükre is csak akkor jeleznek az érzékeim, amikor már régen magam mögött hagytam. Vérállat volt. Mindegy, ha ő nem akar balhét, én végképp nem fogom elkezdeni, így csak megrázom magamat és felmegyek a mikrofonhoz. Most pedig emberek, készüljetek, mert így még biztosan nem hallottátok, hogy
"Sweet home Alabama,
Where skies are so blue,
Sweet home Alabama,
Lord, I´m coming home to you..."

Szeretek énekelni, a dalok képesek arra, hogy kimondják, amit érzek, de nem tudok szavakba önteni mások számára. Szeretem, ha én választhatom meg, mit és milyen stílusban szeretnék előadni, ehhez pedig kellenek az ilyen szabad helyek. Nem állítom, hogy egy karaoke klubban nincsenek fájdalmas élmények, mert a tehetség és a lelkesedés nem mindig jár együtt, de attól még legtöbbször igyekszem a jó oldalát nézni a dolognak. Néha egészen fantáziadús megoldásokra ragadtatják el magukat azok, akik nem ismerik a ritmust és a szöveget teljesen. Van, amit még egy művész is be tud építeni a repertoárjába, mert hiába a szükség hozta, annyira ötletes, hogy megragad másokban. Nos, ma ebből sok nincs, de attól még maradok, mosolygok és várom a soromat. Mikor pedig fenn vagyok a mikrofonnál, elég nekem két sornyi szöveg, hogy lássam, meghódítottam a közönséget. Bevallom, meg nem tudnám mondani a pontos okát annak, hogy miért választottam ezt a számot ide. Igen, régi klasszikus, amelyet sokan ismernek és örömmel hallgatnak meg jó előadásban. Uniszex és nem olyan nehéz jól előadni. Ezer és egy technikai ok van rá, hogy megindokoljam, de szerintem mind csak alakoskodás. A valóságban ennél sokkal egyszerűbb, érzelmesebb volt a döntés. Még mindig nosztalgikus, hazatérő hangulatban vagyok és az érzelmeim felül múlták a józanságomat. Mert most megtehetik. Mert éppen sehol egy vámpír vagy vérállat, aki ismer és elvárja tőlem a korábbi viselkedésemet. Igen, meglesz az is. A nagy része még bennem rejtőzik, egyetlen év New Yorkban nem irtotta ki azt, amit három évszázadnyi vérszívó életmód sem tudott. De megmutatta, hogy néha félre lehet tenni. Hogy egy időre belefér, ha úgy viselkedem, mint egy tinédzser, aki sosem voltam. A dal pedig pörög, én éneklek és érzem, ahogyan a bennem lévő ember vér felélénkít, előhozza a gyerekes énemet is. És a végére már nem csak én mosolygok magabiztosan, de a közönség és a sarokban álló szervező is. Az utóbbinak van is rá oka, kincsre bukkant. Amit sajnos nem tarthat meg, mert én már elköteleződtem egy másik hely, egy másik világ felé. Erről neki nem kell tudnia, ahogy az embereknek sem. A vámpírok a médiában, magas, jóképű, romantikus férfiak, akiket életük virágkorában változtattak át. A kor ugyan stimmel, de az apró, törékeny és gyermeki vonásokkal rendelkező test, amit én birtoklok, sokkal inkább enged következtetni egy pedofilra, mint a valóságra: Szibéria soha nem volt élelemben bővelkedő terület, nagy családban pedig a lányok voltak a sor végén étel osztáskor. Ezért csak vállat vonok, megérintve a kalapomat meghajolok, és indulok lefelé a színpadról, hogy átadjam a helyemet a következő jelöltnek. A szervező még hozzám fordul, megjegyzi, hogy ne menjek messzire, mert hamarosan keresni fog, de utána tovább enged. Még mindig lehet jelentkezni az első körre, gondolom meg akarja várni, hogy mindenkinek jusson két perc hírnév, aki vágyik rá, csak utána válogatja ki a tovább jutókat. Nekem mindegy, énekelni jöttem és kicsit megismerkedni a várost uraló trendekkel. Az megy az egyik oldalsó asztal mellől is.
Pontosabban menne, ha a korábbi helyemet nem foglalták volna el az újabb érkezők. Így persze nem túl sok ülőhely marad, ahonnan esetleg láthatom is a színpadot, úgyhogy kénytelen vagyok a bárpult előtti magas székek felé fordulni. Ennyit arról, hogy a következő kör előtt eltűnök a tömegben, ott igencsak látható leszek. Mindegy, tudom én kezelni, ha nem lesznek túl tapadósak a férfiak. A pultos lány meg kifejezetten jól is néz ki, ha jobban megnézem magamnak. Azt hiszem, ezzel nyert is az az üres szék ott a szélen.
Ismét átverekedni magamat a tömegen nem könnyű, nagyon sok ember számára alig érek mellkasig és választanom kell, megbököm őket, vagy egyszerűen nyakon találom a kalapom peremével, hogy mozgásra bírjam. Végül a kalap veszít, hagyom, hogy súroljon mindenkit, aki az utamban van, így pedig nem kell percekig keringenem a kitűzött helyem felé. Amit még nem foglalt el senki. Gondolkodás nélkül pattanok fel a székre, csak utána jövök rá, hogy jó okkal volt üres. Mellettem ugyanis a férfi nem éppen úgy néz ki, mint aki annyira jól érzi magát. Sokkal inkább a "valakit szét fogok verni" arckifejezést lehet róla leolvasni és nem egy ember kerüli is miatta a pult ezen részét. Nem úgy a lány a bárban, ő már jön is felém mosolyogva és ez engem is arra késztet, hogy viszonozzam a köszöntését. Ő sem túl magas, de nálam egyértelműen hosszabb. És vékonyabban van öltözve. A póló a bár logójával sokat sejtet a derekához képest formás domborulatairól, én pedig nem tudok nem oda nézni. Meg lejjebb is, amíg a pult mögé belátok. Az arcát már távolról is végig tudtam nézni. Akkor is tetszett. Most mintha kicsit érdesebb lenne, de attól még határozottan figyelemre méltó. És kinek ne lenne pár keményebb mosolya, ha minden este ezeket hallgatja? Mire addig jutnék, hogy leolvassam a névtábláját, már előttem is van és egy pohár barna alkoholt pakol le, majd néhány férfi felé mutat a másik oldalon. Csak bólintok neki, megvárom, amíg a férfiak rám néznek, a poharat feléjük billentem és a számhoz emelem. Nem iszom belőle igazából és utána jobbnak látom tisztázni a helyzetet, így megint csak rámosolygok a pultos lányra és neki küldök egy puszit a levegőben. Azt hiszem, ennyi elég is lesz, hogy vegyék a hírt, nem igazán az ő nemükért rajongok...
- Szép estét! - válaszolok azonnal a köszöntésre, mielőtt még oda fordulnék a hang tulajdonosához. Reflex, udvariasság. Mikor felemelem a pillantásomat, kiderül, hogy a mellettem lévő férfi szólított meg, nekem pedig kell egy kis idő, hogy rájöjjek, mire vonatkozik a kérdés és éppen egy képet nyomott az orrom alá. Utána ráfókuszálok, próbálom kivenni a papíron lévő lány arcvonásait és hajszínét, és tudom, hogy láttam már. Csak azt nem, hogy mikor és hol. Az ember arca mindig egyedi, az övében pedig vannak vonások, amelyeket egyértelműen fel lehet ismerni. Szinte biztos, hogy ő is a fejemben lévő rajz ötletek között van, csak éppen más hajszínnel és formával. De mikor került oda?
- Nem biztos... ilyen most is a haja? - teszem fel a kérdést és fókuszálok az érdeklődőre. Utána pedig ledermedek, mert egészen eddig nem szúrtam ki, hogy farkas. A dühe sokkal erősebben érintette az érzékeimet, mint maga a vérállat lénye. Most viszont már érzem, látom és pontosan be is tudom őt határolni. Ezek szerint mégis van lény ebben a bárban, aki fel tudná nekem adni a leckét. És aki talán még meg is issza helyettem az alkoholt, mert a pultos megint megjelenik, ezúttal egy gintonik-kal és egy újabb társaság felé mutat. Emberként ez jó estének számítana. Így viszont? Gyakorlatilag csak mosolygom, de a poharat kettőnk közé csúsztatom, mintha sorba állítanám arra az esetre, amikor kivégzem az előzőt. Nagyjából sohanapján.
- Énekel ma? A hangja... illene hozzá a rock, vagy a rap - mintha azt jelezték volna, hogy még két percig lehet jelentkezni a versenyre. Ha részt akar venni benne, nem ártana igyekeznie. És honnan veszem, hogy akar? Nem tudom, csak szerintem illene hozzá. Vagy csak lenyugtatná. - Azt ne mondja, hogy inkább Ed Sheeran rajongó... - teszem hozzá, miközben picit elfordulok a széken, hogy ne kelljen annyira hátra hajtanom és feltartanom a fejemet, ha látni akarom az arcot. A kalap pereme pont jól jön, a szeme alatt fékezi meg a perifériás látásomat, megakadályozva abban, hogy delejezzen. Nem mintha meg akarnám itt próbálni, túl sokan vannak, figyelnek, szoronganak. Most jó a pult széle, aki hozzám akar jutni, kénytelen lesz a kétajtós szekrényt kikerülni. Tervezni sem tudtam volna jobban...

A fotó még ott van előttem és nem tudom megállni, hogy ne simítsak végig rajta. Pontosabban a lány arcának vonalán, a füle és az álla között. Nem túl éles a kép ebben a fényben és nem is látszik jól, de valahogy tudom, hogy egyedi íve van. Mert én alulról láttam. Arckép ugyan, de tudom, hogy ő is magasabb nálam és álltam már elég közel hozzá ahhoz, hogy megnézhessem. A nyaka pedig nem érdekelt, így nyilván olyan napon történt a dolog, amikor már ettem előtte. Olyan régóta nem vagyok a városban, mennyi az esélye, hogy több éves dologra emlékeznék? Nem sok, ahhoz túl futó volt a pillantás. Lehet, hogy én mégis ma láttam őt... A gondolataim cikáznak, a kezem ott felejtem a fotón és amikor húznám el, feltűnik valami. Pontosabban éppen az a gond, hogy nem tűnik fel valami. Ma még nem próbált megvakítani a gyűrűm ugyanis. Ez pedig új, mert biztos vagyok benne, hogy még megvolt, amikor korábban ittam. A fiúk piszkáltak is, hogy hála a fém csillogásának, nem látni jól a képeken a fogamat. Mintha egyébként olyan látható lenne. Őszintén, macskát is láttam már nagyobbal, mint ezek. És csak az egyik sima nemes fajtáról beszélek, amibe még senki nem csempészett vadmacska géneket. Main Cook vagy mi volt a neve. Mindegy, nem ez a fontos, hanem a gyűrűm. És hogy már nincs a kezemen. Pedig imádtam azt a sötét vörös követ, amelyet még Prágában szereztem. New York urának egyik búcsú ajándéka volt, hogy talált egy ékszerészt, aki a kezemre illő és elegáns fém foganatot alkot köréje. Most pedig sehol. Még fel is emelem a kezemet, nyomát keresve annak, hogy lecsúszhatott. De helyette valami más van rajta. Női illat, de nem az enyém. Ez meg...???
- Felfogni copfba? - kérdezem újra, mert kezd derengeni valami a tömegből, de meg nem tudom mondani, az pontosan hol volt. Nem vagyok elég magas, hogy átlássak az emberek között, így egyszerűen kénytelen voltam menni a fal felé. És bár rajzokon ezzel nincs problémám, az életben a térlátásom és a távolság ismeretem nem az igazi. Arról nem s beszélve, hányadik metrikus rendszernél tartok. Méter, könyök, láb... nehéz megmondani, mennyire voltam középen így.
Az italok száma gyarapodik előttem, de én az elsőt sem fogom meginni, így csak félre tolom. A farkas messze nem ilyen szemérmes, látom, hogy méri fel a kínálatot. Nem gond, nem akarom, hogy kárba vesszen az alkohol és egyébként is, udvariatlanság visszautasítani. Tovább adni annyira nem, senki nem várhatja el tőlem, hogy megigyak mindent, amit elém tolnak. Elvégre nő lennék és annak is apró. A segítség rám fér, látszólag. Szegény emberek, még nem ismernek. És ez jobb is így, egyelőre. A szervező sem lenne boldog, ha megtudná, hogy egy profi énekesnő vitte a fődíjat. Nem mintha sokat tudnék kezdeni azzal az ajándék csomaggal. Csokoládé, bor, szivar. Hacsak az egyik palack nem vér, semmihez sem tudok nyúlni. Meg amúgy is csak gyakorolni jöttem...
- A korlátok másokat sem állítottak meg ma és azt hiszem, egy kérést tudok teljesíteni - suttogom, amikor megint felbukkan a pultos lány egy grimasszal és egy rózsaszín koktéllal a kezében. Fogadni mernék, hogy Cosmopolitan és ezt valamelyik lány csoport küldte szolidaritásból. Azonnal ki is szúrom őket, csukott szájjal elmosolyodom, és úgy döntök, ez az egy talán előttem is maradhat. A többiről majd a farkas gondolkodik, de fogadok, hogy neki az áfonyás vodka a végső kétségbeesés lenne. Meg amúgy is, ez az ital pink minden irányból. Még nekem is majdnem sok a színe, annyira vibrál ebben a fényben. A farkas addig felönti és eltünteti a whiskey-t, így kezd annyi hely lenni a pultnál, hogy a kezem elfér. Annyira érdekel, milyen lehet az íze. Olyan régen nem éreztem már mást a véren kívül. Mégis, visszanyelem a kérdést, mert furcsának hatna. Ma fiatalt játszom, ők pedig találkozhattak már vele. Én csak a gyümölcs teáig jutottam...
Az újabb kérdése még így is meglep. Fizetni egy válaszért? Oké, tudom, hogy a legtöbb vámpír nagyon jól tud információt visszatartani és nem könnyű rávenni őket, hogy bármit is megosszanak mással. De ez... sok. Mégis, ha távolságot akar tartani a másik, van értelme. És a farkasból szinte árad az ellenszenv. Akkor legyen. Már tudom, mit kérek. Semmi halálosat. - Marilyn Manson, This is halloween, odafenn - mutatok a színpadra halvány mosollyal. Rajta múlik, hogy beleegyezik-e. Ha szerencséje van, akkor átvág a tömegen és ő is bele ütközik. Ha nincs, akkor lefelé jövet találkozik csak vele. És ha nagyon nincs, akkor annyit tudok mondani neki, hogy a tömegben láttam. Azt hiszem, ehhez illene odaadnom neki a gintonikot is. Egyébként is pocsék az illata, számomra. Így csak elé tolom és hallom, amint bemondják, hogy egy percig lehet még jelentkezni, utolsó bátor embereket várják a színpadra. Ha elkezdődik a második kör, akkor ennyi. Felvont szemöldökkel várom, hogy mi lesz a farkas döntése és valahol mélyen sajnálom. Lehet, a végén még bűntudatom is lesz. De igyekszem lenyugtatni magamat... nem kértem lehetetlent. Nem kértem a vérét, behódolását, sőt, igazából azt sem kötöttem ki, hogy neki kell énekelnie. Ha valakit rá tud venni még úgy 55 másodperc alatt, nekem az is megfelel...

Igyekeztem tisztességes lenni, de a farkas arcát elnézve nem mondanám, hogy bejött nekem a dolog. Legalábbis talán kevésbé vágna pofon vert arcot, ha csak annyit mondtam volna neki, hogy szeretném megkóstolni a vérét. Ezek szerint ma ő azon ritka kevesek egyike itt, aki tisztában van vele, hogy nem tud énekelni és eddig esze ágában sem volt megpróbálni a dolgot. Na, majd most... Már majdnem együtt érzek vele, miközben a gines izét is felönti a lapos üvegéből valami ezüst folyadékkal, magához veszi és elindul a színpad felé. A tömeg pedig részeg és szeret nevetni, így utat adnak neki és még az egy perc lejárta előtt odafenn találja magát a mikrofonnal és indul a zene. Meg a súgógépen a szöveg és lassan ő is belekezd nem kifejezetten szörnyű produkcióba. Oké, hangja nincs sok, de hallása nyilván lehet, mert könnyedén tartja az ütemet és nagyjából eltalálja azt is, hol kell elhúzni vagy felvinni egy-egy ének hangot. Egészében engem biztosan nem múl felül, ahogy még néhány jelentkezőt sem, de a középmezőnyben biztos helye van. Már csak az a kérdés, a második körre hány embert akarnak visszarángatni. És milyen számmal...
Közben persze én sem maradok figyelem nélkül, viszont a mellettem lévő széket sikerül szabadon tartanom. Valahogy a két ajtós szekrény a színpadon elég fenyegető ahhoz, hogy senki ne akarja átvenni a helyét. Ami nekem meg is felel egyelőre. A férfiakkal semmi bajom, amíg megértik a személyes tér fogalmát és be is tartják. Az utóbbi szokott problémás lenni, ezért időnként kihasználom, hogy nehezen mondja meg bármelyikük is, mennyire számítok kiskorúnak. Hát, hogy a huszonegyet ránézésre nem töltöttem be, az biztos, de mivel egyik italt sem én rendeltem, a pultos lány nem ütheti meg a bokáját. Azért most oda intem és a pulton áthajolva kissé a fülébe súgom, hogy ez után kelleni fog még alkohol, szóval készítsen whiskey-t a dalos pacsirtának és folyamatosan töltse újra, majd a kezébe nyomok egy százast. Szinte biztos vagyok benne, hogy amikor húzódtam vissza, ő látta a fogaimat is. Egy pillanatra kitágultak a pupillái, meglepett arcot vágott, utána viszont vágy pulzált át rajta. Ezek szerint vámpír rajongó ő is. Nekem kissé kiábrándító. Akit csak a szemfogam érdekel, azt igyekszem én is úgy kezelni és maximum vacsorának számításba venni. Kár érte...
A zene mellett az embereket figyelem a bár körül, a viselkedésüket, a gesztusaikat, az arckifejezéseiket. Mennyivel többet mutatnak, mint korábban tette bárki is, mondjuk száz éve. Ez a szabad érzelmek, a szabad szerelem kora, én pedig élvezem, hogy a része lehetek. Hogy megjátszhatom pár órára, én se vagyok nagyon más...
A farkas újra felbukkan mellettem, választ követelve, én pedig a pultosra nézek és megvárom, amíg kitölt egy újabb whiskey-t és felé tolom. Erre még nagy szüksége lehet. Azonnal lehajtja, majd egy újabbat is, és amikor harmadszor telik meg a pohár, akkor fordulok felé. A szememet automatikusan a szája magasságában tartom, és lassan kifújom a levegőt. Nem lesz boldog.
- A színpadra menet neki ütköztem egy lánynak, szerintem ő volt. Azt hittem, még mindig ugyanott van - ami egyben azt is jelentette volna, hogy ő is neki ütközik felfelé menet. Megleli a választ a kérdésére és nem is kell hozzá kilépnie, énekelnie. Nem jött össze és ezzel az információm haszontalanná vált. Ő pedig kifizette az árát. Szóval nem hiszem, hogy most repesni fog az örömtől. Én sem tenném a helyében, pedig engem nem érint mélyen, ha szerepelnem kell ingyen valaki kedvéért. Mindig ezt csinálom, ha valamelyik mesterem kéri. Ez az állandó kísérője az éltemnek. Itt legalább szabadon választom a dalokat és saját magamnak építem fel. A közönség számára pedig mindegyik egy meglepetés és egy ok az örömre. Hiszen ez a zene lényege, hogy rabul ejtsen egy boldogabb világban. Aminek nincs köze a fájdalomhoz...
- Gratulálok, benn vagytok a második körben, válasszatok új számot! - a hangtól majdnem megugrom, de végül csak oda fordulok egy erősen vigyorgó férfihoz, akit korábban a technikai pultnál láttam. Most pedig nyilván azon van, hogy összegyűjtse a második körhöz az anyagot. Bólintok a szavaira, kinyújtom a kezemet a lista felé és úgy érintem meg, hogy ne kelljen a bőrét megfognom akkor sem, amikor a rá támasztott tollat is átveszem. Nem sokan vannak, akik eddig választottak és mindenki könnyebb számokat. Oké, akkor majd én kezdem a nehezebbek egyikével. Evanescence, Bring me to life. Mindig is imádtam a zenei világát és Amy hangját. Mondjuk az átlag életkorhoz képest ez még mindig egy régi szám, elég sokan vannak itt a húszas éveik elejét betöltők közül. A listát utána a farkas felé nyújtom. Már nincs alapom kérni, de ha őt is visszatapsolták, akkor megpróbálkozhat még egyszer. Fogadok, hogy van itt nő, akit ki tudna énekelni a bugyijából, ha akarja...

A whiskey működik. Látom a hatását, ahogyan a farkas egymás után hajtja le az adagokat. És még aggódnék is miatta, ha nem nyilvános helyen lennénk és nem érzékelném a teljes mértékben belőle áradó ellenszenvet. Maximum lecsapni próbál meg ezek után, de az elég rosszul venné ki magát egy emberekkel és okos telefonokkal töltött bárban, ahol én csak fele akkora vagyok súlyban, mint ő. Hiába tudják, hogy vámpír vagyok, attól a legtöbben még nem könnyen vonatkoztatnak el tőle, hogy tinédzsernek tűnök és akként is viselkedem sokszor. Ha már egyszer nem volt gyermek korom, sem saját szabadságom abban az életben, amelyet éltem, ilyenkor kihasználom. Főleg, amikor nem vagyok a cirkusz alatti katakombákban. Ott mindig sokkal jobban figyelek a viselkedésemre, az illemre és persze arra is, hogy mindenki jelentéktelennek tartson. Játék? Önfenntartás? Megszokás? Már meg sem tudom pontosan mondani, ez melyik az én szememben, de itt vagyok és folytatom mindig. Mellette pedig viszonylagos nyugalmam van...
Leírom a dal választásomat, majd a farkas is és el kell ismernem, annyira még nem hatott rá az alkohol, hogy nagy hülyeséget csináljon. Nem igazán ismerem az általa választott bandát, de arra emlékszem, hogy az énekesüknek nem egy Michael Jackson hangsávja van és ez jól is jön most. Visszamegyünk hamarosan a színpadhoz, pontosabban ő egyszerűen átvág a tömegen, én pedig kihasználom az általa okozott teret, hogy átjussak az emberek között, majd a falnak dőlve a DJ mellett várom, hogy sorra kerüljek. És közben elkap az egyik szervező is, akinek nyilván jó füle van, hogy segítsek neki. Nekem oké. Megvárom, még valahol a hátsó mezőnyben felhívnak, majd a színpadra lépek és mosolyogva állítom át a mikrofon állványt. Olyan itt úgy sem lesz, hogy stimmeljen bárki után is az én méretemhez, szóval nekem nem gond, ha egy nagyon magas srác után jövök. És akkor program van.
- Hello! Van egy kis technikai közlendőm, mielőtt elkezdeném. Megkértek, hogy osszak meg veletek egy lehetőséget: Elő a telefonokat és vegyétek fel a kedvenceteket a színpadon pár másodpercig, majd töltsétek fel az instrára és taggeljetek! Valaki éjfélkor egy tálca sört nyerhet érte - foglalom össze a lényeget, majd a technikushoz fordulok, hogy indítsa a zenét és megköszörülöm a torkomat. Itt az ideje, hogy megmutassam, milyen, ha valaki majdnem jobb mint az igazi Amy.
- How can you see into my eyes like open doors?
Leading you down into the core
where I´ve become so numb,
without a soul, my spirit sleeping somewhere cold...
A dal egyre csak gyűrűzik, a közönség egy része pedig elkezd besegíteni a refrénbe, így nem kell egyszerre két szólamot énekelnem. Lassan, magabiztosan hozom elő a hangomat a torkomból, görgetem végig a nyelvemen és engedem ki, hogy ugyanolyan magas és lágy legyen, mint az eredeti szövegben. Le sem tudnám tagadni, hogy szeretek énekelni, még ha csak egy apró mosolyra is futja tőlem közben leginkább. Három perc negyven másodperc, ennyi kell, hogy a végére érjek és egy meghajlással kilépjek a fényből. Be kell vallanom, ezek után nem irigylem az utánam következőt. Párbaj alapon esélytelen, hogy ő legyen a jobb nálam. Megvárom, még elkezdődik a szám, egy igazság szerint elég gyenge Katy Perry utánzás, majd megpróbálok átjutni a tömegen, mielőtt kiszúrnának úgy igazán. Kell hozzá némi vámpír folyékonyság, de hamarosan megint a pultnál és a farkas mellett vagyok a sarokban. Az egyetlen helyen, ahova a pultos lányon vagy a két ajtós szekrény férfin át lehet csak eljutni. Nekem tökéletes. Bár ezek után megint kezd tornyosulni ott az ital. Így is ki lehet fejezni valakinek a tetszésedet, végül is...
Alighogy felpattanok a székre, már újabb kérdést is kapok az arcomba. Nocsak, most ki lett ilyen kis kíváncsi? De legyen, sokági úgysem tudom már eltitkolni, hogy visszatértem. Maximum pár napig. Azon pedig nem sok fog már múlni. Több mint valószínű, hogy nem a farkas a hívóállatom úgysem. - Nem a két szép szememért választottak - fogalmazom meg a választ úgy, hogy ő megértse, másnak pedig ne sokat jelentsen. Már ha nem hallották előre a tömeghipnózis szót. Valahogy semmi kedvem az éjszaka további részében azt magyarázni pár természet feletti nyomozónak, hogy ez csak egy belső vicc volt egy farkas részéről. Nem könnyen hinnék el nekem, abban biztos vagyok, és egyébként sem rajongok a bezártságért. Épp elég, ha egy koporsóban kell töltenem a napot. Azt is sokkal gyakrabban cserélem le valami sokkal népszerűtlenebb és kevésbé gyanús dologra. Emlékszem, amikor egy utazás alatt a mesterem leghasználhatóbb javaslata a számomra egy csellótok volt. Meglepően kényelmes, ha az ember apró és könnyen kimagyarázható...
A whiskey adag csak nem akar előttünk elfogyni, pedig a farkas elég alaposan neki látott lejjebb tornázni a poharak számát. Nyilván valóan a nekünk küldött néhány újabb ital is így végezte, hála a pultosnak. Nekem jó, hallgatom a zenét, kevergetem a félig olvadt jeget a cosmopolitan koktélban és nem veszek tudomást másokról. Főleg nem a kéjes pillantásokról a combomon. Talán mégsem kellett volna a repülő utat azzal töltenem, hogy hennával festek rá néhány mintát.
- Még mennyi kellene egy duetthez? - kíváncsiskodom a poharakra bökve, végig sem gondolva, hogy ezzel talán valaki olyannál kellene próbálkoznom, aki utálja a vámpírokat úgy egészében. Nyilván nem nekem szól a dolog, azelőtt is zavarta minden, hogy én megszólaltam volna. De attól még nekem jó kedvem van, ő meg talán elég részeg egyhez. Biztos, hogy nem lesz belőle Thousand Years of Love, de talán egy Shallow még kijön. Na, hol a technikus az újabb listával?