HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  




Stars, hide your fires, Let not light see my black and deep desires.”
 
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Lépj közelebb
és ismerj meg minket


A város olyan erőket rejteget magában amit egy idő után nem titkolhat el. Az éjszaka hamar jön és nagyon lassan száll tova. Az idő nem áll meg, ám kínosan lassan telik. A jövőt nem olvashatja egyik kóbor lélek sem….St. Louisban minden és mindenki kinyitotta titkos szelencéjét és ami eddig fedve volt, hát már a múlté. A bizarr játékok és a megnyugtató tudatlanság összemosódott, és nincs többé határvonal valóság és képzelet között.



Utolsó posztok
avagy ki volt utoljára aktív


2018-10-17, 20:29
Braden Scargano
tollából született
2018-10-17, 12:55
Lucas A. Blackheat
tollából született
2018-10-17, 11:16
Narui Kazuya
tollából született
2018-10-16, 18:55
Ryenne Keith
tollából született
2018-10-16, 14:40
Narui Kazuya
tollából született
2018-10-13, 22:02
Xylia Graham
tollából született
2018-10-13, 12:35
William Carxon
tollából született
2018-10-13, 09:26
Alexander
tollából született
2018-10-12, 19:56
Adriane Mendez
tollából született
2018-10-11, 11:01
Amber Hill
tollából született


Chatbox
csevegj kedvedre másokkal





Statisztika
Avagy hányan vannak az oldalon

Fajok
Egyéb alakváltók, Term.felettiek
4
2
Vérfarkasok
2 3
Vérhiénák 1 4
Vérleopárdok 2 3
Vérpumák 3 2
Vértigrisek 2 4
Vadászok és Halottkeltők 3
1
Vámpírok és halandó szolgák 6 5
Emberek 3 0
Összesen 26 24




Share | 
 Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar
IV. Creatura Mortalis - Nastya
Angelica
Hello Darling, Please call me
Join date : 2016. May. 08.
Tartózkodási hely : St. Louis - Kárhozottak Cirkusza
Hozzászólások száma : 17
Tollvonásainak száma : 18
Angelica
2016-05-08, 16:25



Angelica
Mi biztos, ha még a halál sem az?


név: Angelica
kor: 605
csoport: Halandó szolga
átváltoztatás ideje: 1434-ben (22évesen)
rang: IV. Creatura Mortalis - Dmitrij
play by: Taylor Momsen
KépességHalottkeltő lévén képes magához szólítani a már elhunyt emberek és állatok testeit, akár tudat nélkül, akár a személyiségükkel együtt.
MegjelenésHátközépig érő szőke haj, ragyogó kék szemek, szoros fűző, feszülős naci. Minden ami ahhoz kell hogy egy pasi átlyukassza a nadrágját saját vágyával. Nem szokása a mamusz melegítővel, inkább mezítláb, selyem köntösben rohangál otthon. 160 magasságával pöttömnek számít főleg Dmitrij mellett.

JellemKedves, visszahúzódó,
csendes, aranyos, bólógató kiskutya, Dmitrij jelenlétében, mások előtt.
Alap természetét, egy hiperaktív 17 éves kislányként lehetne leírni, akit csak még inkább felpörgetett az örök élet. A duracell nyuszi hozzá képest amatőr próbálkozás. Az évek alatt Dmitrij hangulatingadozásaihoz idomult, de mikor csak ketten vannak, imádja kihúzni a gyufát és játszani azzal a bizonyos tűzzel. Akaratos és olykor követelőző, hajlamos kihasználni helyzetét, és mentális erejét. Imád a temetőkben sétálni, és ha nem figyelnek rá, egyszer még el fogja játszatni a várossal a Walking Dead-et.

ElötörténetÚjabb ütésre lendül a keze… ahogy eltalál, friss vér ízét érzem meg a számban. Azt hiszem sikerült elharapnom a nyelvem. Hagyom, hogy megteljen a szám vérrel, majd kifolyjon az ajkaim között, és halvány mosoly kíséretében nézek fel az előttem acsarkodó vadászra. Meglepi a reakcióm.
Talán könnyeket várt, könyörgést és félelmet? Hát nem jött még rá, hogy rossz ajtón kopogtat?
-Halljam! Hol van a gazdád?
-Miért keresed?
-Ahhoz neked kurvára semmi közöd! Hol van?- keze újra támadólag lendül.
-Lucius elég! – a mozdulat félbe szakad, és a megnevezett hátralép. –Egy ilyen kifinomult hölgyhöz, sokkal jobban illenek a kifinomult módszerek. –azzal az asztalra csap egy bőr tokot, és ahogy kibontja, a homályos világításban megcsillannak a kések, szikék, fogók és egyéb eszközök makulátlan tisztasága. Egy rozoga széket húz maga alá és leül velem szembe. Tekintete sokkal tisztább a társánál, kutakodón fürkészi az arcom.
-Tudjuk, hogy maga Nastya halandó szolgája, minden, amit lát, minden, amit magának mondunk és minden, amit csak érez, eljut hozzá. Csak egy szavába kerül és ide fog jönni. Arra kérem, hogy hívja ide.
-És ha nemet mondok?
-Akkor sajnos kénytelen leszek máshogy kérni…
Előre görnyedve nevetek. Arcomba lógó tincseim között is tisztán látom az értetlenségüket.
-Látom fiúk, maguk igencsak kezdők, de sebaj, elmesélem, hogy miért is lenne nagyon butus ötlet rám kezet emelniük, mármint attól eltekintve, hogy Lucius nem fogja többet azzal a kezével a farkát verni, amivel megütött… - a tag előre mozdul, de a főnöke megállítja.
-Nem érdekel minket a kis meséje, csak hívja ide azt a vérszívót, hogy végre kitéphessük a szívét. – arcoskodik a háttérből.
Figyelmen kívül hagyva, az előttem ülő alak szemébe nézek.

-1412-ben születtem, de hogy mi volt a származásom, vagy a nevem az nem is lényeges a történet szempontjából.

Olaszország, Róma, Szent Magdaléna Árvaház. 1428.
A tisztelendőanya a szobájába hívatott. Az nap töltöttem be a 16. életévemet, és végre elhagyhattam az árvaházat. Valamiféle mesébe kezdett bele, hogy a lépcsőn találtak és hogy se levél se nyaklánc, vagy valami, amivel meg szokták jelölni az elhagyott csecsemőket, semmi nem volt mellettem. Névtelenül és származástalanul érkeztem. Nem nagyon figyeltem rá, csak azon járt az eszem, hogy mi lesz az első dolgom, amint kilépek a kapun. Csak akkor fókuszáltam újra mikor egy fagyöngyökből készült rózsafüzért tett elém az asztalra. Értetlenségemre egyszerű választ kaptam. Elértem a megfelelő kort, hogy életem immáron Istennek szenteljem véglegesen. Nem volt más út számomra, hacsak nem akartam éhezve, koldulva az utcán megnyomorodni és meghalni.
A Rózsafüzér Királynője kolostor lett az új otthonom. Váratlanul, minden kopogás és kérdezés nélkül belépett egy szigorú arcú férfi. Végig nézett rajtam, mintha azt várná, hogy szarvam vagy szárnyam nőjön. Mielőtt bárki bármit mondhatott volna, a tisztelendő anya a rózsafüzért a kezembe nyomta és kitessékelt az ajtón. Akkor még nem tudtam, hogy az életemet mentette meg, ugyanis a csuhás egy inkvizítor volt, és nem a koldulástól kellett tartanom, hanem a máglyahaláltól.
Eljött a következő hajnal és a már megszokott folyosón sétáló nővér kolompjának hangjára ébredtem. Csupán hárman voltunk a szobába, az összes többi ágy üres volt. Értetlenül pislogtunk egymásra, de az út az árvaházból kifele minden kérdésre választ adott. Zsákokba lapátolták, a már kupacokba söpört hamut, itt, ott egy-egy csont darab, vagy állkapocs, fogak. Elkaptam a fejem, képtelen voltam rá, hogy lássam azoknak a maradványait, akik tegnap még velem nevettek.
A Rózsafüzér Királynője egy magányos kolostor volt a semmi közepén, hatalmas kő falai védelmi vonalként húzódtak a gonosz elleni küzdelemben. Ahogy beértünk, rá kell jönnöm, hogy bent sem jobb, mint kint. Rideg, csupasz falak fogadtak és egy roppantmód haragos tekintetű apáca. A lehető leggyorsabban tudtunkra adta, hogy a kolostor az övé, és aki ellenszegül annak megtanítja, hogy a rögös út, ami a mennyországba vezet, a pokol felé még rögösebb. Az ígéretét be is tartotta, nap napot követett és kegyetlenkedésből nem volt hiány, éheztetett minket, hol nádpálcával, hol korbáccsal vert, ha nem tudtuk fejből a zsoltárt, amit épp hallani akart.
Aztán eljött az aratás ideje, a földeken dolgozó emberek mind beszolgáltatták az egyházi tizedet, melyet a kolostorban tároltak, míg érte nem jöttek a többi plébániából, templomból, és más szerzetesi rendekből. Életemben nem láttam annyi gabonát, mint akkor.
Képletesen értve hálából, persze vasárnapi szentmisét tartottunk, amikor is megnyitották a kolostor kapuit és a nagy kápolnába beözönlött a sok ember. Sorfalat álltunk kétoldalt és kórusban énekeltük a dalokat, miközben az emberek ostyáért zarándokoltak az oltárhoz, és hálás tekintettel pislogtak ránk. Az egésznek volt egy fajta groteszk bája. Hálásak voltak azért, hogy eltarthattak minket, és cserébe egy kézzel megfoghatatlan örök életet, meg boldogságot ígértünk.
A tömeget pásztázva pillantottam meg őt. Leghátul állt. Feketébe öltözve, mégis elegáns volt, olyan magas rangúnak tűnt, mint aki szórakozásnak tartja az életet, és nincs gondja sem a betevőre, sem a tüzelőre. Sötét hosszú haját kibontva hordta, és egy fehér gyolcsingbe öltözött alak sutyorgott megállás nélkül neki valamit. Tekintetét magamon éreztem, mintha engem nézne és csak engem. A világ elhomályosodott, csak őt láttam, és csak ő létezett. Megbabonázott az érzés, mintha kiválasztott lettem volna. A gondolat apró fénysugárként világított meg az életemet kísérő viharfelhők alatt. Forróság öntötte el a hasam, és remegni kezdtem. Éreztem, hogy az arcom elpirul és sietve kaptam el a tekintetem, de alig hogy elfordítottam a fejem, újra kilestem a sorfalból. Képtelen voltam kiverni a fejemből. Azonban már nem volt ott. Feszülten vártam, hogy talán sorba állt és közelebb jön, hogy újra látom, de nem. Semmi. Eltűnt, mintha csak káprázat lett volna.
Egy pár nap múlva már úgy gondoltam csupán a képzeletem játszott velem. Senkinek nem mondtam el, és még a gyónásnál is mélyen hallgattam róla. Bűnösnek éreztem magam, mégis a bűn oly édes volt, mint a méz. A vágy, a mindent felemésztő forróság, mit akkor éreztem, oly élénken élt bennem, hogy a kolostor hideg kőfalainak, a száraz kenyérnek és a napi verésnek is ellenállt. Egy darabig… aztán az emlék elkezdett halványodni.
Hónapok követték egymást, majd már évek teltek el, minden aratáskor láttam, de épp csak pár pillanatra.
Aztán egy csípős novemberi napon…

Olaszország, Róma, Rózsafüzér Királynője Kolostor. 1431.
…ismerős alak érkezett. A gyolcsinges férfi volt, és egy letakart kordét húzott maga után. Kisírt szemmel ácsorgott a kapuban.
Egy a közelben lévő birtok úrnője hevert élettelenül a kocsin, díszes ruhájának hímzése kilógott a selyem lepel alól. Hiába volt gazdag, mégis egy kopott, szú rágta fakereten hozták. Ahogy a lepel lekerült éreztem, hogy elhagy az erőm, és csupán a gereblye nyele volt az mi megtartott. Ott feküdt élettelenül, hófehéren és békésen. A szívem meg akart szakadni a fájdalomtól.
A rendfőnöknő haragos tekintettel pislogott az idegenre, hogy ugyan mért is kellene nekünk felkészíteni a végső nyugalomra a holtat, mikor más templom is van a közelben. Némi győzködéssel, sikerült rábeszélnem a rendfőnöknőt, hogy igenis odaadó keresztény asszonyról van szó, mert láttam már a miséken, és mint hívő lelket, nem tagadhatjuk meg tőle az utolsó útra való felkészülést.
Újra bűnbe estem. Életében és holtában is rosszra csábított az idegen, de nem bántam. Volt igazság is, de javarészt hazugság volt az érvem. Csupán háromszor láttam, és fogalmam sem volt róla hogy tényleg hívő volt e. De nem is számított, csak ott akartam lenni, megérinteni a bőrét. Elképzelni, hogy újra rám néz, hogy rám mosolyog.
Bevittük hát az egyik terembe és az asztalra fektettük. Előtte oly sokan feküdtek már ott, de mind ezen építmény falai között lelték a békés véget. Elégtételként, hogy ezen ostobasággal kellett foglalkoznia a rendfőnöknő Gloria-t és engem osztott be a halott nő mellé, hogy felkészítsük a testét a másnapi temetésre. Óvatosan bontottam meg fűzőjét, és egy pillanatra sem vettem le a tekintetem az arcáról, mintha azt várnám, hogy felébred és megkérdezi, mi a fenét művelek. Igyekeztem a lehető legkevésbé érinteni a hideg bőrét, ahogy az ingétől is megszabadítottuk. A szokás szerint először meg kellett fürdetnünk tiszta kútvízzel, majd szentelt vízzel, hogy a test megszentelt földbe kerülhessen. Gloriat előző éjjel móresre tanította a rendfőnöknő mivel kiszökött a kertbe, így csak én mehettem a nagy kápolnába a vízért, valahogy megértettem mért nem akart Margaret tisztelendőanya szobája előtt elmenni. Terjedtek olyan suttogások magunk között, hogy még azt is meghallaná, ha egy halott lélek sétálna ott el. Mindenesetre sietve megmerítettem a tálam a szenteltvíz tartóban és lábujjhegyen osontam tovább. Mellkasomhoz szorítva a tálat, könyökkel nyitottam be a szobába, ügyelve hogy egy csepp se hulljon a padlóra, a tisztelendő anya keményen büntette a pazarlást. Így is minduntalan a nyakamban lévő rózsafüzér keresztje belelógott a szenteltvízbe. Óvatoskodásom okán leszegett fejjel léptem be, és csak aztán néztem fel, hogy az ajtó ismét csukva volt. Az ismeretlen az asztalon ült, arcát Gloria nyakába temette. Nővérem kendője a földön, hajába erős ujjak markoltak, kezét kinyújtotta felém, ajkaival némán könyörgött segítségért, majd eltűnt az élet belőle. Megbabonázva álltam ott, mint aki csupán sorban áll, hogy ő lehessen a következő. Gloria keze lehanyatlott, a nő pedig felém fordította fejét. Rémülten ejtettem el a tálat és azonnal sarkon fordulva indultam meg az ajtó felé. Gyors volt, hihetetlenül gyors. Egy lépést sem bírtam tenni, máris köztem és az ajtó között termett. Egy szót sem szólt csak felém lépett, én pedig hátra, míg el nem értem a hideg kőfalat, és nem volt tovább. Ajkai gúnyos mosolyra húzódtak, és megvillantotta hegyes szemfogait. A tudat, hogy nem egy ember áll velem szembe, éles tőrként hasított belém. Imára kulcsoltam a kezem, és hadarni kezdtem egy fohászt, de csak néhány szó jutott eszembe, mintha kisöpörték volna a fejem. Újra és újra belekezdtem, de képtelen voltam végig mondani.
-Nocsak, nocsak, egy hite vesztett novicia. Hogy segíthetne az istened, ha egy imát sem tudsz végig mondani? – gúnyolódott, én pedig egyre kétségbe esetebben próbálkoztam.
-Nézz rám! – parancsolta, de én elfordítottam a fejem és szorosan behunytam a szememet is. Ujjak téptek a hajamba, és feszítették hátra a fejem. A szeme… a leggyönyörűbb kék volt, amit valaha is láttam. Egy örvénylő kút, ami szinte magába szippant. Megragadta a nyakamba lógó rózsafüzért és agresszíven felmordulva tépte le, majd hajította a szoba másik végébe. Egész közel hajolt és az arcom elé tartotta a kezét. A fakereszt alakja beleégett a tenyerébe.
-Rafinált kis apáca vagy te. Szenteltvízbe mártani a keresztet... de ha így akarsz játszani… -felnyögtem elfulladva, ahogy a nyakam görcsösen megfeszült a kemény rántására, ha még egy kicsit durvább, biztosan ki is törte volna. – Úgy gondoltam, hogy egyszerűen lemészárollak, mint a nővéredet, de most már nem akarom, hogy olyan gyorsan vége legyen… - sérült kezét a derekam köré fonta és magához húzott. Fogait a nyakamba mélyesztette a világ pedig hirtelen a cafatjaira szakadt.
Nem hittem én már se istenbe se emberbe. A nővérem vérébe fulladva feküdt a földön, egy démon ölelt magához és a valóság, hogy épp a véremet itta ki a testemből. Nagyon nem úgy tűnt, hogy lenne bármi esélyem megúszni az elkerülhetetlent. Velőt rázó sikoly rántott vissza a kábulatomból, és egészen biztosan nem az én torkom adta ki. A démon mozdulatlanná dermedt, majd lassan elhúzódott tőlem.
-Hogy mért kell a nőknek folyton sikongatniuk, érthetetlen. – újabb gúnyos mosolyt vetett rám- Bocsásson meg nővér, hogy félbe kell szakítanunk ezt az igazán kellemes együttlétet, de szavamat adom rá, hogy még folytatni fogjuk. – azzal elengedett és a menekülő léptek után eredt.
A földre csúsztam és kábán pihegve próbáltam összeszedni magam. Előbb csak négykézláb, majd a falba kapaszkodva menekültem. Minden irányból kiáltások vettek körbe, hol rémült, hol elhaló. Minden lépés egyre fájdalmasabb volt, legszívesebben leültem volna, hogy megvárjam, míg a démon visszatér és befejezi, amit elkezdett. A nyakamból még mindig szivárgott a vérem, ahogy átjutottam a főkapun. Már bealkonyodott.
Kezem a nyakamra szorítva a város felé vettem az irányt, hogy segítséget szerezzek. Többször elájultam, míg eljutottam a Szent Evangelin templomig. Sajnálatos mód, egy inkvizítor nyitott ajtót, és ahogy meglátott, gyilkos tekintettel ragadta meg a karom és rángatott be. Hiába magyaráztam neki a történteket nem hitt nekem. A plébános meggyőzte, hogy támadás ért, és talán ártatlan vagyok, várjanak pár napot, hogy kiderülhessen költözött e belém gonosz lélek.
Egy alagsori szobába zártak, nem voltak ablakok, és az ajtón is rács volt. Jobban hasonlított egy cellára. Ágy helyett is csupán egy kupac szalma volt az egyik sarokban
3.napja voltam bezárva, minden nap megjelent az inkvizítor a plébános kíséretében és egy harmadik papnövendék is tanunak, és minden nap feltették ugyanazokat a kérdéseket, és minden alkalommal ugyanazt feleltem. De a 3. napon csak a plébános jött. Előadta a kis meséjét hogy hisz nekem, és hogy megkeresik a démont és megölik, de cserébe szeretne egy kis szívességet kérni. A bokámnál érintette meg a lábam, majd lassan felfelé kezdte húzni a kezét. Kiélt kaján vigyorral az arcán, nyalta meg ajkait. Rémülten szorítottam ökölbe a kezem és kezdtem el verni ahol értem, hogy ne merjen hozzámérni. Először próbált csitítani, de ahogy már rúgtam is, inkább feladta és az ajtóhoz lépett. Köpött egyet a földre nem épp tisztelendő atyához méltóan majd megjegyezte, hogy ezzel aláírtam a halálos ítéletem. Becsapta maga mögött a nehéz fa ajtót és magamra hagyott. A sötétben ültem tovább egyedül, talán csak pár órát, vagy egy napot is, mire újra kulcscsörgést hallottam. Az inkvizítor társai körében érkezett. Megragadtak a karjaimnál fogva és kirángattak a templom hátsó kertjébe. Már lenyugvóban volt a nap, mikor láncra vertek és a felállított oszlophoz rögzítettek. Hiába könyörögtem, senkit sem érdekelt, amit mondtam. Az inkvizítor kihirdette az ítéletet és a kezében tartott fáklyával lassan közeledett felém. Jelentőséget akart adni a kivégzésemnek, és láttam a szemeiben, hogy mocskosul élvezi a pillanatot. A nap utolsó sugara is eltűnt a látóhatárról, amikor a fák felizzottak alattam. Rémülten sikítottam fel mikor belekapott a tűz a ruhám szélébe, habár a rémület nagyobb volt még, mint a fájdalom. Fulladozni kezdtem a füsttől, kaparta a torkom, marta a szemem. Kezeket éreztem a derekam körül, majd egy erős rántást. Forróság és jajveszékelő kiáltások vettek körül, szerettem volna kinyitni a szemem, körbe nézni, de a világ elsötétült körülöttem.
Az ájultságból kába fejjel ébredtem, szédültem és hányingerem volt. Furcsán éreztem magam, meg kellett volna fulladnom, elevenen el kellett volna égnem és egyik sem történt meg, sőt különös mód az apróbb fizikai rosszulléteket leszámítva teljesen rendben voltam. Se rémület, se kétely, egyetlen rossz érzés sem volt bennem. Egy üres házban tértem magamhoz, egy fehér lepellel letakart kanapén. A mellettem lévő kis asztalon egy erszény és egy levél állt.

„Drága Angelica! Sajnos bokros teendők elragadtak mellöled, így ismételten csupán az ígéretemet hagyhatom neked, hogy folytatni fogjuk a kis kalandunkat.                
  N.
ui.: A máglyahalál rendkívül fájdalmas, legközelebb válassz valami könnyebbet, ha már szabadulni akarsz tőlem.”

Tátott szájjal tartottam kezemben a levelet és hitetlenkedve néztem a betűket. De legalább már volt egy kezdőbetűm. N… mint… fogalmam sincs.
Az erszényre terelődött a figyelmem, mondanom sem kell a döbbenet letaglózott, ahogy az asztalra kiöntöttem a tartalmát és tele volt érmékkel és drágakövekkel. A kérdőjelek csak úgy sorakoztak a fejemben, mért mentett meg, ha a kolostorban még meg akart ölni, mért hagyott nekem egy kisebb vagyont, mindenféle utasítás nélkül, mik azok a bokros teendők, és legfőképp ki és mi a fene az a nő.
Kérdésem volt bőségesen, de választ nem adott rá senki, úgyhogy a saját kis utamat kezdtem járni. Az erszény tartalmából vettem szép új ruhákat, és béreltem egy kisebb szobát. Nem akartam túl feltűnő lenni, hogy az emberek ne kezdjenek a múltamban vájkálni.
Így hát kitaláltam magamnak egy kis mesét. Én voltam Angelica a Londonból érkező nevelőnő. A zárdai nevelésnek köszönhetően remekül beszéltem angolul, németül, latinul és persze az anyanyelvemen olaszul. Nem kellett sokat várnom máris érkezett egy lovászfiú, hogy az ura kéret magához. Signor Rossi tisztességes földesúr volt, nemesi felmenőkkel, aki jól bánt a földjein dolgozó cselédekkel is. Szeretetre méltó ember volt, akárcsak a családja. A fia, Paolo nevelőnője lettem, nem mintha abban a korban lett volna, hogy nevelőnőre szoruljon. Apjának azonban célja volt igazi úriembert faragni a fiából, és ehhez kézenfekvő volt, hogy egy nőn gyakorolhasson az ifjú. Évek teltek el, és persze mint várható volt, a terv nem éppen úgy sült el, ahogy azt a magas rangúak eltervezték. Mire a szomszéd földesúr leánya Anna kész lett volna a házasságra, Paolo már belém volt szerelmes, és nem egyebet éreztem én sem iránta. Nem volt más választásunk, mint egy éjen elszöktünk, hogy bohém szerelmesek módjára új életet kezdjünk.

Olaszország, Firenze, Szent Julianna Kápolna 1433.
Készen állt minden. Pont, mint a mesékben, fehér ruha, vadvirágokból csokor, csak ő és én, Isten szent színe előtt. A kápolnában félhomály uralkodott, a szeretteikért gyújtott gyertyák narancsvörösen világították be az oltárt. Kimondtam a világot megváltani készülő igent, és már csak Paolo helyeslésére vártunk, amikor szavak helyett vér ömlött ki ajkain, aztán holtan rogyott össze. A pap azonnal elájult én pedig csak álltam döbbenten véres ruhában. Kisvártatva jöttem rá, hogy ami megölte Paolot még mindig ott áll és engem bámul. Lassan emeltem fel a fejem, mint aki küzd önmaga ellen, de a kíváncsisága sokkal nagyobb. A démon állt mellettem és engem méregetett. Rosszallóan ingatta a fejét, majd megragadott a karomnál fogva és magához rántott. A szemei valósággal lángra lobbantak, és az enyémbe égtek. Nem láttam mást, csak a kéken izzó lángokat. Fájtak, ahogy hozzámértek, és egy pillanatra úgy éreztem belém égnek, mélyen a lelkembe. Letörölhetetlen nyomot hagyva. Elgyengült lábaim már nem akartak megtartani, de a kéz olyan szorosan tartott, hogy összerogyni sem tudtam. Még hallottam, ahogy felkacag, aztán képszakadás.
Nem volt menekvésem többé, sem elbújni, sem elfutni nem tudtam. A nyomomban mindig ott volt egy férfi, akit anno a kolostorban láttam folyton a démonnal. Gabrielnek hívták és valami vele sem volt rendben. Hónapokon át utaztunk ketten, mire megérkeztünk Párizsba.

Franciaország, Párizs, Baiser de la Rose (A rózsa csókja) 1434.

Mire elértük Párizs határát, egy újabb évet hagytam magam mögött. Úgy suhantak el mellettem, hogy lepkehálóval sem tudtam volna kapkodni értük, hogy magamhoz láncolhassam őket. Pedig ez volt még csak a kezdet kezdete. A Baiser de la Rose egy bordélyház volt Párizs külső peremén. Hatalmas kétszintes ház, tele szobákkal, szalonokkal, eldugott kis zugokkal. Kaptam egy szobát, amit nem hagyhattam el, hacsak nem volt jelen a gazdám, Nastya. Erről Madam Franchesca gondoskodott. A korosodó nő vasszigorral nevelte leányait és tanította őket az erkölcstelen viselkedés fortélyaira.  

Persze rebellis rossz lányok mindenhol akadnak, és mindig mindenkit le lehet fizetni, hogy elkövessen ezt, azt. Isabell sem volt különb, ellopta a vénasszony kulcsát és kiengedett a szobámból. Talán jó barátnők is lehettünk volna, ha az éjszaka eseményei máshogy alakulnak. Sajnos azonban úgy fest, akivel találkozom, és még nem halott, rövid időn belül az lesz.
Aznap este két vámpír érkezett a bordélyba és a halban játszadozó személyem túlságosan megtetszett nekik. A tiltakozás ellenére sem voltak hajlandóak lemondani a kiszemelt prédáról. Közre fogtak és mocskos mód tapogatni, és csókolgatni kezdtek, mintha csak ízlelgetnének. Nem kellett sok hozzá, hogy elfajuljanak a dolgok és már darabokban tépték le a ruháimat, hogy csak cafatok takarják el illemtelen részeim.
Nastya épp abban a pillanatban lépett a házba mielőtt a hal kellős közepén magukévá tettek volna. Én csupán egy rosszalló pillantást kaptam, de a két vámpír elvesztette fejét, Isabell szívét a szemem láttára tépte ki engedetlenségéért, Madam Franchesca-t pedig egy székhez kötözte, majd felgyújtotta, az egész házzal együtt.

Azon az éjen megtanultam egy nagyon fontos dolgot. A vámpírok nem éreznek, nem szeretnek, nem gyűlölnek, csak birtokolnak, és ha a tulajdonuk veszélybe kerül, vagy bárki veszélybe sodorja, annak drágán meg kell fizetnie érte.
Az én büntetésem sem volt kevesebb. Nastya előbb vérem ontotta, majd a sajátját itatta meg velem, miközben oroszul kántált valamit. Mintha a szívem megállt volna egy pillanatra, majd mikor újra dobbant már kettőnkért vert. Ha lehunytam a szemem rémálmok gyötörtek, de még ébren is néha véres emlékek képei törtek rám.
Minden tökéletesen ki volt tervelve, vigyázott rám, nem engedett a közelembe senkit, és az erkölcsös nevelésem biztosította számára, hogy az övé és csakis az övé legyek. Akkortájt a húszas évei elején járó nők már vénnek számítottak, nem kellettek egy férfinek sem, senki nem akart házasodni vagy egyáltalán hálni velük, és még a jó módúaknak is, ha épp nem ragadta el őket a hirtelen halál, hátra volt talán öt vagy tíz évük. Kegyetlenség volt a részéről hogy elpazaroltatott velem egy életnyi időt, és hagyott, hogy rádöbbenjek nincs más választásom, mint elfogadni a felkínált lehetőséget. Már ha lehet így nevezni a választást, ami vagy az élet vagy a halál. Ekkor jöttem rá, hogy egy ember sem szent. Ha választania kell, hogy alkut kössön az ördöggel egyetlen újabb percért, vagy a következő pillanatban sorvad el, hát az az egyetlen perc minden kincsnél értékesebb, és minden árat hajlandó lesz megfizetni érte.

Idő kellett, hogy hozzászokjam az új állapotomhoz, hogy ő és én valahogy összekapcsolódtunk, hogy a gondolatai közé férkőzöm és ő is az enyémeim közé, függetlenül attól mekkora távolság van közöttünk. Hogy képes vagyok vele így beszélni, hogy tudok az erejéből meríteni, és a szomját csillapítani. Vicces, de mondhatjuk, hogy én vagyok a jobbik fele, bár neki erről más a véleménye. Szerinte ugyanolyan romlott vagyok, mint a kígyó, aki elcsábította Évát.
Évszázadok alatt bejártuk Európát, Ázsiát, ott voltam, amikor 1536 gyönyörű májusában VIII. Henrik lefejeztette Boleyn Annát, 1547-ben Oroszországban, ahol megkoronázták Rettegett Ivánt az első cárt.
Évtizedeket töltöttünk Franciaországban, aztán Angliába költöztünk miután egyesült Skóciával, 1703ban visszatértünk Oroszországba, hogy kis időre megpihenjünk, annak ellenére, hogy mennyit nyafogtam a hideg ellen, egy egész évszázadot töltöttünk ott. De legalább az orosz nyelvet is volt időm elsajátítani. Az 1800as évek háborúi és forrongásai a mi vérünket is felfűtötték, 12 éven át követtük Napóleon hódításait, aztán a Görögökkel harcoltunk a török uralom ellen, holmi képzelt szabadság elnyeréséért. 1856-ban újabb érdekes hobbit találtunk magunknak. Már nem volt elég egy egy nemzet harca a másik ellen, nagyobb dolgokra vágytunk, hát beszálltunk az Ópiumháborúba. Az emberiség szabadság eszméi mindig is kiváncsívá tettek minket, 1886-ban szemtanúja voltam a New York-i szabadságszobor felavatásának. Imádtam. Persze ezek is csupán fellángolások voltak, aztán jött a nagy változás, az ismeretlen utáni hajsza. Az embereket már nem érdekelte holmi szabadság, sokkal, sokkal többre vágytak. Az örök életre. Szekták alakultak, csoportok, akik a régmúlt rémségeit kutatták, és egyre több fény irányult a mi kis világunkra. 1933 igazán izgalmas volt és nem csak a Nácik hatalomra jutása miatt. Hitler rettenetes nagy figyelmet fordított az ereklyék felkutatására, valami titkos hatalmat remélve tőlük. Nem egyszer megpróbálta felkelteni a sötétség figyelmét, több kevesebb sikerrel. Azonban még mielőtt megtörténhetett volna, csúfos véget ért a karrierje. A túl sok fény Ikarosz szárnyait is megolvasztotta. Nem mindig a legjobb döntés a napvilág.
Ami a mostani helyzetet illeti. Hogy jó e ez a jogi dolog, hogy nyíltan élünk és szabályok közé szorulunk? Ezt döntse el saját maga mindenki. Én, mint halandó szolga, aki se nem vámpír, se nem ember, még mindig kérdéses vagyok. Ahogy az is, hogy miért tett szolgájává Nastya. Már közel a hatodik évszázada vele vagyok, de konkrét indokot azóta sem mondott.
Talán csak szórakozásból, talán élvezetből hogy megronthatott egy apácát, talán más vezérelte. Titkát még így is őrzi előttem, hogy minden másról tudok. Bevallom az elején gyűlöltem, rettenetesen, de amikor megkapod az örök életet annak sorvasztó magánya nélkül, hajlasz a megbocsátásra. Persze nem vagyok halhatatlan, tisztában vagyok vele, hogy ha fejbe lőnek, vagy kilöknek a tizedikről, számomra is vége a játéknak, de egy kis influenza vagy ebola esetleg kolera még csak köhögésre sem fog késztetni.

Szóval, most itt vagyunk, évszázadokon át vándoroltunk keresve a kalandot, a veszélyt vagy épp az otthont. Talán most sem maradunk többet, mint pár év… de az is lehet, hogy átvesszük a város felett az uralmat…


Az előttem ülő vadász ajkai közül patakokban tör elő a vér és szemei rám merednek.
-Ennyire megdöbbentette a terv? – nevetek, aztán megpillantom gazdám arcát– Nastya olyan gonosz vagy, sosem hagyod végig mondani a nagy monológomat.
-Most melyik mesét adtad elő? Az elrabolt nemes leányt, vagy az örök életre kárhozott cárnőt? Neeeeem… - ajkán gonosz mosoly jelent meg – a megrontott apácát… a kedvenc történetem.
Gúnyosan kiöltöm a nyelvem rá, majd felállok a székből és fenyegetően közel lépek hozzá. Ujjammal a szívére célzok és egy pillanatra sem szakítom meg a szemkontaktust.
-Mintha bárkit is érdekelne az igazság… ugyan már… Különben is, te tanítottál rá… az igazság olyan, mint egy fekete lepke, amit keresel a sötétben…
Vissza az elejére Go down
avatar
V. Raja
Kierran Strips
Hello Darling, Please call me
Join date : 2016. May. 06.
Age : 29
Hozzászólások száma : 95
Tollvonásainak száma : 75
Re: Angelica
2018-01-01, 21:15



Elfogadva! VAGY Nem!


Angelica

A megfogalmazás magával ragadó. A történetfűzés szép, csak ne állj át házalásra, mert ilyen folyékony szöveggel sokak pénztárcáját kiüríthetnéd Very Happy Nem szeretem bő lére ereszteni szóval...

Elfogadva,lepecsételve.





Kierran



Vissza az elejére Go down
 
Angelica
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Shining Darkness :: Karakterek világa :: Karakteralkotás :: St. Louis lakosai :: Vámpírok és Halandó szolgáik-
Ugrás: