KezdőlapKezdőlap  Legutóbbi képekLegutóbbi képek  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Helló idegen
regisztrálj vagy lépj be
név:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox
csevegj kedvedre másokkal




Megosztás

 Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Rowan

III. Mestervámpír
III. Mestervámpír
Hello Darling, my name is

Rowan
Lakhely : .
Kor : 1822
. : Rowan  Tumblr_o63l6paOCG1uj8av3o7_500
Hozzászólások száma : 54

Rowan
» beküldték: 2018-09-01, 22:48

Rowan
Bleed for me, darling....

név:Rowan Lacross
születési idő:201-ben
születési hely: Már nem emlékszem
kor: 1818
csoport: Elit vámpír
rang; falkatag: Élite - Ancienne Sourdre de sang
beállítottság: Domináns
átváltoztatás ideje: 30 éves voltam
vérvonal: Rowan - Fagy
play by:Simon Cruz


Képesség
Fagyos Halálként is emlegették az ereje miatt, ami a fagyhoz hasonlatos. Az ereje bekúszik az ember csontjaiba és képes kiszívni belőle az életet, és csak a hidegség marad, az elmúlás. A halandók és váltók bőre összeaszik és percek alatt lesznek múmiák. Amíg a szív utolsót nem dobban, addig képes visszaadni az életerőt de örökre kiolthatja a lángot is. Ehhez természetesen egy helyiségben kell tartózkodnia az áldozattal. Érintés hatására gyorsabban működik, de egy két méterről is képes a mutatványra. Saját magát is képes hibernálni és ezt kétszer meg is tette, de megfizetett érte, és nem merné senki állítani hogy minden rendben lenne a fejében.
Hívóállat: kígyók


Egyszer volt, hol nem volt...

MEGJELENÉS
Hogy nézek ki? Mint aki benéz. Háhá. Magas vagyok nagyjából az 185-öt ütöm, igaz alulról, de hát nem kötelező mindenkinek langalétának lennie. Testem arányos, szikár, nem túlgyúrt és nem is ízléstelenül sovány, mint aki anorexiás, amolyan semmit mondóan átlagos. Arányos leginkább azt mondhatnám (ahogy már mondtam is), az egyetlen ami átlagos ha rólam van szó. Mert ugye az már más kérdés hogy tele van varrva mintákkal, és hogy mindegyiknek megvan a maga fájdalmas jelentése, olyasmik amiket el sem tudsz talán képzelni. Talán én se. Hogy miért van felnyírva a hajam? Hát mert sajt! Tetszik, nem átlagos és ha rám nézel biztosan nem fogsz összekeverni a szomszéd sráccal aki minden reggelt kocogással kezd, azért. Számtalan fülbevaló díszít, ilyen olyan, kicsi nagyobb, karika patkó vagy láncos mindegy csak kihívó legyen. Az ajkamban is van egy de mostanában valahogy nem teszem be, nélküle jobban festek. Illetve sehogy sem festek, ostoba elfoglaltság. Szóval a szemem az barna, semmi átlagos nincs benne és képzeld el még kontaktlencsét sem hordok. Manapság meglepő nem? A ruházkodásom is inkább az extravagáns kategória mintsem a normális, de egyszerűen odavagyok a szegecsekért, és a szaggatott bőr darabokért, hiszen a szegecsekkel nagyszerűen oda lehet préselni valakit a falhoz, vagy magamhoz ölelni míg a tüskék belé nem fúródnak és krisztustövisként szúrni nem kezdenek... Khm, szóval azt hiszem ezzel mindent el is mondtam eltéveszthetetlen jelenség vagyok úgy gondolom, ha nem veszel észre, akkor vak vagy vagy nagyon ostoba.

JELLEM

Látod hogy nem látod? Na látod! Hogy milyen vagyok? Nem egyszerű, az biztos, bár hogy is lehetne az egy ember akinek "orvosi papírja volt" róla hogy hajlamos vagyok kissé hogyan is mondják ezt szépen? Túlzott vérszomjat érezni? Pszichopata, szocipata vagy valami ilyesmi nem? Nem? Mi az hogy nem tudod? Vámpír vagyok, és majdnem teljesen őrült, még akkor is ha lassan kétezer éve élek. Bele lehet ám csavarodni, hehe. Na jó, csak ezernyolcszáz, de most az a kétszáz már nem oszt nem szoroz. Mert nem tud. Jah, hát türelmes az aztán sosem voltam, tipikusan a most azonnal akarom fajta vagyok, a rosszabbik eset, mert ha nem kapom meg hisztizek. És az vérrel jár és halállal. Sok vérrel, és sok halállal. Azt hiszem. Néha nem, néha kifejezetten képes vagyok társasági életre egy jófajta vodka és némi cigi mellett, bár nem vagyok a függője egyiknek sem. Mondjuk nem is lehetnék hiszen meginni nem tudom a vodkát a szagát szeretem. Hogy vicces vagyok-e? Hát hogyne, szerintem vicces a micimackós hullazsák, és van benne valami elbűvölően bájos morbiditás. Tudom, tudom, kac-kac. Szóval azt hiszem az akaratosság is kiderült már és aaaaa nem is tudom, vakmerőség vagy halálvágy. Mondjuk az annyira nem jellemző, de nem futamodok meg ha keményebb koponyát találok mint a sajátom, addig verem szépen míg be nem törik. Hát nem értékelendő a kitartásom? A spontán döntéseimen néha még magam sem igazodom ki, de nagyon tévedsz ha azt hiszed hogy csak egy lecsúszott punk vagyok, ó nem, annál többet rejt a fizimiskám. Hát nem izgalmas? Nem vágysz rá hogy megismerd mi lapul az elmém mélyén? Bolyongani egy labirintusban? Nem persze, szánalmasan semmit mondó élettel, te ezt nem értheted. Nem akarod, neked elég az instant műanyag sz.r amit lenyomnak a torkodon. Hát legyen, de nehogy azt hidd hogy én öregségben párnák közt egy jó nőt dugva fogok meghalni. Nem is fogok meghalni, bazdmeg! Nem barátom, az nem nekem való mű vég. Nekem a pörgés kell, a történés és hogy legyen adrenalin. Érted? Valami nem olyan unalmas mint halál, és nem olyan rózsaszín mese mint a Kaszás, aki csak kaszál és kaszál, de sosem nyer. Nem mondhatnám hogy különösebben előítéletes vagyok, aki nem tetszik, vagy felbassza az agyam, azt kinyírom és kész. Érdekel is engem hogy milyen a szeme, tolla van vagy szőre, vagy a faszom tudja mije. Hehe. Előbb utóbb úgyis megdöglök majd, ha meg nem hát nem. Komolyan azt hiszed érdekel? Hogy a világ szegényebb lesz nélkülem, és veszít bármit a halálommal? Hát létezik ennél nagyobb naivitás? Nehezen hiszem.

Egyszer volt, hol nem volt, talán még igaz sem volt... Vagyis de várjunk. Igaznak igaz volt. Vagy nem? Na mindegy! Szóval ide most kéne írnom valami mesét, ami velem történt meg, és nem valaki mással. Heheheh.

Mondhatnám ugye hogy milyen csodás életem volt, sok szép emlék, haverok buli fanta és minden de akkor nem mondanék igazat, és hát tudjuk ugye? Umbridge óta hogy hazudni bűűűűn. Igyekszem nem is tenni, de mielőtt bárki azt hinné hogy egy életképtelen barom vagyok, megjegyezném hogy én még mindig élek, holott a kortársaim legtöbbje már hamu és por. Se. Porsche! Érted?!
Mittudom én mikor szült engem a jó anyám, de az biztos hogy ezernyolcszáz éve biztos. Talán még tizennyolc vagy húsz. Az ember - illetve bocsánat - vámpír egy idő után nem tartja számon a születésnapjait. Meg a névnapjait se. Meg a karácsonyt se amúgy. Amikor megszülettem még nem is tudták mi az. Na mindegy. Szóval az a nagy helyzet hogy nem voltam ám valami gazdag úrifiú, hanem egy szolgálócsalád gyereke, és már nem is emlékszem amúgy pontosan hányadik fia lettem apámnak. Volt ugye Gren a legnagyobb ökör, meg hát ott volt Hector és Karl... Karen a nővérem... volt egy húgom is... Anna vagy Bella vagy valami rövid neve volt, de szép volt.

Szóval éldegéltünk a világban, és a család akinek a szolgálatában álltunk nem volt olyan rémes. Úgy értem jó se mert hát a szolgasors hol jó, de nem voltak kegyetlen és nem egy Havas Ramsay veszett el bennük. Amúgy bírom ám azt a sorozatot, valahogy tetszik a sztori és a szereplők. Na de ne csapongjak már ennyit a macska rúgja meg! Szóval elvoltam a magam kis életében de egy kicsit mindig is irigyeltem a család fiát aki nem sokkal lehetett több nálam, de nem játszhattunk együtt sosem. Nyilván sehogy se volt lehetséges hogy mi összebarátkozzunk hiszen az úrfinak nem lehetett lesüllyednie ilyen szintre. Mintha én nem lettem volna eléggé ember de hát régen ugye, ez volt. Nyomorult világ.

A kisstílű unalmasan átlagos, apám veréseivel teli nyavalyás ki életem ott borult fel, amikor a gazdag család elutazott, és ránk bízták hogy vigyázzunk a házra, és tartsuk rendben. Az első héten a ház minden zugát végigtakarítottuk, és mivel nagyon kíváncsi természet voltam, bementem az úrfi szobájába is ahová nem lett volna szabad. Nagyon nem, de hát tiltott terület volt, és engem érdekelt. Bár hallgattam volna a józan eszemre (ami azóta se nőtt ki, hehehe), de hát késő bánat… Na mindegy. Szóval ahogy a szobában álldogáltam és meresztettem a szemem a sok drága és értékes játékra ami nekem soha nem lehetett, elfogott még inkább az irigység. Gyerekes vágy arra hogy valamit tönkretegyek vagy ellopjak. Volt ott egy obszidiánból faragott fekete-lila szitakötő apró gyöngyökkel. A szüleimnek úgyse hiányoztam túlságosan, ott maradtam játszani vele és belebújtam az elegáns ruhákba. Úgy tettem, mintha én lennék az úrfi, és a képzelt szolgáknak parancsolgattam. Remekül eljátszogattam így egészen addig amíg be nem esteledett és hirtelen lépéseket nem hallottam. Senki nem volt itthon a családból, a szüleim meg nem kerestek, de akkor mégis ki mászkált ott? Megijesztette így hát elbújtam a hatalmas ágy alá, még a ruhákat se vettem le magamról. A játékot szorongattam, mert nem akartam ott hagyni és tetszett nekem nagyon.

Asszem ott féltem először igazán. Mármint úúúúgy isten igazából, amikor az ember majd körbefossa a bokáját és a gyomra gyűszűnyire szűköl. Egy nő lehetett, mert nagyon proccos cipője volt, olyan igazi luxus kiadás, amiről mi még csak álmodni sem mertünk. Ott toporgott, aztán egyszer csak elnevette magát és olyan gyorsan rántott ki az ágy alól, hogy csak na. Nem egyszerűen gyorsan, hanem iszonyatosan gyorsan, nem is láttam ahogy mozdul, csak amikor már az ingem elejénél fogva tartott a levegőben. Nem hazudok ha azt mondtam hogy összehugyoztam magam a félelemtől, ahogy annak a nőnek a mézbarna szemeibe néztem. Volt benne valami, ami....én nemtom mi. Félelemetes volt. Embernek hittem, de szörnyeteg volt. Na persze, utólag okos az ember, akkor még fogalmam sem volt hogy mi minden létezik. Nem volt nagyobb elenség mint apám bambuszbotja. Úgy egészen eddig a pillanatig. A nő rám nevetett és megbabonázott az a természetellenes szépség amivel rendelkezett. Az úrfi ruháiban voltam, és úgy tettem mintha ő lennék, így hát nem hitte el nekem hogy nem vagyok az. Hiába bizonygattam és hívtam fennhangon a családomat hogy mondják meg neki, senki nem válaszolt a hívásra. Szörnyű csend volt az egész házban és apám sem kerepelt ahogy szokott. Halálra dermedtem, a nő pedig magával vitt mint valami élő csomagot vagy emléktárgyat. Fogalmam sem volt hogy mit akar tőlem, egyszerűen csak félelemmel telve rettegtem mellette.

Hosszúak voltak a nappalok amikor nem volt ott, mégis gúzsba kötött valami eszméletlenül dermesztő érzés. Valami, ami miatt nem mertem szinte moccanni se, és nem mertem megszökni sem a házból, ahol élt. Ezt ő is tudta, és rondán gúnyolódott is vele minden alkalommal hogy nincs bennem elég mersz. Hát honnan a tökömből lett volna? Lehettem vagy tíz éves kölyök! Na mindegy. Persze az a nőszemély nem hitt nekem, hiába bizonygattam hogy nem engem keres, és én csak a személyzet fia vagyok. Közölte hogy már nincs személyzet, és figyelmeztetés a hátnépének hogy a fiúkat magával ragadta és nem is adja vissza. Végül is, nemesfiúként bánt velem, az nem volt olyan rossz és keménykezű tanító volt. Meg kellett tanulnom olyasmiket, amikre sosem lett volna lehetőségem ha szolgáló maradok. Nem hagyhattam el a házat, és a rettegés is lassan csillapodott. Felnevelt ha szabad így mondani de elég groteszk háztartása volt, és mintha visszafelé élt volna. Az éjjelek voltak a nappalok, a nappalok pedig az éjjelek. Tudtam jól hogy mi ő, de egyszerű agyam nem fogadta be a tényt és nem hittem el hogy ez létezik pedig éreztem a félelmet és az erejének szelét. Rossz indulatú tréfája a sorsnak hogy később ezt az érzést én is megtapasztaltam, csak visszafelé. Tőlem rettegtek. Na de, ezt majd később.

Férfivá értem egy ilyen romlott társaságban hiszen vámpírok és alakváltók vettek körül, és minden alkalommal tudatosították bennem hogy egyszer én is az éjszakában végzem, mert a szüleim nem teljesítettek egy egyezséget. Gyűlöltem őket, és az úrfit is aki helyett itt voltam, és megesküdtem hogy ezt leverem rajta ha kijutok innen. Emberként nem volt sok esélyem, és az alakváltók kihajtották a lelkem is hogy mire meghalok, legalább legyen valami formám ahogy mondogatták. Ingereltem őket hogy öljenek meg, nem akartam vámpír lenni, és az éjszakában rekedni örökre. Csak kinevettek, és játszottak velem, épp annyira sebeztek meg hogy fájjon, féljek tőlük de ne legyen bajom. A kígyók voltak különösen fogékonyak erre és szívből gyűlöltem őket, a pokol minden tüzével mert Istenben addigra már rég nem hittem. Egyetlen egyben sem. Ha lett volna akárcsak egy is, nem hagyja hogy ez történjen.

Aztán eljött a napja annak is hogy halálra ítéltek. Monique úgy találta hogy huszonhét évesen kész vagyok meghalni, harcos testalkattal, hosszú szőke hajjal és sötét szemekkel. Tulajdonképpen nem néztem ki rosszul akkoriban és most is diplomata lehetnék ha nem lennék lázadó korban. Hehehe. Szóval az egyik éjjel nekem esett, megharapott és közölte hogy a sorsom beteljesedik. Még két éjszaka játszotta el ezt, és aztán… aztán halott voltam, és saját koporsóm lett. Valahol azért barmira creepy ám ahogy az ember belefekszik egy ilyenbe, holott még él, és percekig ébren van mielőtt jönne a hajnali fény. Valahogy van benne valami morbiditás. Élőknek nem való koporsó és az éjszaka. Nem kellett sok idő hozzá, hogy rákapjak erre a létre, és megtanultam elfogadni hogy ez már így marad és nem változik. A vérszomj örök, de engem más is hajtott. Már nem kötött gúzsba az emberi félelem, és elszakadt egy vékony cérnaszálnyi valami, és elindultam hogy megkeressem azt a családot. Meg akartam ölni az úrfit akinek ezzé kellett volna válnia, mint ami én vagyok. A régi házban laktak még mindig, a régi szobájában találtam rá. Éjszaka mentem, már aludtak. Az ablakon át suhantam könnyedén, puha csizmám nem vert visszhangot. Ahogy az ágy mellett álltam, és néztem álmában békés, arisztokratikus arcát, elkapott valami elemi düh. Én is aludhattam volna a saját ágyamban, emberként a családommal, talán már asszonyom mellett. Gyűlöltem őt, amiért az volt aki, és ebben a ködös-vörös érzésben rángattam ki az ágyából, és vontam felelősségre. Valamiféle állatias énem tört elő és vérgőzös rémálommá vált ez a látogatás és szétszedtem az úrfit, és a berontó szüleit is, akik egykor parancsolta nekem. Ahogy megcsapta a fülem a parancsoló jelleg, még inkább dühös lettem és feléjük fordulva rohantam rájuk. Monique későn érkezett és már csak a hullákat látta a szobába szerte széjjel. Persze jól kiborult, és mint minden nő ő is órákig kárált emiatt. Jól lehordott, és napokra elzárt a pincébe, amit nem vettem túl jó néven. Az első fél éjszaka még dühöngtem és őrjöngtem, de nem bírtam kitörni. Aztán jött a rosszullét hogy nem bírom tovább. Nem szoktam hozzá hogy éhezzek, és nem is bírtam sokáig nélküle. Másnap hajnalra már jártányi erőm nem volt, mert friss vámpírként a vérhiány akár halálos is tud ám lenni. De persze, nem lennék itt ha belehaltam volna, szóval szabad a következtetés hogy csak ájult félhulla állapotba kerültem és Monique végül kiengedett.

Sokáig éltem vele, és a vérállataival és persze továbbra is utáltam őket. De én örökké éltem, ők meg nem. Mindent megtettünk egymás ellen, és ha fizikailag lehetséges lett volna szerintem Monique-nak lett is volna ettől jópár ősz hajszála. Komisz egy ifjú voltam, és ez néha még ma is kijön. Az alap természetem nem épp visszahúzódó és csendes. Mindenesetre megértem azt a csodás és szép pillanatot hogy a főrohadékot sírba tették és élvezettel „vizeltem le a fejfáját” (Jó, fizikálisan nem voltam ugyan képes rá de jelképesen azért jól megköpködte!) . Mert ez kellett a kis lelkemnek. A sors másik kegyetlen fintora hogy négyszáz évvel később pont ezek lettek a hívóállataim. De gyűlöltem még a tudatot is! Aztán persze ezt is megszoktam, és elkezdtem meglátni a lehetőségeimet. Ez persze azt jelentette hogy erősebb lettem mint voltam, és még mindig előttem állt az örökké hogy feljebb és feljebb küzdjem magam.

Persze nem éltem cölibátusban és szerettem a szép asszonyokat és a test örömeit, így hát hagytam magam után én is jópár nőstényördögöt. A teremtéssel is erősebb lettem, éreztem hogy mi mindenre lehetek képes és valahol az ezredik születésnapom felett csúcsosodott ez ki. Monique már régen elpusztult, és az akkori társaimat se ismertem többé. Mindent túléltem. Mindenkit.

Akkoriban történt hogy kirobbant az erőm, és valamiféle… vakvágányra siklott az egész. Éreztem hogy valami készülődik és épp az egyik gyermekemben leltem az örömem, amikor véletlen elszívtam belőle az örök létét, és ez elindított valamit. Hideggé vált, akár a jég. Nem tudtam mi ez, csak azt hogy Candice meghalt és valami más lett. Sosem volt saját városom, de mégis éreztem hogy mintha valami más lenne és nehezebb… Napokba telt mire rájöttem mi történt. A teremtettjeim feje lettem, vérvonal fő. Sourde de sang. A hidegség pedig az erőmet takarta ami kialakult. Nem azonnal természetesen, hanem évek alatt. Ez is micsoda arculcsapás már? Én nem törekedtem erre, nem volt célom hogy vérvonalat teremtsek, és nem akartam uralkodni felettük, de mégis sikerült. Foglalkoztam velük amennyire kellett, de alapvetően én mindig is olyan magányos féle voltam. Magányosan kísérleteztem is az erőmmel és az egyik ilyen kísérlet belül sült el, és gyakorlatilag véletlenül hibernáltam magam húsz évre. Amikor felébredtem nem is értettem mi történt, és hogy hányat írunk. A gyengébb utódaim elhaltak, engem meg majd felemésztett a éhség, és két kobrát ürítettem szárazra az éhemtől. Voltak erősebb gyermekeim akik éltek, és túléltek és siettek hozzám hogy mi történt. Mit mondhattam volna nekik? Hogy balfasz voltam és magamat fagyasztottam le? Kitaláltam valamit hogy pihennem kellett és képes voltam erre a mutatványra is. Lettek aztán a teremtettjeimnek is teremtettjei, szóval még nagyfater is lettem menet közben. Hát nem remek?
Felvettem az élet fonalát ismét és egészen viszonylagos békében éltem a világháborúkig, amikor nem volt éppen kifizetődő vámpírnak lenni, meg úgy amúgy másak sem. Itt volt a második alkalom hogy aludni mentem és egészen sokáig tudtam pihenni a föld alatt és nem magamtól ébredtem fel. Valaki megzavarta a rejtekem, és a túlélési ösztön ébrenlétre szólított és felkeltem. Megöltem a betolakodót és megint szétnéztem a világban de nem értettem. Túl sokat voltam oda, és néhány évtized alatt akkorát szaladt a világ hogy alig bírtam megfogni.


Persze, nem vagyok egy degenerált hülye, de beletellett pár évembe hogy átlássam mi történt, és felzárkózzak az újításokhoz. Aztán meg a Tanács is elővett, hogy felelőtlen ’Apa’ vagyok és nem törődöm az utódaimmal. Ezt mondjuk alá tudom írni. Szóval kijelentették hogy nem vagyok méltó arra hogy Sourde legyek és pusztítsam el a teremtményeimet és ne is csináljak többet, maximum az ő engedélyükkel. Mit nekem, hát megtettem amit kértek. Vérvonalam ugyan van, de élő utódom jelenleg nincsen. Nem is lesz ha rajtam múlik, már tanultam a hibáimból.

Hellyel közzel kimaradnak évek hogy mikor mit csináltam, de volt egy éles stílusváltásom és egyesek szerint az agyamnak sem tett jót a két hibernálás, mert sérülhettek olyasmik, amiknek nem kellett volna. Hát van ez így, a macska rúgja meg! Most micsináljak vele? Maximum nem megyek pszichológushoz többet! Hát, aztán végigbuliztam a háború utóhatásait, és megtanultam mindenféle technológiát használni. Leültem nyelveket tanulni hogy ne legyek olyan elveszett és megtanultam németül és oroszul. Jól jöttek ezek a nyelvek és ma már anyanyelvi szinten beszélem mindkettőt. A hippi korszakot rühelltem, de amikor elkezdtek megjelenni ezek a lázadó küllemek, és feltupírozott hajak, hát azt imádtam. Végre, úgy éreztem hogy az én korom jött el, ahol kiélhettem magam és nem kellett senkinek se magyarázkodnom. Nem néztek furcsa szemmel rám, ha kiszúrattam a fülem vagy felzseléztem a tarajam a divat szerint. Mostanában tartom is ezt a stílust és nem érdekelnek a vélemények, akik nem ismernek úgyse látnak mást, és kevesen ismernek engem. Nem vagyok az a bizalmaskodó jellem, de néha elkap valami és egész partiarc tudok lenni.

Az voltam huszonöt éve is. Egy kiadós este után mentem haza már már hajnal felé járt az idő, és elmentem egy ilyen árvaház szerű épület mellett. Ara vitt az utam, nem volt benne semmi különleges, nem készültem apa lenni, meg családot alapítani. Még csak az kellene! Mindenesetre valamiért felnéztem és pont egy sziluettet láttam, ahol a felügyelő vagy gondozó vagy a tököm tudja micsoda, elvert éppen egy gyereket. Felugrottam a kerítésre és onnan az ablakpárkányra hogy benézzek az ablakon. A nevelő nem látott engem, de a kicsi igen és én is láttam őket. Valahogy viszketést éreztem hogy rájuk hozzam a szívszél görcsöt, és nemes egyszerűséggel berúgtam az ablakot. Szilánkok zúdultak mindenhová és egyszer csak ott voltam. A nevelő halálra rémült, én meg nevetni kezdtem, és a falhoz vágtam a petróleum lámpát hadd égen az egész kóceráj. Nem lesz kár érte. Kitörtem a nevelő nyakát és kinyitogattam az ajtókat hadd meneküljön mindenki amerre tud. Én még három helységben gyújtottam örömtüzet aztán kiszaladtam a háztetőre és onnan ugrottam fel, hogy elrepüljek. Még láttam a füstöt és a menekülőket. Nevettem rajtuk.


Ez volt a bemutatkozásom a kisvárosban, és egy másikban telepedtem meg, évekre, de sehol se szeretek sok időt tölteni így hamar eljött az ideje hogy újabb város után nézzek. Felpattantam hát a motoromra, és ráböktem a térképre. Saint Louis, hát akkor… oda megyünk.
A kezdeti bemutatkozó körökön túl vagyok már szerencsére és átmenetileg engedélyt kaptam a maradásra. Már csak fel kell fedeznem a várost hogy mit tartogat.

Vissza az elejére Go down
Amber Hill

III. Alfa Lycantrop
III. Alfa Lycantrop
Hello Darling, my name is

Amber Hill
Lakhely : St. Louis / NeverLand
Kor : 35
. :
Rowan  MCRHSJD

Hozzászólások száma : 226

Re: Rowan
» beküldték: 2018-10-11, 11:01

Elfogadva!


Rowan

Kedves... nem nem ... se nem kedves, se nem jó, nem drága, és legfőképp nem cukipofi... nem is tudom hogy egyáltalán lehetséges e hogy valahol találjak egy olyan ezer éves pardon több ezer éves hullát ami hasonlít egy eccarvúra. Epekedve várom hogy kiderüljön miért jöttél, mekkora káoszt okozol, és lesz e módunk betuszkolni a frigóba, mielőtt még sálat kötsz a picuri kígyókból...
Ist... pff... a mocid hozott a városunkba...

Elfogadva! Lepecsételve!





Amber Hill


Vissza az elejére Go down
 
Rowan
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Shining Darkness :: Vámpírok és Halandó szolgáik-
Ugrás: