HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  




Stars, hide your fires, Let not light see my black and deep desires.”
 
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Lépj közelebb
és ismerj meg minket


A város olyan erőket rejteget magában amit egy idő után nem titkolhat el. Az éjszaka hamar jön és nagyon lassan száll tova. Az idő nem áll meg, ám kínosan lassan telik. A jövőt nem olvashatja egyik kóbor lélek sem….St. Louisban minden és mindenki kinyitotta titkos szelencéjét és ami eddig fedve volt, hát már a múlté. A bizarr játékok és a megnyugtató tudatlanság összemosódott, és nincs többé határvonal valóság és képzelet között.



Utolsó posztok
avagy ki volt utoljára aktív


Today at 06:16
Christian Scargano
tollából született
Yesterday at 19:55
Damon Lloyd Reynolds
tollából született
Yesterday at 18:51
Braden Scargano
tollából született
Yesterday at 00:16
Damon Lloyd Reynolds
tollából született
2018-12-11, 22:27
Kurosawa Zen
tollából született
2018-12-11, 21:36
Xylia Graham
tollából született
2018-12-11, 20:15
Tristan
tollából született
2018-12-11, 20:00
Xylia Graham
tollából született
2018-12-11, 19:35
Xylia Graham
tollából született
2018-12-10, 22:32
Christian Scargano
tollából született


Chatbox
csevegj kedvedre másokkal





Statisztika
Avagy hányan vannak az oldalon

Fajok
Egyéb alakváltók, Term.felettiek
4
2
Vérfarkasok
2 3
Vérhiénák 1 4
Vérleopárdok 2 3
Vérpumák 3 2
Vértigrisek 2 4
Vadászok és Halottkeltők 3
1
Vámpírok és halandó szolgák 6 5
Emberek 3 0
Összesen 26 24




Share | 
 Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar
IV. Mestervámpír
Alexander
Hello Darling, Please call me
Join date : 2018. Jan. 12.
Hozzászólások száma : 283
Tollvonásainak száma : 258
Alexander
2018-01-12, 21:14



Alexander
Láncraverten a vágy, mit ér?


név: Alexander, Alex
kor: 1592
csoport: vámpír
átváltoztatás ideje: i.u. 426
vérvonal: Belle Morte
rang: IV Mestervámpír (leopárdok)
play by: arca
KépességVágy ébresztése másokban és ebből való táplálkozás!
Megjelenés Szeretek haladni a korral az öltözködés terén. Leginkább az elegáns öltönyök vonzanak, azokban érzem kényelmesen magamat. És mivel igencsak jóképű vagyok, még jobban nézek ki bennük, mint mások. A megjelenésem egy sármos üzletember benyomását kelti, aki mindent megkaphat, amit csak akar. És ez így is van. Ritkán, de előfordul, hogy kényelmesebb öltözetet választok magamnak, de azokat sem a turkálóból gyűjtöm össze. A testem izmos, de nem túlságosan. Bőröm makulátlanul sima és bársonyos, nem borítják sebhelyek.

Jellem Igyekszem lehengerelni a körülöttem lévő embereket. Azt akarom, hogy csodáljanak és tiszteljenek. Ezt természetesen vággyal érem el. De tudok kedves is lenni, ha nagyon, muszáj, mindenféle bűbájtól mentesen. Bár az általában csak látszat. Arrogáns vagyok, diktátori, uralkodó típus. Nem tűröm, hogy bárki is parancsolgasson nekem. Bár el tudom viselni, és úgy csinálni, mintha minden rendben volna vele. Ha pedig valaki, nem tetszik nekem, lehet az akár a megjelenése is vagy a stílusa, azzal mindig lekezelően bánok, és ezt a nézetemet ritkán változtatom meg. Amit persze már nem biztos, hogy a delikvens orrára kötök. A médiában való szerepléseim alkalmával, mindig az elbűvölő, mosolygós énem helyezem előtérbe, az jobban eladható.

Elötörténet Sötétkék, tomboló égboltként ragyog a két zafír, ahogy a szemhéjam felnyílik új életem kezdetén. A vágy és az éhség viharként tombol a testem minden zugában. A fájdalom elviselhetetlen kínjaként kaparja bensőmet az olthatatlan szomjúság. Fáklyafénye öltözteti a falak vastag tömbjeit táncoló, tüzes báli ruhába, játszva az árnyak sötét foltjaival, démonként űzve, kergetve egymást. Különös érzés jár át, mikor törzsem megemelem, és körbetekintve a kripta falain húzódó repedésekre, melyek éles mintázata kirajzolódik a szemem előtt, legyen bármilyen kicsiny, vagy létezzen a térben bármilyen távol tőlem, mégis, mintha nagyító alatt vizsgálnám meg erezetüket. Természetesnek hat ez világ, mégis mindent új élményként élek meg, mintha előtte egy másikban léteztem volna, egy másikban, mely oly távolnak tűnik emlékeimben, akár az álom, mely el akar szökni a semmibe ébredés után. Mintha meg sem történt volna, nem tudom felidézni már anyám arcát, emlékeim kelletlen játékot űznek velem, mikor mutatnak egy töredéket életemből, de homályos lényekként, túlvilági tükröződésként tűnnek tova, mielőtt megfoghatnám őket, mielőtt tudnám, hogy mik voltak, mielőtt látnám őket valójukban.
Elmélkedésemet egy zaj töri meg, egy nem oda illő mozzanat, egy sikkantás, ami megszünteti az addigi vákuumszerű csendet, úgy robban ki a fülemet megtöltő buborék, mint ahogy az álmok szappanos burkát pukkasztja ki az éber élet, hegyes, kegyetlen valósága. Még végig sem gondoltam, még nem is tudtam, hogy mi történt, zafírpillantásom az idegenre szegeződik.
Kezei a szájára tapadnak, ahogy igyekszik visszafojtani pánikszerű zokogását, ami megtölti a fülemet, most, hogy már érzem őt. Elönti az egész lényemet, hallom a lélegzetét, mintha a fülembe lihegne, és a felszíne alatt, ott dübörög testében az élet, dobbanva, reszketve verdes a mellkasában. Látom lüktetni a testén, élesen kirajzolódva bársonyos bőrére, márványos képet alkotva az erek hálózatában.
Kezem a tarkójára siklik, ében színű haja alá, tüzes forróságként rázva meg hűvös tenyerem. Könyörgő szavait hallom, de meg nem állíthatnak, vágyom az érzésre, mit az ösztönöm súg nekem. A bennem tomboló élni akarás és a szomjúság lüktet a szemfogaimban, melyek már karcolják is a bőre finom puhaságát, átszakítva, nyelve a perzselő nedve minden cseppjét. Érezve az államon és a mellkasom izmain csepegni lefelé, egyre hűvösebbé válnak a levegőn, és egyre melegebbé varázsolnak engem belül. Ahogy a lelkét ellopva hagyom lecsúszni a földre immár mozdulatlan, élettelen testét, kézfejemmel törlöm meg maszatos, nedvessé vált ajkaimat.
Lassan fordulva törzsemmel, nézek az új belépőre, oldalra billentett fejemmel mérem őt végig. Valami vonz felé, valamivel magához húz. Engedelmesen lépdelek a nő irányába, hidegnek, nyirkosnak érezve a kripta levegőjét. Hallva a szívem dobbanását a mellkasomban a lopott élettől telítve, újra verve, akár a kalitkába zárt madár, aki szabadulni akar. A kezét nyújtja felém, ahogy megállok előtte, buja testétől megigézve, megbabonázva szépségtől, remegek meg, mikor ujjainak hegye vértől iszamós bőrömhöz érintve térde kényszerít, hogy imádjam őt, hogy istenítsem önnön szépségébe merítkezve.
- Salomenak hívhatsz! – szólnak telt ajkai, buja kéjt ígérve, merev férfiasságomat tüzelve tovább. Szinte észre sem veszem, de az arcom már ölének hajlatában nyugszik, belélegezve vágyának illatát. Nőségének szépsége feltárul előttem, ahogy a selymes hófehér ruhájának anyagát félrehúzza a kezem. Nem szól semmit, nem mozdul, csak mosolyogva pillant le rám, és én szinte izzani érzem a tekintetem, ahogy szemeibe pillantok. Akarom őt, vágyom arra, hogy körém fonja testét, ahogy csak egy nő képes, sikamlós forrósággal. Gyorsan mozdulok, mögé állok, hajából kihúzom a kontyát megtartó hegyes, kézzel munkált tűket, és a zuhatag, feketén terül el a vállán, citrusok illatát árasztva felém.
- Ki vagy te? – mély basszussal, szenvedélytől remegve ejtem ki a szavakat, egy új éhség kerít hatalmába, egy szomj, amit a testével akarok oltani. A nevét már megmondta, de nem mondd nekem semmit sem, ha tudtam is az előbbi ébredésem előtt már nem emlékszem rá. Azt tudom, hogy hozzá tartozom, azt zúgja a bensőm, hogy belőle vagyok, hogy ő teremtett meg engem. De ha így van, akkor nem az a kérdés, hogy ő kicsoda, hanem, hogy én ki vagyok. Száguldanak a gondolataim, minden mást feledve, hogy felfedezzem magamat, hogy megtudjam mi lettem, mivé váltam.
Több száz éjszakán keresztül viaskodik bennem a két éhség, melyet csillapítanom kell, és nem tudok mást tenni, mint eszem és újra eszem a vért és a kéjt. Ördögi köröket futok, hiszen egyik gerjeszti a másikat, és fordítva soha szűnni nem akaró mardosó világomban. Hol a torkom sajog, hogy szemfogam belevájjam az előttem sorakozóba, hol pedig az ágyékom lüktet forrón, megváltásra várva.
Ahogy leszáll az éj, és fáradtan tér vissza tudatom egy nő fekszik alattam a haja vörös, pedig úgy emlékszem szőke volt. Egy utolsó hörgéssel lököm magam benne mélyre magamat, elérve méhének alját, ahogy orgazmusom a tetőre hág. Nehézkesen tornázom fel magam, az izmaim fájón sajognak, hiába ittam ki minden vérét az utolsó cseppig, fáradtnak érzem minden tagomat. Nevetés csendül mögöttem, tisztán, őszintén, mire lassan fordulok a hang irányába, és állapodik meg tekintetem a fehér selyemmel takart testen, az angyali arcon, melyet az éj sötét lepleként keretez fekete hajának bársonyos hulláma.
- Magadhoz tértél végre kábulatodból? – csendül teremtőm hangja mögöttem. Mindig itt volt, minden éjjel engem figyelt, ahogy nők és férfiak több ezreit tettem magamévá és taszítottam legtöbbjüket a végleges halál mély, fekete kútjába az elmúlt egy éven át. Az agyamat, most másnak érzem, tisztábbnak, mint bármikor korábban. Nem kínoz vérért való epekedés, nem hajt feszítő férfiasságom kielégülés után sóhajtva.
- Tudod, másoknak ez sokkal gyorsabban sikerült. – Nem gunyoros a hangja, száraz tényként közli velem, a gyengeségemet. Oldalra billentem a fejemet, úgy fürkészem a vonásait, persze tisztában vagyok azzal, hogy semmit nem fogok elolvasni az arcáról, ha nem akarja. Azon az első éjszakán, a vérkeresztségem éjjelén, elmesélt mindent a fajtámról, már tudom, hogy mi vagyok, már tudom, hogy mire leszek egyszer képes, feltéve, ha megérek egy szép kort.
Cuppanva húzódom ki a nő még meleg ágyékából, fogalmam sincs, mikor öltem meg, lehet, hogy már halott volt egy ideje, bár a hullamerevsége még nem állt be. A sarkaimra ülök, és úgy pillantok körbe a szobán, kíváncsian, de a szokásos látvány fogad. Ha más nem is mindig maradt meg a végtelen szomjamból a látvány a retinámra égette magát. Holt, mozdulatlanná vált testek. Csak az arcok voltak mások minden éjjel, de a pózok mind ismerősnek tűnnek, a szőke hajkoronák mind ugyanolyan bársonyos takaróként terülnek szét alattuk, vagy rajtuk. Nem emlékszem az arcukra, csak érzések maradtak meg bennem, egy-egy érintés, de nem tudnám megmondani, hogy melyik kihez tartozott. Némelyek szeme csukva van, de akad, aki a semmibe révedő tekintettel pillant rám, halott porhüvelyéből.
Az elmúlt egy évem egybefolyó árnyként ível felettem, nincsenek éles határok, minden nap ugyanúgy telt, ugyanabban a réveteg kéjtől és vértől sóvárgó állapotban. Salome szerint olyan voltam, mint egy elfajzott vámpír, akit utolért a vérszomj, az őrület. Azt mondta, hogy még senkit nem látott ilyen kielégíthetetlen étvággyal születni, vagy legalábbis senkinek nem tartott ilyen sokáig uralkodni rajta. De azt is hozzátette, hogy ezek a vágyak mutatják meg, hogy egyszer tényleg erős leszek, hogy olyan képesség birtokába jutok, ami még a vérvonalunknak is csak ritkán adatik meg. A vágy élesztése puszta gondolattal, olyan hatalmat adhat a kezembe, amiről mások csak álmodhatnak. Ugyanakkor ott van az árny oldala is, mert nem csak a kiszemeltet keríti hatalmába a szenvedély hajszolása, hanem engem is, és olyankor nem mindig vagyok képes uralni magamat. Salome szerint, ezt meg fogom tanulni kezelni bizonyos mértékig, és remélem igaza lesz, de nem azért, mert irtózom attól, hogy közben az áldozataim esetleg kimúlnak, hanem mert így a célomra is emlékezni fogok, és talán nem csak a hálószoba termét látom minden szögből, hanem végre élhetem a vámpírok titokzatos életét, amit Salome lefestett nekem.
Kicsiny sziget, amin élünk, kiesik a kóbor hajósok útvonalából, de így fejlett szinten állunk a tudományokban, és követjük a világ alakulását. Salome úrnőm azt mondta, hogy mi vagyunk az egyetlen hely, ahol a vámpírok és vérállatok szabadon élnek, és nem üldözik őket az emberek, mert istenként tekintenek ránk. A világ más tájain állítólag titokban kell tartaniuk kilétüket, és csupán legendáknak tartják a fajtánkat. Egyszer majd el fogok hajóni én is abba a világba, hogy megtapasztaljam milyen az a titokzatos világ, ahol az emberek vannak többen.  Addig pedig itt a hatalmas könyvtárunkban, amelyben annyi a kincs, hogy senki meg nem tudja számlálni, fedezem fel könyvekből. Bár mindezek vajmi keveset értek számomra az elmúlt egy évben, most majd lesz időm kikutatni, felfedezni az egészet. És természetesen a hasznomra fordítani. Minden tudás hatalmat ad a kezünkbe, és én hatalmat akarok magamnak, de ezt még Salome előtt is titkolnom kell.

Fél évezred telt el, a teremtésem óta. Fél évezredet töltöttem Salome úrnőm árnyékában, tanulva, figyelve tőle és másokat is. A szigeti könyvtárat teljes egészében áttanulmányoztam, ha épp nem akadt más dolgom. Némelyik tudománynak hívott tan igazán érdekes volt, mások pedig érdektelenek számomra. Mégis kit érdekel, hogyan gyógyítják meg a vérbajt? Engem biztosan nem, hisz már semmilyen betegség nem árthat nekem. Annál inkább bűvöletbe ejtettek a vérállatokról szóló tanulmányok, amelyeket a vámpírok maguk írtak, mikor rajtuk kísérleteztek. Részletes leírások, és rajzok mutatják be, hogyan kell megnyúzni egyet úgy, hogy életben maradjon, és legyen egy szép bundád utána. Mikor mesterré váltam magam is, és szert tettem a hívóállataimra, én is kipróbáltam számos módszert a megnyúzásukra. Úrnőmnek tetszettek a bundák, melyeket szőnyegként használt hálószobája mélyén. Én pedig mindenképpen imponálni akartam neki, mert féltettem a helyemet mellette. Születésem után számos testvéremet megteremtette, de egyikük sem bírt a vágy ébresztésének képességével, mint én. De mind egytől-egyig gyönyörűvé váltak, bármily csúfak is voltak előtte. Míg Salome velük volt elfoglalva, gyakran kaptam magam azon, hogy utazom a világban, hogy új felfedezéseket tegyek, a kíváncsiságomat kielégítve. Legkedveltebb úti célommá Egyiptom vált, ami alig 600 sztadionnyi távolságra fekszik tőlünk. Mikor először jártam itt, lenyűgözött, hogy a fáraók sírhelyének építészete, amit a mi népünk segítségével fejlesztettek ki a múltban.

Ahogy zafír szemeim kinyílnak, port látok hullni a mennyezetről, mert ismét remeg a föld. Ezer év folyamán egyszer sem mozdult annyit, mint az utóbbi években. Hiába a sok szűz áldozat, amit a vulkán gyomrába löktek az ostobák. A tudósok hiába dolgoznak azon, hogy megakadályozzák a kitörését, mert hiába fejlett a világunk, hiába minden erőfeszítésük, nem képesek megakadályozni a föld gyomrának morajlását. Gyakran kapom magam azon, hogy ezekben, a percekben, hogy magamhoz hasonlítom őt. Jobban mondta az első évemhez. Arra gondolok, hogy talán ő is vágyik valamire, és ki akarja elégíteni a szomját, mert, ha nem teszi meg, akkor eluralkodik rajta az őrület és kitör belőle. Vajon mi lehet az, ami az ő szomját kielégítheti? Vajon mire oly éhes a föld mélye, hogy a szüzek nem csillapítják éhségét? De a válaszokat nem tudom, épp úgy, ahogy a mai kor tudósai sem.
Kinyílik a föld mélyén rejtőző szobám ajtaja és Salome érkezik sietve.
- Csomagolj, elhagyjuk a szigetet. – csak ennyit közöl, és már suhan is kifelé. Nem kérdezősködöm soká, inkább cselekszem, idegesnek tűnt, és valahol mélyen tudtam, hogy be fog következni Mert sok vámpír már régen elhagyta a szigetet, senki nem akar megégni, amikor a vulkán kiokádja magából az áldozatait, amik megfeküdték a gyomrát.
Több száz hosszú hajó várakozik a tengeren, az emberek sietősen hagyták ott otthonaikat, és hömpölygő tömegként zúdulnak a kikötő felé. A fedélzeten állva figyelem, ahogy a füst szennyezi be az eget, és pernye hullik a vidékre, melyet olyan jól ismerek. Szürkévé változtatva az egész várost, az egész szigetet. Az emberek többsége könnyezve figyeli, hogy az évezredek óta álló otthonuk, mely őseiké, és azok ősei volt, hogyan lep el a por és hamu. Végül mikor a hajók elindulnak, a többség inkább elvonul a rakodótérbe, hogy ne kelljen látnia a pusztulást.
Salome mögött állok a nyakának hajlatát cirógatva a hajó végében, a korlátnak támaszkodik. Mindketten a távolban történő eseményeket figyeljük, alattunk hullámzik a tenger, morajlik a mélyben, háborog, nagy hullámokat lökve a hajótestnek. Csókot lehelek az ujjaim vonalára, és a ruháját félrehúzva belé hatolok hátulról. Ahogy szorosan körém zárja magát, mámorító érzéssel tölti meg a gerincem. Apró lökésekkel kezdek, végül egyre vadabbul járjuk a táncunkat, az utolsó mozzanatig, amikor széthullik a világ, és tüzes folyammal pusztít el mindet. Fröcsögő tűzjáték világít az éjben, és veszik el a sok felépített tudás, amit az évszázadok folyamán felhalmoztunk. Ahogy pihegve ölelem át a derekát, azon elmélkedem, hogy vajon mit sikerült ebből kimenteni? Vajon mennyi mindent lesznek képesek befogadni elméjükkel azok, akik a birodalmunkon kívül esnek? Sosem merészkedtem túl messzire az otthonomtól. Vajon képesek leszünk beilleszkedni valahová, ahol ezentúl titkolnunk kel kilétünket?

Villámok cikáznak át a szürke égbolton, hamarosan ránk zúdulnak könnyei. Egy magányos katona fekszik a sáncban, szemei tágra nyílnak a rettegéstől, ahogy felpillant rám, mikor hirtelen felbukkanok mögötte. Hallom a szívverésének ütemes dobogását a mellkasában, a verőere lüktetését a nyakán. Féloldalas mosolyra húzom a számat, zafír tekintetem az övébe fúrom. Nem valami szép, de most épp nem érdekel, hogyan néz ki, csak egy luk, amit megtölthetek, amivel az éhségemet csillapítom. Már tudok uralkodni magamon. És a mostani társadalom meg is követeli ezt, még emlékszem azokra az időkre, mikor nem kellett attól tartanom, hogy valaki felfedi titkomat, és üldözni kezdenek, vagy máglyán megégetnek. Engem nem, de láttam más vámpírokat égni, és sikoltozni, a tűzhaláltól szenvedve, ahogy a lángok körülölelik a testüket, és nyaldossák. Az egész nem tart sokáig, pillanatok alatt hamuvá égnek.
Hívom az erőmet, és a fiú szemei közé célzok vele, telibe találva őt. Az arca kipirul, a lélegzete szaggatottá válik, a fegyverét kiejti a kezéből és már nyúl is az övem felé, hogy kedvemre tegyen. Egyszer megkérdeztem egyiküket, hogy mit éreznek ilyenkor. A válasza meglepett, ugyanakkor számítottam is rá. Mindent elsöprő éhségként csap le rájuk a kielégülés utáni sóvárgás. Darabokra szabdalja a lelküket, minden mást kizárva, kirekesztve a világot. Az egyetlen, amit éreznek, amit a szívük ütemes dobogása súg nekik, hogy szabadítsam meg őket ettől a perzselő szenvedélytől, hogy tegyem a magamévá őket.
Fegyverek ropogását sodorja felém a szél, a csata már megkezdődött a távolban. Fiatal áldozatom mit sem törődik vele, már teljesen az enyém, és én boldogan fogom a halálba küldeni, mikor végeztem vele, és elvettem tőle mindent, amit csak adni képes. Az emberiség vakon hiszi, hogy nem létezem, hogy a fajtám csak rémisztő mesékben léteznek. Csupán maroknyian maradtak, akik tudják, hogy ez nem így van, és éjszaka köztük járunk.
Kétszáz éve hagytam el Salome úrnőmet, aki azóta már meg is halt, egy belviszály miatt, és ő maradt alul.  Majdnem ezerötszáz év telt el, és én még mindig nem tudom, hogy mit kezdjek az életemmel. Nem tudom, hogy mihez fogjak, vagy, hogy egyáltalán akarok-e bármit is tenni. Ennyi év távlatából, ahogy a felemelkedő és letűnt korokra tekintek vissza, egyetlen mozzanat sem jelent már számomra semmit. A vágy kielégítése és a vér utáni sóvárgásom mára rutinnak számít. Célt akarok magamnak, hogy legyen miért várom az elkövetkező évszázadokat, hogy értelmét lássam az örök életnek, amibe már teljesen belefásultam.
Ott fekve a halott fiú mellett, kibe az imént ürítettem a magomat, elhatározásra jutok. Oly sokan tették már meg előttem, és oly sokan duzzadtak erőtől csillogón, az új életet remélve, hogy értetlenül tekintek magamra, miért nem tettem már meg ezelőtt. Mert sosem mondtam ki, de tudom, hogy aggodalommal töltött el, hogy nem találom a helyem. Hogy az új világ jó lesz-e nekem vagy sem, azt még nem döntöttem el magamban. De mindenképpen változást hoz az én és mások életében is.

Az emberek azt gondolták, hogy az úr kétezredik évében fog elérkezni a világvége, az után még rengeteg elmélettel találkoztam, hogy mikor is fog eljönni az emberiség pusztulását jelentő apokalipszis. Talán az idei lesz az, talán mostantól rettegni fognak majd éjszakánként, és ez lesz a világ végét jelző éj, amit annyira vártak, hogy az már szinte nevetséges.
Egy rövid barna hajú nő pamacsolja az orromat, ami felettébb irritáló, nem akarom, hogy bármiféle kencével eltörölje szépséges bőrömet. Állítása szerint a stúdió fényei és a kamerák másképp hatnak mindenkire, így muszáj egy kis korrigálást végezni. A bűn az, ami megmenti őt attól, hogy eltörjem a kezét. Mert a hiúság az egyik bűnöm, a többi között. A tükörben bámulok önmagamra. A tekintetem hipnotikusan kék ékkövekként pillant vissza rám. A hajamat, olyan sokáig állítgatták, fésülték és szárították, hogy azt hittem sosem végeznek vele. Ettől függetlenül, ugyanúgy felfelé mered kissé kócosan, mint ébredés után, bár talán kissé rendezettebben. A szemem fekete ceruzával húzták ki halványabban, mint annak idején Egyiptomban az emberek, hogy védjék a szemük világát a tűző nap fényétől. De mégis, mintha jobban élne a pillantásom, elevenebbnek tűnik kissé, de lehet, hogy csak izgatottságom csillan meg benne.
A felvétel végén, ami a világ tudomására hozza, hogy létezünk, és hogy vérállatok is élnek a földön hatásosnak bizonyult. A világ minden pontján szalagcímek jelennek meg, az élő adásban történtekről. A tárgyalások megkezdődtek az emberi vezetőkkel és vámpírokkal. Ez végre célt ad az életemnek, az arcomat mindenhol ismerik. De engem senki sem. Végig úgy tűnik, hogy nyerésre állunk ebben az újfajta háborúban, de a határozat megszületik. Most már szabadon élhetünk, és kedvünkre mászkálhatunk az utcákon, vállalkozásokat hozhatunk létre, és adózhatunk. De ez csak a látszat. Az igazság az, hogy folyamatosan célpontok vagyunk, hogy folyamatosan figyelnek bennünket. A világ szeme rajtunk van, és természetesen olyanok is akadnak szép számmal, akiknek ez nincs ínyére, akiknek nem teszik, hogy nem ők állnak a tápláléklánc csúcsán. Ezek az emberek azt hiszik, hogy eltaposhatnak bennünket, hogy kiirthatják a fajtánkat. Fogalmuk sincs arról, hogy milyen sokan létezünk a világban. De két dolgot értek el ezzel. Az egyik, hogy sokan nem fedik fel a másik énjüket. Vérállatok élnek úgy az emberek között, mintha közéjük tartoznának. A vámpírok rejtőzködnek mindenfelé a világban, úgy, ahogy évezredek óta tették. Közöttük is akadnak olyanok, akiknek elvből nem tetszett, hogy a felfedtük magunkat. De nem lett volna értelme tovább rejtőzködni, a világ túlságosan fejlett lett, ahhoz, hogy még soká éljünk csak a sötétben az árnyak között.

A hajam a homlokomra hullik kócosan, szemeimet vastagon rejti a fekete szemceruza. Szinte még én sem ismerek magamra, nemhogy ez a hájas alak itt előttem, akinek a háza ajtajában állok.
- Gyere csak be, nem kell félned. – visítós malac szemei vannak, és bűzös lehelete. Félszeg mosolyt produkálva lépek be az ajtón, úgy teszek, mintha a lakás csodálnám, és azért nem mertem volta belépni eddig. Az igazság az, hogy eddig nem tudtam belépni, mert nem volt rá engedélyem.
Becsukja mögöttem az ajtót, és a keze a derekamra siklik. Undorral tölt el a hájas kezének tapintása, pedig sokféle alak közeledett felém, és én sem utasítottam eddig vissza senkit, de ettől a férfitól irtózom. Nem akarom, hogy megérintsen, mégsem lököm el a kezét, mikor szembe áll velem, és az ajkaimat simítja meg.
- Gyönyörű fiú vagy! Nagyon jót fogunk együtt játszani! – vigyorogva mondja a szavakat, biztosan nem először teszi ezt, elég magabiztosnak tűnik.
Lesütöm a szemem, akár egy szemérmes kisfiú, hogy még jobban meggyőzzem őt, az arcomat elönti a pír, amit mástól kölcsönöztem. Tele kellett ennem magam, hogy teljesen emberinek tűnjek. De az emberek ostobák, mindig is azok voltak.
Szemlesütve követem őt az fel az emeletre, el a további őrök mellett, akik inkább elfordítják a tekintetüket rólunk. Ők sem most látják ezt az egészet.
A férfiakban az a jó, hogy szeretnek fecsegni szex közben. Egyszerűen nem bírják ki, hogy ne dicsőítenék önnön nagyságukat, hogy ne számoljanak be arról, hogy miket értek el az életben, és hogy mik a céljaik az elkövetkezendőkben. Én pedig örömmel szedek ki belőle minden egyes apró információt, neveket, címeket, amiket csak fel tud idézni magában vágytól ködös elméjében.
Mikor végre fáradtan zuhan mellém, hörögve, izzadtságtól csöpögőn, a kezem végigsiklik hájas, szőrös mellkasán. Ráncolja a szemöldökét, a homlokán gyöngyözve csorognak az izzadtság cseppek, ahogy a hold fénye megvilágítja őket. Én még mindig csak mosolygok, mikor ő megpróbál felülni, egy apró lökéssel taszítom hátra.
- Köszönöm neked a felbecsülhetetlen információkat, amiket ma este megosztottál velem, - lovagló ülésben helyezkedek el a csípőjén. Értetlenség csillog a szemében, mire széles vigyorra húzom a számat, kivillantva a szemfogaimat. Félelem bűze az, ami először megcsapja az orromat, de szólni már nincs ideje senkinek, mert gyors mozdulattal tépek ki a torkát. A vére szétspriccel mindenfelé és én boldogan merítkezem meg benne. Végigsuhanok a házon, elmosódott foltkén szelve a levegőt, és kacagva harapom át a mindenkinek a torkát, karmolok beléjük, akár az alakváltók, hogy senki ne gyanakodhasson vámpírra, és így jár mind, aki utamba kerül. Magamhoz veszem a trófeámat, a hónaljam alá csapva emelkedem fel a levegőbe és repülök a város felett a megbeszélt találkozó helyre. Nem vacakoltam azzal, hogy ruhát öltsek magamra, a vörös szép szín, a vér öltöztet. A káosz és pusztulás nyomait látva, és a sikolyokat hallva a szívem egyre hevesebben ver. A férfiasságom még mindig nem lohadt le, úgy fogok talajt a térdem kissé behajlítva, tompítva a gyorsaságom erejét. Vér csöpög rólam a sötét aszfaltra, de nem csak én öltöztem ilyen harci díszbe ezen az éjjelen. Mindenki hozott magával valami díjat, amit ma este szerzett. Én az enyém szemüregeibe vájom az ujjaimat, és úgy emelem a magasba, bíbor mámorban úszva, diadalmunk felett. Mert attól, hogy az emberek között élünk, mi még ragadozók vagyunk, és nem átallunk eltaposni azt, aki keresztbe akar tenni céljainknak. A távolban tüzek gyúlnak, a megbeszéltek szerint, és minden hamuvá fog égni, mint egykori otthonom maradványai a láva folyamban, most csupán azért, hogy a nyomokat elfedjék.

Két év telt el az óta a Véres éjszaka óta, amikor egykori városom Urának parancsára, több embert is lemészároltunk. Emlékszem hatalmas botrány kerekedett belőle. A város Urát elfogták, és kivégezték, mert valaki köpött, de mivel nem nevezett meg több vámpírt, bizonyíték pedig nem volt ellenünk, nem tudták ránk bizonyítani, hogy mi is benne voltunk.
Én is bele kóstoltam a hatalom, és meg kell vallanom, hogy nincs ellenemre az íze. Egyike vagyok a legismertebb vámpíroknak a világon, és élvezem az ezzel járó kényelmet és rivalda fényt. Ma már nem tudok úgy elmenni valahova, hogy ne legyenek fotósok a nyomomban, vagy ne akarjon valaki egy interjút velem, esetleg, ha volnék olyan kedves és megjelennék a műsorában…természetesen meg szoktam jelenni, ha az érdekeink úgy kívánják.
Egy új városban, egy új város Urát szolgálok, még most is. Vigye ő a város gondjait, én megelégszem az élvezetek halmozásával. Féloldalas mosollyal bámulok a kamerába, miközben megigazgatom az egyébként is tökéletesen álló nyakkendőmet. A vaku villant, szinte megvakítanak, ahogy végighaladok a vörös szőnyegen, ami a Black Velvet felé vezet. Egzotikus táncosok, lebegőakrobaták, szórakoztatják éjszakákon át a közönséget az éj előrehaladtával egyre kevesebb ruhában, akik megbabonázva figyelhetik őket. Én pedig örömmel veszem el tőlük, amit csak kínálni tudnak, hiszen ezerötszázkilencvenkét éve már, kéz a kézben köztük jár, a vágy és halál.



A hozzászólást Alexander összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2018-01-14, 19:13-kor.
Vissza az elejére Go down
avatar
V. Oba
Amber Hill
Hello Darling, Please call me
Join date : 2016. May. 07.
Age : 29
Tartózkodási hely : St. Louis / NeverLand
Hozzászólások száma : 144
Tollvonásainak száma : 102
Re: Alexander
2018-01-12, 23:25



Elfogadva!


Alexander

Kedves...

Talán kezdem az elején, szívfacsaróan cuki a pofid, de mint azt már anyuci is megtanította mikor 2 éves voltam, a cukor is fincsi, de megöli a fogaidat, te is épp annyira ártalmas vagy az egészségre, mint a hozzád hasonló denevérek. Talán csak annyi a különbség, hogy rád öntöttek egy vödörnyi cukormázt, a média szivárványszín nyálába öltöztettek és cseppet sem finoman nyomták le az emberiség torkán, hogy azok amint visszakérődzik újra megrághassák. Csábító vagy, nyájas és minden lány és fiú a bugyijába olvad, akinek van szeme. A szemtelenekről meg magad gondoskodsz. Szóval tökéletes vagy a jancsi és piroska és a farkas főbírka szerepére, csak vigyázni kell mert a bárányok harapnak.
Elkalandoztam...
Szóval imádtam az aktádat böngészni, a kalandos életet, a veszteségeket, és a kegyetlenséget, ami minden mozdulatban és gondolatban ott volt... remélem... egyszer vendégül láthatlak SohaOrszág kínzókamráinak egyikében.

Légy üdvözölve St. Louisban...

Elfogadva. Lepecsételve.





Amber Hill


Vissza az elejére Go down
 
Alexander
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Shining Darkness :: Karakterek világa :: Karakteralkotás :: St. Louis lakosai :: Vámpírok és Halandó szolgáik-
Ugrás: