Száz év, mi az egy vámpírnak? Jogos lenne a kérdés, ha egy olyan igazi vén matuzsálemtől kérdeznék meg, mint amilyen a város ura vagy éppen Alexander. Az, aki engem is azzá tett.
Ha viszont tőlem kérdeznék meg, én azt mondanám hogy igen csak hosszú idő, pláne ha az embernek együtt kell sodródnia az évek múlásával és alkalmazkodni mindenhez. Túlélni a háborúkat, az állam intézkedéseit, és a vadászokat is. Ők velünk együtt sodródtak, és mindig is voltak, és lesznek is, amolyan természetes ellenségeink ők.
Én viszont az ezernyolcszázas évek végén születtem. Kilencvenkilencben egészen pontosan, szép nyári napon. Igazából fogalmam sincs. Politikus szülők gyermeke voltam, tehát szigorú neveltetésem volt, és jártasnak kellett lennem mindenben ami apámnak fontos volt, és semmit nem tehettem meg amit akartam. Akkor még szigorúbban vettek mindent és elvárásokat támasztottak, pláne egy elsőszülöttel szemben. Volt egy húgom is, szépséges, szelíd teremtés, mintha minden vadságot és merészséget én örököltem volna, ő pedig anyánk természetét. Nagyon szerettem Hinamorit. Igazi úrikisasszony volt, és szöges ellentétem. Ha élne még az apám, kiborulna azon, hogy manapság hogy nézek ki. Pedig szerintem a lehető legjobb formában vagyok.
Talán ott kezdődik a történetem, ahol az emberi életem végetért. Ifjú éveimben semmit nem csináltam, csak tanultam és rendezvényekre jártam apámmal, hogy majd egyszer méltó utódja lehessek. Ahogyan azt el is várták. Egy ilyen késő esti rendezvényen találkoztam Alexanderrel is, aki felkeltette a figyelmem, lévén európai volt, és meglehetősen nagyvilági életet élt. Sok helyen járt, és érdeklődve hallgattam a történeteit távoli tájakról, és kultúrákról. Egészen magával ragadott. Én nem jártam még az országomon kívül így hát érthető volt új volt minden és szinte egész éjjel el tudtam volna hallgatni.
Erre mondjuk volt is lehetőségem, mert éjszakákat beszélgettünk át, a jelek szerint érdekeltem őt és valamiért ennek örültem is.
Az igazság az, hogy az egyik éjjelen Alexander mintha kifordult volna önmagából, és veszedelmesen kezdett el viselkedni. Mintha nem is önmaga lett volna. Megijesztett, de nem volt kiút a helyzetből.
Azt hiszem akkor jöttem rá, hogy mi volt olyan furcsa a férfiban, amit eddig nem tudtam hová tenni. A legnagyobb dolog az volt, hogy nem is ember volt, hanem egy démon. Leginkább erre gondoltam, hiszen nem tudtam én semmit a másik világról, ahol minden rémálmom valóra válik, de végül... én lettem mások rémálma, és be kell valljam, élveztem. Nehezen indult az új életem, vámpírként ébredni elég nagy megrázkódtatás volt. Minden új volt, és a vér... egészen elborzasztott amíg rá nem jöttem, hogy tulajdonképpen... ez jó nekem így. Az életem immár örökké tart. A legnehezebb a családom volt elhagyni. Hinamorit leginkább hiszen nem értette miért kell elmennem, és miért a sietség. Nem akartam bántani, őt nem... Apámat viszont igen. Alex felnyitotta szemem, és elmagyarázott elég sok dolgot, ahogy beszélgettünk. Apám végig csak kihasznált engem és egy eszköz voltam a kezében, amit bármikor felhasználhatott. Utólag én is beláttam.

Vámpírként sok minden kitisztult, és mielőtt elhagytam a szülővárosom, tettem róla hogy az egyetlen legyek, aki a Narui nevet férfiágon tovább viszi. Hinamori férjhez ment, és gyerekei lettek. Talán ma is élnek valahol a világban az utódai, akik már nem emlékeznek rám. Hiszem eltelt bő száz év. Nekem aztán mindegy volt. Utazgattam, és Alex mellett töltöttem éveket hogy megtanuljak mindent, amit tudnom kell az életben maradáshoz. Aztán magamra maradtam és húsz évvel később... jött egy hír hogy lett egy új testvérkém. Egy szőke szépség. Természetesen érdekelt, így futólag eltöltöttünk pár napot együtt, de aztán én a magam útját jártam.
Hogy most hogy élek? Mint a kiskirályok. Olyan vámpír vagyok, aki a médiában képviselteti a fajt, és így elbűvölő vagyok, dekoratív és mégis... vonzó. Énekes vagyok, és előadóművész. Az utam pedig hova máshová vezetett volna, mint Saint Louis-ba, ahol kedves teremtőm, és édes kicsi öcsém él... Teljesen véletlenül, vagy három fellépésem is lesz itt. Uhm, hisz még valaki a véletlenekben? Az emelje fel a kezem...

MEGJELENÉS
Milyen lennék? Nézz rám, és mondd el milyen látsz, vagy éppen én mondjam el, hogy csodás szemeid tükrében hogyan látom magam? Nekem egyre megy, szeretek magamról beszélni. Nem vagyok túlságosan magas, egyhetvenöt körül járok, viszont karcsú és kecses vagyok. Sajnos az országom jellemzője hogy nem növünk túl magasra, de az csak egy szám, és nincs kőbe vésve hogy minden vámpír égimeszelő. Hosszú hajam eredeti színében barna lenne, de évekkel ezelőtt leszőkítettem az egészet és azóta is ilyen szőke, enyhe világosbarna. Nagyon kényes vagyok a megjelenésemre, és szőkeségem mellett a kék kontaklencse is állandó kiegészítő lett, az én szememnek nem árthat és nem tompítja az éles látásom. Sólyom szemekkel tudom kiszúrni a kényes, kínos pontokat. Az öltözködésemet illetően igencsak sokrétű vagyok, de a határozottság és magabiztosság csak úgy üvölt rólam. Bármit fel merek venni, és ez jól is jön, mert a médiában is szerepelek, több funkciósan is. Egyike vagyok azon dekoratív daraboknak, akik a vámpírok jóhírét keltik, és meggyőznek minden kétkedőt hogy nem vagyunk velejéig romlottak. Másfelől énekesként is tevékenykedek, szóval eléggé színpadias darabokat is felveszek, amik már túlmennek az extrém kategórián. Bőrt, latexet és bársonyt… mindent szeretek. Az ékszereket is hajlamos vagyok eltúlozni olykor, de ha már vesz kamera nézzek is ki valahogy. A visual kei öltözködési jegy és feltűnősködés jellemző, és nem is áll tőlem távol. Nem mindegy mit mutat a felszín, milyennek látnak és milyennek láttatom magam, nem igaz?

JELLEM
Milyen is egy vámpír? Most komolyan, ezen gondolkodom már egy ideje. Annyi, de annyi sztereotípia kering már fajtánkról, és némelyik annyira röhejes hogy egyszerűen belehalnék a röhögésbe, ha még meg tudnék halni. Bár egy dolog igaz, úgy amblokk mindenkire, eléggé szeretjük a hatalmat, és jómagam sem utasítom vissza ha sikerül megbecsült pozíciót kiharcolnom. Én magam milyen vagyok? Szeszélyes akár az időjárás? Hm, no igen, szeretem magam ilyennek láttatni, holott mindennek megvan az oka amit teszek, csak lehet hogy mások számára ez az ok láthatatlan. Kevés embert szeretek (igazából egyet sem) és még kevesebben bízom meg. Nagyon nehezen adom a bizalmat annak ellenére hogy könnyedén szóba elegyedek gyakorlatilag bárkivel. Mert ilyen vagyok, egy nyitott könyv az avatatlan szemeknek, de akik kicsit is ismernek azok tudják, hogy minden cukormáz. Az egyike vagyok azoknak a vámpíroknak, akik a médiában képviselik a fajt, és mindent elkövetnek hogy megmutassák, mi is csak élőlények vagyunk. Szóval elő kell adnom a barátságos, nyitott csupa báj figurát, de sokszor csak kitekerném minden körülöttem nyüzsgő idiótának a nyakát. Annyira tudnak fárasztani az esztelen locsogások. Sokszor nem is tudják elképzelni milyen gyilkos indulatok dúlnak bennem, a békés mosolyom mögött. Vannak helyzetek amikor elvesztem a hidegvérem, és a színfalak mögött tombolni is szoktam, bár nagyon ritkán. Általában a szarkazmusom mögé rejtem a véleményem, és igyekszem jól keverni a lapjaim. Az ellenségeim azt mondanák hogy egy számító szemétláda vagyok, ami valahol igaz is, de… ezt nem kell mindenkinek tudnia, nem igaz?

Noss Narui! Örülök az érkezésednek, azt hiszem hangoddal és lelkeddel csak színesíteni fogod a már így is gazdagon kusza világunkat Itt nem én vagyok a szavak embere, szóval összeszedve szépen kidolgoztad a jellemet és pont elég köd lepi a múltad ahhoz, hogy érdeklődve figyeljük merre is tartasz majd.

Elfogadva, lepecsételve. Ereszdd a hangod a világra!