Napok, hetek... már megint nem számolom. Kit érdekel? Elkészült a labor is, és teljesen belemerültem a munkába. Megfeledkezve mindenről. Életről, szerelemről, világról. Lelki fájdalom legjobb ír a munka. Eltemettem magam a mélyére, és nem is foglalkoztam semmivel. Fel kel a Nap, majd váltja őt a Hold, aztán újra a Nap... számolni? Minek?
Csak azért kell figyelni a ciklusokra, hogy az ember ne felejtsen el enni, inni, aludni. Na persze, fürdeni sem árt néha. Szóval, az idő megy, és az idő gyógyír mindenre. Elcsitítja az érzelmeket, letompítja a vágyakat. Elfeledteti a kellemetlen emlékeket. Új lehetőségeket nyit meg, új gondolatokat szül.
Tegnap reggel döbbentem rá, hogy megint egy hete ki sem mozdultam otthonról. Csak a séta oda és vissza a ház és a laboratórium között. A karakál is türelmetlenkedik már bennem. A reggeli úszásnál döbbentem rá, hogy elfelejtettem bizonyos dolgokat elintézni. Ilyen például a biztonság kérdése. Szárítkozva a korai napfényben hívtam fel az építészt. Ő adott egy nevet és telefonszámot. Kicsivel később felhívtam a fickót, aki állítólag kiváló módon ért a biztonsági rendszerekhez, és egyeztettünk egy időpontot ma délelőtt tízre.
Az órámra pillantok, még van negyven perc a találkozóig. A tükörbe pillantok. Egyszerű fekete vászon nadrág, halványzöld blúz, kényelmes vászoncipő. A hajam kiengedve, finom smink, semmi erőteljes szín. Elégedett is lehetnék, ha nem lenne ennyire üres érzésem.
Na jó. Indulás, mert még a végén elkések. Úgy beszéltük meg, hogy a laboratóriumnál találkozunk. Nekem negyed óra kell, míg átsétálok az erdőn. Neki indulok hát, zárva magam mögött a házat. Az út mely kivezet a folyóparttól az útig aszfaltot kapott, mellette kavicsos járda kanyarog a fák között. Most ezen sétálok kifelé. Magam mögött hagyom a folyóparti házat a kerttel, és belépek a fák közé. Szeretek itt végig sétálni és gondolkodni közben. Beszívom az erdő illatát, és képességeimmel veszem számra a környezetemet. Minden csendes és nyugodt. Néhány perccel később kiérek az erdősávból, a távolban megpillantom a labor épületét, mely körül épül már a kerítés is. Még távolabb az út is elő-elő bukkan egy-egy fa mögül, melyek itt már elszórtan állnak a nagy tisztáson. Az út a városba visz.
Egyik kezemben kisebb, bőrfedeles jegyzetblokkot tartok, másikban méretes kulcscsomót. Mobilom a zsebemben pihen.
Hamarosan elérem az épületet, nyitok. A bejárat üveg ajtaján túl egy nagyobb terembe léphetek, afféle fogadó tér, néhány kényelmes ülő alkalmatossággal, recepciós pult, zöld növények, kávéautomata.
És senki más... néma csend és kihaltság.
A pult tetejére dobom a kulcsokat, mellé teszem a mappát a kezemből, és a mobilt is, majd kifelé figyelek. Most már tényleg bármelyik pillanatban ideérhet a várt szakember.