HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  




Stars, hide your fires, Let not light see my black and deep desires.”
 
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Lépj közelebb
és ismerj meg minket


A város olyan erőket rejteget magában amit egy idő után nem titkolhat el. Az éjszaka hamar jön és nagyon lassan száll tova. Az idő nem áll meg, ám kínosan lassan telik. A jövőt nem olvashatja egyik kóbor lélek sem….St. Louisban minden és mindenki kinyitotta titkos szelencéjét és ami eddig fedve volt, hát már a múlté. A bizarr játékok és a megnyugtató tudatlanság összemosódott, és nincs többé határvonal valóság és képzelet között.



Utolsó posztok
avagy ki volt utoljára aktív


Today at 10:25
Alexander
tollából született
Today at 09:29
Alexander
tollából született
Yesterday at 12:11
Arnold 'Samael' Blackwell
tollából született
2018-05-24, 23:23
Eric Rafael Krauss
tollából született
2018-05-24, 22:51
Eric Rafael Krauss
tollából született
2018-05-24, 22:33
Seraphine
tollából született
2018-05-24, 22:04
Seraphine
tollából született
2018-05-23, 22:01
Michael Barr
tollából született
2018-05-23, 17:38
Alexander
tollából született
2018-05-23, 17:01
Xylia Graham
tollából született


Chatbox
csevegj kedvedre másokkal





Statisztika
Avagy hányan vannak az oldalon

Fajok
Egyéb alakváltók, Term.felettiek
1
0
Vérfarkasok
2 2
Vérhiénák 2 2
Vérleopárdok 3 3
Vérpumák 3 5
Vértigrisek 2 5
Vadászok és Halottkeltők 3
1
Vámpírok és halandó szolgák 5 5
Emberek 2 0
Összesen 23 23




Share | 

 Fenris Valdisson

 Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar
IV. Fera
Fenris Valdisson
Hello Darling, Please call me
Join date : 2018. Jan. 02.
Age : 33
Tartózkodási hely : St. Louis
Hozzászólások száma : 31
Tollvonásainak száma : 29
Fenris Valdisson
2018-01-02, 15:35



Fenris Valdisson
”What doesn’t kill me, better starts to run.”


név: Fenris Valdisson
kor: 33
csoport: Vérfarkas
átváltoztatás ideje: kb 12
vérvonal: William Fort
rang: Fera
play by: Brock O'Hurn
KépességRanggal járó alap képesség.
Megjelenés
Nem mondhatja senki, hogy nehezen felismerhető. Kerek két méter magas és jelenleg 115 kg-nál tart, na de nem háj formájában. A rendszeres edzésnek köszönhetően szín izom és nem csak látványos, de használni is tudja izmait.
Ha a magassága nem lenne elég ismertető jel, a hosszú, sötétszőke haj és a szakáll láttán már mindenki biztosra megy. Markáns arc, világos kék szemek és nem is kell tovább ragozni. Szereti a laza cuccokat, nyúlott póló, kopott farmer, bakancs, melegítő, edzőcipő. Néha becsúszik egy-egy garbó a szűkös repertoárba. Viszont van egy kedvenc darabja, egy ősrégi, kopott bőrdzseki amire kínosan vigyáz. Na nem azért mert nem tudna magának újat venni, de ezt a darabot Lutól kapta Rora keresztelőjén.
Ami a farkasát illeti, az emberhez mérten a bundás is figyelemre méltó méretekkel rendelkezik, de minden másban olyan akár egy átlagos nagy Szürke. Hasa és pofája alja fehér, míg hátán a hamuszürke szín gerince mentén sötétebb feketésbe megy át. Borostyán tekintete is elég halvány, de talán ez teszi a méret mellett könnyen felismerhetővé. Nem szereti a részleges átalakulást, jobban szeret négy lábon vadászni, már csak azért is, mert amikor félig emberi “két lábas” formáját ölti magára, olykor saját falkatársai is túl fenyegetőnek tartják. De hát egy Fera éppen ezért Fera.

Jellem
Fenris mindig is agresszív, hirtelen haragú, birtokló és kötekedő személyiség volt. A Kirunában eltöltött évek és az ottani falka hatására az utóbbiból sikerült némileg lefaragni. Heves természete ellenére azonban semmi gondja nincs azzal, hogy utasításokat kövessen és elvégezze a rá bízott feladatokat. Valahogy a Kölykökhöz is elég sok türelme van, így a fiatalabbak szeretnek körülötte lógni. Az viszont igaz, hogy bár megtanulta kordában tartani farkasát, amikor istenesen felhúzzák és elpattan egy ideg, nagyon nehéz lecsillapítani. Ha pedig a családjával történik valami, nincs az a szabály, hatalom és észérv ami megállítsa.
Mindemellett azért egész jófej. Szereti a nyugalmat, a baráti összejöveteleket és szereti ugratni a haverjait. Megbízható és lelkiismeretes, ugyanakkor néha megfigyelhető nála, hogy szándékosan enged néhány megjegyzést vagy utasítást egyik fülén be, a másikon meg ki.
Van azonban egy dolog, ami miatt –bár falkában él- a többiek még is hagyják, hogy a maga útját járja. Ha vadászatra kerül a sor, vagy épp ellenséggel kell leszámolni, Fenris jobban szereti, ha senki nem áll az útjába. A „zsákmány“ puszta üldözése és megölése nem jelent számára akkora eufóriát, mint az, ha élve tépheti darabokra. Egyesek gyomra pedig ezt nehezen viseli.

Elötörténet
Prológus

Sokan kérték, hogy meséljek magamról. Valahányszor egy ilyen jellegű kérdésre választ kellett adjak, a jelenről beszéltem. Mit gyűlölök, mit kedvelek, mit csinálok a műhelyben, mivel töltöm az időmet… még a kedvenc zoknim színéről is úgy mesélek, hogy bárki elhiszi igazán fontos része az életemnek. S mindeközben nem mondok igazából semmit. De legfőképp semmit a múltról, hisz még a nevemre sem emlékszem, a Fenris Valdisson csak egy lopott név, amiből aztán hamis személyit és útlevelet harácsoltak nekem.
Egyetlen egyszer kerültem olyan helyzetbe, ahol nem találtam kibúvót. Ludvig Himnir minden „kiskaput” gondosan bezárt és ott állt a „főbejárat” kellős közepén, összefont karokkal, az idegesítő, tudálékos vigyorával. Olyankor használta ezt a vigyort, mikor pontosan tudta, hogy kénytelen vagyok megadni magam. Hogy én mennyire útáltam ezt a vigyort! De nem volt kiút. Neki elmeséltem. Mindent, amire emlékszem, mindent, amit tettem. Azt vártam mikor szakít félbe, azt vártam mikor mered rám elszörnyedve, mikor közli velem a maga udvarias módján, hogy a továbbiakban nem vagyok szívesen látott vendég a házában. Ehelyett az utolsó szóig végighallgatott, tűnődő arckifejezéssel. Végül csak felállt a kandalló mellől, felhajtotta a maradék sörét és vállon veregetve annyit mondott: most már legalább tudom, hogy ha a családomnak bármi baja esik, te gondoskodsz róla, hogy vér áztassa az egész erdőt.
Köpni nyelni nem tudtam. Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor igazán otthon éreztem magam. Életemben először. Amikor valaki minden ocsmányság tudatában olyannak fogadott el amilyen vagyok és nem tartott kevesebbre.
Hiszen ki tartana bármire is valakit, aki még a szörnyek közt is szörnynek számít?
Már gyermekként is annak számítottam. Még vérfarkas sem voltam, de már úgy emlegettek, hogy a kis „bestia”. Nem mintha akkoriban ilyesmi érdekelt volna. A túlélés volt a tét.

Az ÉN múltam

Apámat sosem ismertem, még a születésem előtt lelépett, vagy meghalt. Az is lehet, hogy csak egy futó kalandja volt anyámmal. Nem volt lehetőségem ilyesmiről beszélgetni azzal a nővel. Anyám egy halfeldolgozó üzemben robotolt naphosszat, hogy legyen mit az asztalra tenni. A végkimerültség vitte el, talán öt éves lehettem, vagy hat. Nem emlékszem. Az arcára sem. Van egy kopott fénykép valahol a fiók mélyén. Évek óta nem néztem rá. Nem vagyok hálátlan, megtett mindent, hogy ne éhezzek… azt hiszem. De nem emlékszem, hogy valaha akár egyszer is megsimogatott a pofonok helyett. Mondjuk… megértem, jobb esélyei lettek volna ha nem lóg a nyakán egy éhes kölyök.
Miután meghalt, hozzátartozók híján árvaházban kötöttem ki. Nem volt rá sok esélyem, hogy örökbe fogadjanak. Mindig is hirtelen haragú voltam, nem tudtam kezelni az agressziómat és előbb ütöttem, mint beszéltem. Ennek ellenére volt pár család, aki úgy gondolta megváltoztat majd és jóravaló gyereket nevel belőlem. Miután a harmadiktól is megszöktem, az utcán kötöttem ki. Minek visszamenni az árvaházba? Abba a sivár szabályokkal teli épületbe. Az utcán a magam ura lehetettem. De valóban igaz, hogy ott csak az erősek maradnak életben. Amelyik kutya nagyobbat harap, azé a csont. Saját bőrömön tapasztaltam ezt meg. Én pedig nem az a kutya voltam, amelyik a sarokban nyüszít.
Rengetegszer keveredtem bandaügyekbe, alig voltam tíz már tudtam mi az a drog, alkohol, dohány, ahogy azt is tudtam melyik végével szúrunk a késnek. Csodagyereknek számítottam az utcai bandák közt, ők aggatták rám a Bestia nevet. Ha bárki ki merné mondani ezt most, valószínűleg nem állnék jót magamért. De akkoriban ez a név azt jelentette, hogy kerüljenek el. Azt jelentette, hogy életben vagyok, hogy erős vagyok. Én vagyok a vezérkutya!
Hogy mekkorát tévedtem, te jó büdös élet!
Még ha csak kutya lett volna. Egy kóbor ebet néhány jól irányzott rúgással el lehet kergetni. De ez nem kutya volt. Kurvára nem kutya!
Izlandon születtem, Reykjavík utcáin nőttem fel. Tizenkettő lehettem, mikor a külvárosban bandáztam. Egy közértből akartunk pénzt meg piát szerezni. Az idősebbek amolyan tesztfutásnak szánták ezt a taknyosoknak. Csak hogy tudjuk hol a helyünk és mit kell tennünk, ha a banda védelmére fáj a fogunk. Megvártuk, míg a tulaj bezár és elhúz. Az árurakodó felől akartunk bejutni. Öt tinédzser, nálam talán három-négy évvel idősebbek és én, mint a legfiatalabb. Éjjel kettőig vártunk, hogy az utca elcsendesedjen. Nem volt könnyű dolgunk, a telihold úgy világított, mintha reflektorfényben „dolgoznánk”.
A társaim közt volt egy lány. Soha addigi életemben olyan szépet nem láttam, mint ő. Mary volt a neve, de mi csak Aranynak hívtuk a hosszú, szőke haja miatt. Ő tanított meg bánni a késsel, zárat feltörni és úgy futni, mint a nyúl, ha a zsaruk a nyomunkba eredtek. Akkor azonban még az ő sebessége sem lett volna elég. Az árurakodó egy belső udvaron volt. A kerítés már meg volt rongálva, nem foglalkoztunk a dologgal sokat, úgy gondoltuk előttünk már próbálkoztak páran. Az egész udvar U alakú volt, a fele sötétbe veszett, tele volt raklap-tornyokkal, szemetes konténerekkel. Két konténer közt valami motoszkált. Az egyik srác vette észre. Még emlékszem rá, ahogy elkáromkodta magát: ez egy kibaszott házőrző.
De nem az volt. A srác úgy tűnt el a konténerek közt, hogy megnyikkanni sem volt ideje. Csak a csont roppanását hallottuk, korom sötét volt, nem láttunk szart sem. Arany suttogva odaszólt, hogy lépni kéne. A következő pillanatban a világ mintha felrobbant volna. Valami belém csapódott. Nem láttam mi az, Arany felé néztem mikor a dög nekem ugrott. Soha még olyan fájdalmat nem éreztem, mint ami akkor az egész oldalamban robbant. Arany sikított. Aztán sikított a többi is.
Ha az utcán élsz, bármilyen bandához tartozz is, ők nem lesznek a családod. Ha bármi gáz van, magadért felelsz. Senki nem maradt ott, hogy segítsen. Két dologra emlékszem eztán. Arany üveges tekintetére, ahogy a letépett feje alig centikre tőlem feküdt. Az arcára volt fagyva a rémület. A szőke haj tocsogott a vértől. A másik az a farkas, amelyik a lány testét tépte épp. Ahogy megmozdultam, hogy jobban lássam, felém fordult. Szürke bunda, a bal szeme körül egy fekete folttal és egy heggel, ami az orrán futott keresztül.
Egy idegen épületben, egy idegen ágyban ébredtem, idegen emberek közt. Tőlük tanultam meg mi lett belőlem, mi volt az, ami a társaimat egytől egyig – az elmondások szerint – darabokra szedte. Egy tizenkét éves gyerek voltam, aki többet látott az életből, mint ami egészséges lenne. Egy gyerek, aki attól kezdve arra volt ítélve, hogy a Hold kénye kedve szerint alakítsa vérszomjas vadállattá. Egy gyerek, akit Bestiának becéztek a kegyetlensége miatt, s akinek az Ördög most karmokat és tépőfogakat adott és ténylegesen vadállattá változtatta. Hát, van humora a Sátánnak, az már biztos.
A hatóságok persze tették a dolgukat, ahogy azt ilyenkor illik. Helyet találni nekem, nevelgetni, hogy okos, szófogadó kutyus… pardon, farkas váljék majd belőlem. Na meg a nagy büdös frászt!
Leléptem, mint ahogy azelőtt mindenhonnan. Éveken át sikeresen el is kerültem őket. Azt hiszem ezzel rekordokat döntöttem, de igen csak ragaszkodó népség. Újra és újra rám bukkantak. De félretéve a tréfát... nem fűlött hozzá a fogam, hogy bárki megpróbáljon irányítani. Azt hiszem a bennem lakozó farkas vérszomja tett még lázadóbbá. Viszonylag hamar megtaláltam azokat a közösségeket, amelyeket újdonsült fajtám alkotott. Falkák. Végigjártam párat, de sehol sem maradtam sokáig. Nem nézték jó szemmel a viselkedésem. Túl… kegyetlen voltam a számukra. Mert hát hiába farkas az ember, attól még nem feltétlenül kell vérengző fenevadnak lennie. Meg hát, egy idegen domináns farkast amúgy is nehezen visel a közösség, még ha csupán tinédzser is.
Tizennégy lehettem talán –mondom, nem tudom biztosan a saját koromat- amikor már Izland is túl kicsinek bizonyult. Igyekeztem munkát találni, de ha egy gyerek akar dolgozni, kihívják a gyermekszolgálatisakat. Újra és újra visszatértem hát a lopásokhoz, betöréshez. Külföldre mentem végül, átszöktem a határon egy konténerhajón és Hollandiában kötöttem ki. Ott töltöttem három évet. Egy szerelőműhelyben feketén felvettek, igaz csak ezért, mert a tulaj is farkas volt. Azt hiszem ott fogadtam örök szerelmet a Harleynak. Imádom őket és nincs még egy ember a földön, aki jobban ért hozzájuk, mint én.
Nagy segítség voltam az öreg mellett, már csak azért is, mert bár a „taknyos kölyök“ kategóriába tartoztam, igen csak magasra nőttem. Ráadásul szerettem futni, súlyt emelni, öklözni… úgyhogy szépen rakódtak rám a szálkás izmok. Ha behalt az emelő, simán felakasztottam a motort a rámpára, pedig az egy magamkorú farkasnak is elméletileg gondot okozhatott volna.
Volt azonban egy kis baj. Tizenhét körüli voltam, mikor az ottani kis falkában ahová tartoztam, kitört a káosz. A motorok kedvéért megtanultam nyugton maradni és nem kivívni mások ellenszenvét. Ezért is maradhattam a falkában. Csak hogy rendszerváltás következett és az új Ulfricnak nem tetszett a pofám. Kölcsönös volt… ismertem őt. Szürke bunda, a bal szeménél egy fekete folt és egy heg az orrán. Nincsenek pontos emlékeim róla hogyan történt, egyszerűen csak elszakadt a cérnám. Nem tudom mit csináltam. Csak arra emlékszem, hogy az egész tisztás vérben úszott, nekem meg minden tagom fájt. Tele voltam harapásokkal meg karmolással. A falka néhány tagja aztán később elmondta, hogy nekiugrottam az Ulfricnak. Emlékszem, láttam a fejét valahol két méterre a testétől. Életemben először sikerült a Holdtól függetlenül, részlegesen alakot váltanom. A többiek azt mondták egy véletlen ütés lehetett, mert a Hati és a Sköll még reagálni sem tudott és már repült annak a szemétládának a feje.
Persze mivel nem szabályos küzdelmekkel lépkedtem fel a ranglétrán így gyilkosságnak minősült a dolog, de mivel a klán hirtelen Ulfric nélkül maradt, kitört a káosz. A Freki megpróbált ott helyben kinyírni, a Geri meg igyekezett a Frekit eltenni láb alól, de mindkettőt elsodorta egy csapat feltörekvő domináns akik úgy gondolták ez lesz életük alkalma. Az egész egy hatalmas vérfürdővé alakult. Végül a Geri és a Hati maradt életben a domoinánsabbak közül. Átrendeződött a rangsor rendesen. Persze én nem maradhattam, de a Geri elengedett, miután megtudta milyen szálak fűztek az ex Ulfrichoz.
Elmentem. Udvariasan kértek, hogy távozzam, de kérniük sem kellett volna, már le is léptem. Egy olyan korszak következett életemben amiben az sem érdekelt, ha rám küldik a hatóságokat. Életemben először éreztem úgy, hogy a szörnyek közt is szörny vagyok.
Ez az a része az életemnek, melyet csak Lu ismer. Csak neki mondtam el.
Elhagytam Hollandiát, szinte azonnal. Cél nélkül mentem egyre Északabbra. Azt hiszem azt reméltem, hogy majd valahol megfagyok. Így kerültem Kirunába, Ludvig falkájába. Az életem lassan de biztosan egyenesbe jött. Sosem gondoltam volna, hogy valaha lehet részem „normális” életben… a bundát nem számítva. De már az sem zavar, tulajdonképpen sosem zavart. Nem idegenkedek a bennem lakó farkastól. Kezdtem rá úgy tekinteni, mint egy ajándékra. Egy eszközre, egy fegyverre, amivel megvédhetem új családomat. Na nem mintha Lunak – aki a Freki szerepét töltötte be-, vagy az Ulfricnak a védelmemre lenne szüksége. Fogalmuk sincs róla, milyen vagyok. Fogalmuk sincs, mennyi erő lakozik bennem valójában, de ez jól van így. Maradjon is így. Itt egyike lettem a Feraknak és ez rendben van. Se többet, se kevesebbet nem akarok. Farkasnak lenni egy magamfajta számára még talán áldás is lehet. Legalább is ezt hittem. De mint azt már említettem, az Ördögnek van humora… de kezdem miatta mocskosul utálni.

A Mi múltunk

Mit hozott a sors, Aurora keresztapja lettem, alig egy évre rá, hogy csatlakoztam a falkához. Valószínűleg csak azért lett megkeresztelve, mert Lu azt akarta, hogy valamilyen módon a családhoz tartozzak. Fogalmam sincs. Az örökös vitatkozások, összezörrenések, ugratások egy idő után igazi barátokká kovácsoltak minket. De a lényeg, hogy én lettem a kis tornádó keresztapja. Nem tagadom, élveztem. Annyi energia szorult abba a törékeny kis testbe, mint egy forgószélbe. Jó Fera lesz belőle, ezt gondoltam, még ha egy kis seggdugasz is. Ludvig az áldását adta, én pedig tanítani kezdtem a lányt… és valahol itt ment minden tönkre. Az évek alatt szépen lassan, ahogy a ez a lány felnőtt, valami nagyon megváltozott.
Azt hittem, ami volt elmúlt, és aki egykor voltam, meghalt, hogy helyet csináljon ennek az új énemnek. De nem így volt. Soha nem is lehet így. A múlt nem tűnik el, és akik egykor voltunk, soha nem feledjük el.
Csak egy vadászat volt. Ugyanolyan, mint bármelyik másik. Kiszagoltam a vadat és megzargattam kicsit. Had fusson, legalább Rorának lesz dolga vele. Lemaradtam kicsit, de tartottam az állandó tempót. Ilyenkor, mikor a vadászat különös szele megcsapja orrom, a világ valahogy megváltozik. Amikor az emberi test utat enged a bundának, mikor a józan tudat valahogy a háttérbe húzódik, hogy helyét átvegyék az érzékek és a puszta, színtiszta ösztön, úgy tűnik, mintha minden így lenne helyes. Emberként gondolod ezt, de vadállatként éled át. Ahogy a mancsaim alatt roppant az avar, ahogy a hó vékony fehér réteget képzett szürke bundámon, ahogy a leheletem felhőkben csapott fel tűhegyes fogakkal tűzdelt pofámból… mindennek így kellett lennie, ez a természetes. Az erdő ismerősként köszöntött, a hangok felerősödtek. Az előttem rohanó szarvas az életéért futott, tudta, nemsokára beérik és élelem lesz belőle. Balra tőlem Rora bundája villant a fák közt. A mozgása még nem volt olyan kifinomult. Még nem ismerte annyira az erdőt, az ösztönei még nem irányították úgy a mancsát, ahogy az enyémet. De gyors volt, méghozzá mennyire! Pompás felderítő lesz belőle, már akkor tudtam. Élvezte a vadászat minden pillanatát. A levegő feszültséggel telt meg, a vad előttünk rohant… átengedtem Rorának. Kapja csak el ő, had tudja meg milyen érzés a kemény munka után az eufórikus diadal. Még néhány lépés…. Igen, beérte. Úgy ugrott rá, mintha rugók lőtték volna ki… tiszta harapás. Büszke voltam rá, de még mennyire! De meg kellett tanulnia hol a helye. Ezért is léptem oda a vadhoz és mordultam rá ellentmondást nem tűrően. A hierarchia szerint enyém az első falat. De nem akartam, hogy letört legyen, vagy azt higgye nem végzett jó munkát, így kicsit hozzá dörgöltem az orrom. Bíztatásnak ennyi is elég.
Csak hogy itt valami megváltozott. Rora illata… más volt.
Félretettem a képtelen gondolatokat, amik hirtelen megrohanták kusza állati elmém. Inkább néhány falat után visszaindultam. Rora is jött velem, hisz az én felügyeletem alatt volt, velem vadászott. Mire visszaértünk már kitisztult a fejem, így nem tulajdonítottam túl sokat a dolognak. Már megint nagyra nyílt a szája a lánynak. Képtelen meghúzni a határt, ezért egyszer valamelyik dominánsabb falkatag nagyon el fogja páholni. Most is csak kekeckedett velem. Velem! A keresztapjával, a falka egy domináns tagjával, egy Feraval! Ideje lesz, hogy megtanulja a leckét.
Abban nem volt semmi különös, hogy együtt zuhanyoztunk. A vért le kell mosni minél hamarabb, mert később mocskosul kellemetlen. Farkasoknál a testi érintkezés amúgy is kicsit más értelemmel bír. De már megint nem bírt a bőrében maradni ez a lány! Azt hiszi csak mert farkas, erős? Csak mert egy vadállat lakik benne, bármit elbír? Csak mert a Freki az apja senki nem fogja helyre tenni? Frászt nem!
Úgy gondoltam most végleg megtanítom neki, hogy hol a helye. Igazságtalan lett volna azonban, ha farkasként páholom el. Túl nagy lett volna az erőfölényem és ráadásul… ilyen közel a vadászat élményéhez… megesküdtem, hogy nem veszítem el a fejem. Még egyszer nem szabad olyasminek történnie, mint Hollandiában. De azért volt ötletem, hogy mit is kéne csinálni ezzel a pofátlan szukával.
Követte az utasításokat –nem is tehetett igazán mást- én pedig nem kíméltem. Tanító célzattal mértem minden egyes ütést a hátsójára. Nem ez volt az első, hogy ilyesmit csinálok, nem éltem sosem szent életet, ha nőkről volt szó, bármi megengedett volt. Volt aki az ilyesmit kedvelte. Meg hát, nekem sem volt ellenemre.
Reméltem, hogy megtanulja a leckét, de elég csúnyán elláttam a baját, le kellett kezelnem, amit meg is tettem… csak hogy itt ért a második sokk. Az erdőben épp csak egy kis izgalom ütött át Rora bundáján, a vadászat bizsergése.
Rora illata azonban ismét változott. Nem kellett hozzá még farkasorr sem, hogy érezzem az izgalmat és ezúttal nem a vadászatét. Ott térdeltem mellette, épp krémet kentem a hátsójára és tisztán éreztem. Ugyan próbáltam magamnak bebeszélni, hogy ez képtelenség, de túl egyértelmű volt. Rora teste izgalomba jött az ütésektől… otthagytam.
Azonnal el kellett jönnöm onnan. Már csak azért is, mert a saját testem reakciója több volt, mint illetlen. A keresztlányom… évek óta ismertem már. Ludvig lánya! Az istenit! Kerültem egy darabig Rorát, de nem kerülhettem mindörökké. A mentora is voltam egyben, tanítanom kellett. Nem tudom hol csúszott ki az irányítás a kezemből. Nem tudom mikor kezdtem végleg úgy tekinteni a lányra, mint nőre, nem pedig mint a keresztlányomra. Beteg vagyok! Egy elmebeteg! Engedtem, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedjek, míg végül képtelen voltam Ludvig szemébe nézni. Azt hiszem ő már előre sejtette, hogy baj van. Nagy baj. De akkor robbant csak a bomba, mikor Rora anyja váratlanul betoppant. Rora kezdett egyre féktelenebbül viselkedni. Egyre többször kellett „rendet teremtenem” a bugyuta koponyájában. Közben meg én voltam a hülye. Már az elején rá kellett volna jönnöm, hogy direkt csinálja. Mármint… nem tudom. Talán nem teljesen szánt szándékkal, hanem csak tudat alatt, de… áh mindegy! Elcsesztem! Engedtem neki és engedtem saját farkasom követeléseinek is. Sosem tekintett Rora fekete fenevadjára úgy, mint családtagra, de egy ponton kinevezte a saját nőstényének. Eleinte csak játék volt, de aztán kezdtem egyre jobban élvezni. Rora mint keresztlány megszűnt létezni számomra is. Helyette egy íncsiklandó falattá vált, valami olyasmivé, mint a drog. Ha egyszer rászoksz, szinte lehetetlen abbahagyni. Élvezte a fájdalmat. Én pedig élveztem ahogyan az önuralmam próbára teszi, a határaimat feszegeti, miközben fogalma sem volt róla mit szabadíthat el. Épp egy ilyen kis „játékot” űztem vele, amikor az édesanyja betoppant. Egy világot törtem össze abban a nőben és azóta én számára maga vagyok a Sátán. Az Ördög ezt azt hiszem zokon venné…
Rora nem tudja, de az apja félholtra vert. Teljes joggal, én pedig egy nyikkanás nélkül hagytam. Azóta Rora elköltözött, én pedig távol tartottam magam a falkától. Tettem a dolgom, de csak messziről. A Luossajärvi-tó túlpartjára költöztem egy faházba. Csak a műhelybe jártam be. Mindenki érezte, hogy valami nincs rendben. Kínos volt a csend köztem és Lu közt, ha valami oknál fogva egy légtérben tartózkodtunk. Nem hibáztattam, faszfej voltam, sőt… vagyok is.
De van valami, amit sehogy sem értettem. Hogy lehet, hogy valaki, akinek a lányával ilyen szégyentelenül viselkedtem, akinek visszaéltem a bizalmával, és akinek tönkre tettem a családi életét egyik este hirtelen ott ült velem szemben. Ráadásul arra kért, menjek Rora után.
- Ránk nem hallgat, a barátaira nem hallgat, senkire sem hallgat. Soha nem is hallgatott. De rád igen. Te tanítottad, melletted nőtt fel, te ismered a legjobban… te… az istenit, az a város köztudottan a Vámpír Tanács célpontja, csak azt akarom, hogy biztonságban legyen! Ennyivel tartozol Fenris!
Igen, ennyivel tartoztam. Sőt, sokkal, de sokkal többel is. De ez azért még sem egy séta a parkban. Lényegében arra kért, hogy hagyjam ott a falkát, költözzek St. Louisba –ami hát valljuk be elég rossz hírű hely-, érjem el, hogy befogadjon az ottani falka és legyek ismét Rora közelében. Nem akartam értelmezni Lu szavait, de ha muszáj, akkor azt hiszem a sorok mögött valami olyasmi lapult meg, hogy “nem érdekel ha megdugod a lányom, csak legyen biztonságban”. De neeeem, ilyet ő sosem mondana, még átvitt értelemben sem. Ez csak saját farkasom, aki így akarta értelmezni a dolgot.

A Jelenem

Így, vagy úgy, de két éve St. Louis falkájának tagja vagyok. Hamar léptem fel a Fera rangjára és amennyire a Hati a bögyömben van, azt hiszem lassan ideje lesz szétrúgnom a seggét. Hiába, nem komálja a fejem, de ez kölcsönös. Viszont nyugton maradok, megvárom amíg okot ad rá, hogy elpáholjam. Azt hiszem ő maga is tudja, hogy egy az egy ellen alul maradna. Viszont ahhoz, hogy kihívjam, előbb a Gerivel kéne összeugranom, azt meg nem nagyon akarom, Willel sosem volt gondom, nem rossz ürge. Na de mindegy.
Nem kedvelem a lőfegyvereket, de mióta itt vagyok kénytelen voltam megtanulni bánni velük. Nem vagyok egy ász. Viszont a kések, az más téma, csípem és nem is vagyok olyan rossz.
Rora? Nos… ő… férjhez megy vagy mi. Evvel kapcsolatban még nem teljesen tértem magamhoz, meg azt hiszem a lány szülei sem. De nem rossz dolog. Ha Rora férjhez megy, akkor a kettőnk viszonya is szépen lassan visszarázódhat majd abba a régi nyugodt családi légkörbe. Lu és Hedda örülni fognak, én meg visszamehetek majd szépen Kirunába. Nem mintha itt nem lenne jó, sőt… kezdem nagyon is megkedvelni ezt a várost. Viszont most egyelőre távol tartom magam Rorától. Azonnal ugrok ha kell, de nem keresem. Nekem elég, hogy a lány látszólag boldog, és biztonságban van. Lunak is elég ennyi.
Az egyetlen, aki ezzel mocskosul nincs megelégedve, az a Szürke odabent, ami fel alá mászkál és toporzékol akárhányszor Rora a közelembe kerül és nagyon szeretné szétkapni darabjaira a srácot, aki el merte orozni az ő nőstényét.
De semmi gond… vasizom, vasakarat!


A hozzászólást Fenris Valdisson összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2018-01-02, 17:04-kor.
Vissza az elejére Go down
avatar
IV. Mestervámpír
Nastya
Hello Darling, Please call me
Join date : 2016. May. 02.
Tartózkodási hely : Guilty Pleasures, Circus
Hozzászólások száma : 34
Tollvonásainak száma : 21
Re: Fenris Valdisson
2018-01-02, 16:16



Elfogadva!


Fenris..

Kíváncsi voltam mit fogsz hozni a farkasok közé és meg kell mondjam nem csalódtam! Sőt, örömmel és némi izgalommal folytam a soraid között egyre mélyebbre a múltadban. Nem egyszerű a nőkkel, akkor sem ha papírforma szerint néhányuk tabu is. Zabolátlanul idegesítő keresztlányod nem pont atyai érzelmeket ébresztett benned és te mindezt megszenvedted. Mégis jöttél amikor felszólítottak. Itt vagy, hogy segíts neki ha azon múlik. Megannyi a kérdésem, hogy vajon meddig tudod majd magad türtőztetni a vőlegénye jelenlétében? Maradsz inkább a jóságos keresztapja vagy átlépsz valami másba?
Biztos örül az Ulfric is, hogy ilyen erős farkas és személyiség érkezett a falkájába! Nyugodtan mondhatom - nem csak azért mert a farkas a hívóállatom - hogy szeretnénk ha a város sorait erősítenéd még sok-sok évig és nem térnél vissza a régi kontinensre. Bírtam a jellemedet a külsődön pedig azt hiszem nincs is mit ragozni. Impozáns, megkapó ahogy azt egy alfahímtől elvárnánk!

Nem dumálok tovább...

Elfogadva, pecsételve!





Dmitrij


Vissza az elejére Go down
avatar
IV. Fera
Fenris Valdisson
Hello Darling, Please call me
Join date : 2018. Jan. 02.
Age : 33
Tartózkodási hely : St. Louis
Hozzászólások száma : 31
Tollvonásainak száma : 29
Re: Fenris Valdisson
2018-01-02, 16:20


Köszönetem Very Happy

_________________

What doesn't kill me, better starts to RUN.

Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom
Hello Darling, Please call me
Re: Fenris Valdisson


Vissza az elejére Go down
 
Fenris Valdisson
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Shining Darkness :: Karakterek világa :: Karakteralkotás :: St. Louis lakosai :: Alakváltók-
Ugrás: